A HÁZIUR.

Világbiró nagy Sándorral nem akart cserélni Diogenes, ezt mindnyájan tudjuk, kik annyit nyeltünk az iskolai porból, hogy meg most is alig birunk szabadon lelekzeni; de miben bizta el magát annyira a lámpásos bölcsész, azt eddig még a német tudósok sem mutatták meg, ámbár egyébiránt már azt is bebizonptották, hogy én nem vagyok én , hogy a mi az egész világnak tetszik, az rút:, s hogy csak az szép, a mitől minden ember elfordul. Most az egyszer, hála a magyarok istenének ! ki fogunk a német tudósokon, mert kitaláltuk Diogenes dölyfőssegének okát — a nagyhírű bölcsész — háziúr vala! s miután ő rongyos hordójával is annyira el- bizta magáit, hogy az őskor egyik legnagyobb

fejdelmével sem kivánt cserélni, lehet é még csodálkozásra okunk , ha a budapesti nagy háziurak egész önelégültséggel mondják, hogy ok — még a japáni császárral sem cserélnek !

Ezen bevezetést csak félelem és elcsiig- gedés iratá velünk. Félelem, mivel olly darázsfészekbe nyúlunk, hogy a sok fulánk miatt utoljára magunknak is hordóba kell költöznünk, s azért halfogó maszlagul egy kis hizelgést csaptunk a háziurak füleihez — a nagy Diogenessel hasonlítván őket össze — mielőtt az igazság nehéz ágyúit morgadalmas dörgedezéssel egymásután kisütnők; elcsüg- gedés pedig azért, mivel nem illő távolságból nézdeltük a háziurakat, hanem igen igen gyakran mellényök gombját tartva beszélgeténk és úgy szólván farkasszemet néztünk velők; ennél fogva annyi adatok vannak életökből emlékezetünk lapjaira följegyezve, hogy a sok közöl alig birunk választani. — Azonban végre csakugyan mégis meg kell lenni, és részletekbe kell bocsátkoznunk, ha azt nemakarjuk magunkról elmondatni, hogy a sok fa miatt az erdőt sem láttuk; a mi egyébiránt a mai világban sok emberrel szokott megtörténni.

Ám lepjünk ki tehát szobánkból és keressünk háziurat, hogy színről színre ismertethessük meg ezen kitűnő embereket. Sokáig bizonyosan nem kell siker nélkül fáradoznunk, mert Budapesten annyi a háziúr, mennyi csík az ecsedi lápban, és mennyi hamis hang a nemzeti színház énekeseinek torkában , és azért nem egyet, hanem többet Írunk le, hogy aztán a sok arcrajzot önmaga olvaszthas-sa egyetlen háziur-mintává a szíves olvasó.

Áh, itt közelít már felénk egy a kigyó- utcában, a városház felől. Kinézése épennem önelégült — bizonyosan törvényesen idéztetett meg, mivel az adót lefizetni elfeledte. Nem is igen jól birja magát szegényke — ismerjük őt — meglehetősen siket, hogy legalább hallania ne kelljen a szükölködők könyörgéseit. Á negyven és ötven évet pedig rég túlhaladtamár, s azért a háziuri iskola minden osztályát kitanulta; minél fogva az adó le nem fizetése miatt tízszer is lehordatja magát, és az alatt zálogra kölcsönzi ezen összeget, csupán száz percentet szedegetve föl érette, mi által azután ezen kamatocskákból is kitelik az adó. Születése nem nemeit; ő hajdan kö-veket hordott föl az állásokra a kőműveseknek, mint szegény napszámos tót; e munkája közben azon rendkívül eredeti gondolatra jutott, hogy sokkal jobb épittetni mint épiteni; elhatározd tehát, hogy ő is háziúr leend — a mit pedig szilárdul határoz el magában az ember, azt többnyire ki is viheti. Janó tehát szorgalmatosán dolgozott — de ez még nem elég arra, hogy háziúr legyen belőlünk; oh, nem! — tudnának csak beszélni a kövek — valóban igen különös történetkéket birnának elbeszélni, mellyek által házakká emelkedtek! Janó egy kis pénzt szerzett — szolgálatba állott egy vén özvegy tejesasszonynál — a tehenek jól jövedelmeztek — az öreg anyómeghalt. Janó a házat s teheneket eladta — kissé nagyobbacska házat vett — es életében először — kék posztóból kabátot varratott magának — és azért magatartásában mégis máig sincs semmi abból, mit tekintélynek nevezünk, — állása és járása olly ügyetlen és nehézkes, mintha most is mázsás kő alatt görnyedezne; beszéde lassú, és akadozó; ki-fejezései tétovázóik, mintha minden pillanatban attól tartana, hogy ollyasmit fog kimondani, mi által hajdani Janósága vagy vala- melly csínja kitudatik; mert semmiből háziúrrá nem igen könnyen lehet az ember minden furfangosság nélkül ; egy szóval ő — a mint mondani szoktuk: „fonákul beszél.“ Háza a Fűzfa-utcában áll; a kapu mellett jobbra kocsma kínálkozik savanyu borral és kábitó serrel ; balra egy anyóka lakik két lyányával, kik munkájokkal keresik élelmüket és igen jól fizetnek. Mert a mostani iparvilágban minden munka jól fizettetik meg. — Az épület hátulsó részét csavargók lakják, kik nappal alusznak, éjjel lopnak s reggel a házbérnek egy részét lefizetik — a legrongyosabb zugolyban végre Janó ur ül, és mint pók terjeszti ki hálóját a lakosok körül. Az anyóka házbérét minden évnegyedben fölebb rugtatja — és az anyóka még sem költözik ki, mert cimert nem szabad neki kifüggeszteni, és igy legnagyobb részet elvesztené dolgoz.tatőinak, ha minduntalan máshová költöznék — a kocs- máros pedig azért marad meg békével, mert a csavargók sok bort isznak és gyakran kelleténél is jobban fizetnek — és magok a csavargók örömest osztoznak a háziúrral, mert a jószivü Janó mindig ki tudja őket a hínárból huzni, ha bizonyos kellemetlen kérdezős- ködések történnek a háznál., miket néhány forinttal igen ügyesen némít el a háziúr, azon bölcs elvet gyakorolván, melly azt hirdeti: úgy intézkedjél a préJtó , hogy jusson is, maradjon is. Fogadni mernénk, hogy kevés év múlva még egy házra fog szert tenni ; s ha az ur isten sokáig élteti, úgy végre még aválasztó polgárok soraiban is illő helyet fog laihat el. — Ám ballagjon tova a szerencse érdemes fia — mi pedig keressünk más tárgyat. —

Ah, ez már derék ellentét! — egy fiatal dandy közelít gyönyörű táncoló lovon, az angol telivér büszkén veti föl fejét; a rajta ülő háziúr pedig nyájas leereszkedéssel mo- solyg az utcán sétáló szépekre; és a szépek? — Oh, tiz kozol legalább is tizenegy — ha ez átalában lehetséges volna — örömest osztaná meg vele házainak gondjait és jövedelmeit! — Legyen e háziúrnak neve Gusztáv. Apja olly sokáig és olly szorgalmasan emel- geté a nehéz pörölyt, hogy fiának házfelügyelői és házmesterei meglehetős kis csapatot képeznek. Két nőtestvére két nagyurat mente meg a csődülettől s nagyságos asszonynyá lett — Gusztáv is nem sokára fényes cimert fog hitvesének hintájára föstetni, mert a sűrű kinálgatásoknak alig fog már sokáig ellenállhatni.

Most azonban még szabad a szíve és keze, s kedvére éli világát. Oltözetére igen sokat fordít; nyakkendőjét mindig a legújabb divatkép szerint köti, keztyűit mindennap legalább háromszor változtatja, s vakmerő fürtökkel pompázó fejét húszszor födi uj kalap egy egy év alatt. Lábain finom szövetből készült topány ragyog ; nadrága a legszigorúbb bírálatnak is megfelelve, legkisebb ránc nélkül simul testéhez, s talpalója feszesen szorítja azt a hibátlan szabású topányhoz — egész külsején legkisebb nyoma sem látszik a pol- gáriasságnak ; ő tetőtől talpig ur, még pedig olly ur, ki a legcsillogóbb párisi teremben is szerencsés sikerrel léphetne föl — ha száját nem kellene megnyitnia. Talán ruták fogai ? — Oh, nem ! fogai gyönyörűek — de agyából az aranynak súlya annyira kiszoritá a velőt, hogy okos szót csak akkor hallhatunk szájából, midőn a házbért önkényt le fogja szállítani, az az — soha ! O tehát nem közép a rangbeli és polgár közt:, hanem a legmagosbranguakkal is bátran — sőt mondhatnák — vakmerőén vetélkedik minden balgaságban. O nappal alszik; délben reggeliz; este ebédel; éjfélkor esteliz; nyáron nyakig begombolja kabátját, télen meztelen nyakkal jár; lóversenyre bárom telivért állít ki; jótékony intézetre egy fillért sem ad ; az olajbüzu német színházban páholyt tart; a magyarban büdös neki a légszesz. — Párist és Londont bekalandozta, Budapest távolabb utcáiban soha nem volt; gyomra csak francia szakács főztét birja megemészteni ; pénzládája csak magyar zsebekből telik meg; tudja, hogy Párisban egykor bizonyos Napóleon nevű ember hatalmas császár volt, s hogy az angol parliamentben angolul beszélnek a követek, de arra soha nem volt gondja, hogy Magyarország kinek köszöni nagyságát és kit vádol az ínség s nyomornak súlyos századaiért, azt pedig akárki is elhitetheti vele, hogy a magyar országgyűléseken csak énekelnek és szembekötősdit játszanak ; franciául tisztánbeszel ; a magyar nyelvet meg nem tanulhatta meg; lovait drága takaróval ótalmazza a hideg ellen, a didergő koldust elkorbácsoltatja háza elől; vadászkutyái finom fehér kenyeret esznek, házmestereinek gyermekei irigy szemekkel tekintnek a boldog farkcsóválókra ; korcs uracsokkal ezreket harácsol el, a sors által iildöztetett szegény böcsületes embertől megvetéssel fordul el; az erényes tiszta nőt gunykacajjal rágalmazza, a szemtelen kacérnak lábait térdelve őleli át; játékasztalnál ezreket tékozol el, a szegény munkás embert irgalmatlanul űzi ki házából, ha néhány forintnyi tartozását a kitűzött időre nem fizetheti meg. Szóval, ő nem valami közép a rangbeli és polgár között; ő tökéletes rangbeli és semmi olly eredeti typust nem visel magán , mit hasonló viszonyokban s hasonló vagyonnak birtokában akárhol is föl nem lehetne találni.

Ő legnagyobb aristokrata a föld hátán; házügyelői által fél óráig is büszkén hagyjamagát süvégeltetni az utcán, pedig házügyelője valóságos kutyabőrös es predikatumos tős gyökeres nemesember s azon fölül pö- retlen hites ügyvéd, inig ő csak egy paraszt mesterembernek fia ! Ő az egész világot ko ránsem fél vállról tekinti, hanem egészen lenézi — jótékony célokra pedig nem félig meddig szokott adakozni, hanem rendesen mitsem ad ; cimre kimondhatlanul vágyik, s bizonyosan tél közepén is kiverné házmesterét, ha csak egyszer találná is elfeledni az „R Gnadent.“ — Ezen okból tehát mindenek előtt nemességet törekszik magának szerezni, azután pedig egy tapasztalatlan fiatal grófi lyányt szöktet el ; titkon megesküszik vele — és az eszmetársulat csalódásainál fogva magát is szinte gróffá változottnak képzeli, és bol-dognak érzi magát, mert mindig nagyon fájt az neki, mikor a házában lakó grófok és bárók körüli tisztelgéseket és udvarlásokat látá, ámbár azok pénzben távolról sem mérkőzhe- tének vele. — Ezek tehát Gusztáv háziúr körülményei, vagyis viszonyai, tettei és kinézései.

Míg azonban e jeles tulajdonságait hosz- szasan és zavartan elmondok, addig ő annyira távozott már az ezer aranyos telivéren, hogy bottal sem érhetjük nyomát. —

Kicsoda ezen furcsa kis öreg ur, a ki olly nagy szorgalommal tipeg a város temploma felé? — Háziúr! — Ismét háziúr? Úgy van — ismét háziúr — még százat is láthatunk, ha vagy fél óráig folytatjuk sétánkat. De mennyire különbözik ez ismét a két előbbitől ! Kopott kürtös kalapja — igy hívják tudniillik a mostani magas férfikalapokat a tős gyökeres magyarok — tehát kopott kürtös kalapja sovány vagyis keskeny és gyürem- lett karimája alól hátul őszbe csavarodott hosszú hajcsap — vulgo: Zopf — fityeg az elviselt kék köpeny kurta gallérára , melly szél által összeszaggatott felhő gyanánt lebegi körül a soványkás lábszárakat és meglehetősen kiszáradt testet. A térdig érő szűkszaru kordován csizmákba búzavirág szinű foszlányos, de nem rongyos, testhez szabott magyar nadrág van szorítva; annak szíját és nyomatékos vagyis súlyos rézcsatját ezüst pitykés hosszú virágos mellény takarja el a kiváncsi szemek elől, melly törekvésben nem egészen hiven osztozik a félcombig érő sziík mente a mellénynyel. A fekete fátyolból készült nyakravaló barátságosan érinti a hegyes állat ; a mosolygó ajkakra meghitten hinti árnyékát az ősz bajusz; az ősz bajusz fölött pedig rezes orr emelkedik, nyergén a sárga rézből készült pápaszemnek kétségbehozhatlan kékes nyomait mutatva ; ha még megmondjuk, hogy köpenye alól bőrcsomag kandikál ki, s hogy nyár közepében is köpenyt visel, úgy bizonyosan eskü nélkül is elhiszi a szíves olvasó , hogy ezen háziúrban egy böcsületes magyar csizmadiamestert volt szerencsénk elébe állítanunk, a régi jó világból — mellyben négy forintért jobb munkát lehete kapni, mint jelenkorunkban nyolcért. — Mester uram nemengedi magát háziúrnak neveztetni; ő azt hiszi , hogy a csizmatalp is — ezek saját szavai— háziúrrá lehet, de hogy valaki a „mes- ter“ nevet megérdemelje , ahhoz csakugyan ember kell a gátra; a ki pedig Hausherrnek merészlené őt nevezni, annak minden béke- türése dacára is bizonyosan hátához vágná a mustát. Mester uram bevásárlóit, most a templomba megy, uj erőt kér az uj munkára, onnan házába siet — a Magyarutcába ; fütyülve szabja ki a bőrt, legényei énekelve várják meg, végre pedig tisztes ősi szokás szerint a kis inast meglábszijazza, hogy valami csínt ne kövessen el ; azután ebédhez ülnek, dél-után egy óráig kocsmázgat az Öreg, este pedig feleségével egy pint borocska mellett vándorlási kalandiról beszél s az inast egy kissé meglasnakolja, hogy ne feledkezzék meg reggel korán fölkelni. jgy megy ez legalább is már negyven év óta, és legcsodálatosb azon rendkivüli körülmény, hogy mester uram ellen még egy lakos sem panaszkodott. Ugyan

ki hinné ezt? Az egész világ is elhiheti, mert mester uram — egyedül lakik parányi házikójában.t

Mester uram után egy hosszú száraz németet pillantunk meg. Csapszékből lép ki, kissé ingának lábai ; hihetőleg az öregség miatt, mert délelőtt csak nem ittasulhatott meg. Gyér hajszálaiba réz fésűnek görbült szálkái nyomulnak; hosszú kabátjának gallé- rából hat nyikorgó postakocsi kerekeit lehetne meghájazni; sárga nyári nadrágát annyira ellepte a piszok, hogy rövid idő múlva egé-szen kétes leend színe; fölkanyarult hegyes orrú saruit a fénymáz alkalmasint soha nem fertőztette meg ; csontos bal keze súlyos nádpálcával szeldeli a levegőt, mellynek elefánt- csontu gombját leirhatlan simaságig koptaták már a szurtos kezek. Jobbjának líjai ökölbe görcsösülnek, az ököl fenyegetőzve emelkedik föl és száll alá; a szemek iszonyúan szikráznak; az arc rémitően lángol, az ajkak borzasztó vonaglásban érthetlen szavakat motyognak ; szóval, ezen háziúr ugyancsak rette-netes. — Ez is háziúr? — Igen — háziúr a Ferencváros egyik legszűkebb sikátorában ; egyébiránt pedig böcsiiletes varga — vulgo suszter—; ő reggel rendesen a kocsmába megy, mert nagyon köhög, s a pálinka igen jó gyógyszer a köhögés ellen; dél felé a köhögés csakugyan elmúlik , a varga haza megy, lakosának kutyáját megbotozza; magával a lakossal összekap; egymással mindketten gorombáskodnak — a lakos visszator- lásul a vargának fiát fülön csípi — az asz- szonyok sikoltoznak — a szomszédok összefutnak — iszonyú spektákulum ! — A varga ezt nem tűrheti, a kiáltozás miatt ismét előveszi a hurut, tehát ismét kocsmába kullog. Este felesege és egyetlen legénye haza vezetik, lefektetik; másnap e jelenések némi módosításokkal megújulnak : de semmi ! valamint mindennek, úgy ennek is véget vet majd — a halál. —

Amott egy hányaveti zsidó harapja a jóillatú cigarót — az is háziúr ! Roppant nagy háza van — ugyan lehetséges é? tekintsünk csak piszkos udvarába, ronda lépcsőjére és szurtos folyosójára, s meg fogunk azonnal győződni arról, hogy sok szennyes gyapjú, sok rostálatlan gabona, sok biizhödt szagu bőr, és még több kellemetlen illatú kölcsön és több efféle raká és emelé magosra e kő-halmazt —

Azon köpcös úri ember a szürke kabátban , szürke nadrágban, szürke kalapban, ugyan miért nem meri fölemelni a földről szürke szemeit? Valami pénzecskék voltak kezelésére bizva — nem mer senkinek szemeibe nézni, mert csak épen néhány hét előtt lett háziúrrá. —

Nem messze tőle egy igen vidám arcki- fejezésii öreges kis urat látunk. Ugyan ki lehet ő urasága? — Szinte háziúr — a zsemlyéket olly kicsinyeikre sütötte, hogy a megmaradt tészta idővel kővé vált — s végre roppant nagyságú ház lett belőle.

És azon sárga arcbőrü, középkorú férfi, ki olly büszkén fordul be a sarkon ? — Hajdan szegény ügyvédke , utóbb négy gazdag árvának gyámja, most — háziúr. —

Milly pompás hintó robog ki azon két-emeletes hazból, milly szép négy ló, milly cifra kocsis es inas, milly gazdag Öltözetű nő és lyány, milly gőgös ur ! — háziúr ez is — családostól és lovastól. Hajdan patrizáló diák, utóbb nevelő, még utóbb hosszasb ideig hatósági tisztviselő, legvégre több háznak s fél milliónak jogszerű tulajdonosa; sok bánatos könyu mossa házainak alapját ; sok átok terheli födelét ; de a falak erősek, a födél biztositva van, és a háziúr nyugodtan mosolyog — nyugodtan ebédel a Casinoban — vigan viszi legfényesb táncvigalmakra családját — és édesen alszik.

Az utca túlsó oldalán fütyörészve lépeget egy büszke uracs; keztyütlen jobb kezén gyönyörű gyémántok ragyognak. — Kicsoda ezen gazdag ur? Hajdan igen csinos borbélylegény, utóbb egy nemet szinésztársaságnál az első szerelmes szerepeit játszá; még néhány év múlva egy roppant vagyonú öreg özvegyasszony esze elment. — Az első szerelmes férje lett a vén szipának; a boldogság özöne csakhamar sírba szállitá az öreg menyecskét, s az egykori szegény borbélylegény most — hatalmas háziúr. Az özvegy szegény rokonai nyomorral fűszerezik száraz kenyeröket; az uj háziúr nyakig ül a bőségben ; az árvák zokognak, az uj háziúr pedig kacag. —

Es igy tovább — és igy még mindig tovább — száz meg száz háziurak arcképét rajzolhatnék még ; de a regényolvasók példáját követve, sokat sokat forditunk emlékezetünk és tapasztalásaink lapjain — mert a szíves olvasó ezen néhány csak alig érintett jellemvonásból is eléggé megítélheti : hogy minő háziurak vannak Budapesten. Ennél többet mi nem tehetünk; mert habár még százat soroznánk is elő, alig fogna köztök kettő talál-kozni, kikről el lehetne mondani, hogy egymáshoz tökéletesen hasonlítanak.

Most szabad legyen meg néhány élő példát idéznünk a háziurak kormányrendszeréből, mellyel házaik belviszonyait igazgatják, s legalább távol laké olvasóinknak is lehet majd némi csekély fogalmuk azon határtalan zsarnokságról, melly alatt mi fővárosi szegény zsellérek szenvedünk és görnyedeziink. — Úgy van ! a mi kínaink határtalanok — és ugyan miért? Csupán azért, mivel nem vagyunk háziurak ! — Sors, kíméletlen, vaske- ménységü szívtelen sors ! igazságos é ez ? Pirulj és szégyeld magadat — de reszkess is, mert ezen zsarnokságodért örökre és mindenütt meg fogjuk tőled tagadni a költői igazságot!

Uj év reggele van ; a háziúr kis fia sírva lép be a karszékben ásitozó apához; a fiú egyik kezével szemeit és orrát dörzsöli; a másikkal zsebében motoz, a harmadikkal bizonyosan fejét vakarná, ha három keze volna, jobb lábával hátra kapar és megáll —

,Mi baj, fiacskám?

A fiú még nagyobb elszántsággal dörzsöli orrát és szemeit.

,Szólj , fiaskám.

„Szerencsés uj esztendőt kellene a tátinak kívánnom — “

,Papának , fiam, apapának ; háziúr fiának szájába nem illik a táti—

„Igen, a papának — de elfeledtem— ,Máskor jobban tanuld meg, fiam

Az apa pénzt ad a fúnák, és a fiú örömtelve szalad ki a szobából.

Kopogás hallik.

,Szabad

„Kívánom a tekintetes urnák, hogy élete lámpájából sóba ne fogyjon ki az olaj

,Köszönöm; itt van — fogja kend — egy pohár borra —

A lámpagyujtó távozik ; nyomban utána jő a kéményseprő ; ezt követik: a kövezők, városhaj du, levélhordozó és több efféle hasznos tagja az emberi társaságnak, kik egy párezüst húszasért annyi jót kivannak a háziúrnak , hogy századrészének teljesülése is legalább száz embert határtalanul boldoggá tehetne —

Es csupán ez az, mit a háziurak kellemetlen tehernek szoktak mondogatni. Hallatlan kényeskedés! — hogy lehetne az teher, midőn néhány forinttal annyi áldást vásárolhatunk, s midőn egyszersmind illy parányi áldozattal annyi szorgalmas szegény embernek „egy kis jónapot“ csinálhatunk!

Ezt csak azért mondottuk el, hogy meg-mutathassuk: milly kimondhatlanul igazság-talanok a háziurak, midőn ezen kis alkalmat-lanságért — ha már csakugyan annak akar- juk nevezni — mellyből egyébiránt, kisebb nagyobb mértékben mindnyájan részesülünk — egész éven át olly borzasztó zsarnokosko- dásra tartják magokat jogosítva a szegény zsellérek iránt , hogy végre türelmünknek nemcsak fonala, hanem kőtele, sőt lánca is mulhatlanul meg fog szakadni.

Ám lássunk tehát néhány jelenetet a há- ziurság vigsággal elegy szomorú nézőjátékából, melly egészen a francia regényes iskola modorában van szerkesztve, mert a meztelen életből van merítve és csupa cselekvényeken épül —

,üram, három szobát keresek első eme- létén —

„Tessék megnézni — itt vannak.

,Mi az ára e lakásnak

„Hatszáz forint.

,Az igen sok.

„Évről évre nagyobb az adó.

Jól fűlnek a kályhák

„Igen jól.“

,En tehát fölveszem a szállást — itt az előpénz; de szeretnék három évre szerződni, hogy biztos lehessek tovább itt lakhatásomra nezve —

„Minek az — jó emberek könnyen ösz- szeférnek; jó lakót örömest megtart az ember?

Az uj lakos beköltözik Mihály napján; két hét múlva száz forinttal fölebb rugtatja a háziúr a lakbért; a kályhák olly roszul fúlnék , hogy kevés év alatt a Bakonyt is meg- ritkíthatnák. A lakos szent Györgykor kiköltözik. A húr colkod ás sok pénzbe és még több kellemetlenségbe kerülnek; a bútorok romlanak ; a zsellér zsebe sir, a háziúré kacag; a mennyiben tudniillik a zsebek illy emberi func- tiókra alkalmatosak. —

,Uram, négy szoba van önnél í

„Igen , a második emeleten. Nézzük meg, ha úgy tetszik —“

,A szobák tágosak ugyan, de az egyik nedves; a többinek falai pedig iszonyúan pisz-kosak

„Nem tehetek róla; mosóné lakott itt és mindig e szobában mosott; a többi háromban pedig juratusokat tartott —

,Ha kitisztíttatná ön — ?

„Újra föstessem

,Valóban csak azon foltét alatt jöhetnék ide lakni.

„Szívesen."

,A vizes szobát pedig újra padoltatja és vakoltatja ön ?

„Azt is megteszem.“

Az alku megköttetik; az uj lakos min-denestől megjelenik. — A vizes szoba most is vizes — a többi most is piszkos — a háziúr himez hámoz — a lakos felesége kitisztittatja az egész lakást; a nedves gőztől majd mindnyájan betegek lesznek ; egy kis gyermek meghal ; a szülék eltemetik ; a háziúr is kimegy bérkocsin a temetőbe : természetesen a szülék költségén , kik előtt e gyászos eset gyülöltté teszi az egész lakást — kiköltöznek tehát; a háziúr a tiszta lakást most már nagyobb áron adja bérbe; volt lakosai sirnak, a háziúr pénzét számitgatja és nevet.

,Uram, én nem maradok tovább ön házában , függesszen ki cédulát, jövő évnegyedre megyek?

„És ugyan miért ?a

,Mert fölemelte ön a lakbért

„Nem tehetek róla — a város fölebb rug- tatta az adót.“

Jakab napján is ötven forinttal vitte ön fölebb a lakbért?

„Akkor a járda-készités miatt kelle azt tenneiú.

,Es szent György napján?

„Az árviz miatt.

,Hát gyertyaszentelőkor ?

„Akkor — akkor — eh, nem tartozom önnek számolni — ha nem bir fizetni, tehát tessék padlásszobába költözni.

A lakos kiköltözik. Gyertyaszentelőkor ötven forinttal emelé föl a lakbért a háziúr, a mi hat lakosnál háromszáz forintra megy; árvíz után szent Györgykor, midőn a lakosság legnagyobb része nyomorral küzde, száz forinttal, ez hatszáz forintot tesz. Jakab napján ötven forinttal, ez ismét háromszáz forint — pedig járdára csak száz forintot kelle fizetnie. — Mihály napján újra őtven forinttal, pedig az adó csak nyolcvan forinttal emeltetett föl. — A háziúr jövedelme tehát egy év alatt ezerötszáz forinttal szaporodott, mig költségei csak száznyolcvan forinttal nagyobbultak. — ,Uram , hogy ezen hat szoba ?

„Ezer forint— a házbér előre fizettetik. ,Lesz é mángorlómnak helye „Mindenesetre.

,Itt a foglaló.

,Alázatos szolgája !“

Az uj lakos beköltözik ; nyár van , a háziúr falusi jószágába költözik —

,Házmester — hol állítjuk föl a mángorlót

„Sehol—“

,Micsoda? Hiszen a háziúr megígérte, hogy—

„Igen, de megnéztük a gerendákat, s láttuk, hogy nagy ártalmára esnék a háznak a mángorló fölállitása — “

,Hol fogok tehát mángorolhatni ?,

„Az én mángorlómon, tekintetes uram — csak egy váltóforintot méltóztassék minden hónapban fizetni, és pedig mindig egy évnegyedre előlegezve; már ez szokás a mi házunknál; a többi lakosok is ennyit fizetnek.

A lakos fizet ; bizony nem sokára háziúrrá lesz a házmester, mert nyolc lakos van a házmá , kiktől egész éven át Összesen kilencvenhat forintot kap a mángorló koptatásáért. Mégis csak okos ember a háziúr, mert lakosai által fizetteti a házmestert. — Ismét :

,Házmester !

„Méltóztassék.“

,Midőn tegnap este haza jövék a színházból , majd kitörtem nyakamat a sötét lépcsőkén; micsoda rendetlenség ez?

„Azon ur, a ki a tekintetes ur előtt lakott itt, minden hónapban egy forintot fizetett a lépcső kivilágításáért — a többi lakosak is annyit fizetnek a másik két lépcsőn.“

Mit tegyen az uj lakos ? — Fizet, mert nincs kedve nyakát kitörni. — Ismét :

,Házmester !

„Tessék parancsolni !“

,Meggyűlt a szemét a konyhámban.

„Méltóztassék minden hónapban egy fo-rintot fizetni és majd kivitetem — a többi lakosak is ennyit fizetnek; már ez szokás a mi házunknál —“

A lakos ismét fizet, s ezt még néhány illyféle „ismét“ követi, míg végre hálát adhat az istennek, ha „csak száz forinttal kell évenként a kialkudott házbért megtoldania.— A lakos boszankodik; a háziúr nevet, a házmester — vasárnaponként kisétál a Ferencvárosba és házikót nézdelget, mellyben rövid idő múlva háziúrrá fog lenni.—

,Uram, én örömest kivenném ezen két szobát, de művész vagyok, mindenek fölött csendre van szükségem ; ha tudnám, hogy semmi által nem fogok itt háborgattatni ?

„Oh, tökéletesen nyugodt lehet ön — egész házamban síri csönd uralkodik.“

,Ugy tehát áll az alku, itt a foglaló —

„Kérem, csak egyet kell még megjegy- zenem : nálam fél évre szokás előre lefizetni a házbért— “

,Hogyan ? Eddig mindenütt csak évnegyedre szoktam azt tenni

„A művész urak nem szeretik, ha gyakran háborgatja őket az embti, azért sokkal jobb rájok nézve, ha csak minden fél évben kell nálok alkalmatlankodnunk.

,Ah, ön azt hiszi, hogy a művészek nem igen szoktak pontosak lenni a .fizetésben

„Oh, kérem; épen nem — én csak — “

,Ne mentegesse ön magát; most épen van egy kis pénzem és azért magam sem bánom , ha hosszasb időre vethetem el a lakbérfizetés súlyos gondját

A művész beköltözik ; lefekszik, szemeire álom kezd nehezülni — de ur isten ! milly zaj riasztja őt fel —jobbról mellette öt nőtlen szinész lakik; ezek késő éjfél utánig olly lármát visznek véghez, hogy úgy szólván a halottat is uj életre ébresztenék. Balról egy fiatál énekesnő lakik, kit szinte éjfél utánig kínoz zongorája mellett apja ; végre hajnal felé elszunnyad a művész, de korán reggel ismét megújul a dal és zongora; a fiatal szí-nészek hangos szavalásban gyakorolják magokat ; az első emeleten délelőtt kis fiuk hegedülni tanulnak, délután pedig ugyanott késő estig tánc tanittatik, mig az átelleni kocsmában , kevés szünetekkel , kintorna siró hangja gyönyörködteti az ott tanyázó bérkocsisokat, néha pedig egy vak énekesnő repedezett hangja hárfa mellett még a legkeményebb füldobot is veszélyesen rendíti meg, nem is említvén, hogy a pincében reggeltől estig nagy rostákon búzat és zabot tisztáznak, a rosták ezen egyhangú zuhogása is mérföld- nyire űzhetné az embert —

A szegény művész meglátogatja szom-szédait; csöndért könyörög, de mindenütt csak kinevetik, és még nagyobb zajt csinálnak, mert hiszen ők a szabad Magyarországban laknak és szabadságuk gyakorlatában avilág valamennyi művésze által sem hagyhatják magokat háborgáttátni. — A művész a háziúrhoz folyamodik, de ez csak vállát vo- nogatja és szárazon fejezi ki sajnálkozását, azon megjegyzéssel, hogy a bajon teljességgel nem segíthet —

Mikép orvoslá tehát e bajt a szegény művész ? — Két hét múlva kiköltözött, fél évi lakbérét elveszté , mert nem kapott rögtön helyettest — és könyűs szemekkel látott csöndesebb szobában dolgához. — Szegény művész ! legalább hónapi keresménye füstbe ment ! — Es a háziúr ? — Nevetve szippantga- tott szelencéjéből és böcsiűlettel szerzett vagyonának lelke egész erejével örvendett.

Ez rövid árnyrajza azon szomorú életnek, melly miniket szegeny zselléreket egész sírunkig kínoz — úgy van, egész sírunkig; de bezzeg ott aztán könnyen nevethetjük ám az egész világot, mert ott mi is csakugyan valóságos háziurak fogunk lenni.

A KALAND VADÁSZ.

A lovagias szellemű középkornak még most is megvannak lelkesült magasztalóji, s a keresztes háborúk regényességét még máig- lan is számosán dicsérgetik. Különösen pedig a szép nem az, melly fájdalmas könyűket hullat azon szép napok elmúlta fölött, s édes merengéssel olvassa még most is az erőteljes lovagkornak szerelmi kalandait ; sőt nem ritkán még az is megtörténik, hogy nyiltan szemünkbe mondják, mikép érdemesek sem vagyunk már többé a szépek megböcsülhetlen kegyeire , miután olly alamuszi mindennapias életet élünk, hogy napjainkban már nevéről is alig ismerjük a kalandot. Ur isten ! ki tehet erről? Mi szegény fiatal férfiak valóban nem. Ám lássuk csak kissé közelebbről e fontos és valóban legnagyobb figyelmet érdemlő ügyet, melly szépeink megböcsülhetlen kegyeitől fenyegetőzik bennünket megfosztani. Tekintsünk végig a fényes lovagszázadok néhány kitünőbb s szokottabb kalandján, s hasonlítsuk azokat össze mostani viszonyainkkal.

Sok lovag leülté magáról a fényes páncélt és durva szőrkámzsába rejté férfias tagjait , mert valamellv kemény szivü Kunigunda, Adelgunda vagy Etelgunda nem akará forró szerelmi lángjait a rokonszenv balzamos szellőjével hüvösíteni. Szép ! De ugyan mikép kövessük mi e dicső példát, miután, istennek hála ! illy kemény szivü hölgyek nem léteznek többé, s majd valamennyi örömest fejkötő alá törekszik jutni, habár szabad ősivárba nem vihetjük is őt, s még akkor sem igen vonakodik, ha egyetlen szobánkért is alig bírjuk a meregdrága szállásbért fizetni !

Több jeles lovag erőszakkal ragadá el imádott Etelkáját, Piroskáját, vagy Marci- billáját; de ki tehetné ezt most? Hiszen aliglépünk valamelly családos házba, s azonnal így szólnak hozzánk a szülők: ,Emíliát, Aurorát, Ernestinát, vagy Katit akarja ön nőül venni? S minket azután nem a megtagadás ejt kétségbe, hanem csupán az busít, hogy nem vagyunk törökök, s nem vihetjük el mind a négyet, kiknek szépsége olly nehézzé teszi a választást!

Még több tíizvérü lovag sárkányokkal küzdött, hogy imádott hölgye szerelmét meg-nyerhesse; de ugyan hol találjunk mi most sárkányokat? Hiszen a vitéz leventék mind le- öldösék azokat, s most már fiát sem lehet a sárkánynak látni, mintha még csak magva is örökre elveszett volna. Vagy talán az utón útfélen bömbölő éhes arszlánokkal küzdjiink meg? Azt sem tehetjük, mert hiszen híres utazók leírásaiból tudjuk, hogy ezen fenevadak ki nem állhatják az ember szilárd tekintetét , s mindjárt eloldalognak és lehor- gasztják füleiket, mihelyt komolyan tekint rájok az ember.

Legtöbb lovag pedig a törököket üldözte , s szinte fogadást tettek, hogy vissza nem térnek, mig ennyi meg ennyi pogányt nem küldenek jó vasukkal a pokol tornácába ; de ugyan ki ellen viaskodjunk mi? Hiszen most már a törökök is esernyővel sétálgatnak , s pezsgőt isznak a próféta egészségére ; a kardot pedig tollal cseréltük föl, mellyel néha karcolni lehet ugyan, de halálos sebeket osztogatni nem igen.

Ezekből elég világosan láthatni , hogy merész kalandokat a szépek kedvéért nem igen űzhetünk; vigasztalásukra azonban mégis csak megmondjuk, hogy Budapesten a kalandok még nem váltak egészen mesévé, s hogy azok még most is iizetnek, és pedig még most is a szépek kedvéért. Az igaz, hogy nem lovagok bajoskodnak e kalandokkal, de az nem baj, mert hiszen a férfi utoljára mégis csakugyan férfi, akár lovag, akár nem, s igy házasságra mindenkor alkalmas, következéskép a szépnem figyelmére mindenesetre érdemes.

Es minő kalandokban fáradoznak e férfiak ? Hm ! erre egyenesen nem akarunk felelni , mert úgy nehány sorral egészen bevégez- hetnők jelen cikkünket, a mire pedig teljességgel nincs kedvünk. Történetünk folyamából úgy is kiviláglik majd minden, a mi — világosságra jöhet.

Budapesten sok jó intézet létezik már, s még több van készülőben; de egy igen hasznos még csak nem is terveztetett, s ez — házasságszerző hivatal. Parisban több illy hivatal létezik, s belőle minden órában száz házaspár is kikerülhet. Es ez igen nagy mértékben mozditja elő a törvényes összekeléseker, mert napjainkban minden ember rendkívül hódol a kényelemnek, s nincs érdek, melly e bálványnak föl ne áldoztatnék. Gyerkőcök, kik még a bötiizésen is alig estek keresztül, fél napokig nyújtóznak hálóköpenyben s bojtos hímzett sipkában a pamlagon ; legfontosabb gyűléseinkre legalább is egy órával későbben érkeznek jeles férfiaink ; szóval, hogy szerfölött hosszasak ne legyünk, még azt is meg-érjük, hogy végre azon fogjuk fejünket törni: ugyan nem lehetne é módot találni, melly szerint az evés és ivás fárasztó mesterségét is más teljesitné helyettünk. Kényelem hajhászá- sa tehát az, mi azon kalandokat fővárosunkban létesité, mikről e helyen szólani akarunk.

Lépjünk a váciutcába, s állapodjunk meg a vastuskó mellett. Onnan több sarokházat láthatunk ugyan, de leginkább csak négyre kell figyelmünket irányoznunk. Az első az, mellyen Kristóf óriási szobrát láthatni. Egy kis vastag ur a cédulákat olvassa, mellyek a falra ragasztvák, s az arra sétáló hölgyeket egyenként vizsgálgatja; bizonyosan ismerkedni, s talán házasodni szeretne. Jobb lesz, ha abban hagyja, mert öregecske már a jámbor. Figyelmünkre sem méltatjuk őt.

A német színház átellenében, a sarkot képző posztókereskedés előtt, egy nyalka si- hederke áll, szemüveggel és szivarral, s ki- mondhatlan szemtelenséggel hunyorgat az arramenő hölgyekre. Bizonyosan most szökött el dajkája emlőiről. El vele, nem szeretjük az illy melegágyi vagy üvegházi keserédes bogyókat. Bölcsőbe velők !

Atellenben, a nagyhidutcai sarokboltban, korunk jelképeit árulják, mindenféle ragyogó és csillogó csecsebecséket, miknek semmi belső értékök nincs. Előtte egy magas uracs áll, divatos öltönyben, s látcsővel szemlélgeti a szépeket. Sápadt arcain világosan láthatók az élettelenség és sokatélésnek szomorú nyomai, rövid lélekzete krajcáros trombita hangjára emlékeztet, s minden köhécselése a lélekharang hangját utánozza. S még te is szép hölgyekre merészled emelni kihamvadt szemeidet? Virító élettel kiván párosulni a sirnak előfizetés utján megnyert lakosa ? — El veled ! Menyasszonyi nyoszolya helyett koporsó csak a te méltó nyughelyed !

A német színház sarkán mozdulatlanul áll egy szürke zsák. Zsák ? Erőtessük meg kissé szemünket, talán csalatkoztunk. Nem, valóban szürke zsák van a színház falához támasztva. Furcsa ! Gyapjuzsáknak nem eléggé vastag, s nem is olly hosszú, mint tulajdonkép lennie kellene. Talán alföldi hamuzsir van benne? Démit látunk, felső része füstölög! Ugyan minő csodaállat lehet ez? Már közelebb kell lépnünk, különben nem boldogulunk.

Ah, derék, ez a mi emberünk, épen erre volt szükségünk , ez a valódi kalandvadász ! Szürke kalap, szürke zsák, mit némelly nyelvbúvárok divatos kabátnak is szoktak furcsa szeszélyökben nevezni, szürke vasutnadrág, és szürke topán, füstölgő szivar, bal szemhez csiptetett üveg, derék szakáll és bajusz, teljes arc, izmos testalkotás — szóval, előttünk áll egész valóságában a legderekabb járda- koptatók egyike , kinek külsejét s belsejét úgy kiszurkolta már a vig élet, hogy még a jégeső és ragya sem fog többé rajta. Gondolja talán valaki, hogy gyászol a kalandvadász, s hamuval hinté be magáit, és azért olly szürke? Dehogy! lelke is táncot jár hüvelyében,

mert az idő szép, a szivar bámulatosan jól ég, s a szabóknak olly sok dolguk van, hogy nem igen sétálgathatnak, s igy legfőbb hitelezőjének véletlen megjelenésétől sem kell félnie. De ugyan miért ölté tehát magára ezen furcsa szürkeségeket? Mindjárt elmondjuk. Nagy volt a panasz nálunk, hogy kártékony sokszínűség uralkodik közöttünk. Egy furfangos szabó tehát ezen szürke gondolatra jött, melly azonnal elfogadtatott, s mindenesetre igen talpra esett ötlet:, mert egyszínűnek mutatja az embert távolról, közelről pedig látjuk, hogy — mindenféle színek összevegyi- téseből áll tulajdonkép ezen színtelen szürkeség. Mások ellenben igy magyarázzák ezen uj divat keletkezését: Paris egyik külvárosában egy kis törpe molnár lakott, kinek igen szép karcsú felesége volt, kihez, karcsuságí rokonszenvbol, egy igen deli arszlán járt ki Parisból, nem ugyan afféle molnar-arszJan, mellyről az ismeretes mese szól, hanem valóságos két lábú arszlán, vagyis naplopó. Egykor a molnár váratlanul érkezett haza, s az arszlán hirtelen egy üres liszteszsákot húzott magára, s a molnár által folytonosan üldöz- tetvén, csak gyors lábainak köszönhető, hogy árva csontjait szerencsésen megmenté. Futása közben annyira rángatá a zsákot, hogy varrása egy helyen kifeslett, hol azután fejét ki- dugá. Néhány barátja tehát ráismert, s mivel ő igen hires arszlán vala, — néhány nap múlva már az egész arszláncsorda szürke zsákokban pompázott a nyilvános sétányokon. —

Ezen négy utcaszőglet az , mellyeknél azon férfiak állnak, kik a szépnem fölött szemlét szeretnek tartani, s a ki ezt egyszerű sáhvunkra nem hiszi , ám méltóztassék saját szemeivel meggyőződni, s bizonyosan tapasztalni fogja, főleg délutáni és esti órákban, mind azt, mit eddig elmondánk, s még ezentúl elmondandunk. —

Kalandvadászunk olly állásba helyezke- dék, hogy a váci, Dorottya és nagyhidutcát szemmel tartható, s szemeiben olly megelégedés ragyogott, mint a kányáéban, midőn a baromfias udvar fölött kering, csak kedvező pillanatra várakozva , hogy lecsapjon a prédára. Sok szép hölgy jött s ment ugyan, de i mi kalandvadászunk tapasztalt kópé, s jól tudja, hol és mit lehet merészleni; legalább ő maga keményen meg volt arról győződve, hogy ő csakugyan soha nem csalatkozik. Most véletlenül a hid felé fordítja fejét, s szemei azonnal Örvendetes meglepetést fejeznek ki. Ugyan miért ?

Az emeletes házak egyikéből pompás ter-metű lTölgy lebegett a hid felé ; csőkrai, tárlatán ruhakelméje, Bibi szerű párisi kalapja, rokoko legyezője, szóval, egész külseje két- ségbevonhatlanul tanusitá , hogy valóságos arszlánnő, s csak épen most szabadult ki a nevelési menageriából. A kalandadász kissé gondolkozott — az az, bocsánat, illy arszlán azt soha sem szokta tenni, — csak szivaráról véré le a hamvat, s óriási lépésekkel a hölgy után iramodott. Ez azonban valamennyi vitor-

Iáját szélnek bocsátó, s a kalandvadász alig birt utána evezni. Majd targoncába botlott, melly egész kényelemmel tolaték orra elébe, mit ő természetesen mindig csak későn vett észre, mert szemei folyvást a gyorsan tipegő hölgyen függőitek, ki csakhamar jobbra ka- nyarult, és a Casino felé vágtatott. Már majd elérte őt a kalandvadász, de szerencsétlenségre egy heverő kutyának épen nem rokoko, hanem nagyon is eleven legyezőjére lépett, s a kutya hangos ellenmondásai gazdáját annyira fölharagiták, hogy hősünk néhány engesztelő szót kényszerült mondani. Ez alatt azonban a hölgy ellenállhatlanul haladott előre, s már csak a Bibi szerű kalap paradicsommadár farkáról lehete ráismerni, melly édes ömlengéssel lengedezett a kalandvadász felé , ki egész erejét összeszedé, hogy forró kivána- tainak gyulpontját utolérhesse. Ismét közel volt már hozzá, de ekkor egészen váratlanul kocsi robogott ki azon kapun, melly előtt épen el akart suhanni, s csak hirtelen vissza-ugrással mentheté meg eletet; de kalapját nagy baj érte. Ugrása közben ugyanis szürke kalapja a lovak közé esett, s ezek legalább is húsz lépésnyire rugák a hid felé a sors szeszélyének e szerencsétlen szürke áldozatát. Mig tehát kalapját ismét hatalmába kerité, és hor-padásait valamennyire kiegyenlité, a hölgy már közel járt a gőzhajóhivatalhoz. A kalandvadász már föl akart hagyni üldözésével, de a paradicsommadár farka olly csábitólag integeti , hogy lehetlen volt az ellenszegülés, és ő ismét rohanva kezdé meg üldözését. Már épen elébe akart kerülni, hogy kalapja alá nézhessen, de — átkozott sors ! E pillanatban a vasárusboltból vasrudakat hoztak ki, s a vasak hajszálnyi közelségben csúsztak el orra előtt, s a füstölgő szivart kiiiték szájából — csak egyetlen vékony hajszál még, s a kalandvadász igen tiszteletre méltó orra mulhat- lanul Összezuzatott volna. A rémülés hangos kiáltást feszite ki ajkain, és — a tarlatan ruhás deli hölgy megfordult. Hatalmas ég ! —hiszen ezen hölgyecske arcának redőiben leg-alább is száz Ámor rejtőzhetett volna el, tegezevei es puzdrájával együtt ! A hölgy mosolyra torzitá kékes ajkait:, s milly fekete fogakat láttatott ! A kalandvadász szeretett volna dühében elsülyedni, de minthogy ezt nem tel- jesitheté, tehát visszafordult, uj szivart gyújtott meg, s méltoságos lépésekkel egyenesen a szép Dorottyautcába kanyarodott:, hatalmas esküvel fogadván , hogy soha nem feledi e közmondást: ,Hátul nézik: menyecske, elől nézik : vénecske ! —

A színháztéren gyönyörű fiatal hölgy jött egyenesen feléje, s a kalandvadász megörven- de, gondolván, hogy most kárpótlást szerezhet magának a korábbi kellemetlen kalandért. Legnyájasb udvarisággal köszönté tehát a szép hölgyet, és sima hangjának leghizelgőbb kifejezésével szóla:

,Lehet szerencsém, nagysádat kedves szülőihez kisérnem

„Nagy szerencse lesz rám nézve , — felelehideg méltósággal a hölgy, — mert vannak olly szemtelen férfiak, kik az egyedül jaró asszonyokat megszólítják

A kalandvadász görcsösen szoritá össze fogaival a szivart, s az égre bámult, hogy ugyan nem sújt é le mindjárt a villám; de szerencsétlenségére olly tisztán mosolygott az ég, hogy illy rendkívüli műtételre egyáltalában nem szánhatá el magát. A kalandvadász tehát megtörlé homlokát, slehető legnagyobb nyugalommal folytatá útját, mintha legjobb rendén állana szénája. Titkon azonban szilárdul elhatározd, hogy jövendőre vigyázóbb fog lenni. —

A nagyhidutca szögletén ismét egy igen snép hölgygyei találkozott, kinek szemei olly pajzánul mosolyogtak, hogy a kalandvadász azonnal minden viszontagságát elfeledd, s teljes bátorsággal mondá el szokott üdvözletét: de e pillanatban az ellenkező szögletről egy szálas katonatiszt kanyarodott feléjök, meghitten nyujtá karját a hölgynek, ki ezt ki

tűnő őrömmel látszék elfogadni, s olly mérges tekintetet vetett hősünkre, hogy ennek szive tüstént szürke topánjába zuhant, mert harcfiak iránt mindig különös nagy tisztelettel viseltetett. Már most talán csak fölhagy szándékával, hiszen ennyi baj még a fekete medveprémet is megőszithetné ! Dehogy hagy föl szándékával. Majd bizony ! Az illy széllel bélelt s arcátlansággal prémezett urakon még a felhőszakadás sem bir kifogni.

Olly büszke nyugalommal folytatja ő ezentúl is útját, mintha minden lépése fölött pompás diadalívek tornyosulnának. Néhány csatavesztés a legnagyobb hadvezérek hirének sem árt:, főkép ha hidegverüségöket nem ha- gyák magoktól elragadtatni. S a mi nyúllk, nem múlik, és hosszasb fáradozás után annál édesebben ízlik a zamatos gyümölcs ! —

A királyutca közelében nem annyira szép mint csinos, és nem annyira divatos mint fiatal lyanykat pillant meg, egyszerű szalmakalapban, még egyszerűbb ruhában, mellynekkelrnéj ét valóban nem tudjuk megnevezni, mert saloni szobalyányok körül meg eddig nem igen forgolódtunk, kiktől e hazaboldogi- tó, s magyar nemzetiséget terjesztő titkokat megtanulhattuk volna. Valódi falusi egyszerűség! gondola magában hősünk, s azonnal nagyúri könnyűséggel szólitá meg a lyánykát, mondván:

,Hazá méltóztatik sietni, kisasszonyka? „Igen ! — felele fülig elpirulva a lyány. ,Igen sok ember tolong itt az utcán, haza fogom önt kisérni, ha szabad.

„Nem tudom, mert nem kérdeztem édes anyámat.

Oh, liba! mormogd fogai közt a kaland-vadász, azután pedig igy szóla:

,Hiszen az nem baj. Én nagyon szeretnék önnel közelebbről megismerkedni. Ön olly igen szép!

„Oh, ha feleségül akar venni uraságod, úgy csak szülőimmel méltóztassék szólani. A kétszívutca végén lakunk. Atyám kolompáros;nem tévesztheti ön el a házait, mert csak egy kolompáros műhely van az egész utcában.

,Alázatos szolgája, most sok dolgom van! E szók után rögtön visszafordult hősünk, mert nem nagy kedve volt magát olly hirtelen a házasság édes jármába kolompároztatni ; a böcsületes mesteremberektől pedig épen úgy félt mint a marcona tekintetű harcfiaktól.

Szerencsétlen nap ! dünnyögé magában, mialatt tovább haladott, talpaim szinte égnek már, s egyik balesetből folyvást másikba botlom. De türelem, türelem, végén csattan az ostor, s nem egy nap alatt foglalták el Buda várát!

E biztatás ismét lecsendesité háborgó ke-délyét, s járása csakhamar visszanyeré korábbi rugalmasságát, sőt kevés pillanat múlva dalt dúdolt már a legújabb operából, s a leg- ügyesb emberismerő sem birta volna kitalálni, hogy részint ő, részint a baj annyiszor mentek már fölváltva egymáson keresztül, a legközelebbi néhány óranegyed alatt.

Ismét a nagyhidutcába érkezett, s szemeit azonnal egy kimondhatlanul vonzó külsejű fiatal asszonyka voná magára, ki epedő szemeit gondolkozva jártatá végig a népes utcán , s legszebb eleven kirakat gyanánt állott a pompás bolt előtt:, mellyben némberi divatkelmék áruitattak.

Hősünk megállóit, s nagy szemeit meredten a szép kalmárnőre függesztő, ki ezen tekintetet valóságos bajnoki elszántsággal állotta ki, mit épen nem szabad balul magyaráznunk , mert ha a kalmárnő nem nyájas minden ember iránt, úgy valóban nem sok vevőre fog találni, s boltját rövid idő alatt bezárhatja.

A kalandvadász közelebb lép, s bizonyos nemével a nyájas leereszkedésnek, mosolygva üdvözli a szép hölgyet.

,Mivel lehetek nagysád szolgálatára?— kérdé a kalmárnő, s a boltba lépett.

Hősünk nem volt olly mai nádiveréb, hogy ez intést meg ne értse. Tüstént a boltban termett, s egy szép selyem nagykendő után nyúlt, melly az árupadon hevert.

,Ah , — szóla ismét a kalmárnő, — nagy-kendőt méltoztatik vásáriam, talán a — nagyságos asszonynak

„Oh , én még nőtlen vagyok !“ — viszon- zá jelentőségteljes mosolylyal a kalandvadász.

,Tehát bizonyosan mátkájának ? Nagyon ajánlhatom e kendőt. Ara csak negyven forint, s mondhatom , nincs előkelő menyasszony a két városban, ki illy kendőt nem visel

„Miért sietnénk olly igen a házassággal, mig illy szép hölgyeknek udvarolhatunk !

E szék után gyöngéden megfogá a szép. asszonyka hófehér kezét; de e pillanatban — az irószabábol, mellyet csak könnyű függöny választa el a bolttól, gyorsan lépett ki a kalmár, kezében súlyos nádbotot tartva, alkalmasint azért, mivel sétálni készűll, s az ajtó küszöbénél megállván, legnagyobb nyájassággal szól a :

,„Ah, ezen szép kendőt választó nagysád,valóban dicsérnem kell ízlését, melly annyira megegyezik az enyimmel. Es negyven forint valóban csekélység illy gyönyörű darabért; feleségecském nagyon is olcsón hagyta. Ni- nácskám, hajtsd össze a kendőt

Hősünk szólni akart, de a kalmár rohanó zápor gyanánt folytatá szavait:

,„Gondolja meg csak, nagyságos uram, minő furcsa kalandom volt tegnap! Halálos ágyamon is nevetni fogom. Megérdemlené, hogy ujsagba tegyék! Egy ur jött a boltba, g egyedül találván feleségemet, ugyancsak csapta neki a szépet; én véletlenül beléptem, s az urfival megvetettem az árut, mellyet nézegetett. Ellenkezés esetén derekasan elbo- toztam volna. De ő nem hagyá ennyire jutni a dolgot:, hanem megvette az árut, mert hiszen ő vásáriam jött. Hahaha !“

A kalandvadász igen roszul érzé ugyan magát e beszéd alatt, de mégis nevetést erő- tetett, és a negyven forintos kendővel tovább folytató utját, a világ valamennyi kalandját

szíve melyéből átkozva; a kalmár pedig igen barátságosan kéré ki látogatása ismétlését, mi azonban alkalmasint el fog maradni.—

Hősünk egyenesen a színházba siete, hogy boszuságát feledhesse, s fáradt talpait egyszersmind megpihentesse. Egy földszinti pad végén helyet foglalt, s kényelmesen ki- nyujtá lábait, az ármányos kendőt pedig ölébe helyezd, s teljességgel nem tudá elgondolni, hogy mikép szabaduljon meg tőle olly haszonnal, melly egyszersmind kárpótlást nyújthatna neki kiállott viszontagságaiért. —

Az öt felvonásos szomorujáték annyira kipihenteté s fölviditá a kalandvadászt, hogy fütyörészve állott a színház előtti lámpa alatt, s éles szemmel vizsgáié a mellette tova suhanó hölgyeket. Hah ! e szép fiatal menyecske valóban rápillantott — most megáll — körül tekint — indul — ismét megáll — körül tekint — kell é ennél több intés ? kalandvadászunk minden bajt feled, s megszólítja a hölgyet:

,Szabad nagysádat haza kisérnem

„Szerencsémnek tartom.

Egy pár utca mögöttük van már, s hősünk vígan cseveg a csillagokról, s mindenről, a mi a csillagok fölött es alatt történik. r A hölgy igen elmés, és a szerelmi célzásokra olly diplomatái ügyességgel válaszol , hogy szavait jobbra, balra egyenlően lehet magyarázni.

„Milly csipős a levegő !“ — szóla végre az asszony, más irányt akarván adni a szenvedélyes beszédnek.

,Oh, azon segithetünk ! — Imé, e nagy-kendő.«

S a szerencsés selyem kendőt a szép asz- szony gyönyörű vállaira boritá hősünk, a vo-nakodást puszta tettetésnek tartván.

„Ez lakásom.

,Szabad nagysádat fölkisérnem ?

„Szerencsémnek tartom; a lépcső nagyon sötét.“

A konyha is sötét vala, d annál barát-ságosabb a csinos lakszoba. A kalandvadászazonnal pamlagra teve kalapját, az asszonyka pedig melléje helyezd a szép selyem kendőt, s kinyitván az egyik oldalajtót, igy szóla:

,Haragszom rád, édes férjem, hogy nem jővél érttem a színházba ; ezen jó ur szívessége nélkül, ki engem haza kisért, szerencsétlenség is érhetett volna az utcán. Jer, köszönd meg szépen ezen jó ur szívességét

A kalandvadászt képzelt boldogságának hetedik mennyországából, kilencedik pokolba sujták e szók, s meglepetése borzasztó irtó- zattá vált , midőn a tt metes férj belépett, körmén iszonyú nagyságú késnek élét próbálgatva , s két izmos legénytől kísértetve, kik szinte nagy kést tartottak kezeikben.

A férj még szóhoz sem juthatott, s a kalandvadász, vélvén, hogy gyilkos barlangba csábitá őt a szép asszony, egyetlen ugrással a konyhában termett, másikkal pedig a lépcsőn , s ott már ugrásra sem volt szüksége » mert legördült egészen a kapu alá, honnan azonnal szállására rohant, kalapját és negyven

forintos kendőjét martalékul hagyván a vérengző rablóknak. Pedig a szegény férj böcsü- letes mészárosmester volt:, ki épen uj késeket adott legényeinek, kik bizonyosan csak a vágóhídon lettek volna hősünkre nézve veszélyesek. —

S gondoljátok talán, bogy ennyi viszontagság után örökre lemondott hősünk a ka-landvadászatról? Tekintsetek csak a német szinház szögletére, s fogadni merünk, bogy mindennap latni fogjátok falához támaszkodva a fölül füstölgő divat s szürke zsák. ! —

ÁLLATVILÁGI MOZGALMAK.

Egyedül, az egész világtól elhagyatottan , mély gondolatokba merülve ülök parányi szobám ablakánál, a nélkül hogy rajta az utcára tekintenék, hol kalandos tarkaságban hullámzik a sűrű néptömeg; pipámban a tűz kialszik, a nélkül, hogy arra ügyelnék; kezem a tentába mártott tollat az előttem már két óra előtt kitart és még mindig üres papirosra ejti, a nélkül hogy azt csak félig meddig is figyelembe venném ; szóval, olly élhetetlen hangulatban vagyok, minőben az ember rendesen lenni szokott vasárnap dél előtt, midőn szokottnál tovább beverészett az ember fia reggel, s midőn valamennyi templomban annyira ziígnak a harangok, hogy szinte meg- tompűl bele az elme. Illyenkor összezavarodnak a gondolatok, és olly zagyvalékká lesznek , hogy valóságos csoda nélkül senki fia nem birna belőlük ép egészet gyúrni. Ne vesztegessük tehát a drága idői;, mert az idő pénz, mint az angolok szokták mondani, hanem inkább forduljunk egyet a városban és gyüjt- sünk tárgyakat, hogy jobb hangulatban majd ne csak igy hiában koptassuk székünket az íróasztal előtt.—

De mi ez? Mintha kopogott volna valaki az ajtón — az az, nem kopogás ez, hanem inkább kaparás — furcsa ! Nézzük csak meg, nyissuk ki az ajtót. — Egy fényes szőni fekete uszkár lép be — talán künn maradt gazdája ? Nem, csak egyedül jött az uszkár — kifejezésdús szemeit rám függeszti, a szobában aggályosán körültekint, mintha meg akarna arról győződni , hogy tanuk nélkül vagyunk, azután hosszú fürtű bundája alól meglehetős nagyságú papircsomót von elő szájával, két lábra áll, és illedelmes bókkal nyújtja azt felém. —

Csodálkozva fogadom el a csomót, föl-bontani kezdem azt, — de ki képzelheti bámu-lásomat, midőn az uszkárt értelmes mély hangon és tiszta magyarsággal igy hallom szólani : ,Uram, ne csodálkozzék, hanem méltóz- tassék engem figyelmesen kihallgatni —

Bámulásomban annyira megzavarodtam, hogy bal kezemmel székre mutaték, és magam is székre települtem ; azonban a bámulásnak még nagyobb fokain is át kelle mennem, mert az uszkár legnagyobb saloni jártassággal föl-kuporodott a székre, és rendületlen komolysággal folytatá beszéd ét, mondván :

,Uram, valóban nagyra böcsülöm ön ud-varias szivességét, mellynél fogva engem, ismeretlen kutyát, mellynek még csak nevét sem tudja , székkel méltóztatott megkínálni; gazdám, ismeretlen ügyvédke, sok embertársát sem tünteti igy ki, midőn kéréssel járulnak hozzá, és csak akkor alázza meg magát egészen a por alá, midőn ő kér valamit.— De bocsánat kitérésemért, s már most dologra.

Az én nevein Fripon; azonban francia nevein dacára is pesti születésű vagyok. Ezt csak mel-lesleg kívántam megemlíteni, és már most en- gedelinet kérek, hogy alkalmatlankodásom tu-lajdonképi okát röviden elmondhassam

„Csak méltóztassék, édes Fripon ur, és ha talán cigaroval szolgálhatnék — “

,Köszönöm, nem vagyok dohányos. — Tudja meg tehát, uram, mindenek előtt,hogy valamint az emberek, úgy az állatok is kölcsönös közlekedésben állanak egymással, és időről időre a legtávolabb országokból is tudatják viszonyaikat és mozgalmaikat. Múlt évben a franciaországi állatok gyűlést tartottak , mellyben leginkább arról tanakodtak, hogy ugyan mikép vethetnék le azon méltatlan jármát, mellybe őket az emberiség igázta. — Hosszú vitatkozás után legcélszerűbbnek lelék azon módot, mellynél fogva fölvilágosultságot terjeszthetnek az állatok közt, mit azután önkényt fog majd követni a jobblét, mert véres zendülésről hallani sem akart a józanabb többség, világosan látván, hogy a francia emberek veres zendüléseik után is majd oda jutottak már ismét:, a hol az előtt voltak. ,Nem ver által akarunk es fogunk mi győzni, — ki- álta lelkesülten a francia állatgyülés szeli em- dús elnöke, — hanem a sajtó által, mellyel, mikép azt Seribe ur bizonyltja egyik legje- lesb vígjátékéban, Marlborough herceg roppant hadseregét verte meg Bolingbroke. Úgy van, a sajtóhoz folyamodjunk, gyújtsuk vele lobogó lángra a haladás szövétnekét, és bizonyosan célt érünk.É Az elnök lelkes szavai lángbötűkkel vésődtek a magas lelkesülésre lobbant állatok sziveébe, és még a hideg vérü harcsa apró szemei is hő elhatározottság tiizé- től ragyogtak. Az algíri gyarmatokból meghivatott oroszlán komolyan rázá ugyan arany sörényét, és inkább nyilt háborút óhajtott, melly óhajtását következő emlékezetes szavakkal iparkodott támogatni : ,Uraim, tekintsünk egy kissé körül. Mi elszigetelve elünk, az emberek vagy megvetnek, vagy üldöznekbennünket; a gyöngéket lábbal rugdossák,az erőseknek pedig tőrt vetnek, s csupán a parányi ebeket méltatják kitűnő kegyelemre, mert ezek kezeiket nyalogatják ezen kitüntetéséit. Uraim, én csak az egyenes utat szeretem; egyesüljünk mindnyájan, a mennyire a francia birtok terjed, és bocsássunk jól rendezett Propagandát a világ minden részeibe, melly mindenütt lázadásra birja az állatokat az emberek ellen. Akkor, uraim, reszketni fog félelmes erőnktől az egész emberiség, s még azt is kivihatjuk, hogy lovak fognak a hintóbán ülni, és emberek vonandják azt, mire egyébiránt úgy is több példát olvashatni már az emberiség történeti évkönyveiben. Határozatlanok önök még, uraim ? Példát akarnak hallani ? Jól van ; a kis testű nagy Thiers, kit csak egyedül tisztelek a francia emberek közt, erőszakot tanácsolt, Guizot pedig szellemi fegyverek mellett nyilatkozott és győzött. Mi lett ennek következménye? Az, hogy most már napról napra csorbitgatják a szellemifegyver élét, és végre úgy eltompitjak, hogy a legsilányabb dudvát sem vághatják le vele. niyesmitől tartok én is , és azért ismételve nyilt erőszakot ajánlok a nagytermetű gyűlésnek— Az oroszlán szavai nem maradtak ugyan minden hatás nélkül ; de a francia állatok olly messzire haladtak már a demokratái elvekben, hogy csupán azért is készek lettek volna elmellőzni az oroszlán tanácsát, mivel közönségesen állatkirálynak neveztetik. Imé, mennyire viszi a túlzás még az állatokat is !

„Ez mind igen épületes, kedves Fripon ur, de nem látom át, miért tudatja Ön ezt épen velem, ki szinte ember vagyok, és igy kárukra lehetek önöknek, ha veszélyes terveiket előttem felfödözik — “

,Oh, uram, az emberek közt is találkoznak ollyanok, ámbár igen csekély számmal, kik iránt tisztelettel viseltetünk ; és ön épen a legérdemesb ezek közöl. — Emlékezik é ön még azon piszkos és rongyos bundájú uszkár rokonomra, melly mintegy két hét előtt, éhségtől egészen összegörnyedve, kérő tekintettel ült le ön előtt a Tigris cimű vendégfogadóban V

„Gondolom, fehér volt

,Igen; gazdája csak veréssel akarta őt hizlalni, s a szegény kutya kénytelen volt megszökni , mert éhen nem akart elveszni. Ön azon szerencsétlen állaton könyörült, jól tartotta őt étellel, és ez által mély hálánkat nyerte meg, mit ezennel az egész állatgyülés nevében kifejezni örömteljes szerencsém van.

Fripon mélyen hajtá meg fejét e szavak után, első jobb lábát szivére szoritá, és benső megilletődését elfojtván, könyező szemeit lá-baihoz torié, és beszédét illyeténképen foly- tatá :

,Az oroszlán inditványát tehát nagy több-séggel mellőzték el a francia állatok, a kígyóétól pedig legnagyobb undorral fordultak el, melly azt ohajtá, hogy alattomosan, méreggel kellene az egész emberiséget kiirtani, és csak kicsinyben múlt, hogy a kigyót kinem utasiták a gyűlésből, mert a francia állatok rendületlen barátai a nyilvánosságnak , es gyűlölik az alattomoskodást. Végre tehát csakugyan az elnök indítványa fogadtatott el, és határozattá lett;, hogy az állatok hírlapot adjanak ki a szarka főszerkesztése alatt, segédekké pedig a vizsla, hiúz és róka neveztettek ki, ezen utóbbira bizatván egyszersmind az ügyvédi ótalmazás, ha szabadelmű törekvései miatt egykor talán törvényszék elébe kerülne a tervezett hírlap. Ezenkivül még végeztetett, hogy ezen határozat minden ország állataival közöltessék, mire nézve azonnal az illető követek megválasztatásához fogtak. Először egy agarat akartak küldeni hozzánk magyarországiakhoz ; de az agár vonakodott, mondván, hogy több előkelő vadászaton rendkívül gyaláztatni hallá országújainkat, és azért nem akarja lábait, vagy talán épen nyakát, könnyelműen kockáztatni. Utána a sast szólitá föl a gyűlés , de ennek sem volt kedve, mert, véleménye szerint , Magyarország fölött, amagosabb légkörben, rendesen igen sűrű kod uralkodik, a sok régi büzhödt mocsár miatt, a sasok pedig csak tiszta fényű világos nap felé szeretnek röpülni. Több állatot szólítottak még föl ezen követségre, de mindegyiknek volt valami kifogása, mellyet a többség okoskodásai nem birtak legyőzni. Végre egy nagy- olvasottsagu bagoly igy szólalt meg, miután szemeiből az álmot kitörlé: ,Uraim, bizonyos Schiller Fridiik nevű német iró munkáiban, ha nem csalatkozom, Fiesko összeesküvésében , azt olvasám, hogy egykor, állati országgyűlés alkalmával , a szamarat nevezték ki követté — hátha mi is követnők e példát —

A mély tudományu bagoly , e szavak után, ismét elaludt; tanácsát nem tárták eleinte rosznak , főleg miután a jelenvolt szamár, ismért szerénységében, oda nyilatkozott,hogy ezen megtiszteltetést örömest elfogadja, mert úgy is megszokta már a terheket, miket mindenütt ráhalmoznak. Ámde az oroszlán mérgesen kiálta föl : ,Hogyan, uraim, német iróután induljunk mi, miután a nemetek még most is rekedésig kiáltoznak : „Sie sollen Ihn nicht haben !?“ Hová gondolnak önök? Az egész gyűlés elnémult, s csak dühös fogcsi- korgatás zavarta meg az ünnepélyes csöndet. ,Egyébiránt pedig, — kiálta ismét hangosan az oroszlán, — illy kitüntetésre olly gyakran használtattak már ezen nagy család tagjai az egész világban, hogy utánzást lobbantnak szemünkre , ha most mi is abból választunk kővetet. Uraim, az egész világ a franciákat szokta eddig utánozgatni, ne fajuljunk tehát most mi is utánzókká ! — Itt gyönge oldalukra tapintott a francia állatoknak az oroszlán, s ezzel célt ért, mihez különben ezer meg ezer válogatott alapos okkal sem jutott volna. A türelmes szamár tehát elmellőztetett, és a csiga hozatott szóba. Ennek lassúsága sok ellenvetést szült ugyan ; de a gólya igen alapos do- logismérettel jegyzé meg, mikép Magyarországban tartózkodása idejében többször volt alkalma tapasztalnia, hogy ott minden tekintetben többnyire mindent ezen régi közmondás szerint szokás elintézni: „Lassan menj, tovább érszu, és igy alázatos véleménye oda nyilatkozott, hogy csakugyan legtanácsosb és egyszersmind legillőbb lesz oda a csigát küldeni. Ezen alapos észrevétel azonnal habozóvá tette egy kissé a gyűlést, egy öreges bolha következő nyilatkozata pedig csakhamar véghatározatra bírta. így szólott ugyanis a bolha , miután a szószéken álló cukrosvizből egy keveset hörpentett: ,Uraim, én Saint-Germain leg- fényesb köreiben fordultam meg ; s azért mondhatom, hogy Magyarországból mindig sok nagyur tartózkodik Parisban, mivel, mint haliám, Magyarországban a pénzre teljesség-gel nincs szükség, és azért külföldre vitele igen nagy hasznot hajt az országnak. Alázatos véleményem szerint tehát csiga urnák egy illy nagyur kocsibakjára kellene másznia, és igy elég gyorsan juthatna Magyarországba. En részemről még azért is pártolom csiga ur küldetését, mivel házát mindig magával viszi, ésannál fogva senki fiának vendégszeretetére nem fog szorulni? A bolha zajos tapsok közt ugrott le a szószékről egy kis öleb hátára, és a gyűlés egyhangúlag követté kiáltotta ki a csigát, melly azonnal útra indull, mihelyt utasításait megkapta. A követ annak idejében minden baj nélkül Budapestre érkezett. Hozott hírei következtében azonnal gyűlést tar-tottak a budapesti állatok, mellyen az ország minden részéből számos követ volt jelen, mely- lyek e célra összehivattak. A gyűlés hiteles jegyzőkönyvét volt szerencsém néhány pillanat előtt önnek átadnom. Eddig terjed követségem , a többit majd a jegyzőkönyvből fogja Ön meglátni. Most még csak azon egy kérdést vagyok köteles önhez intézni: méltóztatik é az állatok kérelmét teljesíteni, melly a jegyzőkönyvnek nyilvánosságra juttatását tárgyazza

„Igen örömest, édes Fripon ur; de legyen ön szíves előbb tudatni velem, hogy tulajdonkép miért kívánják ezt a magyarországi állatok ?“

,Szeretnek magokat és magányéletöket az emberekkel megismertetni, mert reményük, hogy annál fogva az emberek által nagyobb becsületben fognak tartatni!, es igy nem kény- szerülendnek erőszakos rendszabályokhoz fo-lyamodni az emberek ellen , mire utoljára csakugyan el kellene magokat határozniok, ha a mostani lenézés és kínzás továbbra is napirenden maradna ellenök. Többi okainkat a jegyzőkönyv terjeszti elő.

„Örömest nyújtok önöknek segédkezet ezen szép cél kivivására, és kivánatukat hová hamarább teljesíteni iparkodom.

,Számoljon ön, uram, az állatsereg leg-buzgóbb hálájára , s fogadja kézszoritásom- mal azon őszinte Ígéretemet, hogy mi állatok ezentúl mindent el fogunk követm , mi által az emberek emberibb bánásmódjokat megnyerni reménylhetjiik.

E szavak után a fekete uszkár leugrottszékeiről, első jobb lábát kezembe nyomá és udvarias tisztelgés után eltávozott; én pedig igéremet tüstént ezen hallatlan párbeszéd leí-rásával kezdem teljesíteni, és a jegyzőkönyvet is azonnal közlendem, mihelyt leírhatom, mi nem csekély bajomba fog kerülni, mert az irás olly rossz, hogy alkalmasint valamelly öreg tyük körmeiből került ki , melly az amerikai legújabb Írásmódot még nem tanulta meg. —

A MŰVÉSZNŐ.

Napjainkban az anyagiság vaskos szelleme tartjardurva kezeiben az uralkodó pálcát, jobbra balra súlyos csapásokkal sujtogatva a lelki élveket, s testi gyönyörök vadászatára unszolva az emberek fiait és lyányait. Igen sajnos ez, de igaz ! E kártékony szellem befolyása napról napra növekszik, s a többség most már csak pénzszerzésen töri fejét, hogy minél mélyebbre merülhessen a gyönyörök folyamába. Elődeink sejték ezt, s azért a nagyszámú ünnepeket derekasan meggyériték ; de valamint sok más tárgyban, úgy ebben is bakot lőttek, mert most már minden napot ün • nepnek szeretünk tekinteni, mivel a vörös bö- tűkkel nyomtatott napok nem elegendők arra, hogy a vigalmakból származó gyönyöröketolly nagy mértékben élvezhessük, mikép azt századunk zsarnok szelleme kívánja. A ki nem hiszi szavainkat, ám sétájon egyet Budapest utcáin, és saját szemeivel látandja, hogy nálunk Örök vasárnap uralkodik, mert azok, kik reggel dolgoznak, délután, vagy legalább este mulatnak , s ur isten ! hányat látandnak , kinek egész dolga csak annak meghatározásában áll, hogy ugyan mikép lopja el a napot, vagyis akarok mondani: mikép mulassa ma-gát , s mikép kerülje el a szörnyek legnagyobbikát: a borzasztó unalmat! Hová fog ezen veszélyes irány végre vezetni ? kérdik némelly urak és hölgyek a régi jó időből, s szomorúan csapják össze kezeiket. Bátorság, urak és hölgyek : él magyar, áll Buda még , s nem fog győzni a lengeség, mert az anyagisag szellemével a művészet nemtője csatára szállott, s mindennap legalább egy lépésnyi tért foglal el birodalmából. És e szerencsés sikernek óriási haszna van; a legbárdolatlanabb ember is hő tisztelője már a művészetnek, s igy biztosan reménylhetni, hogy rövid idő múlva csakugyan letaszittatik trónjáról az anyagiság szelleme, annyival is inkább, mivel a művészettel egy kis apró pénz is kapcsolatban szokott lenni, a mi természetesen még sokkal nagyobb ingerrel ruházza föl az isteni művészetet. Mi is nagyon tiszteljük a művészetet, s még inkább a művésznőket, mindenek fölött pedig a szép művésznőket, és ez okból igen sokat búvárkodtunk körűlöttök , hogy kifejlődésük történeteit kipuhatolván , emberismereti tudományunkat gazdagíthassuk. Tárcánk lapjainak nagy részét adatok foglalják el művésznők és művészek életéből, s valóban nem csekély fáradságunkba került e választás a sok kozol; azonban mégis megkisértjűk csekély erőnket, s rövidke rajzát közöljük egy művésznő életének, még pedig három felvonásban, s elő- és utójátékkal, s ezen fölosztást azért választottuk, hogy fölvonások közt be-szélgetéssel, fagylalttal, vagy ásitással enyhíthesse unalmát a szíves olvasó, s többi fölvonásaink alatt kipihent béketüréssel bírhasson. Most tehát bátran s minden tartózkodás nélkül dologra, mert hiszen tudjuk, hogy a magyar művész es művésznő nemcsak az egyszerű s mosolygó igazságot, hanem a legszigorúbb bírálatot es gáncsot is valódi nemzeti elszántsággal szokta eltűrni. —

Előjáték.

Falun vagyunk , Budapesthez közel vagy távol, az mindegy, elég, hogy falun vagyunk, es a kocsma előtt állunk, melly- nek nyilt kapuja előtt egy magas férfi sétál föl s alá, nem csekély mulatságára a falu apró nemzedéketek, melly iskolából haza fele ballagván , igen nagy örömmel legelteti szemeit a magas férfi sajátszerű külsején, melly egy futó pillantana csakugyan nem épen egészen méltatlan. Szokottnál nagyobb terjedelmű fején bizonyos szeszélyes természetű kalap látható, melly mindig más alakot mutat, valahányszor egyet nyomint rajta birtokosa; alkalmasint a mostoha sors csapásai puhiták meg annyira a boldogtalan kalapot, azonban fogadja el tőlünkitt, négy szem közt;, azon vigasztalást, hogy minél többször változtatja valódi alakját, annál biztotb lehet aziránt, hogy rövid idő alatt sokra és nagyra menend a világban. Arcán a lelkesülés színe olly pipacsosan viri, hogy sötétben, szükségből, lámpa gyanánt is hasznos szolgálatot tehetne orra. Nyakravalót nem visel e férfi, mert a szabadságot olly igen szereti, hogy nyakát járomba szorítani irtózik, s mellényt azért nem gombol testére, hogy keble magasztosabban emelkedhessék azon fönséges eszméktől, mellyeket lelke teremteni szokott. Sárga nankin nadrága kurta szárú csizmáiba van rejtve, mellyeken félelmes ta- réju réz sarkantyúk pengnek, s bő zekéjenek színe olly bizonytalan kifejezőénmint azoké rendesen lenni szokott, kik színöket megváltoztatják. Es kicsoda ,ezen érdemes úri ember ? Mi nem tudjuk, ha csak ő maga nem mondja meg. Ah, torkát köszörüli; halljuk!

,Sólyomvári uram!

„Itt vagyok."

E két szót egy a házból kijövő köpcös emberke monda, még kopottabb Öltözetben, még rezesebb arccal, s azon kitüntető mellék jellemvonással , miszerint — nyakán jókora nagyságú dob függött, mellyre egyet kettőt ütött, mi a falusi ifjúságot lelkesült rikkan- tásra buzditá, a kocsmai udvarban szemecs- kélő aprómarhákat a legtávolabb zugokba rob- bantá, s a konyha ajtajában állongó kocsmá- rosnét következő nevezetes fölkiáltásra fakasztó: „Forgó szél vitte volna el az illyen ámollyan adta komédiásait, mind elvaditják baromfiaimat !“

E kevés szóból tudhatjuk már most, hogy az érintett két ur ko— akarók mondani színész, vagyis tulajdonkép színművész, s hogy a kocsma szalmafödelü állása Thalia templomává avattatott, nemzetiségünk nagyobb dicsőségére, s az állás tetején fészkelő gólyának nem csekély boszuságára, a falusi lakosságnak pedig legbámulóbb örömére. De halljunk szót !

Sólyomvári uram

„Parancsoljon, igazgató ur.“

,Megbékűlt már Aranyfalvi Ida kisasz- szony

f „Dehogy! Azt mondta, hogy nem mos többe a társaságra, ha a pálinkán kivül mindennap vellás reggelit nem fizet neki igazgató ur.“

,Telhetetlen asszony személy ! Ugyan hol vegyek annyi pénzt? De ma csakeljátsza még Ophelia szerepét?

„Nem az.

,Hm, hm ! már ez baj — hah, szerencsés gondolat ! On ki fogja hirdetni, hogy Ophelia szerepében a pesti nemzeti színház egyik legkitűnőbb , legragyogóbb, leglegnagyobb művésznője fog mint vendég föllépni; akár melylyiket nevezi ön meg a sok közöl, nekem mindegy.

„Igen, de hiszen egy sincs itt

,Oh, az mitsem tesz; játék előtt a közönség elébe lép ön, s elmondja, hogy az űn-neplett művésznő rögtön súlyosan megbetegült, s hogy annál fogva Ophelia szerepét én fogom eljátszani

„On, igazgató ur?“

,Igen, hogy a játékrend meg ne zavar- tassék ; bár a nemzeti színház is épen igy segitne magán, a helyett, hogy olly gyakran megváltoztatja a játékrendet. Úgy van, uram, azért vagyok igazgató, hogy Ophelia szerepét is eljátszhassam, nekem mindenre alkalmatosnak kell lennem.

„De hiszen igazgató ur játsza a király és Polonius szerepét is.

,Az sem baj, ön Hamletén kivűl még Po-lonius szerepét is magára vállolhatja helyettem

„Már úgy is kettőt játszom ; vagy elfeledte ön, hogy Laertes szerepét is én viszem

,Az olly művésztől, minő ön, minden ki- telik.“

„De a tanulás—“

,A pesti vendég művésznő hire ma bizo-nyosan jól megtölti erszenyünket; Sólyomvári ur, mit gondol, hát ha Polonius szerepeert külön egy itce diószegi borocskával —

„Ah, igazgató ur, hiszen nem azert mondám, de ha epen kivanja—

Jól van, megalkudtunk ; ezenkivül pedig fogadom önnek, hogy mai előadásunkról magam irok bírálatot az illető újság számára , álnev alatt, s egeszen a felhőkig fogom önt feldicserni.

„Köszönöm alázatosan. Más alkalommal viszont en fogom önt igy magasztalni

,Meg egyet, szólott ön már akocsmáros- neval a lepedő iránt?

„Igen ám, de azt mondá , hogy nem köl-csönöz nekünk semmit, mivel a múlt heten azon libája törtenetesen elveszett nálunk, mellyet „Ludas Matyi játszásakor kölcsön adott.

,Otromba műveletlen asszony ! Hol vegyünk már most lepedőt ? Mint Hamlet atyjának lelke teljességgel nem lephetek föl fehér lepedő nélkül !

„Ah, igazgató ur, nézzen csak azon sövényre , öt, hat;, hét fehér lepedő szárad rajta. Egy pár ingyenjegyért talán —

,Helyesen ; menjen , Hamlet barátom, üsse a dobot:, én pedig lepedővadászatra sietek

És úgy történt. Hamlet, vagyis Sólyomvári ur vigan dobolva haladt végig a falu utcáin, s a reményteljes ifjúság minden tizedik ház előtt szájtátva hallgatá hangosan elszavalt következő tartalomdiís jelentését : „Nemes hazafiak! A nemzeti színjátszó társaság, a fel- sőbbség kegyes engedőiméből, ma este pontban hat órakor, egy egészen uj, itt még soha nem látott, rendkívüli, híres, pompás és legnagyobb mértékben meglepő, vigsággal elegyes , érzékeny, nagy, szomorú, vitézi és családi regényes színjátékot fog eljátszani Öt felvonásokban, „Hámlét“ cim alatt; a kegyetlenül meggyilkoltatott királynak lelke véres lepedőben es görög tűzben fog megjelenni , szomorú hegedűszó kiserete mellett. Első hely ára öt garas, második helye egy peták; gyermekek csak felet fizetik e díjaknak, a kutyák pedig ingyen is bemehetnek, ha gazdáik jót állnak érettök, hogy nem fognak vonítani vagy ugatni. Magas uraságok, kiknek a puhafa lóca kémény, móltóztassanak magokkal széket hozni. Siketek és vakok, az igaz-gató jószivűségéből ingyen hallgathatjuk és láthatják a mai előadásit, mellynek legragyogóbb , legtündöklőbb dísze leend Hagymaligeti Kunigunda kisasszony, a nemzeti színház első rangú és rendű csillaga, ki a szép, gyönyörű, szerelmes, de utóbb megtébolyodó és nyomorúságosán vizbe haló Ophelia főnemes kisasz- szony szivrenditő szerepét mint vendég fogja eljátszani és elremekelni. A tiszta jövedelem egy részét jótékony célokra szentelendi az igazgató, miket azonban nem nevez meg, mert szerénységénél fogva nem akarja, hogy szép tette köztudomásra jusson. Végre, alázatos

tisztelettel kéretnek a nagyérdemű, nemes ha- zafíak, hogy Thaliánk templomában, a tűzi veszély elkerülésének tekintetéből, csak kupakos pipákból szíveskedjenek dohányozni, és játék alatt ne méltóztassanak csiholni

Hol azon kéregszivü és falelkü közönség, mellyet az illy tartalomdús és lelkes jelentés hő buzgalomra nem birna hevíteni? Csak a dolog módját és nyitját kell ismerni, uraim, s a többi azután úgy szólván magától jő ! — De lássunk a ritka tapintattal biró és buzgó tárgyismerő igazgató után, hogy szerzett émár illő köntöst a király lelkének födözésére.

Szomorúan áll ő urasága a sövény mellett, s hiában ostromolja Panna asszonyt, ki folyvást makacsul állítja, hogy az afféle szemfényvesztő néppel semmi viszonyba nem akar bocsátkozni. Utóbb azonban szemefénye, vagyis egyetlen tizenhat éves lyánya , a piros arcú szép Sárika is megjelenik a sövény mellett, s isten ne vegye bűnül szegény ártatlan lelkének , az igazgató ur lelkes szónoklata annyirameginditá érzékeny szivét, s olly magosra csi- gázá kandiságát, hogy unszoló kérelmeinek végre engedett az anyja, s az igazgató nagy örömmel indult vissza a kocsmába, Sárika kí-séretében , ki gondosan Összehajtogatva vitte magával a lepedőt, mellyet a berzseny csodatevő ereje igen regényes és egyszersmind borzasztó vérfoltokkal látott el.

A színi mutatvány köz megelégedésre ment véghez, s nem is tartott sokáig, ámbár a lélek rémletes megjelenését kétszer kellett ismételni, mert többen játszván több szerepet, mindazon jelenetek kitöröltettek, mikben az érdeklett színészeknek együtt kellett volna megjelenniök. Sárika egészen magan kivül volt; elragadtatása a hetedik mennybe ragadta őt, s öt nap múlva Aranyfalvi Ida kisasz- szonyon az igazgató ur túladott, és a szép Sárika legnagyobb örömmel fogadta el helyét. Keblét magosra dagasztá azon rendkívül büszke öntudat, hogy ezentúl ő mosandja a társaság ruháit, s Ophelia szerepét ő fogja játszani.—

Első felvonás. Előjáték s első felvonás közt rendesen mindig több év szokott elmúlni, s gyakran megtörténik, hogy az első felvonásban olly harminc esztendős emberek lepnek föl , kik az előjátékban meg járni sem tudtak. A mi előjátékunk óta is sok ezer meg ezer cseber viz lefolyt már a Dunán, s lehet, hogy azon papiros, mellyre e sorokat Írjuk, ugyanazon zsebkendőből készült, mely- lyel izzadó homlokunkat törlöttük, midőn az előjátékot irtuk; de nem, ez még sem lehet, mert hiszen csak fél éra előtt irtuk azt, s e nem sikerült hasonlítással tulajdonkép csak azt akartuk megértetni, hogy ezen első felvonás és az előjáték közt néhány év múlt el. Most tehát a függöny felgördültekor a pesti vendégfogadók egyikében látjuk magunkat, s jelesül az első emelet egyik díszesb butorzatu szobájában. A pamlagon egy igen vonzó külsejű fiatal hölgy ül, bal kezében piszkos iratcsomót, jobbjában pedig tiszta s finom fehér zsebkendőt tartva. Hófehér nyakáról, rózsaarcairól, piciny lábairól, villogó szép szemeiről nem akarunk bővebben szólani, mert az efféléket csodálni és méltánylani szeretjük ugyan, de kellően leirni fájdalom ! nem tudjuk.

A szoba ajtaján halkkal kopogtatnak, s két fiatal férfi meglepő otthonossággal közelit a szép fiatal hölgyhez. Az idősebbik kezet csókol , s legnagyobb udvarisággal igy szól :

,Lovárday Miksa báró , legjobb barátom, — Bájtavi Aranka kisasszony, távol rokonom, s nemzeti Thaliánk fájának legreménydúsabb csemetéje

„Oh, kérem,—Elek, e hizelgés engem megszégyenít — “

Mi a patvar ! e szép hölgy mindjárt első pillanatban olly ismerősnek tetszett nekünk, s most:, miután szavának hangját hallottuk,szá- zat mernénk egyre fogadni, hogy ezen Bájtavi Aranka kisasszony nem más, mint — mint — Kormos Sárika, azon Sárika, ki néhány év előtt lepedővel áldozott nemzeti Thaliánk vándor papjainak! Imé, igy változik minden avilágban. Csodálkozásunk miatt szavakhoz sem birunk jutni. Milly gyönyörű pillangó lett néhány rövid év alatt a falusi hernyócskából ! És pedig nemcsak testileg, hanem lelkileg is, mert a két férfival olly módosán társáig, mintha legfinomabb szőnyeg taposásával töltötte volna egész életét.

És ugyan mikép jutott illy szep sorsra Sárika, vagy tulajdonkép Aranka? Minden boszorkányság nélkül. A természet igen szép lelki és testi tehetségekkel ruházta őt fel, s mi csoda tehát, hogy olly ügyes játékszínigazgató, minő az vala, kivel a szerencse olly sajátszerü módon hozta őt szorosb érintkezésbe , illy rövid idő alatt ki tudta őt pallérozni ? Aranka mindenütt csakhamar kedvence lett a közönségnek , elannyira , hogy egy faluban még ebédre is meghítta őt az uradalmi ispán. Hogy illy fényes kitüntetések kissé elkapatták a művésznőt, az igen természetes, s ennek folytában a mosónéi szerepről már két év előtt lemondott, sőt mi több, egy esztendő óta mármeg csak saját csipkéit sem mosta ki, s miután Füreden egy pesti uracs által koszorúval s versekkel tisztelteiéit meg, tökéletesen meg- győződék arról, hogy neki Pestre kell sietnie, mert művészete csak a nemzeti színpadon fog illőn ragyoghatni, melly meggyőződésében az érintett uracs, Bunkós Elek ur, szinte megerősítette őt, s szép szavakkal és édes eskükkel annyira bírta a szép Arankát, hogy ez, elég hálátlanul ! az érdemes igazgatót elhagyá, s Elek kíséretében Pestre utazott, hol néhány vendégszerep után jövedelmes szerződésre vélt léphetni , minek Elek ur is örvende, mert a kártya volt egyetlen jövedelemforrása, melly mellett a művesz barátné erszényét nem meg-vetendő segélyforrásnak hivé tekinthetni. A báró urnák teljes tetszését nyeré meg Aranka, azon igézetével együtt, hogy mai első fellépése mindenesetre legkedvezőbb sikerű leend. A báró távozik, s Aranka és Elek egyedül maradnak,

,Kiállhatlan ember ez a báró ! Elek, sok illy urrai kell megismerkednem

„Szívesen kell önnek őt látnia, ha tetszeni akar a színpadon, mert az ifjúságra igen nagy befolyással bir.u

,Isten neki ! de megvallom , hogy már szinte felek a mai estétől, — nem gondolám , hogy illy sok bajba fog kerülni föllephetó- sem. Sok ember lesz e a színházban, mit gondol őn?

„Reményiem, hogy lesz földszint mintegy hatvan ember, mert negyven ingyenjegyet osztogattam el, s a báró barátságáért is elmegy néhány ember.“

,Istenem, hiszen e szerint a játekdjjból nem. is marad számomra semmi !

„Filierkednunk pedig most nem lehet, mert a ki nem vet;, az nem is arat.“

,A hirlapoktól is nagyon feleik, nem lehetne valamikep —

„Már itt minden befolyásom megszűnik, mert a magyar lapokkal e tekintetben semmikép nem boldogulhat az ember ; csak az a szerencse meg, hogy a kritika s hírlapok szavára nem is hederitnek az illető urak, s a legjobb tanácsokat is elmellőzik, mihelyt hírlapok utján mondatnak el nekik. En tehát szinte kívánom, hogy a hírlapok roszul szóljanak játékáról , s megfogadtatása ellen óvást tegyenek, mert akkor mindenesetre jó szerződőshez fog őn jutni.“

,Ez mégis egy kissé furcsa !

„Sok illy furcsaság van a világban ! Előadás után az előbbkelő színészeket vacsorára hivám, mindegyik iránt igen nyájasnak kell önnek lennie.“

,Igen szívesen, hiszen társaim.

„De egyszersmind született ellenségei, kik minden uj csillag föltünése által homályba vélik borulni saját becses személyőket.“

,Tehát nemcsak kisebb vándor társaságoknál uralkodik e kártékony szellem

„Isten mentsen ! Minél nagyobb a társaság, annál nagyobb köre nyilik az ármánynak. Csodadolgokat fog ön tapasztalni ; de most csak hizelgjen valamennyinek , ha egyszer szerződésre jut, azután megboszulhatja majd a néhány héti tettetést. — Volt ön mar Irma kisasszonynál

,Még nem.

„Ez nagy hiba; előadás előtt mindenesetre el kell önnek oda mennie, még úgy is elég ideje van.“

,De ugyan miért?

„Mert Irmának nagy pártja van, s ön az ő szerepeiben kiván föllépni ; minden tehetsége s erőködésink dacára kifütyöltetheti önt, ha akarja."

,Az istenért !

„Ne ijedjen meg, kérem, az oroszlánt is meg lehet szelídíteni—“

,Igen, de szinésznőt, akarám mondani: művésznőt !

„Az igaz, hogy ez bajosabb , de mégsem lehetetlen. On el fog hozzá menni, legegyszerűbb öltözetében, s körül belől igy szóland hozzá: ,Nagysád—

,Hogyan, nagysád?

„Mindenesetre, ő színpadon gyakran föl- ségednek is cimeztetik, miért ne lehetne őt tehát színpadon kivül nagysádnak címezni? On tehát igy szóland : ,Nagysád mindig olly kegyes a fiatal kezdők iránt, szabad é kérnem, hogy mai szerepem iránt némelly tanácsokat méltóztassék adni — , és igy tovább.“

Kopognak. Szabad !

,Levél a rendező úrtól, ajánlom magamat. „Lássuk, mit ir önnek. ,Kunigunda kisasszony kék ruhában kiván ma föllépni, önnek tehát más szint kell választania. — Pedig ön már monda, hogy kék ruhában akar föllépni ?•

,Igen, mert az legjobban áll arcomhoz.

„Lássa, ez már egy kis ármány; de Mában, ezt is el kell tűrni, majd eljő az idő, mellyben ön mind ezt dús kamattal fogja visz- szafizethetni.

De ez már mégis kiállhatlan ! Kék ruhámat különösen ezen vendégjátékomra készíttetőén, s fajdalom! nincs olly fényes ruházatom, hogy hasonló szépségűt választhatnék helyette

„Hiszen ön olly igen szép, s a szép hölgyeken minden ruha szép.“

Kopognak. Szabad!

,Egy levél a rendező úrtól. Ajánlom magamat.

„Mi ez ismét? Lássuk csak: ,Sietve kell önt értesitnem, hogy Gyöngyi! ur hirtelen megbetegiilése miatt Hebegősi ur fogja Jaromir szerepét játszani. — Ej, ej, pedig egy óranegyed előtt beszéltem Gyöngyfi úrral, s legkisebb baj sem látszott rajta.

,Hebegősi urat még nem is ismerem „Rendesen érzékeny atyákat szokott ját- szani.“

,Ur isten, minő Jaromir fog ez lenni? „Ah, most jut eszembe ; Gyöngyfi ur legjobb barátja Kunigunda kisasszonynak, kiszerepeit félti öntől, innen származik az egész ármány.“

,Meg kell buknom !

„Csak bátorság ; én földszint és a karzaton ördögileg fogok tapsoltatni, s minden jól menend. Mindenek előtt rettenthetlen bátorságot s lélekéberséget ajánlok önnek, mert még több akadályt is görditendnek Ön elébe.“

,S még több is lehetned

„Oh, még felét sem tudja ön ! Ha ellenséges indulattal viseltetnek ön iránt a művészek és művésznők, úgy még igen soktól lehet önnek félnie. így például tegyük föl, hogy önnek játék alatt valamelly eszközre leend szüksége; a jelszó fülét érendi, és ön nem fogja találni akivánt eszközt, s nehez verejtékcsöp- pek folyandnak homlokáról ; továbbá, ön igy fog szerepében szólani: „De imé, itt jő — “ és az illető művész vagy művésznő késni fog, a közönség pisszegni kezd, és ön halálos szo- rongattatást érez; vagy: jelenés közben öltözetét kell változtatnia, s mivel saját szobalyánya nincs, tehát a színházi öltöztető asszony teend körülötte szolgálatot, nyomjon nehány huszaskát markába, mert különben legalább is egy két szalagot ferdén tüzend öltözetére, és a közönség szebbik része kacagni fog, ön pedig szégyelletében szeretne elsüllyedni ; vagy: a súgó vontatva és lassan beszél, midőn önnek leghevesb indulatoskodásra kell fakadnia, s jaj Önnek, ha nem tanulta meg jól az egész szerepet ; vagy : —

,Az istenért! szűnjék, kedves barátom, ennyi akadály százszorosán haladja meg erőmet ; el kell vesznem !

„Oh, hiszen lehelt, hogy mind ennek fele sem fog megtörténni, ha nincsenek önnek a társaság közt ellenségei ; én csak figyelmeztetni akarám a megtörténlietókrce, hogy készületlenül ne érjék önt a művészi csapások

,Istenem, tehát illy fényes országos intézetben is történhetnek illyesmik !

„Hiában, a vándorélet cafrangjai nem olly igen könnyen szakadoznak le, s művészeink ezenkívül máig is olly gyakran szeretnek faluzni, hogy nem csoda, ha a rósz szokásokat még mindeddig sem birták levetkőzni

,Varju nem vájja ki a varjú szemét, és —

„Hja , ezt csak az állatok közt tapasztalhatni, de mi emberek sokkal magosabban állunk, és azt mondjuk: elég egy pap egy templomban, s nem fér két kard egy hüvelyben. Azonban bátorocyiélk, szép barátném; néhány minden tekintetben jeles tagja is van színházunknak, kik e részben is dicséretes kivételt képeznek. Egyébiránt pedig Hebegősi úrtól kérjen ön tanácsot, hogy honnan hozathatna legjobb pezsgőt a mai vacsorára, a hölgyek öltözeteit pedig magasztalja egészen a felhőkig, s tudakozza tőlök szabójok lakáséit, s reményiem , minden tűrhetően fog menni. Játék előtt én még kávéházba sietek, hol néha kártyázni szoktam egy pár míivészszel, ott majd bankot adóik, s úgy játszom, hogy mindenesetre nyer- niök kell; ez majd jé kedvre deríti őket, ésmivel játék közben mindig magasztalni fogom önt, tehát bizonyosan nem fognak önnek ártani.

,Mennyi ármány!

„Hol látott ön színházat s színmüvet ár- mány és szerelem nélkül

Kopognak. Szabad!

,Levél a rendező úrtól. Alázatos szolgája !

„Lássuk csak : ,Hebegusi ur hirtelen vállalta el Jaromir szerepét, annál fogva köny- nyebbségeért törléseket kelle tennem, méltóz- tassék tehát az ide mellékelt súgói kézirat szerint saját szerepében is kitörleni a megjegy- zett helyeket. — Ördög és pokol, már ez mégis több a kettőnél.

,Oh, mit látok ! Szerepem legjobb helyeit törlötték ki, mellyek után eddig mindenütt zajosan tapsoltak. Meg kell buknom! A pincér belép.

,„Ezen levelet egy ismeretlen ur hozá a kisasszonynak. Választ nem kivan !

A pincér távozik.

„Hát ebben ugyan mi van, olvassuk csak : ,On ma ki fog fütyöltetni, ha csakugyan föl merészel lépni azon szerepben , mellvben eddig Kunigunda kisasszony olly művészileg remekelt. Húsz műbarát nevében N.N. — Nem ismerem az Írást.

,E vagyok veszve!

„Én pedig azt mondom, hogy már most meg van mentve. Ismerem én az efféle madarakat , szeretnek ugyan hetvenkedni, de tettre nincs bátorságuk. Ezen levelet most leirom, s két jó barátom e két levéllel az egész város valamennyi kávéházát befutja, mindenütt fölolvassa , s mellesleg ön szépségét egekig magasztalja, és fogadom, hogy megtelik a színház . mert az efféle kis skandalumok reménye mindig nagy közönséget szokott becsődíteni. Vígan, barátném, vigan, fejemet merném egy férges almára fogadni, hogy ön fényes diadalt fog ma ünnepleni. Most pedig bátran dologra. Első felvonás után háromszor tapsojak ki önt, s én a színpadra sietek és szeren-csét kívánok önnek.“

,Adja isten !

Elek elrohan , Aranka pedig Kunigunda kisasszonyhoz siet.—

Második felvonás. Képzeljük, hogy ismét elnyelt néhány évet a vén idő, s lépjünk e díszes házba ; a tiszta márvány lépcsőkön az első emeletre jutunk, a csöngetyüt meghúzzuk , az ajtó megnyílik, egy csinos szobalyány lép élőnkbe, s pompás előterembe vezet, melly egyszersmind társalgásul szolgál. Egyedül maradunk a szép teremben , mert a látogatók csak öt órakor fogadtatnak el, s ezen időből még egy óranegyed hiányzik. A terem falait arany rámáju olajfestvények díszesítik , a bútorzat legújabb divat szerinti, és rokoko Ízléssel van választva és összeállítva; az egyik ablaknál igen csinos irószekrényke áll, rajta könyvek s iratcsomók hevernek, fölötte pedig mintegy harminc koszorú és verseset , mind aranyzott rámában , kellemesen tarkítják afalat. A kilátás igen kellemes azon ablakból, s az asztal előtt álló karszék olly kinálkozólag integet, hogy az óranegyedet igen kellemesül fogjuk ott eltölthetni. Egy pompás kötetii nyitott könyv fekszik az asztalon, jobbra balra tántorgó asszonyi irás tarkítja lapjait. Miért ne tekinthetnünk bele? Az őszinte házibarátnak egy kis ártatlan kandiságot mindig megbocsáthatni. Isten neki, tekintsünk egy kissé a könyvbe, s ez legyen legnagyobb bűnünk.

Ah, emlékkönyv! Ez érdekes lehelt, főleg , ha őszinteség hangján van Írva , mire azonban nem mernénk fogadni, mert a szép hölgyek még titkos emlékkönyveikben is szeretik magokat egy kissé szépíteni, főkép ha az illy becses lapokat azután olly vigyázatlanul asztalaikon hagyják heverni. — Olvassuk tehát.

,Eleknek igaza volt; a kifütyöltetés híre sok embert csődíte a színházba, s az ősszees- küttek nem merték szavokat megtartani. Egymást érte a sok taps és kihívás. Vacsorámigen tetszett. A szineszek nagyobb részének barátságát azonnal megnyerém. A színésznők irigy szemmel néztek ugyan rám, de a színházi fiatalság mellettem nyilatkozott, és igy nem igen mertek ellenem nyíltan föllépni

,Szerződött tagja vagyok a nemzeti szin- iháznak, legmagosb kivánatom teljesült, tetemes dijam pontosan kijár, s azért elhatáro- zám , hogy vendégszerepekre utazom. Eleknek sok pénzre van szüksége, de ez mit sem tesz, ő sokat tett érettem, hálásnak kell lennem, vidéki színpadokon majd megtöltöm erszényemet.

,Valóban nem tudom, mit gondoljak az igazgatóságról, csak négy héttel késtem el szabad időmön túl, és mégis meg akar büntetni! Hallatlan gyöngédtelenség ! Azért is beteg leszek hat hétig, s majd meglátják, hogy mire mennek nélkülem.

,Ragadi báró igen derék fiatal ember; én ugyan nem szeretem őt, de meg kell vallanom, hogy gyöngéd figyelme mégis csakérdemel némi méltánylást. Névnapom volt, s látogató jegy helyett egy százas banknótát tett asztalomra, a százas szám mellé e szókat Írván : „Ennyi esztendeig élj ! A báró ur igen j neveléssel bir.

,A levegő olly nehéz és kellemetlen e városban , két hónapra a hegyek közé kell költöznöm.

,Az igazgatóság eleinte vonakodott ugyan, de utóbb mégis megadá a kívánt szabadságot. Furcsa bizony, mintha mi művésznők is ugyanazon szabályok alá tartozhatnánk, mellyek más embereket fékeznek. Egészségemre nézve igen jó volt a begyek közé vonulnom, s milly istenileg mulattam ott! Tisztelőim seregestül tolongtak udvarlásomra, s a nagy tekintetű hölgyek majd megpukkadtak mérgükben, látván , hogy olly fényes társaság gyűl össze körülöttem. Szegénykék, meggondolhatták volna , hogy nagy tekintetű hölgy könnyen lehet akarki is, de a művésznők gyéren teremnek. Zagyvai ur kiállhatlan ember, kocsijaazonban igen gyönyörű, és lovai ! S ezek fö-lött mindig szabadon rendelkezhetnem. Magam is tarthatnék ugyan kocsit és lovakat, de miért adjak lovakra pénzt:, inig olly derék férfiak udvarolnak körülöttem, mint Zagyvái ur.c

,Néhány barátim mondják, miért nem tanulok énekelni? En ugyan nem fogok unszolásaiknak engedni, mert az éneklés mégis némi fáradságba kerül, most azonban a súgó után is elmondhatom szerepemet, ha nincs kedvem tanulásra. Azt mondják, hogy az ének s zene még az állatokat is emberi érzésekre ma- gositja, és példát idéztek elő a régi időből, midőn az oktalan állatok előjöttek rejtekeik- ből, hogy a zenét hallhassák. Az akkor volt, de most egészen ellenkező hatása van az ének-nek ; most az emberek egy részét lovakká al- jasitja és kocsi elébe fogja. Illyesmit nem akarok okozni , s halálomig szavaló művésznő maradok.

igazgatóságunk valóban igen méltánytalan; három év alatt csak háromszor kivántamniagosbra emeltetni díjamat, s miután háromszor teljesité kivánatomat , most negyedszer csak hosszas vitázás után egyezett meg abban. Ellenvetésül meg azt is felhozá , hogy a legér- demesb tudósok nagy részének harmadrésznyi jővedelmők sincs. Milly összehasonlítás, művésznő es tudós ! Eg es föld !

,Egy pár barátnem tanácsié, hogy gaz-dálkodjam, mert öregségemben könnyen ínségre juthatok. Milly gyöngédtelenség ! Ab érdem mindig érdem marad, s a haza soha nem tűrendi, hogy művésznői szükséget szenvedjenek, miután életök szebb részét a hazának szentelték.

,Sok bajom van a rendez őséggel, melly azt akarja, hogy akkor is játszana, mikor nincs arra kedvem. Milly szerénytelen kívánság ! Ha az énekesnőknek tetszésök szerint szabad el rekedni , ugyan miért ne ereszthetné meg szeszélyeinek szelét a művésznő is ? Rajtam ugyan nem fog ön ki, édes rendező ur, mert én akkor játszom, mikor akarok, s olly szerepben,mellyre kedvem van. Hát meg az írók ! Némellyek meg tanácsaikkal is bátorkodnak al-kalmatlankodni , midőn valamelly drámájokban játszom. Ti akartok művésznőt tanítani? Elkéstetek ! En mindig ellenkezőt cselekszem tanácsaitokkal, a bírálatokat pedig el sem olvasom; csak tapsoljanak tisztelőim, s mit nekem az iró , és mit nekem a bírálat

Még tovább olvastuk volna az emlékkönyv vagy tulajdonkép napló titkait, de a társaság csakhamar összegyűlt, a művésznő megjelent, s mulattunk. Mikép? Üres bohóságokat csevegtünk , mint az divatos társaságokban rendesen történni szokott. Végre egy fiatal ur, ki vagyonának nagy részét a művésznő, akarám mondani: művészet oltárára áldozá, azon igen okos megjegyzést tévé, hogy az idő igen kellemes, és nem ártana a mai estét a városligetben tölteni. A művésznő nagy tetszéssel fogadá ez ajánlatot, következéskép természetesen mi is igen helyesnek találtuk azt. A művésznő kalapot illeszte szép fejére,s a fiatal ur négylovas hintájába ült, mi pedig bérkocsikban foglaltunk helyet. Már indulni ” akaránlv, midőn a véletlenül arra menő rendező igy szála a müvésznőhez: ,Az istenért, Jiová készül nagysád ? Már hétre jár az óra?

„Jelentesse ön a közönségnek, hogy hirtelen megbetegültem.“

A művésznő e szavai után a négy szürke tova vágtatott. Hogy a művésznő Sárik a- Aranka volt:, azt alkalmasint nem is szükség említenünk. —

Ha rmadik felvonás. Több év múlva leírót keres valaki, s a külvárosok egyik legtávolabb utcácskájába utasittatik. A divatszerű , de igen elviselt öltönyű ur szorgalmasan ir a szegényes szobácskábán, s mellette egy korosnak látszó asszony ül, szinte meglehetősen elkopott öltözetben , és harisnyát köt ; mindkettő szemüveget s parókát visel, s arcok minden vonásából kitetszik, hogy nem az évek súlya, mint inkább az élés gyorsasaga nyomta el őket. Es kik ezen emberek ? A férfinak neve Elek, az asszonyé pedig hajdan Sárika, utóbb Aranka volt, s most a házikó igen szegény lakosi által röviden csak téns- asszonynak szólittatik, mivel kalap nélkül nem igen szokott az utcára menni. S honnan e szörnyű változás ? Kor, fényűzés és betegség az imádókat elriasztó, a szép vagyont eloszlató, s a színház ajtaját becsukta, és az ünneplett Arankát legbuzgóbb tisztelői is elfeledék, csak Elek maradt nála , mert gyakori betegsége miatt ápolónéra volt szüksege !

Utójáték.

Milly pompás temetés halad végig az uriutcán ! Mennyi nép, mennyi hintó! Fáklyás ifjak, zenészek, éneklő kar, bárscpiynyal bevont koporsó, a gyászkocsiban hat ló , sok virág, sok viaszgyertya, harangzúgás valamennyi templom tornyáról; egy pár ezer forinton alól illy temetési pompát nem igen állíthatni ki. Ugyan ki halt meg? Aranka, a művésznő! Végnapjaiban segély nélkül, Ínséggel küzdött, s csak halála rázta föl iránta ismét a köz részvétet. Sirjára márványt emelnek hajdani tisztelői, kik nyomorát egyetlen falat kenyérrel sem enyhítek; a hírlapok magasztos hangon tudatják e veszteséget a két magyar hazával, és -—és azután örökre ösz- szecsapódnak a művésznő fölött a feledékeny- ség tengerének hullámai ! mi pedig elszomorodva teszszük le toliunkat, csöngetünk, s a függöny legördül.

ALLATOK KÖZGYŰLÉSE.

Azon kéziratcsomó, mellyet derék isme-rősünk, a finom műveltségű Fripon ur, kezeink közt hagyott, az állatok közgyűlésének hiteles jegyzőkönyvét foglalá magában, mely- lyet minden változtatás nélkül közlünk, hogy azon bizalomnak illőn felelhessünk meg, mely- lyel igénytelen csekélységünket a nemes és nagytekintetű állategyesület fölruházni ke-gyeskedett. Ezen örökké emlékezetes és kiinondhatlanul nevezetes, sőt a maga nemében egyetlen és példátlan oklevél szóról szóra ezek szerint és illyképen hangzik, mikép az itt a maga egész terjedelmében és valóságában következik; halljuk!

Csiga ur, a francia állatgyiilés követe és rendkivüli meghatalmazottja, Magyarországhatárszélein egy magyar szarkával szóba ereszkedvén , ezzel küldetése okát titok pecsété alatt tudata, és igy igen természetes, hogy Budapestre érkezésekor a háztetőkön már a verebek is csak a közelgő gyűlésről csevegtek, s minden utcán sűrű csoportozatokban tanakodtak a kutyák a történendők felől, sőt még a bérkocsisok lovai is gyanúsan suttogva dugták össze fejeiket, s némellyek még rugda- lózni is merészkedtek, midőn gyorsaságra inte őket a hatalmas ostor; a kutyák pedig fogaikat vicsorgaták uraikra, a nagyobbak nyilvánosan, s a kisebbek csak titkon; a macskák a szakács szemeláttára kapták ki a tálból az ételt; az egerek cincogva víg táncot jártak a konyhaasztalon; a patkányok egész bátorsággal sütkéreztek a pinceajtóban , s elhányt ci- garodarabokból gyűrt bagót rágtak, mint valami kiszolgált vén katonák; a tehenek nem akarák magokat többé fejetni; a juhok arról kezdének gondolkozni, hogy többé nem hagyják gyapjokat lenyíratni; a róka pedig arra

határzá magáit, hogy ezentúl a böcsület egyenes útját elhagyja, és valódilag olly ravasz és álnok leend, minőnek őt eddig közönségesen hitték. Egy szó mint száz, a francia állatok szabadságának bűze annyira csiklandozd a magyarországiak orrat, hogy minden társasági viszonyt és százados szokást vakmerőén fölforgatni iparkodtak,s még a targoncás vontató komondora is született urnák kezdé magát képzelni. Azonban, az igazság érdekében meg kell vallani, hogy voltak olly józan szellemű és finom tapintani állatok is, mellyek egész erejÖket arra forditak, hogy a rendet fontart- hassák, s a régi állapot föl ne forgattassék addig, mig más célszerűbb nem leend elkészítve , mit aztán szerencsés sikerrel a réginek helyébe lehessen állítani. így például egy jámbor életű és józannak ismert szamár velőig ható bölcs szavakkal inté a juhokat, vegyékgon- dolora, hogy ennyi meg ennyi század óta minden ellenzés nélkül engedék át a gyapjút az embernek, minél fogva legkiáltóbb jogtalanság nélkül ezentúl sem tagadhatják azt meg tőle. Az öreg juhok és életunt őrük azonnal hajlottak ugyan e tanácsra, de a tapasztalatlan fia-tal bárányok vakmerőén csoportoztak össze, és egyhangúlag kiáltdk , hogy ők ugyan senkinek nem adják oda testök gyapját, s annak védelmezésére életöket is készek föláldozni; mire azonban némi gúnyos kifejezéssel mosoly- ga a szamár, gondolván, hogy a hol nincs gyapjú, ott nem is keres azt senki.

A zavar az állatország minden családjában legmagasb fokra emelkedett, s az emberek nem birták magoknak megmagyarázni e különös változást, midőn végre bekövetkezett a gyűlés nagy napja, s tizenkét agár és ugyanannyi fecske széthordozták Budapesten s közel vidékén a meghivó leveleket, miknek végén nagyobb bőtökkel következő jegyzet vala olvasható :

„Kéretnek a t. c. képviselők, hogy nagyobb kényelem kedvéért csupán szokott házi öltönyben jelenjenek meg. A szavazattal nembiró ifjúság a karzaton foglaland helyet, hol a hölgyek számára külön hely leend elre- készt ve.“

Ütött végre a fontos, sőt mondhatnék mázsányi óra , melly óriási következmenyeket vala szülendő, és a budai hegyek egyik leg- kiesb völgye népesülni kezde. A völgy közepén egy magasb s egy kissé alacsonyabb domb emelkedék, az első az elnök számára volt kiszemelve , az utóbbin pedig egy pohár cukros VÍZ állott, mi kétségbe hozhatlanul bizonyitá, hogy onnan fog majd a hatalmas szónokok szava mennydörgeni. A völgy körül huszonnégy kopó siirgott forgott, s az érkezők közöl csak azokat bocsátók a völgybe, kik meghívó levelekkel valónak ellátva , a többieket pedig a karzatra utasítók. A hölgyeket négy legszebb korú szakállas bak vezeté a számokra kirendelt helyre, s ezek közöl leginkább egy majom kisasszony az angol gyarmatokból vonta magára a közfigyelmet, melly az egész világot beutazta már, és mindenütt adatokat gyüj-tött az állatok nyilvános es házi életőkbol, miket aztán Londonban sajtó alá bocsátott. Ezen hölgy iránt nagy tiszteletet tűntettek ki az állatok, s az ifjúság háromszoros éljennel fogadta őt, azon remény fejében, hogy utazási nagy munkájában kedvezőleg fog majd róla nyilatkozni. Majom kisasszony igen módosán hajlongott minden felé , s azonnal lerajzold emlékkönyvébe a gyűlés helyet, és egy reménydűs fiatal kandúr arcképét, melly igen szenvedélyes pillantatokat lövelt a szép utazó hölgyre.

Éjfél elmúlt már, a hold ragyogó sugá- rai leirhatlan regényes színt löveltek a gyülekezetre , melly kimondhatlan kíváncsisággal várá a tÖrténendoket, és határtalan boszuságot érzett azon megfoghatlan hanyagság miatt, mellynél fogva igen számos állat hiányzott még, s csak későn hullongott, vagy magya- rábban szólva rongyollott innen is onnan is elő a sok késedelmes képviselő.

A franciaországi csiga, mellynek számára az elnöki szék, vagy helyesebben domb mellett egy csinos kavics volt ülőhelyül elkészítve, türelmetlenségét jelenté ezen botrányos késedelem miatt, mire egy terjedelmes hasú keresztespók a gúnynak bizonyos éles kifejezésével ezt jegyzé meg :

,Ne csodálja ezt:, tisztelt követ ur, én magyar gyűlésteremekben őszültem meg, és hálómra mondhatom, hogy a magyar emberek is legalább egy órával rendesen később szoktak megjelenni a kitűzött időnél ; már ez általános szokássá vált Magyarországban

„Elég rósz, — diinnyögé a karzatról egy bozontos ujfoundlandi kutya, a lánchidon dolgozó angolok egyikének tulajdona , — az idő pénz, kedves atyámfiai, és azért takarékosan kell azzal bánnotok, különben az állatvilágbán is megkondul a csődületek vészharangja !w

,„Ugy van,— szóla rajzónjával a levegőt szeldelve az utazó majom kisasszony, — az idő célszerű használásától függ minden ügynek

virágzása vagy megbukása. Hollandiában utazván, hallám , hogy egy ottani nagyhírű admirai mindig ezt szokta mondani: ,Minden diadalomat annak köszönöm, hogy a kiszabott időnél mindenütt és mindenkor egy óranegyeddel korábban jelentem meg Uraim, az admirai e szavai legnagyobb figyelemre méltók

A karzati ifjúság egy kissé zajgott, mert illetlennek vélte, hogy az idegenek illy leplezetlenül merészük kimondani az igazságot, de az utazó kisasszonynak mégis éljent kiáltottak , s csak zsebökben mutattak neki íige£, hogy utazási leírásában valamikép meg ne piszmálkodja őket.

Mig ezek igy és nem különben történtek, addig róka ur hatalmasan korteskedett a kép-viselők le s föl hullámzó tömege közt. Először is egy szálas gúnár előtt állapodott meg, első jobb lábát bizalmasan vállára tévé, farkával hizelgve veregeté a földet, s hangjának legnyájasb fokozatával igy szóla:

,Ki nem mondhatom, mennyire örvendek,hogy barátom uramnak illy fényes gyülekezetben udvarolhatok.

„Itt szív esen fogok önnel kezeit, — felele szárnyaival egyet csappantva a gűnár, — la-kásomon azonban, megvallom — “

,Oh, kérem, hagyjuk a kellemetlen val-lomásokat , feledjük a múltakat, s azt is, hogy egykor csak ellenségesen közelitettünk egymáshoz. Most csak az egyesülés szabad s dicső eszméjének tárjuk ki kebleinkéit, s testesítsük meg bennök a hatalmas igét, melly minden állatot egyenlővé teend

„Rajtam nem múlik, tisztelt róka ur, én örömest nyújtom egyesülésre jobbomat, mihelyt az fajom javával megegyezik.

,Természetesen, mert saját érdekünket a világért sem szabad a játékból kifelednünk. De térjünk a dologra, kedves barátom uram. En böcsületes állat vagyok, szívemet nyelvemen hordozom, és a hímezést hámozást utálom. Nyiltan szólok tehát önnel, uram. Néhány inditványt leend szerencsém a gyűléselébe terjesztenem; ha ön mellettem szavaz, úgy egész fajom nevében böcsületszavamra esküszöm, hogy soha többé egy lúdhoz vagy libához sem közelítünk ellenséges szándékkal „Bízom Ön böcsületsza vában, és közhasznú indítványait buzgón pártolni fogom.

A róka nagy megindulással öleié meg a hazafiui buzgalom giunárt, s néhány tekervé- nyes keringélés után a farkashoz lépett, melly komor mogorvasággal jártatá szemeit a karöltve le s föl sétáló birkákon.

,Szolgálhatok, uram ? — szóla a róka mély alázatossággal a haragos tekintetű farkashoz, és legnagyobb udvarisággal nyujtá neki burnótszelencéjét.

„Köszönöm, — felele hidegen a farkas, és nagy méltósággal egyet szippantott.

,Amice spectabilis igen kedvetlen ma. „Úgy hiszem, nem bohóskodni jöttünk ide.“

,Igen bölcsen méltóztatott megjegyezni; egyébiránt csak legszívesb részvétből bátorkodtam fönebbi szavaimat elmondani, es reményiem , hogy nem sertettem meg önt.

„Epen nem; magamnal gyöngébb által soha nem tartom magamat sértettnek.

„,Köszönöm alázatosan. Uram, ne mél-

tóztassék neheztelni, ha kérdezni bátorkodom : szereti ön a liidhűst V"

„Furcsa kérdés ! Jól tudhatja ön, hogy házak körül nem mutathatom magamat, mert erre nem birok elég ravaszsággal Ez utóbbi megjegyzést olly kifejezéssel mondá a farkas, hogy a rókánál kevésbbé furfangos állat is megérthette volna az abban rejtező gúnyos célzást. Róka ur azonban mosolygva nyelte el a keserű labdacsolt, s még nagyobb nyájassággal igy folytató szavait:

,Uram, egykor az egér is igen nagy szol-gálatot birt tenni az oroszlánnak, képzelje ön tehát, hogy én egér vagyok, ön pedig hatalmas oroszlán.

„Azt könnyen képzelhetem— mondá büszke öntudattal a farkas, s tekintetének komorságát elégültség sugara derité föl, melly kedvező változás nem kerülte el a róka figyelmet.

,Tisztelt uram , — azóla tehát felig suttogva a pártoskodást es megvesztegetést gyűlölő róka, — én minden héten a legjobb s leggyöngébb liídhussal látom el ön konyháját, ha e mai gyűlésen indítványaimat pártolni mél- tóztatik

„Majd rágondolom magamat ; egyébiránt a barátság viszonzásául bárányhussal fogok önnek szolgálni.

A róka és farkas barátságosan szoriták meg egymás kezét, s a róka a birkákat siete pártjához édesgetni, azt mondván nekik,hogy a farkas úrtól örökös békét eszközlött ki számiakra, ha készek a mai gyűlésen mindenkor mellette szavazni.

A jámbor és jó szivű juhok hálakönyűk- kel igérék ezt meg, s egy hatalmas szarvii, Pestvármegyében született eredeti spanyol kos, nemesi szavára fogadta, hogy mindenkiveléletre halálra kész megvini, a ki ezentúl az ő jelenlétében roszul merészel róka úrról nyilatkozni.

Epen a medvéhez közelitett a róka, mely- Jyet bizonyosan valami mézes Ígéretekkel akart érdekébe édesgetni, midőn a kopók elöljárója két lábra ágaskodva hangosan jelenté, hogy az átadott meghívó levelek száma szerint a képviselő urak immár mind megjelentek, minél fogva a gyűlést minden akadály nélkük meglehet már nyitni.

E pillanatban az albertfalvai óra éjfél után egyet kongott volna, ha Albertfalván óra volna.

Zajgás és különös üdvözlesek után helyökre siettek a képviselők, némellyek szemüvegeiket illesztők orraikra, hogy jobban hallhassák a szóní, mások orrukat futták nagy robajjal, hogy tisztábban láthassanak ; ismét mások pedig semmit sem tettek, hogy a gyűlés nagyszerű fontosságának annál jobban felelhessenek meg. A völgynek jobb oldaláta házi állatok foglalák el minden rangkülönb- ség nélkül, középen a csúszó mászó állatok valának szemlélhetők, s a bal oldalon a ragadozók iiték föl tanyájokat , mellyek közé a macska csak nagy ügygyei bajjal férkőzhetett, mert a farkas azt hivé, hogy a macskák tu-lajdonkép a házi állatok közé tartoznak; azonban a róka igen bölcsen jegyzé meg, hogy a macskát természeténél fogva a ragadozó állatok közé kell sorolni, s helyette inkább nyúl urat lehetne a jobb oldalra küldeni, mellynek félénksége , ámbár különben szabadban szokott tanyázni, nem engedi meg, hogy a ragadozók érdemkoszorűs sorában foglaljon helyet. A gúnár hangosan támogatá róka ur indítványát, s egér ur is nyilvános bizonyságot tőn, hogy macska ur csakugyan méltán foglalhat helyet a ragadozó állatok közt, minek következtében a róka indítványa közakarattal helybenhagyatott, s a macska bal oldalon büsz-kélkedett, a szólni sem bátorkodó nyúl pedig remegve foglalt helyet egy hosszú lábú sovány agár mellett, melly háromszor nyert már díjt a Magyarország szellemi művelődését előmozdító agarásztársaságtól, és azért nagy ke- vélyen ásított a jobboldal egyik legkitűnőbb helyén.

Róka ur igen ügyesen viselé magát; ő egyik oldalon sem foglalt állandóan helyet, hanem majd erre, majd arra sürgött forgott, majd csiga úrral beszélgetett, majd pedig a karzaton ülő hölgykoszorura kacsintgatott ; végre az első csöndes pillanatot használva, meglepő gyorsasággal a szószékül szolgáló dombra szökdécselt, feje szőrét fölborzolá, első jobb lábával szakállát megsimítá, és szemeit sokat jelentő kifejezéssel a nagyszámú gyülekezeten végig jártatván, rövid torokköszörülés után, következő szavakkal nyitá meg a gyűlést, mellyhez hasonlót még szem nem látott és fül nem hallott r

,Uraim, igen: uraim! Ezen egyszerű módon bátorkodom önöket megszólítani, mert azt hiszem, hogy minden üres cimezgetést mellőznünk kell, miután a tizenkilencedik század fölvilágosodási szövétnekét szándékunk fejeink fölött lobogtatni.

A karzat és bal oldal zajos éljennel nyilvánító tetszését; de a jobboldalon egy elhízott potyka anarchiára vezetőnek monda az illy rendkívüli újítást; ló ur pedig, sörényét kedvetlenül rázva, azt jegyzé meg, miszerint a jogszerül eg illető cimek elvételét múl katlanul a jószágok közös tulajdonná tétele fogja követni , minél fogva ő ünnepélyes óvást tesz róka ur republikánus büzü megszólítása ellen. Csiga ur gúnyosan csóválá szarvait e megjegyzésre, s az utazó majom kisasszony leirhatlan megvetéssel pittyegeté ajakit, mire az egész baloldal és karzat, sőt a jobboldal szegényebb sorsit képviselői is, minők például: bérkocsisló , juhász komondor, falusi egér, ürge, pióca , keszeg satb., olly hangosan nyilatkoztak róka ur indítványa mellett, hogy ellenzésről többé szó sem lehete, és a róka ekkép folytatható szavait:

,Uraim, büszke nemzeti elszántsággal köszönöm e dicső határozatot, melly világosan tanúsítja, hogy önöknek jelszava: „Előre, haladjunk!“ Es azért — „Kérem, ez célzás, ez sértő személyeskedés, mert ön jól tudja, hogy én nem haladhatok előre.“ — így nyilatkozott farkára emelkedve középen rák ur, és ollóival indulatosan szabdald a levegőt. Irtózatos zaj támadt, s következő kiáltozások hangzottak, baloldalon: ,Rák ur a szólásszabadság paizsát piszkolta be ! — Jobboldalon : ,Rendre ! Rendre !c — Középen: ,Actiót róka urnák, actiót! — Karzaton : ,Ki a rákkal ! Ki vele ! Éjen a szólásszabadság !

Rák ur szólani akart, de a karzat annyira zajgott, hogy teljességgel nem lehete szóhoz jutnia, minél fogva azon meggyőződéssel ült le a rák, hogy a szólásszabadság csakugyan fölséges joggyakorlat a közgyűléseiken, mellyben minden képviselő egyenlően részesül,a ki szólam akar, s e szép meggyőződés által tökéletesen megnyugtatva érzé magát.

Miután a zaj félig meddig lecsöndesült, igy hallatá magát ismét róka ur :

,Uraim, tanácskozásunk napokig is eltart a sok félbenszakasztás miatt, ha elnököt nem választunk. (Karzatról : „Helyes !“) Csekély véleményem szerint tehát mindenek előtt elnököt kellene választanunk. ( Karzatról : „Titkos szavazással!) Természetesen, hogy semmi pártoskodó kedvezésnek ne lehessen helye.

„Én róka urat ajánlom elnöknek,“ — kiál ta a gúnár.

„,Én gúnár ur ajánlatát pártolom,— mormogá szokott kedvetlenségével a farkas.

„„Szót kérek, — bömbölé lehetőségig mély hangon egy hatalmas bika, s szarvait olly félremagyarázhatlan jelentőséggel rázá, hogy néhány pillanatra még a karzat is lecsöndesült; — véleményem szerint az elnöknek tekintélylyel kell bírnia, hogy rendet tarthasson a gyűlésen, tekintélyt pedig csak kitűnő erő és nem puszta ravaszság kölcsönöz.““

,Ez személyeskedés ! — kiálta boszuság miatt elsápadva róka ur.

„Actiót, actiot bika urnák !“ — harsogd a karzat és baloldal.

„„Éljen a szóláss-zabadság!“—visita gú-nyosan rák ur, s a karzat elnémult, mert az utazó kisasszony rák ur ezen fölkiáltását megtapsolta. A róka elpirult, de bátorságát ko- ránsem veszté el, hanem szokott szemtelenséggel keresztbe veté mellén első lábait, és válaszolni készült a bikának, midőn csiga ur lehetőségig kinyujtá szarvait hazából, hogy szavát érthetőbbé tehesse , és igy hallatá magát :

,Tisztelt uraim, engedjenek szót tapasz-talásomnak. (Halljuk! Halljuk!) Véleményem szerint az elnöknek nem tanácsos roppant erővel birnia, mert rendkivüli erőnek érzete há- nyavetivé vagy kapcáskodóvá, vagy legalább ingerlékenynyé szokott tenni. Az elnöknek pedig mind ezektől mentnek kell lennie, és inkább legnagyobb béketüréssel kell bírnia.— (Baloldalon : „Oh ! Oh !“ — Jobboldalon : „Helyes ! Helyes !“) Igen , uraim, béketüréssel kell birnia, főkép á karzati ifjúság rendkívüli tüze ellenében, (Karzaton : „Ki vele !cí) melly- től biztosan remény Ihetni, hogy egykor fényes dicsőséget fog az egész állatországra árasztani. (Karzaton : „Éljen ! Éljen !“ — Jobboldalon giínymosoly, középen pisszegés.) Szerény indítványom tehát ezekben öszpontosul : (Halljuk! Halljuk!) a franciaországi állatgyülés, példás béketürése miatt, s mivel csöngetyü is volt nyakán, mellyel csöndet követelhetett, öszvér urat választá elnökül. Jól tudom ugyan, hogy Magyarország nem hazája az öszvéreknek, de a szamarak faja annál nagyobb virágzásnak örvend; én tehát példatlanul példás béketürése miatt szamár urat bátorkodom elnökül ajánlatba hozni (Jobboldalon: „Helyes ! Helyes !“)

„Szabad legyen egész tisztelettel megjegyzenem csiga ur szavaira, — szóla, farkát kellemes könnyűséggel csóválva róka ur, —— hogy, mennyire csekély olvasottságom után tudom, Franciaországban nagy alárendeltségiben élnék a szamarak a többi állatok közt, és legterhesb munka alatt nyögnek, mi által csakugyan valódi példaképeivé válhattak a bé- ketürésnek ; ámde nálunk ez egészen máskép van,itt a szamarak nagyobb részint legkényelmesb életnek örvendnek, s többnyire a juh- nyájak munka és fáradtság nélküli vezérlete van rájok bízatva, minél fogva természetük jobbadán olly makacs, hogy gyakran ki is szoktak rúgni. (Karzaton : „Igaz ! Igaz !“) En tehát ökör urat ajánlom inkább elnökül, melly a sanyarú járomban csakugyan megszokta a béketűrést, egyébiránt pedig kolompot is visel nyakán, mellyel csöndet eszközölhet. Ez által egyszersmind hölgyeinket is lekötelezhetjük, mert közölök nem választhatván elnököt, közölünk sem választunk, hanem olly egyént, melly sem a mi , sem az ö nemök közé nem tartozik. En tehát ökör ur mellett szavazok (Éljen ! Éljen !)

A gyűlés lelkesülése magosra emelkedett, s az utazó kisasszony gyönyörű madrigalban éneklé meg a magyar állatgyülés tündöklő lovagias szellemét.

Szavazásra tehát nem is került a dolog, hanem ökör ur egyhangú fölkiáltással elnökké választatott, s a lelkesült tömeg vállain az elnöki dombra vitetett, hol azonnal válogatott szavakkal s konyákig elérzékenyülve köszönte meg a gyűlés e szép bizalmát, s mindent késznek nyilatkozott elkövetni, hogy ezen rendkívüli megtiszteltetésnek illőn felelhessen meg. Végre jegyzőül egy öreg tyúkot kért ki maga mellé, régi ismerősét, melly a kaparásban igen nagy ügyességgel birt. E kivanathan, róka ur támogatása mellett, a gyűlés örömest megegyezett, s a róka igen örvendett, mert az elnök együgyüsége, és felsőségi viszonyai a tyúkok egész fajának ellenében, azt re-ménylteték vele, hogy a gyűlés eredvényeire elhatárzó befolyást fog gyakorolhatni.

El leven e szerint a gyűlés rendezve, az elnök csöndet csengetett, rövid de velős szavakkal előadá e rendkívüli gyűlés okait, s szíves türelemre szélitá föl a képviselőket, hogy csiga ur élő szóval adhassa elő a francia állatgyülés határzatait, mennyire azok a magyarországi állatokat közelebbről érdekelhetik. Csiga ur tehát az egész gyülekezet buz- ditó éljen kiáltozási közt néhányat köhintvén, s torkát illően helyre köszörülvén, rövid de értelmes kivonatban s csengő tiszta hangon fölolvasá a francia állatgyülés emlékezetes jegyzőkönyvét, és hangos helyeslés közt ült le ismét kövére, hol néhány zamatos falevéllel enyhité őt róka ur, melly mindenkit szeretett lekötelezni, ha azt költség nélkül eszközölhette.

Ezután mindenek előtt azon kérdést tűzte ki vitatásra az elnök, hogy a francia állatok példáját követve, békés szellemi eszközökkel kivánja é az embereket méltányosb bánásmódra birni a gyűlés, vagy pedig erőszakkal akarja inkább az évezredes jármát szabaddá született nyakáról lerázni ?

Pillanatnyi csönd után a Kárpátok ren-getegeiből jött óriási medve, hosszút nyújtózva , hátulsó lábaira állott és a karzat harsogó buzditása közt szólni kezde, mikép itt következik :

,Uraim! én a békét szeretem ugyan, de csak akkor, ha az a böcsülettel, következéskép az igazsággal is összefér. (Éljen! Halljuk !) Alig van köztünk egy is, mellynek hasznát ne venné az ember, s kérdem: meghálálja é ezt az ember? (Karzaton és baloldalon: „Nem ! Nem!“) Úgy van , uraim, az ember hálátlan, s hasznos szolgálatainkat sanyargatással és üldözéssel viszonozza. A juhokat megnyirja s húsokat hála fejében megeszi, az elnök ur egész faját vágóhidra hurcolja, az enyimet pedig bőréért utón útfélen halomra lődözi, ámbár természetes halálunk után úgy is birtokába juthatna díszes bundánknak; sőt mi több , még annyira is lealáznak bennünket, hogy füttyentésük szerint táncolni is kénytelenek vagyunk, a mi komoly természetünkkel merőben ellenkezik!

„Kérem, — szóla itt közben egy hányaveti öreges pintyőke, tolláit fölborzolva, hogy nagyobbnak látszassák, — ezt csak akkor va-gyunk tenni kénytelenek, ha szabadságunkat nem birjuk megőrzeni és hatalmukba esünk; már pedig hatalmasbbak fütyölése szerint magok az emberek sem vonakodnak táncolni. (Jobboldalon és középen: „Helyes! Helyes! Éljen ! Karzaton: „Gyávaság! Baloldalon: „Háború! Háború!

A róka már pintyőke ur első szavai után fölállott, s igy a szó most őt illeté, melly jogát szokott ügyességével iparkodott használni. Mindenek előtt figyelmébe ajánlá a gyűlésnek azon. mély meggyőződéséből származott politikai hitvallását, mellynél fogva ő a békét és háborút egyenlő mertékben szereti. (Halljuk!) O szeretné ugyan az emberi söpredéket egyetlen csapással kiirtatni, de kérdés, hol azon erő,melly azt biztosan végre hajthatná? (Karzaton : „Itt ! Itt !“) Szónok meg van ugyan győződve az állatvilági ifjúság rendkiviili tehetségeiről, hanem mégis kénytelen megval- lani, hogy a fajok ezen egyetlen serdülő re-ményét nem szeretné kockáztatni. (Éljen!) Szerény véleménye szerint tehát a nyilt erőszakhoz folyamodás előtt alattomosan kellene az emberek boldogságát, kényelmét aláásni, és igy vagy megalázni és méltányosb bánásmódra birni őket, vagy pedig a lealázottakat s ennél fogva meggyöngülteket bátor elszántsággal végkép kipusztítani. (Helyes ! Éljen ! Középről zúgás.) Ezen előmunkálatokat a háziállatok vihetnék véghez, mellyek szorosérintkezésben állnak az emberekkel, s nagy mértékben segítik előmozdítani kényelmeiket és boldogságukat. A szónok talán tovább fejtegette volna még e szép tervét; de hosszasb szünetét megszűnésnek tekinté egy száraz vizsla a jobboldalon, és hirtelen félegyenesükén, hangosan következőleg nyilatkozott :

,Uraim, mi azt nem tehetjük, minket az emberek jól táplálnak azon szolgálatokért , miket nekik teljesítünk

„Szép szolgálat, — mormogd fogait bo- szusan összekoccantva a medve, — vadászaton nyomunkba vezetik önök az embereket !“

,Mi csak kötelességünket teljesítjük, mellyért jó étellel és fényes nyaklánccal jutalmaztatunk , s azért nem lehetünk hálátlanok

,„Ugy bizony, — kiálta egy fuladásig elhízott öreg pincher, — nem lehetünk hálátlanok, mert az emberek is hálásak irántunk. Én csak ugrásaimmal mulattatám gazdámat, mig jobban birám magamat, és soha nem tehettem neki olly hasznos szolgalatokat, mintvizsla ur, s mégis milly gyöngédséget tüntetett ki irántam gazdám. Hallják csak, uraim! Az utcán véletlenül kerék ment keresztül lábamon, s gazdám azonnal két sebészt hivatott gyógyításomra , saját gyermekét pedig addig kuruzsolla, költségkímélés végett, házi or-vosságokkal, míg szerencsésen eltemette őt! Es mi legyünk hálátlanok a nagylelkű jó emberek iránt ? Soha, és örökké mondom : soha

,De ugyan mikép is izgathatnak bennünket hálátlanságra ugyanazon urak, — jegyzé meg gúnyosan a fényes örvu vizsla, — a kik épen hálátlanságot lobbogattnak az emberek szemére !c

„„Az egészen más, — szola közben egy terjedelmes hasú harcsa a baloldalon, — quQd licet Jovi, non licet bovi.u“ (Kiáltozás középről és jobboldalról: „Rendre ! — Rendre! Actiot ! Ez személysértés ! Gúnyos célzás a tisztelt elnökre !“)

Leirhatlan zaj támadt, melly közöl egy patkány következő szavai sivítottak ki:

Az emberek hálátlansága példátlan. Hallják csak, uraim ! A szomorú emlékű budapesti árvizkor egész családom egy nagy ház első emeleti pitvarára .menekült föl a pincéből; , anyám zokogva szorított engem kebléhez, mert én voltam a legfiatalabb. Az emberek remegve állottak a pitvaron, s minden pillanatban a ház összerogyását várták, és gondolják önök, hogy a közös veszély látása meglágyitá szívókét? Oh, nem! Atyámat s két nővéremet kegyetlenül agyonverték, kétségbeesett anyám pedig eszméletlenül a dühös hullámokba veté magát, s csak vak szerencsének köszönhetem, hogy most ezen fényes gyülekezetnek kiegészítő parányi része lehetek !

A zaj és zokogás elnyomák patkány ur érzékeny szavait, mert a jobboldal és közép egyáltalában meg akará fenyittetni a harcsát, fönebb említett latin szavaiért. Hiában csöngetett az elnök; a zajt még a baloldal és karzat harckiáltásai is nevelék. Végre az elnök elhagyáhelyét, és a harcsát megölelé, jeléül,hogy épen nem neheztel rá. Azonban ez sem igen használt, s az elnök már nemtudá, hogy mihez fogjon, midőn az ujfoundlandi kutya igy kiálta le a karzatról :

,Elnök ur, tegye föl kalapját, és függessze föl az ülést, mig a zaj lecsöndesül. így szokás a parliamentben.

„Helyes ! Helyes !“ hangzék több oldalról , s az elnök siete e tanácsot követni ; azonban nem csekély fájdalommal tapasztald, hogy egy állatnak sincs kalapja, s hogy saját érdemes fejét is csupán terjedelmes szarvai dísze- sitik. Ezen véletlen történet jó kedvre derité a gyülekezet nagyobb részet, s a csönd valamennyire ismét helyre állott; az utazó kisasz- szony pedig örömtől lángoló arccal jegyzé tárcájába, hogy a magyar állatok gyűlésén valódi parliamenti szellem uralkodott.

Azonban, valamint a tengeren a pillanatnyi szélcsöndet rendesen még dűlóbb vihar szokta követni, úgy itt is, mielőtt még szóhoz juthatna a kalaptalansága miatt kissé megzavarodott elnök, már ismét újra kitört a zaj; baloldal, karzat, es több jobboldali képviselő torokrepedésig háborút harsogtatott az emberek ellen.

. Ekkor, épen az elhatározó pillanatban, hatalmas szárnycsattogás hallatszott a légben, s a hatalmas sasnak, a föllegek dicső társának hatásdiís szózata ekkép hangzott, mély csöndet idézve elő az egész gyülekezetben:

,Uraim, önök háborút kívánnak! Hall-gassanak meg engem. Tanyám a távol Tátra bércein van ; onnan egy nagy nemzetet láttam porba hullani, mivel érett meggondolás nélkül kezde hatalmasb ellenségével háborút. Ez lesz önök sorsa is, ha a sokkal hatalmasb emberek ellen minden előleges készület nélkül fölzendiilnek !

„Piruljon az, ki igy merészel hozzánk szólani !“ — diinnyögé a farkas, a nélkül, hogy szemeit a hatalmas sashoz fölemelni merészlené.

,Pirulok, ha akarják önök, uraim,mertjobb most pirulni, mint a merény megbuk asa eseten remegve sápadni! Határozzon a több- seg bármit, én annak mindenkor hódolni fogok ; de mondom, uraim, óvakodjanak erőszakos rendszabályokhoz folyamodni ! A francia állatok sokkal hatalmasabbak, mint mi, mert Franciaország nagy kiterjedésű gyarmataiból egyedül is olly roppant serege állhat síkra a ragadozó állatoknak, mellyhez a mi csekély erőnket még csak legtávolabbról sem hasonlíthatni ; és ők mégis szellemi eszközökkel , a hatalmas sajtóval, akarják méltányosb bánásmódra birni az embereket. Mikép mer-hetnénk tehát mi nyílt erőszakhoz folyamodni ? Uraim, uraim, még egyszer : mérsékletet ajánlok önöknek !

A dicső sasnak szavai nem hangzottak el hatás nélkül ; néhány másodrangu szónok érdektelen nyilatkozata után túlnyomó többséggel határzattá lett, hogy a sajtó által kell az embereket jobb gondolkozásra birni az igazságtalanul elnyomatott szerencsétlen állatok iránt.

A „mikép ?“ iránt azonban számos szónok különböző értelemben hallató magát. Né- mellyek hírlapot kívántak kiadatni, a francia állatok példája szerint; de e tervre igen bölcsen jegyzé meg a róka, hogy az emberek hírlapjai közöl is igen sok bukott már meg az előfizetők hiányzása miatt, és igy az állatok hírlapja is alig fogná magát huzamosb ideig föntarthatni.

Az elnök azt gondoló, hogy részvények által kellene a hirlapot biztosítani, és ezen eszme annyira megtetszett a hörcsöknek, hogy nagy örömmel igy nyilatkozott:

,Ugy van, uraim, részvények által! E hatalmas szóban olly óriási erő rejlik, hogy vele meg a lehetlenséget is könnyen legyőzhetni. Én részemről örömest ajánlok évenként egy véka búzát, farkas ur egy pár bárányt adhatna.

„Ezt ellenzenem kell, — kiálta haragra lobbanva a spanyol származású magyar kos, —fajom érdekében nem szabad illy kegyetlen szándékban megegyeznem.

Mintegy fél órányi vitatkozás után csak-ugyan meggyőződött a többség arról, hogy saját költségén hírlapot teljességgel nem in- dithat meg az állatgyviiés, s azért az elnök kéretett meg : indítványozna valamelly középutat , mellyen a gyűlés fönebbi határzatát fo- ganatositni lehetne.

% Az elnök köhécselt, orrát fiivá, fejét vakará, s borsónyi cseppeket kezde izzadni, mert az indítványozásban nem igen nagy gyakorlottsággal birt; ekkor azonban egy igen tekintélyes arckifejezésű uszkár illedelmes, de szilárd elhatárzottság bélyegét viselő hangon következőleg hallatá magát, miután arról meggyőződött, hogy már senki nem kíván szólani:

,Uraim, én ismerek egy embert, ki az állatkínzásnak nagy ellensége ; bízzuk reá ügyeinket, ő bizonyosan örömmel köz- lendi irományainkat a hatalmas sajtó utján,

és úgy minden továbhi aggódás nélkül érhetjük el óhajtott célunkat (Éljen ! Helyes ! Éljen !) A szónok Fripon ur volt , s inditványa minden ellenzés nélkül elfogadtatott.

E pillanatban szörnyű robogással köze- líte valami az erdőből ; a gyűlés megrettent, s a nyúl rémülve az agár karjaiba veté magát, a keszeg pedig a harcsa mögé akart báni, de tévedésből szájába csúszott, honnan soha nem szabadulhatott ki többé. Ez azonban csak véletlen szerencsétlenség volt, melly miatt a harcsát teljességgel nem lehetett vádolni.

De mi okozá a véletlen zajt ? Az erdőből egy óriási párduc ugrott ki, és ismert vakmerősége következtében épen az elnöki domb mellett állott meg. Az elnök annyira megijedt, hogy szemüvegét leejté orráról, és száz meg száz darabra taposta össze, minél fogva épen nem csodálhatni, ha nem birt a gyűlés vége felé olly tiszta átlátással, minőt az ügyek fontossága olly nagy mértékben igénylett.

A párduc, kissé kifűván, igen

tiszta csengésű, ámbár kissé szerfölött erős hangon igy szóla :

,Uraim és rokonim! Ne csodálják megje-lenésemet, én is olly jó magyar állat vagyok, mint bár mellyik tisztelt önök közöl. Úgy van, uraim, nem üres hang ezen régi kifejezés: „Párducos magyarok; én a magyarok eredeti ősi lakhelyéről jövök, s e helynek nevét csak azért nem mondom meg, hogy Magyarország történetíróinak ezentúl is legyen min törni fejőket. Egy fecskétől haliám önök tervezett gyűlését, s azonnal útnak indultam, hogy határzataikat távol rokonimnak, és mond-hatom rokoninknak, megvihessem, mellyek örömmel készek önökkel a nagy célra együtt munkálkodni.

A párduc e nyilatkozatát leirhatlan lel-kesüléssel fogadá a gyűlés, és egyhangúlag elhatárzá, hogy a jegyzőkönyvet hiteles má-solatban megküldi általa a távol rokonoknak. Róka ur azonnal aláirást nyitott meg, lakómára, mellyel párduc urat megtisztelni szükségesnek gondolá. O maga két tyúkot irt alá , a farkas két bárányt, a medve két borjut, a görény három récét, s igy a többi ragadozó állatok is, többet s kevesebbet, mikép tehet- ségök és hatáskörök engedé. Ez azonban természetesen mély titokban történt, hogy az érdeklett szelid állatok szót ne emelhessenek ellene. Egy középkorú vörös kandúr félre szó- litá róka urait, s kérdé : valljon nem illenék é éji zenével megtisztelni párduc urat, s har-minc fiatal macskát ajánlott ezen célra, olly megjegyzéssel, hogy kizárólag szomorú nemzeti hangokra vannak betanítva; a róka azonban nem tartá ezt mivel, mint mondá, az eíféle éjizenék már meglehetősen közönségessé lettek, s azért máskép kell a ritka .vendéget kitüntetni.

Ez alatt a kölcsönös üdvözlések befejeztettek , ,s a róka nyilvánosan inditványo- zá, hogy a párduc örömteljes jelenlétének megörökitő emlékéül ezen hely párducvölgy- nek neveztessék, s ezen elnevezés egyszersmind jegyzőkönyvbe iktattassék. Az indítvány dörgő éljen ! kiáltások közt fogadtatott el, s róka ur olly népszerűvé lett általa, hogy ezentúl minden szava parancs gyanánt telje- síttetett, annyival is inkább, mivel az állat urak már bele fáradtak a hosszas gyülése- zésbe, s illyenkor az emberek közt is tapasztalhatni , hogy olly indítványokat is vitatás nélkül erősitnek meg, miket gyűlés elején makacsul ellenzettek volha, csakhogy hamar a meleg leves mellé szabadulhassanak a gőzös gyülésteremből. Az állatokat ezen elha- markodásuk miatt tehát épen nem vádolhatni.

,Uraim, — szóla ünnepélyes hangnyomattal róka ur, — a hajnal közéig, s akkor osztanunk kell, hogy tehát ne mondhassák rólunk, mit az emberek gyűléseiről olly gyakran mondhatni el : „Azt határozták , hogy majd máskor fognak határozni, úgy vélem , ideje mar, hogy rendes szerkezetbe öntsük határzatainkat. En hihetni reményiem, hogymeglehetős szerencsesei sikerült felfognom a gyűlés akaratának szellemed, s azé]rt, ha- tárzatalakban, még egy két inditványnyal is bátor leszek azokat szaporítani. (Halljuk! Halljuk!) Kérem a jegyzőt, legyen szíves figyelni :

1) Béke szeretetétől s a kor szelíd szel-lemétől veretve, a magyarországi állatgyűlés, franciaországi rokonainak példáját követi, és nyers erőszak helyett szellemi eszközökkel iparkodik az emberek igazságtalan bánásmódját, mellyel az állatokat gyötrik, megszüntetni.

2) E célból az állatok kozol azok, kik erre magokban tehetséget és hajlandóságot éreznek, életűkből egyes adatokat s töredékeket fognak Írni, mellyek olvasása az embereket józanabb gondolkozásra birandják.

3) Az illy beszélykékben igazsághoz szi-gorúan kell ragaszkodni, s minden sértő, durva személyeskedést vagy illetlenséget mellőzni, hogy ez által is példaképül szolgálhassanak az embereknek.

4) A kéziratok tisztán leírva, lapozva , bekötve, és a szerző nevét rejtő jeligés levélke által kalauzolva küldessenek Fripon úrhoz. A jeligés levélke csak a beküldött munka elfogadása esetén fog fölhontatni; ellenkező esetben pedig fölbontatlanul megéget- tetik.

5) Tisztes Fripon ur —

„Kérem, — vágaközben igen határzott hangon Fripon ur, — én valóságos jogszerű képviselője vagyok itt az uszkár fajnak, nem pedig honoratior, ki csak kegyelemből vehet részt az ülésben ; én tehát a „tisztes“ cím ellen, megbizóim nevében, ünnepélyes óvást vagyok tenni kénytelen (Helyes ! Éljen! Éljen!)

,Igaza van önnek, uram, bocsánatot kérek tévedésemért , — szóla róka ur nem minden árnyéklata nélkül a gúnynak, ésahatár- zatok elsorozását ekkép folytató:

5) Az uszkár faj érdemes képviselője, Fripon ur, a kéziratokat átvevén, sajtó utján közöltetés végett egy emberhez viendi azokat.

6) Hála fejében azon ember és az illető kiadó lakása előtt egy ebnek sem szabad csaholni.

7) Miután a játékszíni előadások nagy hatást gyakorolhatnak az erkőlcsnemesiiésre, ez által pedig méltán reménylhetjük az emberek szelidebb bánásmódját kieszközölhetni, tehát ajánltatik az illető állatoknak, mellyek t. i. erre magokban hajlandóságot érzenek , hogy minden héten legalább egy szavaló és egy éneklő színielőadást tartsanak, mert bizonyosan a legvadabb farkas szíve is megin- duland, midőn valamelly hatásteljes drámában az anyajuhot kesergni látandja a farkas által kegyetlenül meggyilkolt bárány fölött ; s hol azon vad állat, mellyet könyukre ne lágyítana az elvesztett kedves fölött siránkozóérzékeny macskának kesergő dala! (Éljen! Éljen !)

8) Mivel azonban mindenütt rendnek szükséges uralkodni, tehát ezen műkedvelő szinésztársaság igazgatására a mai gyűlés tisztelt elnöke kéretett meg, rendezőül pedig a róka neveztetett ki. (Helyes ! Éljen !)

9) Három év múlva a mai elnök, róka vagy Fripon ur, a mellyik t. i. akkor még életben leend, gyűlést fog hirdetni, s előter- jesztendi az addig folyvást szorgalmasan Írandó jegyzőkönyvet, hogy azután a netalán szükségesekre nézve bölcs belátása szerint intézkedhessenek a magyarországi állatok.

10) Azon gyűlésre párduc ur előleg is hivatalos.

11) E jegyzőkönyv szinte sajtó utján hirdettessék ki Fripon ur által.

12) Az elnök urnák szíves fáradozásáért örömteljes hálát szavaz a gyűlés. — (Éljen ! Éljen).

A kakas kukorikolt, s a gyűlés eloszlott; a mi azonban nem minden baj nélkül esett meg, mert biícsuzáskor róka ur ollyfor- rón szorította kebléhez a gúnárt, farkas ur pedig a kos urait, hogy ezek szegények azonnal kiadók parajokat; a min azonban nem kell megütközni, mert csiga ur állítása szerint illyesmik a francia állatok gyűlésén is történtek.

ZÖLD MULATSÁG

,Volt ön már zöldben ? — „Mikor megy ön zöldbe ?—“ E két kérdés száz meg százszor ismételtetik Budapesten, május első napjától legalább is September elejéig. Boldog és boldogtalan, szegény és gazdag, fiatal és öreg, polgár és nemes, négy egész álló hónapig folyvást ezen kérdést intézgeti egymáshoz, s száz eset közöl kilencvenkilencben bizonyosan „Igen !u vagy „Holnap !“ — válaszol tátik e kérdésre. És ugyan mi isten csodáját értenek ezen „zöld“ kifejezés alatt ? Olly kellemes, olly kimondhatlan édes, és olly leirhatlan gyönyört, mellyet élő testi szemekkel szükséges megtekintenünk , ha arról valódi fogalmat óhajtunk magunknak szerezni, mert puszta szavakkal olly mennyeiélvezetet illőképen előadni teljességgel nem lehet.

Rázzuk le szemeinkről a zsibbasztó álomnak önsúlyú szárnyait ; úgy is rég tartja már lealázó bilincsben lelkünket... keljünk föl bátor ugrással a tespedő nyugalom erőgyilkoló párnái közöl ; mossuk ki a hosszas behunyás- tól világossághoz szokatlan szemeinket, és közepébe vessük magunkat a pezsgő életnek, ha ... a „zöld-“böl elmaradni nem akarunk. Előre tehát...!

Az utcák még jóformán néptelenek — pedig milly gyönyörű májusi, és mi több vasárnapi reggel viradt föl az ikervárosra ! — A hétköznapi munka után édes a nyugalom, az igaz ; de rendkívül hosszas álom nem ujitja meg, hanem inkább eltompitja az erőt. Föl teháit, rost emberek, föl, és örvendjetek az életnek addig, mig lehet !

A városház tornyán ötöt kong az óra ... kocsizörrenés lesz hallható ... egy tejesasz- szony közelít s lerakja csinosra súrolt edényeités derekasan habargatja tejét, hogy jól összevegyüljön a vízzel. Más oldalról üveges hintó robog elő ... egy földszinti ház előtt megállapodik ... a ház ajtaja kevés pillanat múlva megnyílik ... egy öreges ur vigyazva lép ki a házból és hintájába suhan. Az ablak függönyei mögül két tüzes fekete szem búcsút villog utána ... Egészségére, öreg ur ! ké- szitse ön a pénzt a harangozó számára. Egy bérkocsis vágtatva jő a Hatvani-utcából, egy nagy ház kapuja előtt megállapodik, csönget, káromkodik és újra csönget; a kapu megnyílik, a házmester álmosan dörzsöli szemeit, a bérkocsis a házba megy. Jó helyen vagyunk, ez bizonyosan egesz családot fog most a zöldbe szállítani. Nem csalatkoztunk, a bérkocsis visszajo, karján nagy kosarat cipel, melly tiszta lepedővel le van kötve, utána szolgáló jő még nagyobb kosárral, ezt apesz- tonka követi pincetokkal; szolgáló és pesz- tonka még néhányszor fordulnak, s mindig több meg több eleséget s mindenféle eszközöket hurcolnak elő, mik közt különösen kitűnik bizonyos kis edény, mellyet az Hiedelem megneveznünk nem enged ; a bérkocsis rettentően káromkodik, kivált midőn ezen utóbbi botrányos edényt megpiilantja, s mennyre földre esküszik, hogy egy mákszemnyi teher sem fér már hintájára; azonban a pesztonká- nak szép piros arca van, s kezében egy pohár pálinka s szép fehér kalács látható , mely- lyek a bérkocsis kezeibe vándorolnak, s haragját lecsöndesitik, sőt még arról is meggyőzik őt, hogy egy kosár fehéredényre al-kalmasint lesz még hely a kocsiban ; ezen meggyőződése után mosolygva csipi meg a pesztonka gömbölyű arcát, s a lyány sikolt, utóbb nevet, a lovak pedig fejőket rázzák, és a bérkocsis nagyot nyújtózik. Most pillanatnyi szünet van, melly alatt még egyszer körüljárja hintáját a lóktnzó, gondosan tekintve meg a sok kosarat, hogy elég erősen van é minden felkötve. Motozás közben észreveszi , hogy a legalsó kosárból egy pár kol-bászka kandikál ki. Bizonyosan porba esik, ha itt hagyom, gondolja magában, s a kolbászka, még néhány társával együtt, a kosárból a kocsisülés alá vándorol; ezen döb- leri műtétel után végre zsibongas haitik a házból közelíteni, s a bérkocsis kinyitja a hintó ajtaját. Lássuk a társaságot. Egy meglett korú ur és asszonyság, mind a kettő szalmakalapban, ezenkívül pedig az ur sárga pitykés zöld frakban, sárga nadrágban, fehér mellényben és detto nyakkendővel; húsos arca egészen simára van borotválva, kike- ményitett inggalléra füleit csókolja, s őszbe csavarodott hajfürtéin a fodrász kitűnő ügyességét láthatni, karjai pedig sajátszerű lóbá- lással szeldelik a levegőt; ezen jelekből, ha különben nem ismernők is őt, bátran elmondhatjuk, hogy rőfös kereskedő áll előttünk érdemes családjával, mellyet most a zöldnek gyönyöreiben siet részesíteni. ISeje, miután saját szemeivel győződött meg, hogy minden jól föl van kötözve, helyet foglal a hintóbán,

.a férj követi őt, tizennyolc eves csinos lyányuk közöttük foglal helyet, három fiatalabb lyányka , a legifjabb mintegy tizenöt esztendős, az első ülésen helyezkedik el ; három esztendős fiát nagy örömmel veszi ölébe az apa, az anya pedig a tiz éves igen elhízott pumi kutyát; a pesztonka a kocsis mellé ül, s karjain pólyás csecsemőt ringat, a szolgáié pedig hátul a bakra kuporodik, hogy a kosarakat valamikép le ne csíphessék útközben. Végre fölül a kocsiis, és újra káromkodni kezd, mert azon helyen, hová lábait kellene tennie, alóla pincetok, ezen pedig egy tetemes kosár lévén megerősítve, lábait olly magosán kénytelen tartani , hogy térdei minden pillanatban barátságos érintkezésbe akarnak jő- ni áliával, mit az átellenben üldögélő tejesasszonyok kimondhatlanul nevetségesnek tartanak. Hát még a családfő, az érdemes rőfös kereskedő ! mennyi bajjal kénytelen küzdeni ; az az isten mentsen! küzdeni a bajok ellen a világért sem szabad neki, hanem legnagyobbönmegtagadással kénytelen azokat eltiírni. A kis fiú mindegyre mokányul fészkelődik ölén, s haragosan lökdösi félre apja hasát, melly miatt nem mozgathatja elég kényelmesen fejét, mert rá olly nagy szalmakalap van szorítva, hogy a legszélesb arcú matrózt is meg- óná a napnak sugarai ellen; ezenkívül a szorosan lekötözött nagy káposztás fazekat épen a családapa lábai közé tevék, s annál fogva rendkívül kelle mindig vigyáznia , hogy szép nankin nadrágát valamikép be ne pisz- kolja; de a mi leginkább szaporította baját: négy lyánya és hitvese összesen öt napernyőt feszíte ki, mellyek az egész világosságot any- nyira elzárák előtte, hogy csak néha néha pillantható meg a kocsis kalapjának csúcsát. Azonban a kocsi valahára csakugyan megindult; a csecsemő sirt, a kocsis káromkodott, a kis fiú nevetett, a pumi ugatott, a szolgáló a bakon sikoltott, mert majd leesett kényelmetlen üléséből, a négy kisasszony legyezé magát napernyőjével, a családapa szalmaka- lapja a hintó párnáiba ütközvén, orrára csúszott, és az isteni mulatság elkezdődött, melly a zöldben ugyancsak tetőpontjára fog majd jutni.

Menjünk a kereskedő család után. Nem ; ne siessünk, úgy sem érhetjük őket utói, mert gyalog vagyunk; várakozzunk csak egy kissé, ezen ház olly nagy, hogy bizonyosan több embert is látandunk még belőle a zöldbe indulni. Ah, nemde eltaláltuk; egy rongyos öltözetű csatlós, vagy lovász, két föl-nyergeit paripával jelenik meg a ház előtt. A második emelet egyik ablaka megnyíilk, s e szók hangzanak le: Jövünk már P Csak jő- jenek tehát, gondoljuk magunkban, hogy meg ne unjuk a várakozást ; és imé két deli fiatal férfi rohanva jő ki a kapun, mind a kettő fekete frakban és fehér nadrágban, szóval, egészen a legkitűnőbb divat szerint öltözködve. A lovász suhanc utasításokat ad nekik, hogy a kemény szájú tátosak valamikép a zöldbe ne vessék őket:, a mi a fehérnadrágoknak tetemesül ártana, s mondja továbbá, hogy ő majd csak gyalog ballag ki ntánok, és a szép juhásznénál ápolása aláve- endi a lovakat. Az uracsok egy húszast nyomnak markába, és előbb a kapunak sarokkövére, arról pedig nagy nehezen a nyeregbe másznak, és angolosan emelgetve magokat tovabaktatnak, még pedig olly igen ügyetlenül , mintha egész héten át mindig csak vásznat és selymet rőföztek volna. De ez nem baj, ma vasárnap van, s ki tulajdoníthatja ne kik bűnül, ha szorgalmuk által szerzett pénzüknek fényes sikerrel akarnak nyakára hágni a zöldben?

Menjünk már ? Oh, nem ! még többet várunk mi ezen nagy háztól. Aha, egy ötven esztendős falusi hintó áll meg a ház előtt; egy középkorú igen tisztes külsejű falusi föl- desur és hitvese kényelmesen ülnek benne; most egy bagaria szinú arcú férfi jő a házból, karján egy sovány asszonykát vezetve; mindketten nagy tisztelettel üdvözlik a falusi ura-ságot, s az asszonyok hátul, a férfiak pedig elől foglalván helyet:, a szomorú külsejű kocsi zökögve indul tova az illedelmes kedvű társasággal. Hová? A zöldbe! Fogadni mer-nénk , hogy a falusi ur és neje valamelly pö- rük miatt jöttek Pestre, s ügyvédők annyira magasztald előttök a hegyek közt élvezendő isteni mulatságot, hogy rövid gondolkozás után csakugyan elhatározák, mikép ezúttal egészen városi emberekké alakulnak, és ők is kikocsiznak a zöldbe. Ok reménylék, hogy igen jól fogják magokat mulatni, az ügyvéd pedig bizonyosén tudta , hogy , védence ismert magyar vendégszereteténél fogva, igen jól fog enni és inni a zöldben, a mi nála, a béke mostani kiállhatlan rósz időszakában, még sátoros ünnepeken is csak úgy elvétve szokott megtörténni.

Még a legközelebbi utca sarkához is alig erhetett a poros falusi bárka, midőn ismét egy család lép ki a ház kapuján. Ah, ezt jól ismerjük, böcsületes magyar csizmadiamester ő kegyelme, a maga eredeti valóságában , mikép az ur isten megteremtette. Kurta, tisztára kefélt:, ezüst gombos mente, suj- tásos nadrág, széles karimáju kürtös kalap, nádbot elefántcsontból faragott fogantyúval, és öblös pipa, ezek azok, a miket rajta és kezeiben látunk ; felesége németesen van öltözve , s hosszú vígan ót visel, és szalagos fejkötőt, mert kalap csak a férfit illeti, mikép mester uram mondani szokta. Utánok a leeresztett hajú szolgáló nagy kosarat cipel, előttök pedig igen hatalmas kulacsot visz hátán az inas, melly voltaképen csobolyónak is beillenék. Ha ennek tartalma a mester ur fejébe szivárog át, akkor eskü nélkül is el- hiszszük , hogy ugyancsak jól mulatta magát a zöldben. —

Csinos négy lovas hintó robog a kapu alá; két paszománttól ragyogó inas két gyönyörű fiatal hölgyet emel a kocsiba, utánok pedig egy öreges urat ; a kocsi indul, A legközelebbi utcából két nyalka huszartiszt vágtat elő, ágaskodó szürkéken, s a kocsihoz ugrat.

,Hová méltóztatnak nagyságtok ?

„A zöldbe.“

,Milly véletlen szerencse ! Mi is épen oda indultunk, s hű testőrei leszünk nagyságtoknak , ha —

„Ah, szívesen.

,Tehát a kocsi mellett fogunk lovagolni.

És úgy történt:, s a szép fiatal hölgyek igen jól fognak mulatni a zöldben. Hát az öreges férj és illetőleg sógor \ Kötelessége szerint rendkívül örvendni fog, hogy szép neje olly igen jól mulatta magát a zöldben. Valóban szép, hogy a két huszártiszt „történetesen szinte ma lovagol a zöldbe!

Talán az egész ház kiürült már ? Oh nem, tekintsünk csak a kapu alá; íme, ismét egy egész csapat, melly legelni indul a zöldbe. Elől egy böcsiiletes német szabó lépeget , a régi jó világból, mert már öreges, de mégis megrongáltatva a mai világ gonosz szellemétői, mivel felesége olly cifra, hogy majd elröpül. Széles karimáju szalmakalap, hosszú zöld kabát, virágos mellény, fehér nadrág; a kalap alatt kifejezéstelen meztelen arc, a , mellényben behorpadt mell, a kabátban össze vissza görbedezett tagok, a nadrágban pedig lőcs alakú lábszíj, — ezek az érdemes cérnafogyasztónak külső és belső sajátságai, mert a szellemiek már rég a gyűszübe száradtak. Neje egykor szobalyány vala, még pedig olly háznál, hol mindig legalább öt vagy hat juratus lakott; jellemzésére fölösleg egyebet elmondanunk. Az asszony két kis lyányt vezet, az apa ugyanannyi fiút, a szolgáló egy bizonytalan nemű gyermeket cipel pólyában, a két inas pedig iszonyú nagyságú kosarak alatt görnyedez; de azért mégis mind a ketten legnagyobb kedvet mutatnak, mert hiszen a zöldbe mennek, s ki ne tudná , milly isteni mulatságok mennek véghez a zöldben.

Am menjenek és mulassanak ; mi sem maradunk el, s majd találkozunk velők a zöldben.

Most egy magos termetű ur lép ki a házból , hosszú és igen bő kék kabátban, rendkívül magas és aránytalanul keskeny karimájú fekete kalapban , hegyes galléru fehér mellényben, sárga szarvasbőr keztyűkkel és bő szürke nadrágban, rézgombu hatalmas botot tartva kezében. Lépései nehézkesek, kalapján és öltönyén itt ott vöröses foltok láthatóik, mintha mész csepegett volna oda. Kőműves ezen érdemes ur, és azonkívül házmester. S valljon hová megy ezen ünnepélyes köntösben ? Különös kérdés ! Ugyan hová mehetne mashová, mint — a zöldbe.

Nyomban utána egy fiatal ur jelenik meg a kapuban; arca igen érdekes és szenvedő kifejezései, szőke haja díszes rendben lengi körül homlokát, hegyes állát hegyes szakáll ékesíti, melly még soha nem szenvedett az olló és borotva iszonyú önkénye alatt ; fehér inggalléra szélesen hajlik le csinos ma- gyarkájára, s fehér keztyüs keze kimond- hatlan kellemmel forgatja majd az illatos szivart, majd az igen pompás vékony pálcikát ? melly utóbbival gyakran veregeti a hófehér nadrágot, hogy egyetlen porszemecske se ragadhasson meg rajta. Ugyan ki lehet ezen .csinos fiatal ember ? Nem tudjuk, mert illye- neket mindenkor nagy számmal láthatni Bu-dapest utcáin. De mégis , oldalzsebéből papi- roscsomót és rajzónt vesz elő , s nagy meg-elégedéssel rejti azt ismét oda, mintegy dicsérvén magát, hogy ezen szükséges eszközöket nem feledte el; — ezen magokban csekélyeknek látszható jelekből teljes bizonyossággal merjük következtetni, hogy a csinos fiatal ember — költő vagy iró, kit szobájában alkalmasint nem akart meglátogatni a lelkesülés, s azért a természet emlőiből akarja azt magába színi, gondolván, hogy a jó gondolatok versenyezve szállják meg az iró és költő fejét a — zöldben.

Miután annyi ember hagyta már el ezen egy házat, hogy egy egész pusztát lehetne velők megnépesíteni a Kösú és Hortobágyközit, tehát mi is útnak indulhatunk, mert különben majd helyet sem kaphatunk a zöldben.

A merre csak tekintünk, a merre megyünk , mindenütt embereket látunk, kisebb s nagyobb csapatokban, sietve tódulni előre , s mind ezek a zöldbe mennek. A vámszedők rendkívül haragosak a hídon, s borzasztó kedvöket minden fizetni tartozóval teljes mértékben éreztetik, és pedig csak alacson boszubol, mivel ők nem mehetnek a zöldbe. Az egész hid lepve van emberekkel; a bö- csületes német szabót is ott látjuk ballagni, de bezzeg meggyűlt szegénynek baja, mert a két kis fiú már elfáradt és nem akar talpalni ; az egyiket tehát karjára veszi, de ez még inkább föllázitja a másiknak kedélyét, mivel nem birja átlátni, hogy mért épen testvére s mért nem ő részesül az atyai szerelem ezen izzasztó jelében. A fiú sir és földhez veti magát, az anya tehát karjára veszi a kis kiál- tozót ; de még csak most áll be az igazi háború, mert a két kis lyánynak szinte fájnikezd lába az uj cipőben, s azonkívül igen igazságtalannak tetszik előttők, hogy az erősb- nek magasztalt férfinem kis képviselői karon cipdtetnek, inig nekik gyalog kell az Ígéret földe fele vándorlaniok. A két kis lyány tehát keservesen sirni kezd, s a fiák iszonyúan énekelnek ismét, midőn a szülék le akarják őket tenni, hogy a lyányokat is részesíthessék kissé a hurcoltatás örömeiben. Iszonyú helyzet ! Mit tegyenek már most a gyöngéden szerető szülék? Párostul nem birják a szeretetre méltó csemetéket cipelni, hallgatásra pedig nem bírják őket fölvilágosító szavaikkal kényszeríteni; egymásra tekintenek tehát a nagy zavarban levő szülék, s imé, a szep nagy lelkek csakugyan szó nélkül is megértik egy-mást; a két fiát leteszik ölükből, s mind a négy gyermeket, valódi szülei szeretettel, kissé „megigazítják mint a közéletben mondani szokás, vagyis meglehetősen megverik. Illy fontos okok természetesen csakhamar meggyőzik követeléseik jogtalanságáról a gyér-mekeket, kik, miután vigasztalásul egy egy darab kalács nyomaték kezeikbe, igen épületes megnyugvással folytaták utjokat, s egy véletlenül arra menő nagy politikus azonnal följegyzé tárcájába, hogy a botoztatást nem kell hazánkban megszüntetni, mert az még a gyönge gyermekekre is rendkivül jó hatású szokott lenni. Kár hogy ezen nagy politikus olly igen lassan haladt, hogy az utóbb bekövetkezett hatást nem láthatá, mit e következőkkel van szerencsénk előadni. A kalács elfogyott s a szarvashoz címzett kávéház előtt Budán mind a négy gyermek legnagyobb konok elszántsággal leült a földre, mondván, hogy tovább már teljességgel nem haladhatnak saját lábaikon. A szülék családi tanácsot tartottak, mellynek hosszú vitatkozás után az lett eredménye, hogy társasági kocsira települtek, mi a gyermekeknek nem csekély örömökre szolgált. Örömest elmondanok mind azt a mi a rendkivül lassan haladó kocsiban történt ; de a sovány lovak első fontoló és lapátoló lépései olly sűrű porfelhőbe rekeszték a kocsit, hogy bőrös tetejét sem lehete látni. Vannak emberek, kik az utcák és illetőleg utak ezen porossága ellen szeretnek kikelni, .pedig bizony nincs igazságuk, mert tudjuk, hogy a budapesti utakon és utcákon linóm kavicsdarabkákkal van vegyítve a por, tudjuk továbbá, hogy pulykák s némelly más apró marhák könnyebben emészthetés végett kavicsokat szoktak elnyelni ; ennélfogva tud-hatjuk még azt is, hogy az emberek gyomrát is erősíti a sok kavicsos por elnyelése, ésigy méltán magasztalhatjuk azon jó szokást, melly szerint a legnépesb utcákat nem igen öntözhetik, mert ez koránsem fukarságból, hanem csupán magosb egészségi szempontból történik, miután közönségesen tudva van, hogy minden embernek, nekünk pedig különösen jó gyomorra mindenek fölött szükségünk van, ha mind azt meg akarjuk emészteni, a mi a mai elfajult világban élőnkbe tá- laltatik.

Ne gondoljunk tehát a porral, hanem csak baktassunk lehető legjobb kedvvel előre, mert nincs olly nagy baj, mellyért kielégítő őrömteljes élvezetre ne találnánk a zöldben. Hát ezen sok rongyos férfi, asszony és mindkét nemű gyermek ugyan mit akar itt utón útfélen? Azt gondolják, hogy a ki mulatni megy, az örömest nyújtaná nekik néhány fillért iszonyú szo injuk és illetőleg éhségök lecsillapítására. Csalatkoztok jámborok , ezen vig emberek nem igen oszthatják meg veletek pénzőket, mert a mulatság jigen sokba kerül a zöldben.

A városmajor mögött számos kocsma közt haladunk el, s a zöldbe menők már előre tanakodnak, hogy este hol költsék majd el az utolsó garasokat. E kocsmákban nagyszerű készületek történnek, s szaz meg száz csirke leheli ki ártatlan páráját, hogy néhány tobzódó embernek ínyét jó húsával csiklandozhassa ! Szinte kedvünk akarna kerekedni ezen kocsmárosi kegyetlenség s a

csirkék szörnyű elnyomatása ellen ónsulyos fontosságú okokkal kikelni; de minek erő- tetnők magunkat hiában, miután úgyis eléggé tudva van, hogy a mai világban a kisebb ,rész gyönyöreinek előmozdítására minden szánakozás nélkül áldozzák föl a nagyobb részt.

Tovább menvén , egy majorba értünk ; az emésztést előmozdító pornak elnyelése meg- éheztetett, térjünk be egy pohár tejre, vagyis tejszínre, mikép azt nevezni szokás. A téj kissé savanykás, különben pedig a víztől csak színe által különbözik, s a kalács egy kissé sületlen és keletien. Deeznenubaj, mert a mai világban untig megszokhattuk már a sok sületlenséget ; fizessük meg tehát békével a hat garast és ballagjunk tovább. Utunk a temető mellett vezet el, szemeink akaratlanul is oda tapadnak néhány pillantra, mert jövendő lakhelyét mindenesetre szereti az ember kissé megtekinteni. Számos ember egy egy miatyánkot mond el a sírok fölött, és igen sajnálja , hogy ott hamvadé rokonát nem viheti magával mulatni a zöldbe. A temetőben embercsontok fehérlenek szerte szíhatva, és kézzel foghatólag emlékeztetik a mulatni siető embereket, hogy a világ múlandó, sezért köszönetét érdemelnek az illetők, és általunk is kéretnek, hogy ezen itt ott még hússal bontott csontokat ezentúl is csak hagyják szépen az isten szabad napvilága alatt fehérleni, hogy az emberek minden pillanatban emlékeztetve legyenek az emésztő halálra, melly a világ egyetlen fiát sem kiméli meg. —

A temetőn túl három nagy fa emelkedik, alatta asztal mellett egy öreg ember ül, ki mindenféle épületes és világi énekeket, mé-zeskalácsot , olvasókat, figét, szent képeket, sárga cukrot, narancsot és vizet árul; ezen három fa alatt egykor csoda történt, s azért áruit rendkívüli erővel bíróknak magasztalja az öreg ember és rendesen jó vásárnak örvend. És miből áll azon csoda? Számos, igen számos év előtt, egy gazdag család négy lovas hintón vágtatván a zöldbe, ezen fák kö-elében egy szegény koldust véletlenül elgázoltak a lovak, s a nagylelkű uraság saját költségén temetteté el a szerencséttent, a nélkül, hogy erre törvényes utón fölszólittatott volna. Hogy illy példátlan nagylelkűség csak több század előtt történhetett, az bizonyos, mi egyébiránt az egész csodát nem hiszszíik, s úgy vagyunk meggyőződve, hogy azt al-kalmasint csak a dologtalan öreg ember koholta ki, hogy áruinak keletet szerezhessen. —

Végre közepén vagyunk a zöldnek és — hah ! mi volt ez ? Semmi, kár is volt megijednünk, néhány szép reményű ifjonc céllövésben gyakorolja magát, s az egyiknek golyója a kitűzött cél helyett történetesen kalapunkon fütyölt keresztül. De ez nem baj , lovagias gyakorlatok igen illenek napjainkban az ifjúsághoz, és ebbeli ügyességük ak-kor sincs eléggé drágán megvásárolva, ha a golyó a kalap hellyett véletlenül fejünket találta volna, mert mi öregek már kimentünk a divatból, s az imádott haza csak a pelyhes allu, tűzvérű ifjúságból várhatja boldogságát, akár célba találnak annak fegyverei, akár levegőbe , akár pedig mások fejebe.

E baj azonban szót sem érdemel, mi a zöldben vagyunk, s olly dicsőn mulatunk, hogy illy csekélységek egyetlen szót sem érdemlenek. Minden oldalon őröm és vigság uralkodik; a lombos fák alatt vig gyermekcsoport játszik; fiUk és lyányok kiizzadva futkosnak a fűben, a szülék szinte mulatnak, a gyermekek vizet isznak, mert olly igen jól esik a hideg ital, midőn melege van az embernek ; egy két gyermek rövid idő múlva meghal; semmi baj, jó az isten, s másokkal pótolja majd ki a kesergő szülék veszteségét, és aztán ismét jó kedvvel mehetnek ki a zöldbe. Egy fa tetején gerlicék búgnak, alatta két szerelmes esküszik egymásnak örök hűséget; a lyány nyugtalanul feszeng, fogait összeszoritja, testének egyes rászeit igen gyakran érintgeti és nyomogatja; az ifjú szinte előre hátra mozog, fehér nadrágos lábszárait majd fölhúzza, majd kinytrjja; ugyan mi bajok? semmi, szerelmök mámorában han- gyazsombékra ültek, s a fekete állatkák iszonyúan megnépesiték öltönyeik legtitkosb rredőit, a mi természetesen igen kellemetlen hatású vala , de ők azért mégis csakugyan igen jól mulattak a zöldben.

Egy kocsmaház előtt cifra üvegekkel s poharakkal rakott asztal mögött egy furfangos arckifejezésü öreg asszony ül, és sors- huzási játékkal mulattatja a nagyérdemű közönséget; egyetlen réz krajcáron talléros üveget és poharat is nyerhet az ember. A fiúk különösen szeretik e játékot, mellyben mindaz- által nagy gyermekek is kitűnő örömmel részesülnek ; a fiatalok azért, hogy kedveseiknek , az öregek pedig, hogy gyermekeiknek csinálhassanak örömet a nyert poharakkal, mikre gyakran igen igen épületes és elmés mondások és képecskék vannak metszve ; így például magunk is szerencsések valánk egy illy szép poharat nyérni, mellyen egy öregember egy kéve zsúpszalmát cipel hátán, a szalmából egy csinos lyánynak feje mosolyog ki, és a képecske alatt e szók olvashatók: ,Schafens frisches Stroh ins Bett! — Az illy ártatlan képecskéken aztán nagyot nevet az ember és örömest kockáztatja rajta néhány krajcárét. De mi zaj támad a szerencse asz-tala körül ? A közel sátorból egy fiút néhány garassal zsemlyékért küldenek, a fiú nem kiizdheti le a gonosz szellem csábjait, és a ragyogó poharak annyira elragadják őt, hogy néhány pillanat alatt kezéből a néhány garas a szerencsejáték tulajdonosának markába vándorol. A fiú, veréstől félvén, nem tudja, mit csináljon, hogy a kárt kipótolhassa; végre megpillant egy selyem zsebkendőt, melly egy közelében álló ur zsebéből igen kinálkozólag függ lefelé; a fiú pillanatig gondolkozik, s a másik pillanat alatt már saját zsebébe vándo- roltatja a zsebkendőt, s a jogszerű tulajdonos e tett után történetesen rögtön eltávozik; egy rendőr, vagy ha úgy tetszik: rendőr

ezen egész történetet látta, s a tulajdonos ur eltávozása után azonnal nyakon csipi a fiút, s szamadásra vonja a kendő ellopása miatt" A fiú mindent tagad, s végre a rendőr elveszi r tőle a zsebkendőt, és e szókkal szabadon bocsátja őt: ,JÓ van, menj tehát, s vezesd ide apádat; ha az bebizonyítja, hogy tiéd a zsebkendő , úgy vissza fogom azt adni A fiú távozott , s természetesen nem igen volt kedve visszatérni, minél fogva nem sokára találkozott ember, ki jutalmas áron magáévá tette a kérdéses zsebkendőt.

Egy nagy fa alatt nagyszámú család ebédel ; a legkisebb gyermek hirtelen kiáltozni kezd. Ugyan mi lelte szegényt ? Semmi ; a rántott csirke szárnytövéről egy szőrös hernyó mászott szájába, s szerencsésen le is csúszott torkán, mielőtt a gondos anyának újai megkaphatták volna. Erre igen sok tejet és olajat itattak meg a szegény gyermekkel, gondolván, hogy ez által majdvisszajő a hernyó: mi nem vizsgáltuk meg azt, a mi visszajött,es igy nem is mondhatunk semmi közelebbet ezen nevezetes es különben nem igen mulatságos eseményről. Hát azon öreges asszonyság mért köpköd, és mért szabdalgatolly iszonyú torzképeket? Bizony nincs reá oka, hiszen csak egy cserebogarat harapott össze véletlenül a salátáján ; ez pedig koránsem baj, midőn egyébiránt olly igen jól mulatja magát az ember a zöldben.

Egy érdemes családfő többi közt négy sült csirkét, mellyek különben igen szerény verebeknek is beillettek volna, fogyasztott el ; fizetésre kerülvén a sor , két pengő forinttal kelle a négy kis csirkét megfizetnie, mit só- hajtva teljesített, mert két ezüst forinton nyolc szép csirkét vehetett volna a piacon , s két napra érte volna be velők. Igen, de akkor csak jó és olcsó pecsenyet evett volna, kényelmes hűvös szobájában , most pedig minden drága és rósz falatért kemény csatát kell küzdenie a hernyók s cserebogarak hatalmashadseregével, a kellemes , az isteni mulatságokkal bővelkedő zöldben.

Mások azonban még ennél is magosabbra tudják az élvezet gyönyöreit esi gázni ; ők ugyanis a nyers ételeket olcsón vásárolják össze Budapesten, nagy fáradsággal kicipelik a zöldbe , ott azután a tűzhely egy részének használhatásaért egy két forintocskát fizetnek , és izzadtan s fáradtan főznek, sütnek, utóbb terítnek, és végre asztalhoz ül-nek , s derekasan kanalaznak az isten áldásából. Ebéd után mosogatnak, edényeiket ösz- szerakják, fáradtan haza cipelik , s végre történetesen észreveszzik, hogy egy két tányér, vagy kanál történetesen elveszett. Azért azonban szót sem emelnek, mert ők mégis csakugyan rendkivül dicsőségesen mulattak a zöldben. —

A csinosan díszesitett teremekben ugyan csak pompásan ebédelnek az urak, értjük : a valódi urak, kiknél néhány száz forint épen nem jöhet tekintetbe, habár csak pillanatnyikellemes időtöltés forog is szóban, meddig találkoznak jószivű hitelezők, kik örömest dolgoznak és koplalnak, hogy a jó kedvű adósak vigan lejthessenek a csődkeringő bájteljes hangjain. Legválogatottabb ételek, és italok, fagylalt s csemege pazar mennyiségben terheli az asztalokat, a francia és német szó vigan kering a magyar föld áldásai fölött , s hogy néhány fátyoltestű és pókháló idegzetű saloni hölgynek a nyitott ablakokon átsűvőltő léghuzam görcsöket, hurutot és jó ég tudja még hányféle bajt okoz; s hogy a darázs deréku gyöngéd dandyk arcainak hó színét az égető nap neveletlen sugárai megbarniiják, az mind nem olly szerencsétlenség, hogy bár csak egyetlen szót is érdemien, mert a hatalmas választottaknak is csakugyan mulatniok kell a zöldben.

Es ugyan ki is gondolhatna itt bajra , vagy kellemetlenségre, itt, a természet szent ölében, hol a kellemdűs hernyók olly barátságos ragaszkodással tapadnak az ember arcához; hol a kintornák siró hangja olly örömteljes lelkesülést ébreszt minden érzékeny kebelben , hogy akármellyik szép hölgyben az egész világot szeretné az ember dagadozó keblére ölelni; hol a hangyák és egyéb ártatlan bogárkak olly megható nyájassággal simulnak az emberhez ; hol Sobri és egyéb világ- hirií hősök szívderítő történeteit olly megha- tólag éneklik a királyi hárfa bájhangjainak kísérete mellett; hol a vak koldusok olly szánakozásra méltó hangon tesznek bennünket képesekké az adakozás szép erényének gyakorolhatására ; hol a szemes zsebelok olly kézzel foghatólag győznek meg bennünket azon örvendetes tényről, hogy valahára már csakugyan „minden“ tekintetben haladunk; hol — de minek szaporítsuk a szót, minek ismételjük önmagunkat, hiszen nem vagyunk most gyűlésben? minek erőtessük magunkat rendkívüli hatású szónoklata, miután úgy is meg vagyunk már győződve, mikép az eddig mondottakból is mindenki tudja és hiszi már, hogy a budapestiek csakugyan rendkívül él- vezetdiís mulatsagot lelnek a zöldben. —

E kéjözönnek ebed után fényes dicsko-ronáját a tánc teszi föl. A szépek lobogó hajjal s pördülő viganoval versenyt táncolnak, olly vágtatva, olly gyorsan, hogy mind egy szálig Angliából, a nagyhírű ascoti térről véljük őket érkezetteknek. Az uracsok fehér keztyűiből verejték csurog, s a hölgyek ruháinak redőit kellemes sárga színre fÖsti ; a lyánykák hosszú hajfürtéinek regényes ki- fejezésii bodrai és csigái kuszáit kigyók gyanánt rohadnak le a magosra dobogó kebelre ; az izzadtság forró cseppjei mély barázdákat mosnak a virító arcnak risporból készült mesterséges rétegébe; e barázdák közt a rózsák elolvadt bájszíne különös sajátszerü árnyvegyi- téket képez ; a ragyogó szemcsillagok mélyen szorulnak vissza gödreikbe, s ekkor, az isteni mulatság tetőpontján, jó kedvét tanúsítja még maga a nagyszerű természet is; hatalmas dörgés vegyül a zene rikoltozó hangjai közé; a hűvös szelek víg táncra kelnek, s a nyitott ablakokon a terembe suhanván, megfontolt hidegséggel csókolják le a dobogó keblekről s lángoló arcokról a sűrű verej- tékcsöppeket, s a halál meglepő furcsa bakugrásokkal forog a ház körűi, tudván, hogy kellemdús testvérek: a tüdővész, sorvadás, és a lobok különféle rokonai számos érett és éretlen kalászt hajlitandnak világhírű kaszája alá. Nem isteni tehát e mulatság, midőn még a vigyorgó halál is megleli örömét a zöldben ?

A förgeteg dúl, a szél süvölt, az emberek a szobákba tódulnak , s az egyenlőség jogát követelik. A legfinnyásb ízlésű höl- gyecskék mellé termetes kovácslegények és vizszagu halásznők települnek le; a tolongás rendkivül nagy; a kipárolgás kiállhatlan; a bűz fulasztó, s az idő nem akar javulni. Haza, haza, kiált mindenki, menjünk haza, és általános indulóra készül a többség; a ha- almasok zárt kocsiban robognak tova, a szegények gyalog éviekéinek sárban s vizben. Egy apa két gyermeket is visz karjai közt, s a szegény anya hármat is örömest cipelne, ha ereje engedne, mivel pedig ezt nem teheti, tehát kezeiknél vonszolja maga után a gyönge csemetéket. Szegény gyermekek ! alig haladnak húsz lépésnyire, s cipőcskeiket már lelopja lábaikról a ragadozó iszap, a szülék esernyőit pedig elkapja a szél, ha jókor be nem csukák azokat, s a halál kacagva röp- dös fölöttük a süvöltő szélnek csattogó szárnyain, és a két város valamennyi sírásójának baltenyere kiállhatlanul viszket, jeléül, hogy rövid idő múlva jó keresetök leend. De ez mind nem baj, mert illy csekély s véletlen balesetek dacára is csakugyan minden ember istenileg mulat a zöldben. —

Végre a Krisztinavárosba érkeznek az átázott mid, s könnyebben kezdenek lélekzeni, mert minden kapu alatt megállhatnak , égető szomjokat egy korty hűvös itallal enyhíthetik, s izzadt testöknek olly igen jólesik a kapuk alatt rendesen uralkodó szél- huzain; csak az orvosak sietnek pihenés nélkül haza, hogy kialhassák és kinyugodhassak magokat, mert jól tudjak, hogy másnap száz beteghez keilend menniők, kik mindnyájan olly igen igen jól mulattak a zöldben.

Azonban, valamint mindennek széles e világon, úgy a bajnak s kéjnek is vége szakad a maga idejében, következéskép a kellemes zöldmulatság és a vele járó „csekély“ balesetek is véget érnek, és a zöld emberek fehér vagy tarka párnákra, vagy legroszabb esetben sárga szalmára fektetik le mulatságban úszott bűnös testeiket, és heves álomképekben ismétlik a leélt napnak leirhatlan örömeit.

Hát másnap reggel? Pillantsunk néhánynak szobájába. A nagy családu kereskedő rekedt, neje köhög, lyányai pedig papucsban csoszognak le és föl a szobában, mert dagadt lábaikra gőz erőművel sem lehetne cipőtfelkényszeríteni. Az ügyvéd nyaka s dereka úgy megtelt csűzzal, hogy mindig meredten kell magát tartania, s teljességgel nem bir testével hajlongani, a mit bizonyosan meg fognak bánni védencei, mert illő hajlongások nélkül a különben legjobb replica is igen sokat veszít erejéből. A falusi uraság cifrábbnál is cifrább kifejezésekkel erősíti, hogy patvar vigye a városiak mulatságát, mellynek következtében egyik lova megkehesedett, a másik pedig két patkóját veszité el; és miért? Csupán azért, hogy zöld fűben heverészhes- sen az embcir, melly mulatságnak falun leginkább csak a libák szoktak örvendezni. A négy lovas ur szép hitvese nem hűtötte meg magát, s már jókor reggel, tiz óra után, iróasztalkája mellett ül. Ugyan mit irt ? Tekintsünk a levélkébe: ,A zivatar megzavarta tegnap mulatságunkat a zöldben, s én olly sokat szeretnék még önnek mondani. Férjem szokás szerint a német szinházba menend ma este; de nekem honn kell maradnom, mert —fejem igen nagyon fájni fog. Adieu, lovag ur ! — Rövid, de felre magyarázhatlan értelmű levélke, melly világosan tanúsítja, hogy a boldog férj nemcsak zöldben, hanem otthon is igen jól mulathatja magát.

A böcsületes nemet szabó igen kedvetlen arckifejezéssel kefélgeti kabátját, s neje sem igen rózsaszínű szeszélylyel illeszti föl szalagos fejkötőjét ; pillanatnyi szünet után következő párbeszédre nyílnak meg ajkaik :

,János, adj pénzt konyhára

„Itt van utolsó húszasom, kedves FVinács- kám.u

,Egy huszas ? Mit csináljak én egy hu- % szassal

„De mikor nincs több ! Igen sokba került tegnapi mulatságunk a zöldben

,Ne búsulj azon ; itt van Piperéné asz- szonyság selyem kelméje, elviszem a zálogházba , és majd lesz pénzünk.

„Igen, de holnap el kell készítenem a ruhát.“

,Majd kimentelek én, csak bízd reám.

A selyem szövet a zálogházba vándorolt; de ez nem baj , annak idejében majd kiváltja azt az érdemes szabó, s egész héten ollyszor- galmasan dolgozik, hogy vasárnap azután ismét elmehet a zöl Ibe.

Hát a költő valljon mit csinál í Búsan ül szobájában, s szemeit majd a ruhafogason függő, térdig sáros fehér nadrágán legelteti , majd pedig az előtte fekvő fehér papirosra függeszti. A természet igéző bájairól akarna cserfaparázs melegségét fölülmúló hőségii költeményt Írni ; de tollát hiában rágja hajnal óta , mert valamint a természet szent ölében nem birt valamelly kitünőleg nagyszerű gondolatot találni, úgy most sem tudja magosra szárnyaltatni képzelődésének világra jőni konokul vonakodó rimes gyermekeit. Mire vetemedik tehát végső kétségbeesésében ( Mivel a költők rendesen nem igen bírják magok előtt a tiszta papirost eltűrni, tehát boszuságát némileg enyhíteni akarván, leirja , milly igen jól mulatják magokat az yemberek a zöldben.

ELŐITÉLET.

Háromszor kell alázatosan bocsánatot kérnem a nagyérdemű közönségtől, mielőtt Íráshoz fognék; és pedig először azért, hogy mint úgynevezett oktalan állat az írói pályára lépni merészkedem; erre nézve azonban szolgáljon mentségemül a magyar állatok gyűlésének azon határzata , melly szerint mindnyájan tartozunk, mennyire szűkre szabottidőnk és csekély tehetségünk engedi, nyilvános és házi életünket az emberekkel megismertetni, hogy irántunk ezentúl méltányos) bánásmódot gyakoroljanak. En tehát, mint engedelmes tagja a nagy allatországnak, nem merészlém magamat e kötelesség alól kivonni. Másodszor, kegyes elnézésért kell esedeznem, hogy — hogy — nem tudom, mikép fejezzemki magamat — hogy ámbár azon nemhez tartozom , mellyet az emberek szépnek szoktak nevezni, mégis az iroi sorompóba vakmerős- ködöm lépni. Azonban, megvallom, hogy reményleni szeretem, mikép ezen körülmény sem fog megbocsáthatlannak tekintetni, miután az emberek közt is több asszony cserélte már föl irótollal a tőt és kanalat, mi pedig arról vagyunk meggyőződve , hogy a mi az embereknek szabad, az nekünk sem tilalmas ; és ha Franciaországban tudós társaságot szabad az asszonyoknak fölállítani, talán csak nem fogunk szerfölött szerényteleneknek tekintetni , ha néha néha mi is megragadjuk els ) lábainkkal a ludtollat, ámbár megvallom, hogy a ludcombhoz örömestebb szeretnénk nyúlni. De nem tehetünk mindnyájan mindent:, és azért meg kell ezúttal a tollal elégednünk , mig a boldogabb emberek a combot is egyesíthetik azzal. Harmadik, a miért bocsánatot kell kérnem, az , hogy magamról, és családi viszonyaimról fogok Írni. Megvallom, hogy magam is átlátom, mikép ez csakugyan legnagyobb hibám, mert az emberek közt még a legnagyobb férfiaknak sem örömest bocsátják meg, ha magokról Írnak. De mit tegyek ! Én mindig csak csöndes és egyszerű háziéletem egyenlő körében forogtam, a nagy világ fényes salonaiba nem juthaték , s politikai gyűlésektől mindig távol tartám magamat, meg levőn győződve, hogy a poli-tizáld asszonyok épen olly nevetséges szerepet játszanak, mint azon férfiak, kik mosó- teknő vagy tűzhely elébe állanak, vagy pedig kötögetnek s ócska fehérruhak foltozásával töltik idejöket. Nekem tehát vagy hallgatnom kelle, vagy pedig csupán családi viszonyokról szólnom, sigy ez utóbbira határozám magamait, hogy az elmulasztás bűnének ne tegyem ki magamat. Es ezen határzattól már csak azért sem borzadtam vissza, mert ámbár csak oktalan állat vagyok, de mégis anya, s ámbár csak szegény igénytelen házimacska, — de mégis anya !

Ezeket előre bocsátván, meg egyet kell megemlítenem. Kik rendkívüli bonyolításokat es nagyszerű tényeket szomjaznak, azokat kérem, hagyják olvasatlanul ezen igénytelen sorokat, mert nagyszerű várakozásukat bizonyosan nem fogják kielégíteni. Ámde azok , kik a kártékony előítéletek kiirtása mellett buzognak, kik részvét malasztos kőnyűit hullatják azon szerencsétlen áldozatokra, miket az előítéletek mérges kigyói halálra marnak , azok ne irtózzanak szerény soraimat elolvasni, mert meg fognak győződni, hogy azon emésztő szörny nemcsak a müveit emberek boldogságát dúlja föl, hanem még az állatország békés virányaira is megsemmitő viharokat küldött, miket még a háziállatok jogbitorló kínzói, az emberek is mindenkép előmozdít ni törekszenek. Oh, érzékeny szivű olvasó ! ha te mind azt tudnád , mi közöttünk történik — dé a fájdalom megremegteti lábamat, s elfojtja lélekzetemet. Jer tehált, szenvedélytel enhideg hang, es segíts meg, hogy egyszerűen csupán a tényékhez ragaszkodhassam. —

Mondám már, hogy .egyszerű, igénytelen házimacska vagyok. Első ifjúságom napjai kínok közt folytak le, mert gazdámnak hét kis gyermeke volt:, s ezek rajtam tanulák meg a zsarnokság gyakorlását ; rólam pedig a házikutyákra, s azokról a lovakra térték, hogy idővel embertársaikkal is éreztethessek zsarnoki kényöket. Én szilárd béketüréssel szenvedtem el a méltatlan bánásmódot ; a gyermekek majd párnába szorítottak, majd füleimet csipdezék, majd pedig fölkiáltójelemet forgaták újaik közt, s keserves sírásomat — sipláda hangjaihoz hasonliták. Egykor azonban forró ételt kent szájamhoz a legpajzánabb fiú, s én — megkörmölém kezét ! Ezen természetes védelem miatt kegyetlen testi büntetés után padlásra zárattam, hol az éhség annyira erőt vett rajtam , hogy ragadozó állattá váltam, s az egereket, mellyek nekem soha nem vétettek, dühösen üldözni kezdém.

A méltatlan büntetés által tehát kegyetlen gyilkossá lettem ! Még öreg napjaimban is borzadok, ha azon vérengzéseimre visszagondolok , miket szükségből kelie elkövetnem ! — Oh, milly boldogok vagytok, ti dicső emberek, titeket, ha vétkeztek, szelíd eszközökkel javitnak meg, s nem kényszeritnek durva bánásmód által, hogy utóbb még kegyetlenebb kicsapongásokra fajuljatok ! —

Szerencsétlenségem közepett azonban mégis volt némi kis vigasztalásom; de fájdalom ! ez is csak arra szolgált, hogy iszonyú láncolatába bonyolítson a legszilajabb szenvedéseknek. Elérém tudniillik azon kort, melly- ben érezni kezdjük, hogy élünk, mellyben érezzük, hogy a magány unalmas, mellyben társalgás után epedünk. Ti boldog emberek ezer alkalmat használhattok az unalom és magányos élet ez iszonyú terhének lerázására , de előttem csak egyetlen ut állott nyitva — a padlás ablaka. Kiléptem tehát azon aháznak mohos födelére, s rövid séta után helyet foglaltam a kormos kémény mellett.

Milly szép volt azon éjszaka ! A csillagok milliói szerelmesen andalogtak a gyönyörű kék égboltozaton ; a regényes hold ezüst sugárai nyájasan csókolák az egész világot; a szellők szerelmi sóhajokat susogtak egymásnak, s a zajtalan szép természet édes örömet ünnepelt. Ezen kimondhatlan báj any- nyira magával ragadá érzékeimet, hogy nem haliám a részeg etnberek tombolását az utcákon, nem látám a kicsapongó emberek ólmos arcait, nem a tolvajok s gyikosak gaz meré- nyeit, nem haliám az éjjeli őrök hortyogá- sát, s nem látám a gazdagok dőzsöléseii, és nem hal lám a szegények fájdalmas nyögéseit. Belsőmet ismeretlen magasztos érzések és nyugtalan vágyak dagaszták. Szemeim vetélkedve ragyogtak a csillagokkal, s koromfekete bundám villanyos szikrákat szórt. Elragadtatásom végre dalban ömlött ki, s oh, öröm, e dal viszhangra talált ! A szomszédháztetejéről kimondhatlan báju hangok zendiilé- nek meg. Minden hangra válaszoltam. Ne csodáljátok ezt, érzékeny olvasóik, hiszen rátok emberekre, kik olly elérhetlen magossagban állatok fölöttünk, szinte varázs hatalmat gyakorol az énel$. Veletek az ének mindent feledtet, s még emberi méltóságtokból is gyakran kivetkeztet. Hány példa van arra, hogy énekesek hintáit húztátok, nem csekély bo- szuságukra a lovaknak, miket ezen gyönyörteljes dicsőségtől, és elragadtató megtiszteltetéstől megfosztottatok. Oh, de én nem vádollak titeket ezért, s egész fajom sem vádol, mert mi illőn tudjuk az ének varázserejét méltánylani ! —

Es most, miután az üdvteljes visszaemlékezés kimondhatlanul édes könyuit, remegő lábaimnak puha talpaival, elhamvadott szemeimből kitörlém, engedjétek, egyszerű de érzékeny történetemet folytatnom.

Azt mondják, hogy a csalogányok , midőn egymást énekelni hallják, azonnal versenyezve csattogtatják édes dalaikat, melly erőtetést a gyöngébbik gyakran életével fizeti meg. Mi, tudniillik én és az ismeretlen dalos, szinte követtük e nemes versenyzést, azon egy különbséggel, hogy ezen nagy megerő- tetés nem került életünkbe, mert kemény természetünk köz példabeszéddé vált az emberek közt. Végre — oh, öröm! oh, leirhatlan el-ragadtatás ! — éneklő hősöm a szomszéd kémény árnyékából előlépett. Lépett ? Nem, előlebegett — előlengett ! Kívánjatok, nyájas olvasók , hogy leirjam őt, a feledhetlent ? Am legyen ! ámbár érzem, hogy újra vérzeni fognak sebeim.

De mikép Írjam le őt ! Ha fajom számára Írnám e sorokat, úgy nem jőnék zavarba kifejezéseim választasa iránt ; de a magas műveltségű és annyival nemesb foga! mii emberek elébe lépteim, s igy ezen magasb kivánatokhoz kell magamat alkalmaznom. Képzeljetek tehát magatoknak, szánakozó olvasók , például egy deli termetű ifjút:, ki életében először lép aranyos egyenruhában az utcára, Yejét büszkén magosra tartva, s szemeit kihívó méltósággal függesztve az egész világra. Hlyen volt az én éji dalosom is. Hó-fehér öltönye drága gyöngyök gyanánt vilá- gíta, piros szája a legszebb rózsabimbót is megszégyenité, s gyönyörű sárga szemeinek villogásához képest a csillagok csak pislogó fényhez hasonlitotttak. Bocsánat, hogy leírását megkísértem, melly olly igen elmaradt a valóság mögött. De szolgáljon mentségemül az, hogy nincs olly magasztos költői lelkesülés , melly e tekintetben méltó szókat birna a gyarló tollba illeszteni. —

O mindig közelebb jőve hozzám, dala pillanatról pillanatra érzékenyebben zengeet, szemeiből izzó vulkán lávázta ki érzelmeinek lángtengerét. Én már csak remegő trillákkal válaszolhaaék, szabály és rend nélkül ugyan, de annál bensőbb érzelemmel.

Végre megszólíta hősöm. Tudni kívánjátok, hogy mit monda? Am kérdezzétek a

rózsát, mit monda neki a tavaszi szellő, midőn kinyik ajkain csókot osztva végig leb- bent. Kérdezzetek a tengernek göndör habjait , mit suttognak egymással, midőn a part közelében Összeölelkeznek. Valamint ezek nem felelhetnek kérdéseitekre , úgy én sem mondhatom el azon szókat, miket a mély érzelem belsőnkből kiszorított. Elég legyen annyit mondanom, hogy boldog, kimondhat- lanul hol dog valék ! —

De fájdalom, a legszebb rózsa is csak néhány napig virít, s a legnagyobb boldogság is múlandó ! Történetem most már még mindennapiasb alakot öltend, s tapasztalni fogjátok, nyájas olvasók, hogy nemcsak nálatok, hanem még az állatoknál is ledérség uralkodik.

Hősöm rövid idő múlva azon felfödö- zést tévé, hogy vannak vetélytársnoim, kik sokkal édesebben énekelnek, hogy én csak alacson háznak szemetes padlásán lakom, hogy csak egerekkel táplálom szegeny teste-

met. Mások ellenben szőnyeges szobákban koptatják puha talpaikat, illatos párnákon alusszák keresztül a napot, s legnagyobb gondjuk abból áll, hogy nem tudják, mellyik ételhez nyúljanak a sok kozol, mikkel minden pillanatban kináltatnak. Szóval, a párdaloknak vége lett:, s en csak egyedül zokogám el keserveimet a rozzant kémény mellett. Tanulhattok ebből, hogy mikép kell hitelt adnotok a cifra es fényes csábitónak ! —

Hosszasb idő telt el ezen esemény után, s keserveim napról napra nagyobbultak ; végre pedig csaknem őrüléssé fajultak. Anya levéli, s kegyetlen gazdám vízbe dobatá négy kicsinyemet, mondván, hogy a macska első kölykeit el kell vetni, mert úgy is megdög- lenének. Nyomoru előítélet, gondolám, tehát meg a hatalmas emberi faj közt is annyira meggyökereztél, hogy a legnagyobbszerü érzést is lábbal tapodják miattad. Pedig én nem estem volna terhére kicsinyeimmel, mert magam eltartottam volna szegénykéket. Minő boldogok vagytok, ti fönséges emberek ; a ti gyermekeiteket még akkor sem vetik vizbe, ha nem vagytok képesek rólok gondoskodni, hanem a hatósagok atyai gyöngéd-séggel ápolják és nevelik azokat, sőt egész jövendőjökről is bőkezüleg gondoskodnak, inig minket szerencsétlen állatokat könyör nélkül fosztnak meg kicsinyeinktől az emberek, ha még olly jól tudnánk is rólok gondoskodni ! Azonban, az anyai szeretet a legártatlanabb állatot is ravasszá teszi, s azért még a róka is előbb a tyukot fojtja meg, és csak azután öldösi meg a csirkéket. E ra-vaszságnak köszönhetém, hogy egyik kicsinyemet a vizsga üldöző körmei közöl meg- szabaditám. A gerendák alá vonszolám ugyanis a szegény párát, hol titokban legnagyobb gonddal ápolám. —

Ah , elveszett boldogságomat ezen édes gondok közt ismét visszatérni tapasztalául. Bubim , igy nevezem atyja után kicsinyemet, szépen növekedett, s mindenben atyjához haló

sonlíta. Bubi eleven és pajzán vala, s szökdécselései olly nemes kifejezést mutatának, hogy bármelly színpadon is legnagyobb tetszést nyertek volna, hol, mint egy színházi barátnémtól haliám, gyakran a legiigyetle- nebb tagrángatozásokat is meg szokták tapsolni.

Nem akarok nevelési munkát írni, mert többször haliám, hogy az efféléknek még az emberek közt sincs kelendősége , s azért egyenesen a történetet folytatom.

Bubi eléré azon kort, mellyben a férfiak nyugtalanul kezdik pödörgetni bajuszoka t, s gyakrabban állanak meg a tükör előtt, mint tulajdonkép kellene; s midőn egykor, nagy zápor után, az utcán megállott viz tükrében deli termetét megpiilantá, nagy büszkeséggel emelé nyelvéhez sima talpát, s kellemesen dudálva, fejét és arcát olly negédesen mosogatá és törölgeté, mint az urfiak szokták, midőn hölgyek társaságába lépnek. Ennek látása rendkivül aggaszta engem, mert azt hivém látni, hogy nemcsak kellemest, hanem ledérségét is örökle apjának. Eleinte el- határozám, hogy le fogom őt szoktatni ezen veszélyes indulattól, melly hajlékony kedélyé- ben még nem gyökerezhetett meg .annyiia, hogy az anyai buzgalommal tartósan dacolhatott volna. Oh, de mit ér a szándék, ha tett nem követi azt ! Sokszor meg akarám a lec- kézést kezdeni, de valahányszor a szép Bubira emelém szemeimet, mindannyiszor erőt vett rajtam az érzékeny anyai indulat, s le- köté nyelvemet. Vádoltok talán e gyöngesé- gem miatt, nyájas olvasók ? Oh, ne tegyétek azt, hanem nyúljatok inkább tulajdon kebleitekbe, s dobjátok azután rám a kárhoztató követ, ha bátorságot fogtok arra magatokban érezni. Hiszen ti emberek vagytok, s az oktalan állatot csak lábbal tapodjátok, és ugyan hány anya van köztetek, kik még a tanítót is kárhoztatják, ha gyermekeikbe jó- zan nevelési elveket iparkodván csepegtetni, szigort is használnak, midőn a szelid engedékenység elégtelennek mutatkozik ! Ellenben hány anya van közietek , kik már az ölben ülő gyermeket is divatbábbá korcsositják ; kik a gyönge lyánykákat is fuladásig főzik, gyöngéd arcaikra piros szint hazudnak az illető boltokból, s kik meg akkor is, midőn templomba vezetik őket, nem arról tartanak nekik oktatást, hogy mikép alázzák meg magokat teremtőjök előtt, hanem inkább arra buzdítják , hogy szemeiket bátran jártassák végig a néptömegen, s a világért se térdeljenek le, nehogy keményített ruháikat valami-kép összeroncsolják! Illyenek vagytok, ti fönséges emberek, s épen azért:, mivel illyenek vagytok, ne vádoljatok engem, oktalan állatot, hogy Bubim iránt gyöngébb s engedékenyebb valék, mint tulajdonkép lennem kellett volna ; s gondoljátok meg azt is, hogy árvának kelle őt tekintenem, s hogy illy szomorú esetekben ti is többet szoktatok gyermekeiteknek elnézni, ámbár épen ekkor kellene nagyobb szigort használnotok, hogy nagyobb elszántsággal állhassák ki elhagyatott- ságukban a világ méltatlan üldözéseit. —

Hallgatek tehát, s csak titkon szomor- kodám Bubim kedélyének e vészt hirdető fordulata fölött. Szomorúságom még inkább na- gyobbult, midőn észrevevém, hogy vigsága már hanyatlani kezd. Szökdécselése komor elszánt lépegetéssé változott, mellyct bizonyos megvetése jellemzett az egész világnak. Sóhajtásai szivrenditők valának , s félnem kelle, hogy tartós szomoruisaga végre meg fogja szemeinek tündöklő fényét homályosítani. Ennek puszta meggondolása is csaknem kétségbe ejte. Nem tűrhetém tovább e bizonytalan állapotot;, s megtörvén a hallgatást, igy szó- litám meg őt :

,Bubi, mi bajod

„Semmi ! — felele ő mogorván, s mélyen sóhajtott.

,Talán beteg vagy

„Nem.“

,Vagy meguntad szomorú tanyánkat e padláson ?

„Nem.

,Talán jobb eledelt óhajtasz?

„Nem.

,Légy őszinte, mivel deríthetnem föl bús kedélyedet ?

„Ah!

,Szólj, mindent kész vagyok értted elkövetni !

„Oh!

,Talán titkos bú emészt?

„Ah!

Többet nem birtam belőle kicsikarni, s ezen bizalmatlansága kimondhatlanul fájt nekem , ki őt olly gyöngéden szeretém.

Föltevém tehát magamban, hogy titkon minden lépésére vigyázni fogok ezentúl. Tervem csakhamar meg is termé az óhajtott sikert.

Éjjel, midőn mély álomban vélt engem, csöndesen a padlás ablakára szökött, s még egyszer visszatekintvén nyughelyemre — eltűnt. En azonnal utána suhantam, s mit kelle látnom !

Bubi ugyanazon kemény mellett ült, melly rám nézve annyi édes, és mégis vajmi sok szomorú emlékezetességgel birt ! szemeit az átelleni pompás palota egyik ablakára ftiggeszté, s éles látásom azonnal meglelé buslakodásának valódi okát.

Az említett ablak deszkáján aranynyal hímzett bárson párna ragyogott, előtte egy pongyola öltözetű asszonyság állott, s csókokkal árasztá el— gyönyörű macskáját. Rendkívül éles hallásom következtében minden szavát megérthetém :

,Kedves kis bálványom, — igy szóla nyájasan az asszonyság, — nyugodjál csöndesen, reggel ismet Ölembe fogsz jőni. Örömest magamnál tartanálak most is; de látod, kegyetlen csúf férjem nem engedi, ő nem szereti az állatokat. Bocsáss meg, szép kis Midin, hiszen én nem tehetek róla. Látod, most szépen lefektetlek, és —

„Nagyságos asszonyom , — szála most egy száraz némber, ki, mint látszott, e pillanatban lepett a szobába, — az urfi és kisasszonyka nem akarnak lefeküdni, azt mondják, hogy csak a mama által engedik magokat lefektetni.

,Nekem nincs arra időm, azért fizetem a cselédeket; ijessz rájok, s majd lefeküsz- nek.“

A cseléd távozott, s az asszonyság ismét csókokkal halmozá el Micit, és gyöngéden a bárson párnára fekteté, s eltávozott.

Mihelyt ezt meglátá Bubi, azonnal hatalmas ugrásokkal tova iramlott. Kevés pillanat múlva már az utcán látám őt, honnan a kapu alatt az említett házba futott.

Bubi tehát szerelmes ! gondolám magamban, s megvallom, hogy választásának tárgya anyai büszkeségemnek hizelge, mert nagyítás nélkül mondhatom, hogy olly szép pár a nagy város valamennyi háztetején sem létezett több. Mici valóságos tigrishez hason-Bta, egész testét barna gyűrűk karikázák körül, s nagy zöld szemei még a légszesz fényét is elhomályositák, és egész magatartásában olly bizonyos fesztelen uriasság uralko- dék, mintha maga a sors is bárson párnára alkotta volna őt. —

Alig tehetem e rövid megjegyzéseket, s Bubi már az ablak párkányán ült, ámbár csak legnagyobb életveszélylyel juthatott oda. Néhány pillanatig mozdulatlanul néze az alvó Micire; végre azonban fölbátorodék, s első lábával az ablak tükörüvegét gyöngén si- mogatá.

,Ki van itt? — kérdé álmából főiriadva Mici.

Bubi hallgatott.

,Ah, ismét kend alkalmatlankodik ! — mondá giínyosan és nagy boszusággal Mici, fekvő helyzetét meg sem változtatva.

„Oh, hallgasson meg nagysád! — szó- la most alázatos hangon Bubi.

,Mire való itt a sok nyávogás? Mondámmar, hbgy nem illánk egymáshoz. A galagonyát nem oltják almafába

„De szerelmem —

,Mit nekem kend szerelme! Hiszen az ablakon keresztül is annyira érzem az egérbűzt, melly kend bundájához tapadt:, hogy fejfájást kapok tőle

„Oh , kérem nagysadat, csak egyszer hallgassa végig forró esengésimet. Én szegény vagyok —

,Azt látom, s azonkivál kend csak közönséges házimacska, én pedig a hires tibeti fajból származom, s legközelebb rokonságban állok a hatalmas tigrishez, mellytől az egész állatfaj reszket. Vegye kend ezt gondolára, s szűnjék meg valahára már ízetlen alkalmatlankodásaival, különben lármát csinálok.

„Vehát csakugyan üres előítélet az, melly nagysádat óriási szenvedéseim iránt érzéketlenné teszi ? Azt hiszi ön, szép kisasszony, hogy csak hasonló ranguak szerethetik egymást ? Csalatkozik őn ! Még a büszke emberek sem ragaszkodnak e szabályhoz. Ók nem ismerik a rangkülönbségi kártékony előítéletet, ők nem vetik meg az alacsonabb származásút, hanem nyájasan emelik föl magokhoz , és szeretettel egyenlítik ki azon hé-zagokat , miket a sors könyörtelen akarata a néposztályok közé vont. On tibeti nemes szár-mazását említi? Oh, legyen ön valódilag nemes! Vesse meg nagysád az üres előítéletet, s boldogítson sugárzó szemeinek édes pillantásaival !“

,E szemeim elől, vakmerő kalandor! Hallani sem akarom többé ezen káromló elveket, mellyek minden üledéket lábaik alá törekszenek vonni. Soha ne merészelje többé magát ablakom előtt mutatni

„Hah, kegyetlen! ön halálos Ítéletemet mondá ki. Jól van, legyen meg tigrisi kivánata. Hő szerelmem sustorgó lángjaira fogadom, hogy étel többé nem fogja ajkaimat érinteni, hogy minden éjszakáimat ittezen párkányon fogom átvirasztam, párámat e helyen adom ki, s mint kisértő rémváz ül- dözendem nagysádat még erőszakos kimúlásom után is !“

Bubinak e rettentő nyilatkozatára csaknem elájultam ; szilárd alkotásom azonban mégis eltávolitá tőlem e gyöngeséget, s folyvást éber figyelemmel kisérhetém az iszonyú történet ki fejlését.

Bubim említett elszánt nyilatkozatára Mici kisasszony fölegyenesedék, s néhány pillanatnyi komoly szünet után igy szála:

Onnek állhatatossága megindított — „Hah — szabad tehát reménylenem? ,Figyeljen. Mit ön előítéletnek s balgaságnak nevez, azt születésem óta erősiték meg bennem azok, kikre neveltetésem bizva volt. Ezektől haliám azonban egyszersmind, hogy vannak példák, midőn születésünkről és előjogainkról megfeledkezhetünk. Illy kitüntetésben mindazáltal leginkább csak a művészeket részesíthetjük. Ha ön kitűnő tehet-seggel bírna a művészet valamelly ágában, leginkább pedig az énekben — ngy — talán—„Oh, nagysád kegye magamon kivül ragad ! Mikor méltóztatik megengedni, hogy érmeseimet dalba olvaszthassam?

,Epen nem ellenzem, ha tüstént kívánja is Ön kitüntetni magát.

„Oh, milly szerencse ! Ha hangom remegni fog, csak rendkiviili elragadtatásomnak méltóztassék azt tulajdonítani.

E nyilatkozat után illedelmesen leült Bubi, szemeit olvadozó kifejezéssel a csillagokra emelé, s erőteljes, tiszta férfias éneke megzendiilt. Anyai szivem majd megrepedt a kimondhatlan öröm miatt, midőn e bájhangok figyelő füleimbe hatottak. Oh, nincs olly varázserő széles e világon, melly az ének hatalmát legyőzhetné ! S meg kell vallanom, a nélkül hogy ez által a szerénységet megsérteném, mikép, mióta a háztetőkön sétálok, illy édes és mégis méltósagos hangokat még soha nem hallottam.

De boruljatok el, ragyogó csillagok, szállj tenger fenekére, tündöklő holdvilág, mert az, mi most történt, örökre elhomályosítja fényeteket.

Bubi, mikép szerencsém vala már említeni , csillogó szemeit a holdvilág és csillagok fényére emelé, hogy magasztasb eszméket nyerhessen költészi felbuzdulásához, melly a dalnak édes szárnyaira nehezüll, s ez okból nem láthatá azt, mi a szobában történik. Engem is annyira magával ragadott egyetlenem magas szárnyalásu dala, hogy csak akkor vettem észre az iszonyú eseményt, midőn már nem segitheték a szerencsétlen szerel-mesen.

Egy inas ugyanis markában tartá a szegény Bubit, s nagy ollóval előbb füleit, azután pedig gyönyörű hosszú legyezőjét, melly legfőbb büszkeségem vala, kegyetlenül elmetsző, s szeretett egyetlenemet az utca kövezetére sujtá. Bubim hátulsó lába eltörött, s csak alig birám őt a padlásra vonszolni.

,Bubim, egyetlenem — kiálték szív- repesztő hangján a kétségbeesésnek, és zokogva szorítani őt dobogó anyai keblemhez.

„Ah, anyám, el vagyok veszve !“ — so- hajta gyöngén s fuldokolva Bubi.

,Oh, ne busulj , meg fogsz gyójgyulni, hiszen tudod , hogy kemény természetünk már szinte példabeszéddé vált az emberek között

„Nem a fájdalom ejt engem kétségbeesésbe , hanem a meggyaláztatás és ravasz megcsalatásom.“

,Ah, értelek ! Az ember orrára , a macska pedig farkára büszke leginkább !

„Ki hitte volna, hogy illy gyalázatos ravaszság lakjék Micinek gyöngéd keblében. Ez hallatlan !“

,Ravaszság?

„Igen anyám, krokodilusi ravaszság!“

,SzoIj, Bubim !

„Mi alatt én költészi elragadtatásba mély- edék, s forró érzelmeimet epedő dalba ömlesztőin , Mici csöndesen el hagy á párnáját és asszonyának arcát nyaldosó. Az asszony föl-ébredett, énekem miatt dühbe jött, szolgát hivott, s illy gyalázatosán megcsonkíttatott, mikép most magad is láthatod.

,Anyat átkom nehezüljön fejére ! De szólj, Bubi, mért nem iparkodtál megmenekülni? „Oh, anyám! annyira el valék ragadtatva magasztos érzelmeim által, hogy az egész világrendszer fölbomlása sem vonhatta volna magára figyelmemet! S fájdalmamat csak az változtatja őrüléssé, hogy Mici, midőn kínzóm körmei közt valék, a megvető gúny legmetszőbb kifejezésével e szókat inté- zé hozzám, miután elmondó, milly csellel ke- ríte engem a véres kelepcébe: ,Ugy van, ezt nekem köszönheti kend, s reményiem, hogy alávaló szerelmével nem fog körülöttem többé alkalmatlankodni, mert kész vagyok inkább örökre pártában maradni, hogysem illy egérfojtó pimaszhoz aljasitsam le magamat! — Ezt mondá ő, kiért véremet is kész lettem volna kiontani.

,Szegény Bubi !

„Ne sirass, anyám, szenvedésem nem fog sokáig tartani."

,Hogyan V

„Életemmel fájdalmaim is megszünendnek.“

Jól értelek é ? Öngyilkossá akarsz lenni? „Nem; bakói kötelességet nem fogok önmagámon gyakorlani. Ezen nemes mesterség csak a fönséges emberek sajátja, mi szegény oktalan állatok nem emelkedhetünk a műveltség ezen magas fokára."

,Mi tehát szandékod ?

„Szabad futást engedek a bánatnak!"

Ez volt Bubinak utolsó nyilatkozata. Fekhelyéről többé soha nem kelt föl, s nehány hét múlva karjaim, remegő karjaim közt adá ki utolsó páráját !

Szánakozó olvasók, hullassatok legalább egy érzékeny könycseppet az előítélet e szerencsétlen áldozata porló maradványaira! —

Es a kegyetlen Mici?

Duzzogó ven macskává vált, mert Bubi balesete annyira főlingerlé fajunk egész fiatalságának dühét, hogy egy sem közelíte hozzá, s igy Bubim gyászos kimúlása csakugyan megboszultatott.

JELENETEK A MUNKÁS ÉLETBŐL.

Valamelly rósz német könyvben, s a sok közöl ki tudná mellyikben! egykor olvastuk, hogy az volt a legbátrabb ember, ki a rákot először megenni merészlé; mi ellenben azon véleményben vagyunk, hogy talán még nagyobb bátorságot tanúsít az, ki nálunk Ma- gyarországban, valamelly osztály vagy felekezet balságait és visszaéléseit a gúnynak csalánéval végig verdesni bátorkodik; s az a legszebb, hogy e két merészségben némi rokonság látszik uralkodni, ha meggondoljuk, hogy mi magyarok csakugyan némi kis atya- fiságban állunk a rákokkal, miután kis világunk határai közt olly igen szeretünk többet hátra, mint előre haladni. Minket is megszállott a bátorság ezen veszélyes neme, s nevetve több igazságot mondottunk már el, a mikért betöréssel fenyegeték fejünket; mi azonban nem igen szoktunk saját árnyékunktól visszarezzenni, s minél többet fenyeget- tetűnk, annál bensőbben győződünk meg arról , hogy hasznos szolgálatot teszünk a ballagok kiirtása körül, midőn csaláncsomónkkal a nevetségesség vagy botrány hátát kissé niegcsiklandoztatjuk, és annál inkább ipar- kodandunk fáradhatlan buzgalommal teljesit- ni e munkát, mert tudjuk, s tudja velünk mindenki, mikép fenyegetésekre s följajdulá- sokra csak azok szoktak fakadni, kik magokat igazságosan sújtva érezik. Toliunk tehát mindenkor élesre leend hegyezve minden balság s botrány ellen, mert bármi fényes testületet sem sérthet az meg, ha némelly tagjai, kik arra érdemesek, kissé megrostál- tatnak, vagy, a nagypölöskei és csengeri szójárás szerint, amúgy szatmáriasan meghányatnak.

Ez úttal a munkás élet egy pár jelenetéről fogunk szólam ; ne gondolja azonban senki, hogy embereink tetőtől talpig egészen az életből vannak merítve, épen nem, mi a színeket száznak arcáról kölcsönözzük, és úgy illesztjük össze, hogy általok főbb jellemvonásai tűnjenek ki az általános munkás élet árnyékoldalának , mert ezt tartjuk föladatunknak, s koránsem azt:, hogy dicsérő beszédeket mondogassunk a jeles kivételek fölött, kiknek érdemeik épen nem szorultak a mi csekély erőnkre, s jutalmukat bizonyosan nélkülünk is föl fogják találni, öntudatuk következtében pedig magokra venni hihetőleg nem fogják azt, mi rájok nem illik, s mi nem rólok mondatik el. — Egyébiránt azt fölöslegnek tartjuk megemlíteni, hogy tulajdonkép inilly munkásságban álló egyénekről szólunk, mert szavaink hihetőleg ollyanok lesznek, miket, legalább némelly részben, alkalmasint több osztálybeliekre is bátran illeszthetni. —

Hogy a tárgyakat jobban megkülönböz-tethessük egymástól, s a fáktól az erdőt ismegláthassuk , tehát mindenek előtt házi, hivatali és politikai szakaszra kell a munkás ember életet fölosztanunk, mert jellemvonásait tökéletesen csak igy ismerhetni meg.

Képzeljünk a két szomszédváros vala- mellyikében egy utcát, az utcában két emeletes házat, padlásszobákkal , s e házban négy embert, az az földszint, első, második emeletben s a padlásszobákban, mindenütt egyet. Minden célzás gyanújának kikerülése végett, s egyszersmind rövidség okáért, , ,,, számmal fogjuk őket egymástól megkülönböztetni.

Reggeli nyolc órakor a ház kapujába lépünk , s mindenek előtt a földszinti szobában kezdjük meg a vizsgálódást, mert a hatalmas korszellem azt kivánja, hogy mindent alól kezdjünk, kivevén a javitást, mellynek magvait csak a magosban kell elhinteni. Egy ur lakása ez, ki épen most törli ki szemeiből az álmait, selyem párnái közöl nyújtózva emelkedik föl, hálósüveg helyett aranyhimzetűbársony sapkát tesz fej ere, tagjait selyem pongyolába takarja, es a selyem pamlagon helyet foglalván, illatos tbeát hörbölget, jamaikai rhummal és soroksári vagy budaörsi irosvajjal ; gyűrűs kezű hitvese kávét tölt magának, két lyánya előtt pedig chocolade áll, inig a két kis öleb erőt adó francia leves mellett ásit a gyönyörű szőnyegen. Látjuk tehát, hogy az egész család együtt van. Az ur csönget, s a belépő cselédnek parancsot ad , hogy lova azonnal nyergeltessék, az asszony pedig fél óra múlva bérkocsit rendel meg, mert a reggel olly kellemes, hogy egy kis kocsizás nem ártand a lyánykáknak s az ebecs- kéket is föl fogja vidítani. Reggelizés után a fodrász azonnal megjelenik, s a „tekintetes ur“ boglyas fejét rendbe szedi, és egyszersmind elmondja a múlt huszonnégy óra Ieg- nevezetesb újdonságait, hogy tudniillik egy ember vizbe ugrott, s a rendőrség nemakará őt kiszabadítani, mivel hazánk szabad ország, s következéskép személyes szabadsága gya-korlátában senkit nem szabad, gátlani; hogy egy nevelőne az utcán magyarul beszélt növendékeivel, mit maga a fodrász sem akart hinni ; hogy egy zsidó száz aranyat váltott be, mellyek közöl egy sem volt körülmetélve; hogy egy magyar iró elveszté pénztárcááát, melly kétezer forinttal volt megterhelve, és egyéb illy hihetlen eseményeket. Végre leg- divatosb öltözetben lóra veti magát . ur, neje pedig kocsiba ül övéivel, és mindnyájan eltűnnek szemeink elől.

Már most menjünk az első emeletre, s lássuk, mit csinál . ur. De nem, ne oda menjünk, mert azt találják majd szemünkre lobbantam, hogy a fontolva haladók közé tartozunk, s azért megyünk lépcsőnként előre; ugorjunk tehát alólrul egyenesen a padlásszobába , s tekintsük meg . urat. Szegényes butorzatu, sötétes kis szobában, pőrén föl s alá sétál, mert nyáron ugyan minek is koptatná szobájában egyetlen mindennapi és ünnepi öltönyét ; szájából hosszú szárú pipafityeg, s iszonyú fűstfelhőkkel borítja el a kis szobát; két fiú hóna alá helyezi szijjal összekötött kopott könyveit, egy pohár vízzel megenyhíti a kiáltozó gyomrot, és iskolába távozik. Hát nem kapnak reggelit? Nem, mert az egyik nem tudta leckéjét, a másik pedig álmában fölkiáltott, miből atyja azt következtető , hogy előtte való nap gyomrát megterhelő, s igy egy kis böjtöléssel kell azt helyrehozni. Hát . ur mit vétett, hogy szin-

te nem reggeliz? O azt szokta mondani, hogy egy pipa dohánynyal s pohár fris vízzel a világ legjobb reggelije sem ér föl. És neje, ki olly szorgalmasan kötöget az ablak melletti szalmaszéken ? Nem tartja érdemesnek, hogy magáért kávét főzzön. A pipa füstölni megszűnik, . ur magára akasztja öltönyeit, esernyőt vesz kezébe és elballag. Esernyőt, midőn legparányibb dfelhőt sem láthatni? Hja! ő tudja, hogy a mai világban minden olly könnyen változik, reggeli hat órától délután egy óráig, tehát miért ne változhatnék esőreaz idő ? Tekintsünk kissé utána. Kávéházba lép, nyilván a hírlapokat akarja olvasni ; nem bizony, hanem egy „kis“ csésze kávét iszik, a zsemlyesütőnél két zsemlyét, a dohánykereskedésben egy garasára burnótot vessz, s rendeltetése helyére siet. És mit csinál szegény hitvese, ki maga miatt rostéit kávét főzni? Sürög, forog a tüzhély körül, tejet forral, két csésze kávét hirtelen megiszik, még hirtelenebben felöltözik, még pedig elég díszesen, és eltávozik. Hová ? Azt nem tudjuk, s annyi időnk sincs , hogy lépteit, jó ég tudja hányadik vagy mellyik távol utcába kövessük.

A második emeleten . ur már dolgozo szobájában ül, s szokás szerint vizslája fii- letövét vakargatja, mert virágait már megöntözd , s madarait minden szükségessel ellátta, következéskép most egy kissé unatkozik. Felesége belép s . ur nagyot ásít.

,Édem, — igy szól az asszony, — A. ur itt volt —

„Ah, közelít a pesti vásár második hete , eszébe jutottam !“

,Husz aranyat hagyott itt, ha mellettök szólanái —

„Micsoda? Azt gondolják, hogy engem meg lehet vesztegetni? Hivasd el és add vissza neki pénzöket. Ügyök igazságos, és azért bizonyosan pártolni fogom azt ; szavaimat azonban nem szoktam magamnak megfizettetni?

,JÓ van. De ugyan mit csináljunk B. zsidóval, ki olly gyakran zaklat azon húsz aranyért, miket előre fizetett a tavalyi gyapjúnkra , mellyet már másnak adtál el?

„Az csupán feledékenységből történt. ,Igaz, de a zsidó már azzal kezd fenyegetőzni, hogy a nyilvánosság fegyverét fogja ellened használni, ha a húsz aranyat vissza nem fizeted a legközelebbi huszonnégy óra alatt.

„Atkozott történet ! Utoljára már el sem meri az ember magát köhenteni, mert a hir-lapok mindjárt mindent kikürtőinek. Fizesd ki az otromba zsidót, hiszen a mészárosaknak majd máskor is visszaadhatjuk a húsz aranyat.“

A nő megérti férjét, s parancsa szerint cselekszik, mit annál könnyebben teljesíthet, mivel tulajdonkép negyven aranyat kapott, s így tizet még piperére fordíthat, tizet pedig az Írnoknak adhat;, ki igen böcsületes szegény fin, s olly jó tulajdonságokkal bir, hogy az illy felebaráti segélyezést valóban megérdemli. De mégis nem szép, hogy férje tudta nélkül cselekszik illyesmiket a nő ; dehogy nem szép, ő csak férje példáját követi , ki szinte igen jó lelkű úri ember, s az egyik külváros egyik utcájában egy szegény árva lyányt lát el minden szükségessel, ki neki igen sok pénzébe kerül, s erről ő ne- jének szinte mitsem mond, mert a mit jobb kezed ad, azt a bal ne tudja meg. Ők tehát titokban gyakorolják a jót, s édes öntudatukkal tökéletesen megelégednek. S ugyan mért nem fogadja el az ajándékokat maga a férj ? Kérjük szépen a tisztelt kérdezőt, az efféle adományok nem ajándékok, hanem csupán jutalmai a fáradozásnak , mert igen sok tárgyhoz épen úgy ért az ember, mint a hajdú a harangöntéshez, ha tehát valaki kívánja , hogy mégis hozzá szóljon, tehát ismereteket kénytelen az ember maganak a kérdéses tárgyról szerezni, s e fáradozása csakugyan jutalmat érdemel, főkép miután ezen ismeretek megszerzése gyakran még pénzbe is kerül. S hogy az illy jutalmat a nő szokta elfogadni, az igen természetes, mert az ár- mányos javítók és úgynevezett nyargalva haladók mindent kikutatnak s napfényre hoznak, a minek különben a titok jótékony leple alatt kellene pihenni; de nők elleni fölszólalás lovagiatlanság gyalázatos bűnének neveztetik , s ezt egy leventés szellemű magyar sem szeretné nyakába zakkantatni. A nő még több rokon tartalmú tárgyról kívánna szólni, de a férjnek véletlenül eszébe ötlik, hogy nyolc órakor az agarász egyesület gyűlésébe kellett volna mennie, s most már kilencet üt az óra. Sietnie kell tehát, mert ő minden gyűlésen első szokott megjelenni, s alkalmasint ma is az leend, mert valamint a falusi kocsmaállásban a komédiát, úgy a magyar gyűléseket is rendesen jóval a kitűzött óra után szokás megnyitni, mivel mi magyarok igen szeretünk későn járni, minek következtében vajmi sokszor elkapták már orrunk elől a koncot ! De az ugyancsak nem háboritja nyugalmunkat, mert mi szorosan ragaszkodunk az ősi szokáshoz, és more patrio azt gondoljuk, hogy jobb későn mint soha ! —

Ez alatt . ur az első emeleten szörnyen töprenkedik díszes butorzatu szobájában, kezében hírlapot tartva, mellynek egy cikkét már legalább hatszor elolvasta. A hírlapot ugyanannyiszor indulatosan az asztalra csapta, s olly cifra szavakat mondott el, hogy szegény toliunk teljességgel nem képes azokat utána rajzolni. Ugyan mi boszanthatta őt olly nagyon? Talán — de az ajtó megnyillJk, segy magos, száraz nőalak indulatosan belep. A nő mérgében remeg, s bizonyosan halál-színre sápadna, ha ezen változást a vastag festékréteg megengedné, melly csontos arcát borítja. Ajkai iszonyú viharra nyílnának meg, ha szörnyű indulatossága miatt szólni tudna. Fogai rémes hangon csikorognának, ha nem fogorvos által rakattak volna öblös szájába. Körmei . ur szemeibe tapadtak volna már, ha szűk keztyüjét idomtalan nagy kezeiről hirtelen le birná huzni. Szegény . ur, ugyancsak rósz fát kelle önnek házi tűzhelyére raknia, hogy felesége illy iszonyú fölhevülésben jelenik meg előtte ! — A nő kezébe ragadja a hírlapot:, ltjával egy cikkelyre mutat, azután dühösen az asztalra csapja a hirlapot, kezeit öklökre szorítja, hosszú lélekzetet vesz, s óriási erőködes után végre ezen egyetlen szót bocsátja ki ajkain:

,Ember !

E díszes megszólításra a halálnak iszonyú színe párosul a boldogtalan férj arcbőrévé]!, s tagjait remegés futja el.

,Ember , látod ezt — kiálta a nő és ismét a hírlapra mutatott, s szitkainak zsilipjei megnyíltak.

,Gyönyörű férj ! pénzemmel emberré tettem őt, s most egy zsidó asszony után veté magát, és barátnéim a templomban figyelmeztetnek ezen épületes történetre, mellyet már hirlapban is olvashatni. Hálátlan rósz ember! Semmiből húztalak magosra pénzemmel, s most böcsületem legérzékenyebb pontját gáládul beszenynyezéd. Te — te —

„De édes hitvesem, — rebegé a sarokba szorult férj , — hiszen nem rólam van itt szó, az egész botrányos esemény Afghanis- tan fővárosában történt, hol az effélék napirenden vannak, és —“

,Hallgass, egy szót sem akarok hallani. Szivem és erszényem örökre zárva előtted

„Nem vagyok koldus —

,Elhiszem, mert olly jó helyen állasz ,hogy derekasan megszedhetted magadat ! de ne feledd, hogy rokonságban vagyok valamennyi gazdag mészárossal, sütővel, tímárral és szappanossal, s ezen rokonim majd kiteszik szűrődet, és az arany bánya ajtaja őrökre

zárva lesz előtted

Bocsássuk itt le a függönyt, mert most isteneknek való nézőjáték kezdődik, mikép a német irók a házassági boldog élet kellemes jeleneteiről megjegyzem szokták. Szegény férj ! Őt nagyra sovárgó lélekkel bün- teté meg a természet, de ennek elérésére eszközül csupán sima arcot és férfias testalkatot adott neki, a mi néha igen kevés, néha ellenben igen sok. Ezúttal sok volt, mert egy agg szűz megszerette őt, s pénze és még inkább nagy befolyású rokonai olly polcra álli- ták, hol uralkodási vágyának tág mező nyilt; mellyen azonban minden virágocskát bürökké, natragulyává és tövises kóróvá változtatott az asszonyi zsarnokság. S mondja aztán még valaki, hogy nincs osztó igazsága földön ! Ezen férj sok rósz fát tett ugyan a tűzre, de felesége minduntalan érezteti is vele a pokol lángjainak iszonyú kínait, s igy a más világon legfölebb is majd csak a Lim-busban keilend még bűneiből egy kissé tisztulnia.

Lássuk munkás köreikben hőseinket, s mindenek előtt keressük föl . urat. E nagy háznak kéményei nagyon füstölnek; ez Magyarországban igen jó jelnek tartatik. Térjünk be tehát. Földszint, jobbra, nagy terembe lépünk ; fiúk, lyányok, urfiak , kisasszonyok tűnnek szemünkbe. Talán nevelő-intézetben vagy tánciskolában vagyunk? Oh nem, azok nem illy tiszták, nem illy csinosak. Egy főur konyhájában vagyunk, a fiiík reményteljes kukták, a lyányok szolgálósági praeparandián vannak itt, s a kisasszonyok ne- velésök utolsó szakaszát végzik be, mert szüléik szeretik mondogatni, hogy lyánykaik, akarók mondani kisasszonyaik, valamelly ő kegyelmességének konyháján francia szakács

tói tanultak magyarul főzni; pedig vajmi gyakran megtörténik azután, hogy illy kisasz- szonykák még csak egy kis túrós csuszát sem bírnak böcsületes magyar gyomru férjeiknek főzni; innen származik azon szomorú körülmény is, hogy sok férj már házassága második hetében megcsömörlik, miután kedves nejének rósz francia szavával s még roszabb zongorakalapálásával nem bir jóllakni. De hát az urfiak mit keresnek a főúri konyhában ? Oh , igen könnyű ezt megfejteni ! A kisaszony- kák templomban, sétányon vagy tánc közben véletlenül elmondják, hogy ekkor meg ekkor ide meg ide főzni tanulni járnak, az urfiak véletlenül találkoznak velők az utcán, a konyháig kísérik, utóbb véletlenül be is kisérik, s még utóbb szinte véletlenül órákat is töltenek ott, hogy ismét haza kisérhessék a kis- asszonykákat. Van azután bezzeg nevetés, pajzánkodás és isteni mulatság! S ugyan ki birna ebben megbotránkozni? Még ez semmi bajt nem okoz, kivevén , hogy utóbb a jám

bor férj, ki rendesen nem ezen urfiakból szokott válni, nem legnagyobb örömmel tapasztalja, hogy mindjárt a legelső étel kozmás, és a zsir le van tetejéről szedve; ez azonban olly mindennapi apróság, hogy valóban szót sem érdemel. — De mit látunk ? Valóban ő az! Kicsoda? . ur testestől lelkestől pompás, hófehér szakácsi öltözetben! Tehát . ur szakács? Igen. De mikép egyeztethetni ezt össze azon fényűzéssel, mellyet szállásán látni szerencsénk vala ? Igen könnyen ! óévenként háromezer váltó forintnyi díjt húz, tehát épen annyit, mint a tudományos egyetem rendes tanítói, és háromszor annyit, mint a magyar tudós társaság vidéki rendes tagjai, négyszer annyit mint azon munkás ur, kivel a padlásszobában ismerkedtünk meg, s hatszor annyit, mint hazánkban számos érdemteljes szolgabiró. Hát még mellékes jövedelmei mennyire mennek ! A mészáros jól fizeti őt, hogy tőle vitessen húst, s a mértékben ne ütközzék meg, minek következtében az ura

ságnak minden valódi font hus legalább egy ezüst húszasába kerül. Hát meg a cukor, kávé stb. után jövő iszonyú vám! Urfi korunkban, köztünk legyen mondva, mi is kisérget- tiink egy kisasszonykát egy főur fő fő szakácsához, s mondhatjuk, hogy ezen böcsiiletes rántáskavaró mellék jövedelmei jóval meghaladják rendes fizetését. S mind ezt mért kapja. Azért, hogy ő kegyelmessége gyomrát megrontsa, lábaiba köszvényt öntsön, hasát kidomborítsa, agyát pedig összelapítsa, s végre hatalmas eszközül szolgáljon arra, hogy a csődnek dobja szomorúan perdüljön meg a pompás palota előtt. Vannak érdemes urak, kik a francia drámák ellen nemzeti elszántsággal buzognak; hagyják ezt uraim, s táborozzanak inkább a francia szakácsok ellen, mert ezek valóban iszonyú kárt okoznak, mind erkölcsi, mind anyagi tekintetben. Kotyvasz-tásaik ugyanis az apát s anyát meggyöngítik , milly gyöngék s ványadtak lesznek azután a gyermekek, kik jobbadán örökösek

nélkül halnak el, s a legfényesb ősi magyar családokat maradék nélkül nyeli el az ősi sírbolt! Tekintsük meg nagyaink régi őseinek képeit. Milly erő, milly tűz minden izomban , milly méltóság. Ellenben, most ! Hát anyagi tekintetben mit szóljunk \ Elég legyen annyit mondanunk, hogy hazánkban azon pénzzel, melly francia szakácsokra s konyháikra fecsereltetik, olly csatornát lehetne Debrecen felé Kolozsvárig ásni, hogy három gőzös haladhatna el rajta kényelmesen egymás mellett. ügy van, francia szakácsok ellen kell csak táboroznunk, mert , ezt lehetőségig hangosan mondjuk, Franciaországnak egyetlen veszélyes propagandája azon szakács seregből áll, mellyel Európát elá- rasztá. ügy van , mi kimondottuk e nagy szót, s bátorságunkat édesen jutalmazza azon büszke öntudat, hogy szavaink fölébresztendik a diplomatái világ figyelmét, s ezentúl nem fog többé igazságtalan bizalmatlanság uralkodni a nagy francia nemzet iránt, hanem a diplomatai jegyzőkönyvi háború csupán a francia szakácsokat fogja űzőbe venni; mert bizony bizony mondjuk mindenkinek, hogy nem Thiers, hanem a francia szakácsok serege fogja Európát veszélybe dönteni ! —

Keressük föl szegény . számú emberünket. Lépjünk egy pesti nagykereskedő iró- szobájaba. Számos ember áll csoportban egy asztal körül, köztök . ur is. A beszélgetés igen eleven. Örömest közlenők tartalmát szóról szóra , de a német nyelvben olly járatlanok vagyunk, hogy a beszéd egész folyamát hirtelen nem birjuk lefordítani, s azért csak töredékeket közölhetünk, mikép azok majd egyik majd másik által mondattak, s mikép azok imé itt következnek :

,Tegnap Pixis kisasszony ismét istenileg énekelt.

„Nem fogja magát a magyar színházban is hallatni?

,Nem oda való ő.

„Ugyan miérté

,Hiszen a bárdolatlan magyar újságírók meg az énekesnőkről is kiírják, ha valamiben hibáznak.

„Máraz igaz; bár csak jól elvernek őket a színészek, magam is kész volnék segíteni.

,Még az idegen művésznőket is a legdurvább sérelmekkel illetik.

„Olvassa őn a magyar lapokat?

,Hogyan olvasnám, hiszen jól tudja ön, hogy egy szót sem tudok magyarul

„En nem is foghatom meg, hogy ugyan mért nem zárják be azt a magyar színházat, hiszen valamennyi színész olly roszul játszik, hogy csűrben sem kellene őket megszenvedni.

,Jár ön a magyar színházba?

„Isten mentsen, még soha sem voltam. De mit is csinálnék ott, hiszen nem tudok magyarul.

,Ugyancsak megjárnák, ha végre még nekünk is magyarul kellene dolgoznunk. Ha ha ha !

„Azt mi kereskedők nem érjük meg,habár Matuzalem korára jutunk is Ha ha ha !“

,Magam is azt hiszem

Illy hangon jó fél óráig s még egy darabig folyt a szellemdűs társalgás. Midőn Magyarországban e kérdésünkre: mennyire van ide Csenger , Tyúkod vagy Ecsed, azt felelik : nem nagy a távolság , csak egy mérföld és egy darab, akkor az annyit tesz, hogy még legfölebb három mérföldnyire vagyunk az illető helységtől. Ezen mellékjegyzés igen szükséges, ha a fönebbi kifejezést illőn akarjuk magunknak megmagyarázni. Egyébiránt az érintett rövidke társalgás nemcsak szükséges , hanem hasznos is. Szükséges, mert az alatt télen megmelegszik, nyáron pegig kissé kihűl az ember. Hát tavaszkor és őszkor ? Akkor azért szükséges, hogy a jó szokás gyakorlatából ki ne essünk, melly széles Ma-gyarországban mindenütt törvénynyé vanszen- tesitve. Hasznos pedig azért, mivel a szellemdús megjegyzések s ötletek az elmét fölele

venítik , neki tüzesltik , s megélesítik, és ez által a nagy lelki erőt igénylő munkára alkalmasabbá teszik, mit még a gyakori bur- nótozás is nagy mértékben mozdít elő, melly igen nagy divatban van a kereskedői hivatalszobákban , miután a dohányozás tilos, a bagórágás pedig illetlen. Végre a csoport oszlik, az urak helyet foglalnak asztalaik mellett, a fiókok megnyiitatnak, s a tollak komoly méltósággal faragtatnak. Ekkor egy boltinas lép be, s egyik asztaltól a másikhoz megy; minden ur pénzt ad neki, kivevén . urat, ki fejét csóválja, midőn elébe tartja öblös markát a suhanc. Talán kéregető ezen ember? Majd meglátjuk. Már mindenki a munkához akar kezdeni, de egyiknek tenta- tartója beszáradt, másiknak porzója kifogyott, a harmadiknak papírosa nincs, a negyedik tolikését nem találja, az ötödik egyre prüszköl az erős burnóttol, s nem csekély rémülésére észreveszi, hogy zsebkendőjét elfeledte magával hozni; igen természetes te

hát, hogy haza kell sietnie, valamint az is természetes, hogy többé nem térhet vissza, mert igen távol lakik, a mi nem az ő bűne, mert a közel levő házakban olly méreg drágák a szállások, hogy csekély díjának legalább is felét elnyelné a házbér. A tentatartók megtöltetnek , hasonló történik . a porzótartóval is, a papiros kiosztatik , a tolikés pedig megkerül, s igy a munkát általánosan meg lehet . kezdeni ; de ekkor a kéregétő szolga visszatér, kezében két nagy kendővel, mely- lyek, valamint zsebei is tele vannak. Mivel? Mindjárt meglátjuk. Ah , etetés ideje van ! A kendőkből és zsebekből legkülönbözőbb tarka vegyületben szőlő, szilva, ánizsos és sós zsemieIk, tejes szarvasok, tormás kolbász- kák, füstölt nyelv, sajt, kávé, s egyéb ennivalók fejlenek ki, mellyek asztalról asztalra elosztatnak. Es a szegény . ur nem kap semmit ? O kiveszi zsebéből a két kis zsemlyét, mely- lyekből nagy házak szoktak épülni, s jóízűen eszik. Azért szokta ő ezen második reggeli

jét mindig maga vasáriam , hogy a bolti szolgának ne keljen uj évi ajándékot adnia. Valamint minden öröm széles e vilagon, úgy a falatozás is véget ér. Ekkor az urak gondosan megmossák kezeiket, a tollakat bemártják, s munkához kezdnek, de e pilla-natban megnyílik az ajtó s két magyar asz- szony lép be masáncki almávü, és sorra járja az asztalokat, mézes szavakkal kinálgat- va almáit ; a menyecskék arcain valóságos pogácsaalmák viritnak, s igy igen természetes, hogy az alkudozás igen mulatságos, főleg, miután a kölcsönös nem értésből igen sok félreértés és kétértelműség fejük ki, mellyek számtalan sós borsos és többnyire mégis kissé ízetlen tréfára szolgáltatnak alkalmat. A menyecskék távoznak s a tollak ismét a veszélyes fekete nedvbe mártatnak; de ugyan mit akar itt ezen sok iskolás gyermek? Tiz óra elmull, s leckéiket jőnek fölmondani az édes apáknak, a mi azoknak is nem csekély örömükre szolgál, a kik még nem apák,

mert midőn a haec mensa hangzik, mindig visszaemlékeznek azon boldog gyermekkorukra , midőn még szabadok valának, s nem kelle olly fárasztóan dolgozniok a sok oldalit kereskedés főntartásán ! A fiúk csoszogva kotranak hátra lábaikkal, távoznak, és a tollak ismét bemártatnak ; de egy nyomban belépő bozontos fejű, irtózatosan sovány s igen jó kedvű tőrők csakhamar magára vonja a közfigyelmet, mellyet híven oszt meg vele egy talpra esett csinos tyroli hölgy. Amaz mindent árul, imez pedig keztyűket, beret- válkozó szappant, bajuszkenőcsőt, fogkefét, s egyéb nélkűlőzhetlen haszontalanságot. A tőrők még a két garasos bicskáról is ezer esküvel állítja, hogy egyenesen Damaszkusból hozta, s ezer meg ezer baja volt miatta a harmincad okkal, s jó vásárnak őrvend, és jól teszi, hogy igy cselekszik, mert bizonyosan egy fillérnyi árut sem ad el, ha őszintén megvallja, hogy mindene O-Budán készült. Hát a tyroli lyány? Oh, bezzeg van ám azzal tréfa meg tréfa ! Még olly urak is vesznek tőle bajuszkenőcsöt, kiknek arcán aranyért sem lehetne szőrszálat találni. Utoljára kisül ugyan, hogy ezen tyroli lyányka Budapest egyik külvárosában született, s számos esztendeig szobalyány volt a fehér hajó vendégfogadóban, és megunván a szolgálatot, most ezen jöve- delmes kereskedéshez folyamodott ; de ez nem baj, mert hány ember van a világban, a ki koránsem az, a minek látszik, s azért mégis mindig csak ott kel fol a nap, a hol ez előtt. Végre a pesti tyroli lyány és ó-budai tőrök is távoznak, s az urak összeállnak és száz meg száz anekdotát mondanak el, részint a törökök , részint pedig az illy tyroli lyányok csal- faságairól ; az efféle anekdotázás igen ragályos, és mindig egyik a másikat vonja ma-ga után; épen nem csodálhatni tehát, hogy midőn a tollakat ismét tentába akarák mártani annyira haladt már az idő, hogy valóban érdemes sem lett volna, sőt tulajdonkép már teljességgel nem is lehetett volna komoly munkához fogni; minél fogva a tollak, ollók, tolikések s papiros ismét fiókba zárattak , a kulcsok zsebbe dugattak, a kezek pedig megmosattak, és a testben s lélekben kifáradt urak ebédhez siettek, hogy magoknak a délutáni terhes munkához uj erőt gyüjthesse- nek. . ur is haza siete tehált, hol már az asztalon párolgott a három sovány ételke, miket kocsmából szokott hozatni egy öreg katona által , e szerint nemcsak a tűzifát, hanem a szolgálótartást is megkímélvén, s egyszersmind alkalmat nyújtván, hogy kedves hitvese délután ismét székében s hosszában bebarangolhassa a két várost. Ebéd után egy pipa dohány füstébe öli emésztő gondait . ur, fiai iskolába mennek, neje valamelly vagyonos polgárnőhöz sétál látogatóba, hol jó tejes kávét iszik, férje pedig délután dolgát a kereskedői irószobában végezvén, egyet fordul — a serházba, hol egy vagy több pohár sert iszik, s este felé egyet kettőt harap is, mivel családja nem szokott este enni, miután az ebed mindig későn megy véghez, s annál fogva valóságos vesztegetés volna meg estelire is költeni. Egyébiránt azért még a fiúk sem maradnak éhen, mert anyjok példáját követve , vagyonosb rokon polgárfiúkkal társalognak , kiknél aztán ha nem csorog is, de mégis csak mindig csöppen valami. Hogy azon pénzen, mit . ur a serházban elköltöget, az egész család jól lakhatnék, az igaz, de hiá- ban, kocsmában a legroszabb fickóser is jobban ízlik, mint otthon a tokajibor. Lumpaci- vagabundusban Lábszíj csizmadia legalább igy okoskodik, s azért ebben mindenesetre megnyughatunk, főkép miután mindennap tapasztaljuk , hogy a mai világban többnyire a legfontosb ügyek támogatására sem igen szokás fontosb okokat használni.

De hát . ur ugyan mikép teljesité hivatását , az alatt, mig . ur olly jelesen felelt meg kötelességének \ Ő szegény igen leveretve s legnagyobb szívszorongások közt ment hivatalszobájába , mert nejének leckéje

s az ármányos hírlapi cikk egészen kiforgaták őt szokott sodrából. Igaz ugyan, hogy több botrányos tény miatt meg volt már nyilvánosan rovatva, s arcbőre azért meg sem kopott le; de ezen legújabb megtámadás olly eles volt, hogy bizonyosan a bagariát, sőt meg a fontos talpat is áthatotta volna. O, regi jó keresztény létére nem borzadott zsidó menyecske körül forgolódni, kinek szivét nemcsak szóval, hanem még Írással is ostromlova ! Tagadnia tehát teljességgel nem lehete a botrányos tényt, s igy hát ezen sokszor használt segédeszköze sem huzbatá őt ki a hin árból. Végre elhatározd, hogy a népszerűség bő köpönyege alá búvik, s nyíltan kimondja, hogy ő ezen kérdéses tette által az annyira kedvenc eszmévé vált zsidók emancipatiójá- nak dicső igéjét meg akará testesíteni, melly nemes önfeláldozási munkálkodásáért korán- sem gáncsolt, hanem inkább dicseretet vélt érdemelhetni. Ezen eszme lecsondesité ugyan valamennyire kedélyét, de egészen még sem

nyugtatható meg, mert érzé, hogy az eman- cipatio illynemü alkalmazása úgy szólván igen nagyon hasonlít a rohanva haladáshoz, mellynek ő soha nem volt barátja. De hiá- ban, már megtörtént, igy tehát csakugyan le kelle végre elméjét csöndesitnie, s inkább arról gondoskodnia, hogy mikép térítse hit-vesét ismét jobb gondolatokra. Ezen lelki vihar és küzdés közt hivatalszobájába ért, hol már számos ügyes bajos ember várakozott bölcs végzéseire. Egyenként bocsátá őket maga elébe. Egy öreg zsidó volt az első, kie kegyelemben részesült, ámbár eleget zajog- tak kívül, hogy ő nem várakozik olly régóta, mint mások ; a bebocsátó hajdú azonban csak mosolygott, hihetolegWontos okokkal győzé őt meg a zsidó arról, hogy tüstént be kell bocsáttatnia. . ur homloka redőkbe borult, midőn a zsidót megpiilantá, mert a többször érintett hirlapi cikk azonnal ismét lángbö- tükben jelent meg szemei előtt, s úgy tetszett neki, mintha annak következtében a legszem

telenebb meghittséggel közelítne hozzá a zsidó , pedig ez szegény alkalmasint azt sem tudta, hogy van é magyar hirlap a világon , vagy nincs. Hiában, a ludas asszonyok és emberek még a legártatlanabb felhőcskében is célzást vagy olly égiháborut gyanítgatnak, melly épen saját fejőkre készül haragját kiönteni. A zsidó kérelemmel jelent meg, természetesen ollyannal, mellynek teljesítéséből igen nagy hasznot reménylhetett ; hogy tehát biztosabban célt érhessen, rövid bevezetés után azonnal a szokott okokkal állott elő, s ezek olly számosak és olly nagyértéküek valának, hogy . ur már hajlott a kérelem tejesítésére, midőn az ajtó megnyílt, s szolgája a magyar hirlapokat, mellyek épen akkor érkeztek , az asztalra tévé s ismét eltávozott. . ur hatalmas szúrást érzett mellének azon helyén, hol más embereknek rendesen szivök szokott lenni, s e félig elfojtott sóhajtással: istente-len nyilvánosság! a zsidónak tagadó választ adott, ámbár ez még több okkal akart elő-

allani. . ur rendületlen maradt, s a zsidó fejcsóválva es szomorúan távozott, minek a kívül állók igen örvendettek, mert gyaniták, hogy ma szigorú igazság uralkodik oda benn, miután a gazdag zsidó szomorúan távozott, mi eddig azon helyen a hallatlanságok közé tartozott. Sejtésükben csakugyan nem is csalatkoztak , mert . ur ezen emlékezetes dél előtt még a szegények iránt is némi nyájassággal viselteték. Néhányszor erőt akart ugyan rajta venni a régi szokás, és fontolgatni kez- dé az igazságot, hogy ugyan nem lehetne é belőle valamicskét lecsipegetni , de illyenkor tekintete véletlenül mindig a hírlapokra esett, s a regi szokás erejét hatalmas sóhajjal mindannyiszor szerencsésen leküzdé. Szántás sem fárasztotta volna őt ki annyira, mint ezen szokatlan munka ; alig várá tehát a szabadulás óráját, s azonnal vendéglőbe siete, mert a reggeli házi jelenet után nem volt kedve szeretett neje oldala mellett ebédelni. Azonban alig nyélé el az első kanál levest, s egy

vastag kereskedő az angolok afghanistani vesztesegeiről kezde beszelni, s legalább busz szem . ur felé fordult, ki egy évi mellékjövedelmeit is örömest oda adá vala, ha ekkor láthatlanná birta volna magát tenni. S mi több, még olly szörnyű kiméletlen ifjak is találkoztak, kik egymás közt vitáztak , hogy valljon nem Európa valamellyik Terra In- cognitajában létezik é azon Afghanistan, mellynek fővárosában olly mulatságos szerelmi kalandba bonyolódott a bölcs és tiszteletre méltó kadi ? Ez már sok volt ! . ur alig birá a káposztát lenyelni, s legott eltávozott. Este színházba ment, de szerencsétlenségre Indiában történt az előadás, s a braminok ismét azon átkos Afghanistant juttaták eszébe, melly bizonyosan az angoloknak sem okozott annyi boszuságot mint neki. Végre leveretve e nap szörnyű eseményei által haza tért, hol neje még irtózatosb hadi jelenettel örvendez- tété őt meg, mellynek részleteit azonban el-hallgatjuk, mivel a házasság édes titkainak

csattogó hatású leirására nem tartjuk magunkat följogosítva.

Míg ezek így s nem különben történtek, addig . ur az agarász társaság gyűlésén igen meghatólag szónoklott a szegény lovak mellett, s az állatkínzás ellen. Szavai minden érzékeny keblet föllázítottak, a megindulás általános lett, s egyhangúlag határoztatok, hogy minden ezentúl is csak a réginél maradjon. Ezt koránsem kell fonákságnak tartani , mert nálunk mindennapi tapasztalás tanítja , hogy a szép szavak more patrio csak azért mondatnak el, hogy el legyenek mondva, de a belőlÖk származható tetteket több-nyire még szíiletésök előtt sírba temeti a hosszas fontolgatás. E gyűlésből hivatalos kö- teless rge teljesítésére siete . ur, és azonnal meg is kezdé azt, mihelyt pipája keletiesen füstölge. Egy öreg bűnös vezetteték elébe, kinek gyér ősz fürtéi és roskadozó lábai vétke dacára is könyörre indíthattak volna minden szelidebb érzelmű emberbarátot, csak

. urat nem, mert hiszen a vádlott nem drága pénzen szerzett gyönyörű angol vadasz paripa , hanem csak szegény magyar paraszt volt. Halljuk . ur vallatási modorát, mellyen elejétől végéig a szeretetlenség sárga fonala futott keresztül.

,Hát mi a neved, te vén akasztófa ?

,Mióta vagy itt fogva ?

„Nyolc hónap óta.“ ,Hányadik vallatásod ez?

„Még csak első !“

,Csak ? Ejnye, illyen ollyan stb. stb. talán még vagdalózni akarsz, te stb. stb. hogy nyolc hónap múlva értünk csak rá hozzád szólani ? Sokkal több itt a hozzád hasonló gaz cimbora , hogy sem előbb kerülhetett volna rád a sor, te stb. stb.É

„Hiszen

,Hallgass ! Mért vagy itt ?

„Nem tudom , tekintetes uram.“ ,Micsoda? Megállj, vén bűnös, tedd leszűrödéit, hiszen meleg ez a szoba. Miért vagy itt V

„Bizony nem tudom, tekintetes uram.“ ,Marci, kérdezd csak te; talán jobban megért téged

Marci korbácscsal nyaka közé vág az öregnek.

,Na, nem lopás , még pedig lólopás miatt vagy itt ?

„Igen, tekintetes uram, de én ártatlan vagyok , én —“

,Artatlan vagy ? Marci, kérdezd csak , hogy ártatlan é V

Es Marci — de nem, nem kisérjük tovább e jelenetet;, melly nemcsak bennünket, hanem másokat is olly ingerültségbe hozott, hogy rögtön más, szelidebb rendszert akartak folyamatba hozni; de fájdalom, hasztalan! mert a hosszas fontolgatásnak, a sok szép szó dacára is ismét csak az lett vége, hogy more patrio maradjunk meg a régi mellett. —

Mit szóljunk hőseink politikai életéről f Ez nálunk általánosan tekintve is olly csekély jelentőségű még most, hogy szót sem érdemel, s azért az e tekintetben elmondandókon igen hamar áteshetünk.

1. szakács ur egészen a rettegett francia propaganda szellemében működik; ő a gyomrot megrontja, mi által az egész testalkotás meggyöngül, s az uj nemzedék ivadékról ivadékra mindinkább elkorcsosul ; a gyönge, beteges testben pedig ép erős elme sem igen lakhatik, minél fogva félelem és elcsüggedés az, mi ebből származni fog, s akkor —.

2. ur politikája abból áll, hogy semmi politikai elvet nem követ, hanem mindig annak véleményén van, a kitől fél, vagy a ki hasznára lehet, legújabban pedig még nevétől is irtózik a politikának, mert e szó mindig a politikai hírlapokat juttatja eszébe, mikben most gyakran közöltelek hírek Afghanis- tanból.

3. ur minden három évben szokta meg-fontolni, hogy milly politikát kelljen magára öltenie; de azért koránsem változékony ember ám, mert két három nap múlva ismét rendesen visszatér régi poliiikajara, melly abból áll, hogy fontoljunk meg mindent jól, és azután maradjunk meg more patrio a régi mellett.

Hát . nr? Fontos és bokros kereskedési számolásai nem engedik, hogy a haszontalan napi politikára fecsérelje drága idejét; legújabban mindazáltal mégis az „Ofner Zeitungé egy régi példányának olvasására ve- té árva fejét, mellybői nem csekély bámulására azon nevezetes újdonságot tudta meg, hogy Xik Károly Franciaországot elhagyta, s helyette a francia trónra Lajos Fiilöp lépett.

Másnap azonnal csodálkozva beszélé el társainak e fontos újságot, s kinevettetvén általuk, nyugottan ezt válaszolá;

„En csak most olvasám, nekem tehát csakugyan újdonság e rendkivüli eset.“

AZ AGGLEGÉNY.

Midőn agglegényről akarunk szólani r

Adam apánkon kellene talán előadásunkat kezdenünk, s megmutatnunk, hogy már a paradicsomot is csak a házasélet örömei birták valódilag kellemessé varázsolni, miből azután világosan fogna előtűnni az agglegénység súlyos Örőmtelensége ; de mi ezt nem teszszük, mert úgy vagyunk meggyőződve, hogy élő példa előadása mindig határzottabb hatást szül, s azért számos agglegény arcáról leszedegetvén a színeket, belőlök olly képet alakítunk össze,me!lynek látása talán még a legkonokabb nőgyűlölőt is meg fogja kissé rezzentem. S ha e törekvésünknek bár csak egyetlen hölgyet sikerülend is fejkötőhez, és egyetlen agglegényt papucs alá juttatnia, úgy fáradozásunkat igen dúsan érzendjíik megjutalmaztatva.

S most, e rövid bevezetés után, állj elő, te szerencsétlen agglegény, hogy a két magyar haza szebb felének bemutathassunk. Föl veled a szégyenkre, s pirulj Önmagad fölött, ha az emberek ezen egyik legszebb tulajdonát képes vagy még gyakorlani, és szolgálj riasztó például mind azon férfiaknak, kik már harmincadik évöket is túlhaladták, s még sem érzenek hajlandóságot a női szemek mindenhatóságának örökre hódolni!

Tekintsetek e nevetséges alakra, s kacagjatok fölötte hangosan, mert ez szánakozásra nem méltó, hanem csupán metsző és lesújtó gúnyt érdemel.

Nagy fejét gyéren lengik körül kuszáit hajszálai, nem azért, mintha talán tunyaságból hanyagolta volna el rendezéseket, nem, hanem azért, mert ő még e csekélységben is ki akarja tüntetni, hogy megvetéssel mellőz mindent:, mit némi kis csinosságra lehetne magyarázni. Alig lehet ezen ember még öt ven éves, és homlokát már is mély redök barázdálják , mellyek szemei mellett és fölött ösz- szevonulván , az egész, arcnak visszataszító mogorva kifejezést kölcsönöznek, és a meredten tekintő szemeket félig elrejtik, s üregeikbe szoritjak, mintha ezen rósz világ még csak azt sem érdemlené, hogy ezen drágalátos nézőeszközöket egész nagyságukban láthassa. Orra vékony és hegyes, és ezzel talán azért ajándékozta őt meg rósz kedvében a mostoha természet, hogy gúnyosan szúrhasson vele ott, hol fénytelen szemeinek eltompult nyilai ezen gyönyörű munkát már képtelenek gyakorlani. Felső ajkai vékonyak, s a borzas bajusz alatt be felé horpadoznak , az alsók pedig pittyedtek, s beszélés közben görcsösen húzódnak a száj egyik szöglete felé, mi által a pipafüsttől rútul megviselt fogak láthatókká lesznek, s egyszersmind olly sajátszerü nemét képezik az idétlen vigyorgásnak, mellyet minden túlzás nélkül akár harapási vágyra is lehetne magyarázni. Alla hegyes és föl felé ineredez, s ezt azért alkotá igy a természet, hogy idővel legalább lehetőségig közelíthessen az orrhoz, mert hiszen maga az agglegény úgyis senkihez nem szokott közelíteni , s csak az kár, hogy ezen áll és orr száz év alatt sem birnak egészen egyesülni, mit büntetésül rendelt igy el a természet, és pedig teljes igazsággal , mert ha az agglegény a legszebb nővel sem akar egyesülni, úgy igen méltányos, hogy még saját orra és álla se válthassanak egymással szoros egyesülési csókot. így bünteti a természet azokat, kik ellene vétkezni merészlenek ! Ezen érdekes arcot bozontos barkó rámázza körül, mellynek szálai tövüknél szürkülni kezdnek s középen sötétbarnák, mig végok meglehetősen vörös, melly utóbbi körülményt a nyirés elmulasztásának kell tulajdonítani. Valóban, mondhatjuk , ráma és kép igen illenek egymáshoz !

Mi ezen agglegény öltözetét illeti, arról kevés mondani valónk van. Ő a divatot gyűlöli,mert a józan többség, nem majmolva ugyan de mégis hódolva követi azt. Kalapját egészen tarkóig nyomja fejébe, mi által bizonyos megvető és kihivó nemét akarja kitüntetni a dacnak, s egyszersmind azt eszközli ki, hogy fülei legalább is négy ujnyira állanak el fejétől, s ezen gyönyörű helyzetökben annyira meg- csontosulnak , hogy bizvást akár ruhafogas gyanánt is lehetne azokat használni. Soványnak nem mondhatjuk őt, mert a henyeség mindenkor szokott némi kis báját ereszteni ,s hogy potrohossá nem lett, azt csupán epéjének kö-szönheti , mellyet mogorva elégületlensége folyvást működésben tartott. Kabátja nyakig he van gombolva, mert a nagy hőség miatt minden más józan ember nyitott öltönyben jár. Végre , utána szörnyen elhizott vizsla cammog, melly, ura gyönyörű természetét követve, örömest vicsorgatná fogait a mellette fürgén elhaladó kutyákra, ha ezen mulatságos és kedélyes műtételt nem röstellené.

Ime, előttünk áll a siralmas alakú agglegény, s ne gondolja senki, hogy túlzó színeket használtunk, mert mi csak hiven utá-noztuk a természetet, melly igy bélyegzi meg azon vakmerő embereket, kik legszentebb törvényét lábbal tapodják, és másolhatlanul arra határozzák magokat, hogy csupán a halállal fognak párosulni.

De kövessük agglegényünk lomha lépteit, s lássuk, milly élvezet közt tölti napjait.

Ah, mit látunk, könyvboltba lép, tehát mégis legalább az irodalmat pártolja talán; majd meglátjuk.

A legújabb angol és francia torzképeket kéri, és végig forgatja ; ajkait ollynemü mosoly cikázza körül, minővel a tyúkólakat a róka üdvözli, mert hiszi, hogy kávéházaiban e torzképeket jól fogja ismerőseinek boszan- tására használhatni.

A könyvárus a legünneplettebb magyar irók egyikének munkáját nyújtja neki, melly épen csak egy pár nap előtt jelent meg, s nyájasan szól hozzá:

,Nem méltóztatik — ur legújabb munkáját megtekinteni?

„Kicsoda azon — ur ? — kérdi gúnyosan az agglegény, — nem ismerem nevét.

A könyvárus nagy zavarba jő, mert — ur a bolt egyik szögletében ül, s némelly újabb külföldi munkákat forgat.

Az agglegény jól ismeri ezen iró nevét, de olly kimondhatlanul jól esik neki, ha kellemetlenséget mondhat embertársainak, hogy az illy kedvező alkalmat soha nem szokta elmulasztani ; s midőn most a boltból távozik, bizonyosan megelégedést érezne sikerült döfése fölött, ha az agglegény kérgesült szivét a megelégedés isteni malasztja átjárhatná.

Hősünk tovább lépeget, s valahányszor hölgyekkel találkozik, mindig gúnyosan fín- torgatja orrát, ajkait pedig mesés dudoro- dásig pittyesztgeti, mit a szépek olly joizüen kacagnak, hogy az agglegeny szeretne mérgében megpukkadni, ha az egész világ valamennyi hölgyeit érdemesnek birná tartani azilI veszélyes miítétel foganatosítására ; igy azonban csak azzal enyhíti boszuját, hogy egy mellette fütyörészve elvonuló inasgyerkő- cőt oldalba taszít, s orrát olly irtózatos robajjal fújja, hogy egy közelében álló bérkocsis lovai megriadnak, mitől egy arra csoszogó puttonyos asszony annyira megrémül, hogy félre ugrása közben a súlyegyent elveszti, s puttonyával a legközelebb üvegesbolt szekrényét bezúzza, mellynek hangos csörömpölését csak az agglegény gúnyos hahotája múlhatja fölül.

Azt hiszitek, hogy nagyítva szólunk ? — Oh, ne higyjétek azt, s legyetek meggyőződve , hogy csak legszilajabb embertelenség lakhatja annak keblét, kinek szivén még a mindenható szerelem sem birt erőt venni I —

Ez alatt a hidfőhez érkezik hősünk, a naplopók e mulatságos gyülhelyéhez, kik fél napokat töltenek el, folyvást azon szellemdús foglalatosságban gyakorolva magokat, melly- nél fogva szivarukat egészen fogukig füstölikel, a nélkül hogy bajuszok rókát fogna,vagy orruk végén hólyagot húzhatna a tűz, mi közben éles vasgereblyével fésülgetik a jövő s menő asszonyokat és hajadonokat, melly utóbbi ,nemes műtételben az agglegényen egy sem foghat ki, melly szép tehetsége ismerőseinél azon nemét vitta ki neki a tiszteletnek, mely- lyel a fogukat vicsorgafó komondorokra szoktunk tekinteni, midőn bot nélkül kényszerülünk mellettök elhaladni. Egy kis példáját tüstént adhatjuk az agglegény e tekintetben kitüntetni szokott ügyességének.

Csinos hölgy jő Budáról, egyszerű és tiszta, mint maga a megtestesült erény, még a naplopók is miutegy meghökkenve fordítják el piruló arcáról szemeiket; de az agglegény ördögi keserűséggel szól :

,Bizony nem sokáig állhat már a világ ! Illy irtózatos tettetés ! Azt gondolná az ember, hogy istenes utón jár ez a lyány, pedig ezen órában mindennap rendesen —

Épen kocsi robogott el, s nagy sajnál-kopásunkra nem hallhattuk meg az agglegény rágalmát; melly azonban mindenesetre igen súlyos lehete, mert egy magas és nemes arckifejez ésü fiatal férfi, ki épen Buda felé indult, e szókkal támadja meg hősünket:

„Uram, nem vonja ön vissza szavait?“

,Nem! — viszonzá durván az agglegény. „Úgy tehát kénytelen vagyok önt gaz rágalmazónak nyilvánítani.

,Micsoda

„Igen, mert én azon hölgyet ismerem.“ ,Urak, önök hallák meggyaláztatásomat. Fiatal ember, ezért számolni fogunk egy-mással !

„Szivesen.“

E rövid párbeszéd után mérgesen s dohogva rohan tova az agglegény ; és azt hiszitek talán, hogy pör vagy viadal lesz ezen ese-mény következménye ? Csalatkoztok ! A ki mást méltatlanul becstelenít, rendesen azt tanúsítja , hogy keblét egyetlen szikrája sem melegíti a böcsületérzésnek, a rágalmazó pedigkülönben is mindig gyáva szokott lenni. S gyávaság és becstelenség hol lelhetne kényelmesb tanyát, mint azon kemény hustömegben,melly az agglegény keblének azon helyét foglalja el, hol más embereknél szív szívért hévül ! —

Az agglegény kávéházba siet, s reményű, hogy ott majd terhére válhatik valakinek, s ez által epéjét meghiggaszthatja.

Helyet foglal tehát, s a pincértől néhány hirlapot kér. Egyet kezében tart:, a többit pedig könyökével asztalhoz szorítja. S talán figyelmesen olvas? Talán érdeklik őt a haza nyilvános ügyei? Oh, nem, mert ugyan mi érdekelhetné azt, kiben maga a teremtés re-meke, az asszony sem birt érdeket gerjeszteni? Nem olvas ő, csak áldozatra var, és pedig nem siker nélkül.

Imé, egy pohos kis öreg ur közelít ugyanazon asztalkához, olly nyájas és kellemes arcvonásokkal , mintha már legalább harmadik nejével élvezné a földi mennynek örömeit. Ezen ur szeretné a hírlapokat olvasni, hogykedves családjával, ebédlés közben, az érde- kesb újdonságokat tudathassa. Ezt szemeiből olvassa ki az agglegény, és azonnal elhatározza , hogy lehetőségig gyötreni fogja őt.

,Szabad kérnem valamellyiket ezen hírlapok közöl?— szól szívesen kérő hangon a nyájas családatya.

„Majd ha elolvastam,— felel visszata- szitólag az agglegény.

,Várakozni fogok. Szolgálhatok egy kis feketével ?

„Nem szívok feketét.

,Oh, sárga is van nálam; méltóztassék.

„A sárgát is szintúgy gyűlölöm, mint a feketét; amaz betegséget, ez pedig gyászt, s igy mind a kettő együtt véve halált jelképez.

Az öreg ur udvariasan mosolyg, s hallgatva várakozik a hírlapra. Azonban, negyed negyed után telik el, s az öreg ur nyugtalanul feszeng, míg az agglegény folyvást ugyanazon lapra mereszti szemeit. Végre tizenkettőt üt az óra, s a szegény családatya szomorúanballag övéihez, és ezúttal semmi újdonsággal nem mulattathatja őket; az agglegény pedig nagyot kacag, epés gúnyt mormog a férjekre, kiket a harangszó csaladaik körébe riaszt:, és tunya lépéseit azon vendégfogadó felé irányozza , hol rendesen ebédelni szokott.

A terembe lépvén, körülnéz ; egy asztal mellett öt férfi ebédel, kik mindnyájan igen derült kedvben látszanak lenni, s ez elég ok arra , hogy keservesen boszankodjék rájok az agglegény; azonnal elfoglalja tehát a hatodik és egyszersmind utolsó széket, s kezébe veszi az étlapot, mellyből hangosan olvassa e szókat :

,Fehér leves májgombóckával. Oh , ez nem kell! Gondolják csak, uraim, mit leltem két hét előtt egy illy gombóckában!

„Ugyan mit?

,Két

Hogy mit lelt benne, azt nem hallhattuk meg, mert valaki épen akkor nagyon becsapta az ajtót; de a tárgy alkalmasint kellemetlenvolt, mert az öt férfi undorodva teve le kanalat , miután történetesen mindnyájan épen ugyanolly levest ettek.

,Kérem, töltögessük össze a maradék levest, vizslám nem érté szavaimat, s bizonyosan nem fog tőle irtózni.

Az agglegény tehát kettős célt ért el, mert az öt férfi kedvét és étvágyát megrontotta, s egyszersmind kutyáját ingyenleveshez juttatta. Alig jöhetett asztalra étl., mellyről valamelly hasonló kalandocskát ne tudott volna elmondani, s e közben azt, mit magának hozatott, különböző ürügy alatt legalább is mindig kétszer küldé vissza , mindig újabb meg újabb kifogásokat találván az ételek ellen. Kiállhatlan pántolódásainak egy példáját egész terjedelmében közöljük.

,Pincér!

„Méltóztassék.“

,Sok meleg kotyvaléktok elrontá gyomromat ; hozz hideg borjvisz.eleteket.

Kevés pillanat múlva előtte áll a tányér,szép fehér borjuhusszeletkékkel, mikre citromhéj volt hintve, s ecet és olaj öntve.

,Pincér!

„Méltóztassék.“

,Még sem tanultad meg, hogy az olajt ki nem állhatom V

„Engedelmet kérek.“

A pincér olaj nélkül hozza az előbbi ételt.

,Emher, hol az eszed ! Xem tudod , hogy én citromhéj helyett hagymát szoktam erre rakatni.

„Bocsánatot kérek; tüstént!

És harmadszor fordult meg előtte a kívánt étel, s még akkor is talált rajta fitymálni valót. De ne csodalja ezt senki, mert hiszen jól tudjuk, hogy mind azok, kik tetőtől talpig telve vannak tökéletlenségekkel, mindenben , következéskép még a hideg borjuszeletekben is hibákat lelnek.

,Barátom, — szól az asztaltól fölkelvén, az öt férfi egyike a másikhoz, — kicsoda ezen kiállhatlan ember?

„Testben s leiekben összetöppedt, em- bergyülolő agglegény.-

,Szent isten, inkább még ina lőném magamat főbe, hogysem illy szörnyeteg váljék idővel belőlem !c

Mi ellenben azt tanácsoljuk ezen jó urnák , hogy minél előbb házasodjék meg, mert különben mulhatlanul hasonmása leend agglegényünknek , s végre még annyi bátorsága sem marad , hogy magát főbe lőhetne, a mi különben nagyon jól esik az efféle embereknek, mert bizony még csak azon parányi lőport sem érdemlik meg, melly roncsolt festőkön ajtót nyithatna azon valami számára, melly nálok a lélek helyét pótolja.

S mikép mulatja magát az agglegény délután? Úgy, mint délelőtt; terhére van minden embernek, sőt terhére önmagának is, mert konok mogorvasága még az égnek tiszta kék boltozatát is fekete színben láttatja vele. O szinházba nem igen jár, mert vígjátékban rendesen házasság, szomorujátékban pedig többnyire , a házasság meg nem történhetése miatt, erőszakos halál a dolog vege, mitől gyávasága irtózik.

Gyávasága ? Igen , mert ez az, mi az agglegényt a szepnemtol tova riasztja; ő ugyanis bensőleg meg van arról győződve,hogy egyetlen olly tulajdonsággal sem bir, mi által vala-melly hölgynek vonzalmát maga iránt lebilin- csezhetne; ő melyen érzi, hogy szerettetésre nem érdemes; s igy a gyávaság az, melly miatt ridegül szárad el, a gyávaság, mi leg- ocsmányabb bélyeg, melly a férfi homlokát e földön undokithatja. Úgy van, agglegény, te nem merészled hölgy oldalához csatolni napjaidat, s e gyávaságod az, melly miatt kime- letlenül tűzzük ki siralmas alakodat az egész világ legméltóbb gúnyainak !.

S most;, miután nyilvános életéről, ha az illy kopár lézengést életnek szabad neveznünk , már kelleténél is több szót veszítettünk, vessünk futó pillantást még elszigetelt háziéletére is.

Szállására térvén, este mintegy kilenc órakor, a csöngetyüt meghúzza; e munkát azonban többször kell ismételnie, mert öreg katonájának illy késő időben rendesen bal szokott már lenni a fél füle, mikép ő azon sajátszerü állapotot nevezi, melly akkor kö-vetkezik be az embernél, midőn valamicskével többet ivott, mint tulajdonkép elkerülhet- lenül szükséges lett volna.

Az agglegény ismét csönget, s haragjában kedves vizsláját megrugja, mire az illy bánáshoz nem szokott kutya irtózatosan ordít.

Ekkor csoszogó lépések közelitnek, s az ajtó megnyitása közben e szókat dörmogi nagy álmosan a mámoros vén katona, vagy hadas- tyán, vagy magyarul szólva — invalidus :

,Ugyan ne kiáltson olly iszonyúan, nagyságos uram, hiszen itt vagyok már

„Ember, — kiált mérgesen az agglegény, — annyira leitta kend már ismét eszét, hogykutyám hangját sem birja az enyimtől megkülönböztetni.

,Kérem alázatosan, en harminc esztendeig ettem a császár kenyerét, es nem szoktam eszemet leinni; én csak akkor iszom egy kis pálinkát, mikor a hurut háborgat —

Itt hangos és hosszas köhögés szakitá félben a vén katona szavait, melly közben egészen elfeledé magát kimenteni.

Az agglegény belép, s szolgájának semmi hasznát nem veheti, mert a megnyitott ajtón betolult fris levegő annyira neveié a gonosz köhögést, hogy csak akkor szűnhetett meg, midőn mély hortyogás által váltatott föl.

Milly díszes rend uralkodik e szobában ! A falakon pókhálók pompáznak; a bútorokat vastag porréteg ótalmazza a levegő kártékony befolyása ellen; a pamlag egy részét dohányhamu ékesíti ; egy par könyvön csorba poharak és üvegek állanak; a tentatartót vastag penészhártya boritja; a ruhaszekrényen pedig sáros csizmahuzó pihen, mig a kályhavállán 0néhány kormos csuprot szemlélhetni, mikben hihetőleg ízletes reggelit szokott urának készíteni a hurutos vitéz.

Es ugyan mikép tűrhet el maga mellett illy rendetlen szolgát az agglegény ? Azon egyszerű okból, mivel olly kiállhatlan termé-szetű embernél csak olly szolga maradhat meg, kit más helyekről az első huszonnégy óra után bizonyosan azonnal elkergetnének. Különben pedig az agglegény e rendetlenséget észre sem veszi, mert ugyan mikép lehetne annak fogalma rendről, ki a természet legszentebb rendét is lábbal tapossa, és emberi rendeltetésének legüdvözitőbb szakaszától örökre elfordult !

Mi alatt ezen nagy jelentőségű észrevételeket tehettük, addig az agglegény megsza- baditá bűnös testét ruháitól, fogai közé hosz- szu szárú pipát szorított, és kemény ágyára vet£ magáit, melly példáját kutyája is azonnal követé ; azon lényeges különbséggel mind- azáltal, hogy ezen utóbbi az ágy mellett fék-vő bőrpárnájáról előbb levakará lábaival a port, s ez által legalább azt tanusitá, hogy, ámbár egyébiránt gazdájához sokban hasonlít, a tisztaság kedvelésében pipázó urát jóval túlhaladja.

Néhány lelkes szipákolás után derekasan ég a dohány az öblös pipában, s az agglegény a gyertyát eloltja és nagyot prüsszent, mit rögtön olly sajátságos neme követ a dohogó hörgésnek, hogy hajlók vagyunk azt a közönséges böcsületes sóhajtás félig sikerült paródiájának nevezni, s egyszersmind meg vagyunk győződve, hogy ezen kettős külső és belső műtétéi közben, körül belől illyféle gondolatforgács hámlott le száraz agyának odvas csontjairól:

,Mégis csak kellemesen hangzanék, ha valaki igy szólna most mellettem: „Egészségedre , kedvesem !“ — és én nyájasan köszönhetném meg a szives kivánatot !

így azonban csak a vizsla csattanó ásitá- sa válaszolt az árva prüsszentésre.

Közönséges ember most csak kettőt tehetne már, tudniillik: vagy csöndes nyugalmat, vagy fejpárnája alá száz cserebogarat kivánna az agglegénynek, és eltávoznék; de mi különös szabaditékkal bírunk, még leikökbe is pillanthatni illető hőseinknek, s azért példás elszántsággal foglalunk helyet az ágy végénél, és vérünk ismert béketürésével várakozunk a történendokre, miket az agglegény álmai szemeink elé fognak terjeszteni.

A hold gyönyörűen világit, s ezüst sugárokkal csipkézi körül a fáknak lombozatai, mellyek közt álmában kéjittasan sétálgat az agglegény. Keblét ismeretlen vágyak dagasztják, érzi, hogy óhajt valamit, de kívánságának tárgyát nem birja megnevezni ; azt véli, hogy szomjas, és gyöngyöző sziklaforráshoz siet ; de midőn merítni akar belőle, szomorúan tapasztalja, hogy kezei nem érik el a kris-tálytiszta forrásvizet, mig a mellette ellebegő ifjak egész kényelemmel enyhítik szomjukat. Vágyai szünet nélkül tovább űzik őt, es emésztő lángokká magasulnak, midőn az erdő ir- tásos völgyeinek egyikében tükörsima tavat:, s a "tó partján három hajadont pillant meg, olly szépét es tündöklőt, minőt meg a költők legmerészebb dalai sem teremtettek. Testöket könnyű fehér fátyol folyá körül, mint csillagokat a lehunyt napnak halovány gőzparányai, s szemeiknek igéző tüze a holdnak rezgő su- gárait elhomályositá, mig ajkaik üdvözítő mosolya a menny boltozat legparányibb föllegét is eloszlatá. És e hölgyek a boldog agglegényre irányozák epedő szemeiket, karjaikat feléje nyujták, és ajkaikat édes szerelmi szózatokra nyiták meg.

Hősünk agg keble hallhatólag dobog; szemei lángolva tolulnak ki mély üregeikből ; karjai remegve emelkednek az igéző látvány felé, s lábai óriási lépésekkel készülnek a közel üdv felé rohanni; de e pillanatban magas füstoszlop emelkedik a tó közepén, s belőle három fekete óriás fejlik ki ; ezek paran- csolólag intnek hosszú karjaikkal, és a hölgyek siránkozva hátrálnak a tó felé, s ajkaik szabaditásra szólítják föl az agglegényt. Ez azonban nem bizik erejében J és habozva tekint a hátráló hölgyekre , kiknek lábai már a víz fölületén lebegnek; még egy pillanatnyi késedelem, s az üdv Örökre veszve van. Most, vagy soha ! gondolja magában az agglegény, s egy nagy követ ragadván meg jobbjával, hihetetlenségig gyors elszántsággal egyenesen a borzasztó látvány színhelyére siet.

,Elkéstél, nyomom halandó! Számodra e földön az üdvnek forrása örökre kiapadt!

E szókat ezer meg ezer torok harsogta- tá, a magas légből, a fáknak lombjai közöl, s az anyaföld megmérhetlen üregeiből.

Az agglegény kétségbeesve magosra eme- lé kövét, s az óriásokra akará sújtani; de ekkor a tónak hullámai magosra tornyosultak föl, s irtózatos rémalakot vetettek ki,melly oroszlán, medve és sárkány tagjaiból látszott összealkotva lenni; e csodaállat föld re terité az agglegényt, s tüzet, füstöt és vizet árasztott borzasztó agyarai közöl remegő testére, mellynek minden tagjait, majd forróság, majd jeges hidegség rázkódtatá. Végre mellére veté magát a szörnyű rémalak, száját mérföldnyire tátotta el, és óriási deszkafü- részhez hasonló fogait egyenesen verejtékes homlokára irányozá, s tüzes nyelvével remegő szederjes ajakihoz közelíte a szerencsétlen áldozatnak.

Az agglegény kiáltott, mert mellét be- horpasztá az iszonyú súly, de szavát nem hallá senki, mert hiszen ő egyedül volt kopár négy fala között!

Hah, most ütött már végső órája! A rémalak tüzes nyelve ajkait s arcát nyaldosó, és az agglegény — fölébredett!

Kezében üres palackot tarta, mellynek hideg tartalmától meg most is remegtek tagjai; szájából kiesett pipája az ágyruhát meggyujtá, s ha a vizsla nem nyalja arcát, úgy bizonyosan halálát lelte volna a lángok között. —

Ő tehát még álmában is boldogtalan ! És milly véget ér e földön az illy agglegény ? Hanyatló kora bajok özönével árasztja őt el, mik közt nem megvetendő helyet foglal el a gazdasszony, ki őt betegeskedéseiben ápolja, és lehetőségig kínozza.

Végre meghal az agglegény, s szemeit könyörületből az asztaloslegény fogja be, ki koporsajához mértéket vesz. A távol rokonok nevetve osztoznak vagyonában, s holttestét lehetőségig hamar takarittatják el, nem gondolva azzal, hogy valljon nem fog é sírjában még egyszer fölébredni. Es az első vihar, melly a sírkerten dühöngve végig röpül, a föld színével egyenlövé söpri elhagyatott sírhalmát, s még keresztjét is tova sodorja, hogy nyoma se maradjon azon helynek, hol illy konok agglegény csontjai porlanak , rettentő például mind azon férfiaknak, kik a természet legszentebb törvényeit megvetik, s a legnagyobb földi hatalomnak — az asszonyi szépségnek és erénynek nem hódolnak ! —

Vége az első résznek.

Róka úr kalandai

Mióta emlékező tehetsegemet gyakorlom, s mióta az iránt egészen tisztában vagyok magammal , hogy én csakugyan én vagyok, mindig csak egy végtelen nagy fájdalom gyötri belsőmet. Milly szép haza ez a széles nagy Magyarország, gondolám naponként százszor is magamban, milly jó dolgok lehetne itt azállatoknak , s főkép a rókafajnak, ha közöttünk jobb rend es jobb törvények uralkodnának. Mikép lehetne ezen bajon gyökeresen segíteni ? E kérdés nehéz verejtékcseppeket sajtolt ki fejemből, s száz meg száz tervemnek is csak azon meggyőződés lett vege, hogy a magyarországí állatok régi penészes rendszerében változtatni kell , és valami uj, célszerű alkotmányt állítani föl, mert a régi állapotban, hiedelmem szerint, nem maradhatunk, ha vég-veszélybe nem akarunk bukni. De, hogy ezen változás mikép eszközöltessék, az már olly kérdés vala, mellyre még az én ügyes rókafejemből sem akart megfejtés születni. Egy fiatal barátom, róka, valamint én, ki egyszer már Franciaországot is bejárta, azon vélekedésben vala ugyan, hogy mindenek elett le kell rontani a fönálló előítéletek halmazat, s aztán majd megtanítandnak bennünket a körülmények , hogy mit kell a régi rendszer helyébe állítanunk; de én e tervet egyáltalában nem bírtam helyesleni, s azért barátommalilJy politikai vitatkozás alkalmakor igen keményen összezördültem, mert ő azon buzgó szabadelműek soréba tartozott, kik nézeteikkel ellenkező véleményt még csak ki sem akarnak hallgatni. Egyedül maradtam tehát, és hoszszas gondolkozás után, végre ezekben vélém bajunkat gyökerezni : mi magyarországi állatok mind megannyi aprócska kényurak vagyunk, mert nincs köztünk olly hatalom, melly mindnyájunkat egyenlőn birna féken tartani, s melly minden bántalmunk fölött állana. S mi lehetne ez ? Az én korlátolt véleményem szerint, olly törvény, melly minden viszonyinknak tökéletesen megfelelve, erővel is birna, olly rendszert hozni foganatba közöttünk, melly saját jóllétünket biztosítván, egyszersmind tekintélyes állást birna számunkra szerezni az emberek ellenében, kiktől most annyi méltatlanságot vagyunk eltűrni kénytelenek. E nézetemet többször ki akarám hirdetni állatrokonim közt, de mindig attól tartottam, hogy kinevetnek, mert valamint az emberek közt,ugy közöttünk is azon fonák szokás uralkodik, hogy az ismeretlen szegény legény szavaira á legkopottabb kutya sem csóválja el farkát, kivevén, ha a fél világot bejárta már, sutazásaiból visszatérvén, tele szájjal beszéli a tapasztalt csodadolgokat, miket ott látott és nem látott. Fajom boldogságát annyira szívemen viselém, hogy ezen veszélyes eszköz megkisértésétől sem borzadtam vissza, hanem elhatározáin a világ ismert és ismeretlen részeit egymásután beutazni, az uralkodó rendszereket mindenütt szorgalmasan tanulni, részrehajlás nélkül följegyezni, és azután rövid kivonatban magyar állattársaim elébe terjeszteni, hogy a legjobbat tetszésök szerint választhas-sák. E föltételemet teljesitém, s eredményével sietek, most nyíltan föllépni, bevezetésiíl csak azt jegyezvén még meg, hogy az általam beutazott országokat nem fogom megnevezni, mert valamint az emberek, ugy mi műveletlen állatok is csak addig szeretjük a nyilvánossá-got, mig azt mások ellen fordíthatjuk, demagunktól igen örömest tartjuk illő távolságban, a min józanul nem is ütkozhetik meg senki, mert , mi tűrés , tagadás, en magam is örömest elmondom jó kedvemben, hogy a medve szeret mézet lopogatni ; de azért bizony nem esnék Ínyemre, ha a medve viszont azt találná mondani, hogy én, magos alkotmányszerű terveim dacára sem mulasztom el a tyúk-ólakat con amore meglátogatni.

Eleinte nyelvmestert akarékfogadni, hogy az általom beutazandó országok nyelvén némi jártasságot szerezhessek magamnak ; de egy öreg szarka, melly szomszédságomban lakott, s az unalmas téli estéket többnyire nálam szokta eltölteni, azt mondá, hogy a hízelgő ravaszság nyelvét az egész világban értik, s hogy ennél fogva rókanyelvemnél egyébre nem igen leend szükségem. Egy kissé sértve érzém ugyan magamat a szarka ezen szúrós megjegyzése által ; de mivel hasznomra szolgált, tehát szépen megköszönöm, és másnap azonnal útnak indultam.

A szép Magyarszágban majd mély homok koptató körmeimet, majd feneketlen iszap lágyító meg talpamat, majd pedig bűzős mocsárok boszanták orromaa, de ezen kellemetlenségekért némi kárpótlást leltem azon szíves vendégszeretetben, melylyel állattársaim mindenütt megtiszteltek, hol utazásom célja tudva volt, az az, majd mindenütt, mert a szarka egy szomszédnójával közié tervemet, az viszont egy veréb kisasszonynyal tudató azt titok pecsété alatt, s igy harmadnapra már a kárpátvidéki lajhár is csak azon nagy reformokról álmodott, mellyeket, utazásomból viszszatérvén, indítványozni fogok. Különös ünnepélylyel fogadtattam a bakonyi erdőben ; az egész vértesi ifjúság összesereglett tiszteletemre , s a dus lakoma után a vad állatok pompás éjizenével hódoltak érdemeimnek, azon barlang előtt, mellyben az éjszakát messzeható tervek közt virasztám keresztül. Az ifjúság birka vezére a zene után igy szólahozzám:

,Haladásunknak mélyen tisztelt bajnoka !

Nagy ut, göröngyös, veszélyes ut tárul ki előtted ; de te férfias elszántsággal küzdendsz minden akadálylyal, minden irtózatos vészszel. Nemzedékünk rád függeszti szemeit, reményeink benned öszpontosulnak, s visszajöttöd után Örömmel fogunk haladási zászlód alá seregleni. Le a szokással! Éljen a gyors haladás !

Ezen lelkes beszéd által kőnyúkig elérzékenyíilten, csak e kevés szók találtak utat remegő ajkaimon:

„Fiatal polgártársaim! Nincsenek szavaim , ezen ünnepélyes megtiszteltetés illő megköszönésére. Ti vagytok az állatország egyetlen reményei, s terveimnek gyönge virágaiból egyedül csak ti érlelhettek Ízletes és tápláló gyümölcsöket. Én sokat, talán rémitően sokat fogok szenvedni; de életem, örömeim , mindenem a tietek. Szeressétek egymást, mutassátok meg a pártokra szakadt gyönge embereknek, hogy mi oktalan állatok, minden magányérdeket és szenvedélyt feledve,rendithetlen szilárdsággal egyesülünk, midőn a kozboldogság forog szóban. Elérzékenyülésem nem enged többet szólanorn !“

Másnap folytatám utamat:, még pedig egészen a határig mindenütt álnév alatt, hogy a sok tisztelgést elkerülhessem, mellyek szerénységemet legnagyobb zavarokba hozhatták volna.

Elhagyván a szép Magyarországot, jó utakon haladtam előre, s csakhamar több országot hagytam magam után; mellyekben mindazáltal nem igen fényes sikerű tapasztalásokat tettem, legalább nem ollyanokat, miknek honosítására magamban kedvet érezhettem volna.

Röviden szándékom csak elmondani kalandimat, s mellesleg csak azt jegyzem még meg, mikép olly országokban gyüjték magamnak leginkább tapasztalásokat, hol csupán egy fajú állatok léteznek, mivel az állatok baját leginkább abban vélém gyökerezni, hogy öszsze vissza van egymással vegyítve a sok állatfaj,minél fogva igen nehéz azután a sok különböző érdeket és szenvedélyt egy kalap alá kényszeríteni, ámbár egyébiránt majd hatvan családra van szakítva és különözve az egész állatsereg. Állításom igazságát az is bizonyítja, mikép ezen egyes családok magokban meglehetősen megegyeznek, de azonnal szétágoznak, mihelyt egy általános szabályhoz kellene simulniok.

Először is a szakállas kecskebakok szép országát látogatám meg, kik korlátlan hatalmú kényur kormánypálcája alatt élnek. A kényur nagy reménységü és fiatal vala, s olly időszakban jutott kormányra, mellyben atyja bölcs intézkedéseinek következtében haladásnak indult az egész ország. A legöregebb bakok is borotváltatni kezdék szakállukat, és régi bundájok helyett, szűk nadrágokat kezdének karcsú lábaikra öltögetni ; a hölgyek, vagyis kecskenők és kecske kisasszonyok, szásza dós szemérmüket zsibvásárra vivék, és nyílt fölvilágosultsággal a bakok társaságába vegyűltek ; az adott szó megtartása nem tekinteték böcsület dolgának, s a nyílt csalárdság diplomatái ügyességnek neveztetek el ; a kényurat mulatságokkal áraszták el, s társaságába egész nyájanként vezeték a szép fiatal hölgyeket. Ez alatt az öreg bakok derekasan kezelők a nyilvános ügyeket, s hogy a zavarban annál jobban halászhassanak , tehát haszontalan háborúba keverék az országot, mire a medvék követe is szüntelen buzditá őket, gondolván , hogy ezen háború majd tökéletesen megszűri erejöket, és azután könnyen lehetend köztök uralkodójának dulakodnia. A kényur anyja, egy régi öreg kecskenő, ter-mészetesen a régi rendszerhez ragaszkodott, s néhány megmaradt ősz szakállassal folyvást minden ujitás ellen ármánykodott, mi által napról napra még nagyobb bajba keveredett az ország. Csakhamar meggyőződtem, hogy ezen szerencsétlen országon rövid idő múlva osztozni fognak a szomszéd állatok, és azon óhajtással rázám le saruimról a kecskeországporát, hogy bár nekünk is jutna majd valami, legalább néhány köröm vagy szarv, az általános osztozásból.

A farkasok országában is szomorú tapasztalásokat tettem; mindenütt pusztítás és vérengzés nyomaira találtam. A farkasok száma igen meggyérült, s a legjobb hivatalok medvék kezeiben valának, vagy olly farka-sokéban , kik magokat megnyúzaták, és medvebőrt öltének véres tagjaikra. Az egész ország szomorú és elcsüggedt vala; még szívre ható nyelvükön sem volt szabad a szegény farkasoknak szólniok, hanem csupán amúgy medvésen kelle mormogníok, ha személyes sza-badságukat meg akarák tartani. Őszinte beszédbe egy sem merészle velem bocsátkozni, mert attól tartottak mindnyájan, kiket bizalmasan szóliték meg, hogy szavaik majd fülébe jutnak valamelly sunyogó medvének, mi mulhatlanul halálukat fogta volna maga után vonni. Egykor azonban sűrű erdőségben egy szomorúan éneklő elsoványult öreg farkassal

találkozám, melly szíves kézszoritásomat kitűnő hévvel viszonzá, s elhomályosult szemeiből kőnyűit kitörölvén, farkára ült, és megható hangon igy szóla hozzám :

,Köszönöm részvevő kérdései;, barátom uram. Mi némileg rokonok vagyunk, és azért minden tartózkodás nélkül szolgálhatok önnek ügyeinkről őszinte fölvilágositással. Hajdani királyaink annyira elpuhultak hatalmasbjainkkal együtt, hogy a szomszéd medvék napról napra nagyobb befolyást nyertek hazánkban, mi által végre olly függő állapotba jutottunk, hogy uralkodó nélkül maradtunk, és egészen a medvék körmei közé hanyatlónk. Illy állapotot csak az ember bir sokáig eltűrni, de a farkasok hős nemzete nem tarthatja béketűréssel járom alá nyakát. A farkasok egész tömege hangosan harsogtatá e férfias mondást, s a vezérek kitüzék a zendülés zászlaját, és a véres harcot elszánt bátorsággal kezdettük meg. Föltámadásunk azonban idő előtt vala; a farkasok alárendelt nagy tömege még igen müveletlen volt, s nem láthatván tovább orránál, azt gondolá, hogy a medve urak zsarolásai épen nem súlyosabbak a farkas urak önkényénél, s hogy annál fogva mindegy, akár honnan származik is az elnyomatás. Ez okból tehát nem volt kedvök életöket kockáztatni mások kedvéért, és nagyobb részint nyugodtan maradtak, sőt több esetben valóságos árulókká is lettek, reménylvén, hogy a hatalmas medvék hálából enyhíteni fogják majd szomorú sorsukat. Merényünk tehát nem sikerült, s későn láttuk át, hogy elnyomatott és üldöztetett állatoktól nem várhatni kitűnő bátorságot, s hogy előbb magunkhoz kellett volna őket fölemelnünk. Most igen siralmas állapotban vagyunk. Egész természetünket meg kelle tagadnunk, vagy pedig szép hazánkat elhagynunk! Gondolja meg csak, barátom uram, még csak saját nyelvünkkel sem élhetünk, s csupán az erdők vad magányában sirathatjuk nemzeti hangokon, elvesztett drága szabadságunkat !

A szegény farkas ismét elkezdé szomorú nótáját, s én néma öleléssel búcsúztam el tőle, gondolván, hogy jobb hosszabb utón s biztosan boldogsághoz jutni, mint meggondolás nélkül rohanni az Ígéret országának határai fele, s az útban álló első mélységben örökre elveszni.

Ezen siralmas történet kiváncsivá tett a medvék országának megismerésére, s kíváncsiságomat azonnal ki is elégitém. Roppant kiterjedésű birodalmat neveznek sajátuknak a medvék, a mit épen nem csodálhatni, mert vannak: közönséges, mosdó, barna, fekete, fehér, tengeri és még többféle medvék, kik mind ugyanazon természeti hajlamokkal bírnak. Okos uralkodó ezekből mindent csinálhat. Ám tekintsünk csak az állatseregletekbe; a legóriásibb bozontos medve is, morogva ugyan, de mégis táncol a leggyávább ember sipja szerint, kit egyetlon öleléssel darabokra szaggathatna. Róka és farkas sokkal gyöngébb állatok, de annyira mégis egy ember sem birtaezeket lealacsonyítani. Ezen gyávaságuknál fogva tehát igen könnyen kormányozhatok a medvék, s akárkinek dobja vagy sipja után is táncolnak, mit a talpra esett hatalmasabb medvék és parancsolójok mindig ügyesen használhatnak célaikra. S csak az jó, hogy olly lom_ hák és bárdolatlanok a medvék, mert különben bizonyosan már az egész állatvilágot meghódították volna. Az uralkodó medve tehát mindenek előtt csak terjeszkedni törekszik, és minél több állatfajt egyenként meghódítani, vagy elgyöngíteni, hogy utóbb azután ezek-nek erejét az egész állatvilág meghódítására használhassa. Ez okból már az elefántok és tigrisek országában is elhinté a meghasonlás magvát, s ezek megbukása után hatalmas lépésekkel fog kitűzött céljához közelitni. Az általános állatkirály, a hatalmas oroszlán segíthetne ugyan a bajon, de ravasz tanácsosai ügyesen rejtik el szemei elől az ügyek valódi helyzetét, s igya medvék csöndesen mormogva,és talpokat nyalogatva, pihenés nélkül folytatják messzeható terveik végrehajtását.

A medvék főbarlangjában egy magyarországi medvére is találtam, kit ott igen nagy megkülönböztetéssel tisztelnek meg. Szoba eredvén vele, megtudám tőle , hogy utazásinak célja kikutatni: valljon mellyik fajából származnak az ottani medvéknek a magyarországiak ? Okoskodásai szépek valának ugyan, de én nyiltan megmondani neki, mikép nem bihetem, hogy magyarországi medvéink az ottaniaktól származnának ; igaz ugyan, hogy a mieink is szeretik a kényelmet, és inkább készek talpok nyalogatásából élősködni, sem mint szorgalmas vadászat által jobb eledelt szereznének magoknak ; de sip vagy dob nótája szerint mégis nem szeretnek táncolni, és a vas kosarat nem olly könnyen hagyják szájokra kötöztetni, mint a tulajdonképi med-veországiak. En tehát azt hiszem, hogy ott csakugyan hiában nyomozódik jó földim, s jobb volna, ha itthon jó édes méz után járna,a helyett, hogy ott olly sovány kutatással fárasztja magát, melly alatt maga is elsoványkodik, es itteni ügyfeleinek bőre alá sem varázsol hájat.

Egyébiránt azon medve urak házi élete is igen különös; némellyek barlangjából soha nem fogy ki a méz és hús, mig mások nyár közepén is csak talpokat nyalogatják, s még sem támadja meg soha egyik a másikat, pedig százat mernék egyre fogadni, hogy a talpából éló medve nehezen veszitene, mert tapasztalásból tudom, hogy az éhség rendkívüli erőt szokott kölcsönözni az állatoknak ; azonkivül pedig igen természetes, mert hiszen mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a szűkölködő állatok száma sokkal nagyobb, mint azoké, mellyek pompás vadaskertekben éldegélve, a szükséget még csak neveről sem ismerik. Egy furcsa kis kalandom volt azon országban, mellyet nem hallgathatok el. Lakomán valék egy hatalmas medvénél, s áldomásozás közben anynyira fejembe szállott a pezsgő , hogy a szerencsétlen farkasok egészségére poharat ürítettem. A háziasszony elsáppadt, a háziúr elpirult , a vendégek pedig elsárgnllak, s a la-komának rögtön vége lett. Midőn a házból kiléptem, egy óriási termetű fegyveres medve igy szólita meg:

,Uram, kövessen ön

„Hová?“ — kérdém őt meglehetős hányavetiséggel , mert a pezsgő még mindig erősen motozott fejemben.

,Majd meglátja ön

„De nem akarom meglátni. En böcsületes szabad róka vagyok, nekem az urak kormánya nem parancsol.

,Ez újabb sérelem. Kövessen ön, különben erőszakhoz nyulok

A medve igen szép fogakkal volt ellátva, és azért nem mertem tovább ellenkezni. Kevés pillanat múlva sötét börtön falai közt ültem. Pöröm igen sokáig tartott, s alkalmasint életemmel fizettem volna meg az ártatlan áldomást ; de mint idegen utazó, mégis kegyelemben részesültem, s a jeges medvék közé száműzettem , miután bundámat előbb jól kiporolták, olly sajátszerű eszközzel, melly haltól kölcsönzi nevét, a mi engem különösen boszantott, mert halételhez egész életemben soha nem bírtam szokni, és nem is fogok, míg csak egyetlen tyuk, vagy fekete lábú szárcsa terem szép hazámban. Ezen keserű kaland hazámban igen nagy hasznomra vált, mert szenvedéseim említése olly nagy rokonszenvet szült feleim érzékeny kebleiben, hogy befolyásom minden közérdekre úgy szólván, határtalan lett, melly szerencséd ezen szerencsétlenségem nélkül alkalmasint soha nem küzdhettem volna ki magamnak.

A jeges medvék közöl igen különösen szabadultam meg. Midőn egykor a porkoláb számára vadászaton valék, sajátszerű nemzeti elszántságommal egy jégdarabra ugrottam, farkammal eveztem, és szerencsésen a méhek birodalmába jutottam. Sokan hihetlennek fogják ezt talán találni, de róka őszinteségemreMondom, hogy állításom olly igaz, mint akármelly utazó nagy embernek minden szava.

A mehek országában sem a legörvendetesb tapasztalatoknak jutottam birtokába, ámbár királyné ült a trónon. A kormány igen sajátszerű módon kezeltetett. A mehek egész esztendőben dolgoztak, s mégis csak salakjá-ban részesültek a méznek, mig á méhkas nővezére , és környezői, az állatvilágból mindenki előtt ismeretes szándékú és jellemű herék, csak henye mulatság és haszontalan dongás közt élték le kellemdűs napjaikat, s úgy szólván, szinte fürödtek a legjobb szinmézben. Furcsa világ ez, gondolám magamban, a herék azt akarják, hogy mindig nyakig ülhessenek a legjobb mézben, s azon méheket, melylyek olly szorgalmasan szedik számokra össze a mézet, a nélkül, hogy csak igazságos részt mernének is követelni a heréktől, megvetik.

,Ugyan kérem, édes méhe ur, — igy szólék egy mézzel terhelt szorgalmas állatkához , melly vigan dongva szálldogált a köpűfelié, — mikép tűrhetik el önök ezen siralmas állapotot ?

„Mit nevez ön siralmas állapotnak — kérdé csodálkozva a méhe , és füleim körül repkedett.

,Mit ? S még kérdezheti ön ? Hány ezren vannak kigyelmetek, méhe uram, és mégis egész nap szedik a mézet, ámbár jól tudják, hogy nem magoknak szerzik azt, hanem a csekély számú heréknek !

„Szép, ártatlan vezérünkért mi örömest szedjük a mézet, és boldogságunkat csak abban leljük, ha fáradozásainkat kegyes mosolyával jutalmazza

,Már ez csakugyan szerfölött nagy udvariság ; de hát a dologtalan heréknek, az állatvilág ezen haszontalan terheinek mért szolgálnak kigyelmetek?

„Hja ! már ez nálunk szokás, és mindig igy történt, mióta csak méhek vannak a világon , és pedig nem is volt okunk, ezen rendszert megbánnunk, mert ha beférne uraságodköpűnkbe, tehat látni fogná, rnilly diszes rend uralkodik nálunk, s mennyire érezzük magunkat boldogoknak. Ugy van, uram, a hol rend nem uralkodik, s hol a farkastól kezdve, egészen az ürgéig, minden állat pa-rancsolni akar, ott bizony soha nem fog meghonosulni a boldogság. Egyébiránt pedig, ha az előttünk élt méherajok megelégedhettek rendszerünkkel, tehát nem látom át, mért nem nyugodhatnánk meg abban mi is.“

,Már én bizony a kigyelmetek helyén más nótát fúnék; vagy osztozniok kellene velem a heréknek aránylag a munkában és mézben, vagy pedig megmutatnám nekik, hogy nélkülük is el birunk lenni jó méhkasunkban

„Hah ! róka ur, ön förtelmes áruló, és zendülésre akar bennünket tüzelni szeretett vezérünk és kasunk díszei, a herék ellen. Ezért meglakol, ravasz róka uram.“

E szavak után fejemre ült a buta méhe, és keservesen megszűrt dárdájával, mi közben sajátszerű gyanús dongást hallatott, mireazonnal sok száz méhe jelent meg, néhány here vezérlete alatt. Bezzeg jaj volt nekem ! A méhek irgalmatlanul testembe márták dárdái-kat, s csak jó surü bundámnak, és hideg vizgyógyintézetben megedzett testemnek köszönhetőm életben maradásomat.

Minden sajnálkozás nélkül hagyám el ezen sajátszerű okoskodásu méheket, mellyek mindent készek voltak föláldozni elnyomóikért, miket olly könnyen kiűzhettek volna a mézzel gazdag köpűből. Bizony, bizony, mégis csak rósz a világ, és nem sokáig állhat meg sarkaiban, ha illy kiáltó jogtalanság uralkodik még ezentúl is az állatok közt ! — Megvallom, hogy ezen szomorú tapasztalásaim után igen igen csökkent rokonszenvem a korlátlan uralkodási rendszeriránt, s azért eltökélém, hogy egy illy országot sem látogatok meg többé, hanem inkább azon birodalmak felé fordulok, mikben minden állatnak szabad a közügyekbe avatkoznia, s hol nem csupán egyes erősebbállatoik, vagy épen a herék számára és hasznára áll a világ.

A hangyák roppant birodalmába juték ; roppantnak csak hatalma tekintetéből mondom azt, mert kiterjedése nem épen rendkívüli. Mindenütt pezsgő szorgalom mutatkozék előttem , s parányi erejükkel valóságos csodadolgokat vittek véghez a hangyák. A mit nálunk Magyarországban kilenc vén farkas nem hirna el, azt egy kis hangya minden erőkodés nélkül mozditá tova, olly különös erőmüvek segítségével , miket vasutakon gőzmozgonyoknak szokás nevezni. Rékai böcsületszavamra mondom, úgy van, a hangyák országát minden irányban vasutak szeldelik keresztül, s nálunk Magyarországban még az emberek vasúti próbácskái is csak úgy tengnek, mintToldy Miklós lova ; a bárdolatlan állatoknak pedig még fogalmuk sincs az efféléről. Valóban, bizonyos neme a tiszteletnek fogá el keblemet, valahányszor a szorgalmas hangyák csodávál" lalatainak tanúja valék, s legnagyobb szorgalommal kezdem politikai rendszerüket tanulni, gondolván, hogy csakugyan a hangyák találták ki a bölcsek kövét, s hogy nyakig ülnek a boldogságban; azonban csakhamar meggyőződéin, hogy boldogságuk fazeka nem volt fenékig tejfellel megtöltve, hanem savanyu szérdék is találtatott benne.

Egy kimondhatlanul sovány hangyacsoportot látek éjjel, fáklyafénynél tanácskozni, s a szónok többi közt ezeket mondá: „Honfitársaim ! Szerencsétlen hangyák! Mi éhezünk. (Igen ! Igen !) De nem akarunk ezentúl is éhezni. (Nem! Nem!) A kormány nem akarja megengedni a külföldi gabona behozatását, mondván, hogy nem illik a külföldtől függenünk, és a gazdagok egyhangúlag pártolják ezen fonák állítást, pedig ők még hangyái parajokat is a külföldtől vásárolják, mert külföldiek által név éltetik apró hangyáikat. (Helyes! Éljen !) Mi ezen állapotot többé nem tűrhetjük. (Nem! Nem!) Mi...“

E pillanatban zaj szakitá félben a szónokelőadását, s körültekintvén, látám, hogy a vasúton nagyszámú hangyasereg érkezett, félelmesen fölfegyverkezve, s az éhező hangyatömeget irgalmatlanul szétverő. Sok hangya veszté akkor életét, sok pedig tetemes sebeket kapott, s mind ez csak azért történt, mivel szabadon ki akarák mondani, hogy ők éheznek, s mivel képviselőiktől olcsó buzaszemeket akartak kérni ! Szegény hangyák, gondo-lám magamban , magasztalt rendszeretek nekem ugyan nem igen tetszik, s látom, hogy nálatok is csak szóban szép a törvény, de tettben ollyan, mint egyébütt.

Haliám utóbb, hogy a hangyák háborúba keveredtek a sárkányokkal. Ez talán nevetségesnek látszik? Hangya és sárkány? Miért nem; hát Dávid és Góliát? Mig az ügyetlen sárkány egyet mozdul nagy nehezen, addig a virgonc hangyák tízszer megölik csodálatos erőműveikkel. Es mi volt ezen félelmes hábo-rúnak oka? A hangyák mérget vittek a sárkányok országába, és eladták az egész fajnak,mi által minden esztendőben sok ezer sárkány veszett el. ) A sárkányok királya végre megboszankodott, s a hangyák egész méregszállitványát megsemmitteté. S ki gondolná, már most elégtételt kiv ánnak tőle a hangyák, mivel alattvalóit nem engede megmérgeztetni ! Csúnya önző állatok vagytok, jó hangyák, s nem irigylem nagyságtoka t, ha társaitok koplaltatása, s más népek legyikolása által szerzitek azt magatoknak !

Meg egyről kell itt szótanom. A hangyák szabadon élnek, legalább ők erősen hiszik ezt:, s magok választják meg azokat, kik érdekeiket az országgyűlésen képviselik. Egy illy választásnál véletlenül jelen valék, s röviden el fogom azt mondani. A választó hangyák két pártra valának oszolva, soványokra és kövérekre, vagyis ollyanokra, mellyek jó termékeny helyen tanyáznak, és ollyanokra,

mellyek különféle viszonyoknál fogva szükséget szenvednek, inikép azt az állatvilág minden részében tapasztalhatni. Amazok a szegényebb hangyák emelésére, ezek pedig ennek meggátlására állottak össze. A kövérek sárga, a soványok pedig kék selyemszálat viseltek szarvukon, s a választásra roppant készületek tétettek. A vesztegetés annyira emelkedett, hogy a hangyaország meglehetős részének szegénysége egész esztendeig élhetett volna az elpazarlott eleségből. Végre fölviradt a választás nagy napja, s a sovány és kövér hangya, méllyék a követségre vágytak, mindenek előtt lehetőségig legyalázták egymást a szószékről ; ez azonban nem mehetett véghez illő rendben; mert a soványok a kövéreket, ezek pedig amazokat nem hagyák szóhoz jutni, minek aztán természetesen verekedés lett a végié, mire a hangyák előre el valának készülve, mert olly súlyos botokkal jelentek még a gyűlésen, hogy alig birták azokat cipelni. A kövérek csakugyan győztek, mert izmaik a jól éléstől erősebbeik, botjaik pedig, okaik fontosságánál fogva, súlyosabbak valának. A szegény soványak vires fővel vonultak vissza, s a kövér követ nehány nap múlva az országgyűlésén rendkívüli buzgalommal a külföldi gabona behozatása ellen, vagyis, a mint a hangyák ne-vezni szokták, a koplaltatási rendszer mellett szavazott. Tisztelet, bocsület önöknek, drága hangya uraimék, de rendszeröket nem ohajtom állattársaim közt divatba hozni, az emberek hazámban úgyis eléggé használják azt;, mi szegény barmok tehát meg fogjuk nekik mutatni , hogy a műveltség mostani szelid századának kivánatait jobban tudjuk méltánylani, mint ők, kik száj okbol türelmi és szelidségi szavakat hullatnak, kezeikkel pedig súlyos bo-tokat forgatnak az ellenkező vélemenyüek fejei fölött. Nem, nem, édes hangya IS ember ural, a magyarországi rokák , farkasok, ökrök , sertések és egyéb oktalan barmok anynyira soha nem fogják magokat lealjasítanb hogy közügyeikben meggyőző okok helyett gyalázatos vesztegetést és botokat használjanak ! —

Sok efféle fonákságot tapasztaltam még a hangyák országában , s szomorúan hagyám azt el, egyenesen a büszke harcias kakasok hazája felé irányozván fontolva haladó lépéseimet. A derék kakasok az egész világot há-borúval készültek elborítani, s olly hangosan kukorikolták messzeható terveiket, hogy egy két hét múlva, már a verebek is tudták szándékukat. Az országgyűlés igen élénk volt, s a tyúkok vidor szárnycsattogással bátoriták és tüzelék a fölbuzdult kakasokat. A kakasfejedelem nem szerété a közkakasok ezen irányát, mert ő egyetlen gyönyörűségét csak abban leié, hogy szeretett tyúkjainak és csirkéinek minél több eleséget kapargált, miben a háború, valamelly állatfajjal, természetesen gátolni fogta volna őt. Es ő azt hivé, hogy ezzel igen jól cselekszik, mert véleménye szerint béke idején minden közönséges kakas is jobban gondoskodhatik csirkéiről, mint veszélyes háborúnák idején, s ki tagadhatná, hogy e gondoskodás minden kakasnak legfőbb kötelessége. A kakasok fejdelme legalább igy okoskodott. Azonban leghatalmasb tanácsosa, egy középkorú kis fekete kakas olly tüzesen beszélt mindig az országgyűlésen, hogy csakugyan háborúra kelt volna a dolog, ha egy véletlen esemény a fekete kakast le nem taszítja hatalmának polcáról. A baglyok országában ugyanis iszonyú mozgalom támadt. A mély tudományu baglyok lerázák néhány pillanatra szemeikről a százados álmaá, és — énekelni kezdettek, vagyis tulajdonkép huhogni, a mit ők azután éneknek neveztek el, mert nincs állat, melly annyira szeretné önmagát magasztalni , mint a bagoly, természetesen azért, mivel élhetetlensége következtében mások által nem igen szokott magasztaltatni. Az öreg kakas ezen huhogástól megijedt, gondolván, hogy veszélyben bátorságot jelent az éneklés, s tudván, hogy á baglyok nagyon el vannak mindenütt terjedve, hol egy odvas fa, vagyrozzant torony kényelmes lakhelyül kínálkozik , mert tudnunk kell, hogy a bagoly mindenütt azonnal meghonosul, és rendkívül bol-dognak érezi magát, a hol egy kis sovány eledelre talál, s mellette békével alhatik. A kakasok fejdelme tehát igy okoskodék: a baglyok azt éneklik, hogy mig csak egyetlen odvas fa vagy rozzant torony fog találtatni hazájukban , vagyis helyesebben erdeikben és bérceiken , mellynek üregében egy szerelmes és boldog frigyben élő bagolyfi és bagolykisaszszony biztosan alhatik a jövendő elébe, mind addig egy csepp vizet sem adnak kakasaimnak, s valamennyinek szomjan kell elveszni, ha a határt átlépni elég vakmerők találnának lenni. Rendkivüli bátorságuknak kell lenni, mert különben illy iszonyú tartalmú huhogásra nem igen mernének vetemedni. Mihelyt ezen okoskodását bevégzé a kakasok ura, azonnal munkához fogott. A legbátrabb kakasokat szép kövér tyúkokkal s gyönyörű nagyszemű sárga kukoricával tiszteié meg, és ez által elnémitáőket; azután hátulról, legmeghittebb kakasai által, egyenként kiszedeté a kis fekete kakas tolláit, hogy szárnyait ne csattogtathassa olly hangosan. Végre tehát a kakasgyülés nagy többségé minden hímezés hámozás nélkül kimondd, hogy a fekete kakas iránt már többé nem viseltetik bizalommal, s annál fogva magas helyzetéből szépen lecsöppent a harcias szellemű fekete kakas, s helyére egy hizott kakas lépett, melly csak hasára gondolván, a kakasok közt a békét természetesen minden áron föntartani törekszik. Ez által annyira csökkent a kakasok böcsülete az egész világban, hogy legigazabb szavaikat is csak puszta dicsekvésnek kezdik mindenütt tartani, és még a nyulak ismeretlen országának követe is gúnyos megjegyzéseket merészel ellenök hallatni. Bizony, bizony, nagyon elvetette a sulykot ezúttal a kakasok főnöke ! Hiszen iszonyú rette-gésből huhogtak a baglyok, s bátorság még legmélyebb álmokban sem szállotta meg bölcs fejőket. Vagy nem tudta a kakasok ura, hogya csizmadiainas is azért énekel vagy fütyöl az utcán, midőn késő este borért küldik a legé-nyek , mivel fél a sötétben ? Tapasztalt koránál és műveltségénél fogva ezen meglepő körülményt bizony tudnia kellett volna.

Ezen esemény igen lehangolta kedvező véleményemet a kakasok országlási rendszerükről , miután szomorúan tapasztalául, hogy a mit önkény által nem vihetett véghez a kakas főnők, annak kieszközlésére, néhány silány sárga kukoricaszemért, magok a képviselő kakasok nyújtottak neki segélylábakat, nem gondolván arra, hogy szép rendeltetésüket egészen máskép kellene teljesítniök. Azonban , gondolám magamban, majd tesz erről a sajtó és nyilvánosság, merít, mellesleg jegyzem ezt meg, a kakasok annyira haladtak már a műveltségben, hogy számos hírlapot tartanak, mikben, a törvények értelme szerint, szabadon lehet minden alkotmányos tárgyról kukorikolni. De e részben is csalatkoztam. Köz-tudomású dolog, hogy minden szerkesztőnekigen igen jó gyomorral kell birnia, mit a világ valamennyi szerkesztője épen nem homályosan tanúsít. Természetes tehát, hogy a kakasországi szerkesztők is rendkívül gyorsan és könnyen emésztő, igen jó gyomorral birnak. A kakasok ura tehát, melly, mint már említők, egész életét csak csirkéi számára gyakorlott kapargatásban tölté el, dúsan látja el szükséges , sőt fölösleg eleséggel a kakas szerkesztőket, s ezek azután , illő hálából, vagy egészen hallgatnak, vagy pedig úgy, és olly hangon kukorikolnak, mikép nekik parancsoltaik. Ez a müveit világban is igy szokott történni, miért nem gyakoroltathatnék tehát a kakasországi szerkesztők által is? Ez igaz ugyan, de nekem még sem tetszik, s nem átallom kimondani, hogy feleim közt vagy semmi, vagy csak olly hírlapot óhajtók megalapittatni, melly az igazságot mindig ki merje mondani, habár valamennyi kopó, farkas , juh , ökör, szamár, vonitna, ugatna, mekegne, bőgne és ordítna is ellene, mert tisztelet, böcsület ugyanmindenki érdekének, de igazság, szigorú igazság mindenek fölött ! Valamint tehát mindenben, úgy e tekintetben is óhajtóm, hogy az állatok tultegyenek az embereken, mert csak igy fognak aztán általok az eddigi üldöztetés helyett böcsültetni.

Azonban, a kakasországi szerkesztők becsületére meg kell vallanom, hogy találkoztak közöttük néhányan , mellyek a fekete kakas és tervei mellett hathatósan kukorikoltak ; de ezek bezzeg ki is kapták a magokét ! Szavaikat úgy elcsavarták a kakasok főnökének kegyencei, hogy végre ollyasmiket sütöttek ki belőlők, mellyek a törvények bötüértelmével nem egyeznek meg. S mi történt azután az illy szerkesztő kakasokkal ? Ollyasmi, minél fogva többé nem kukorikolhattak, és a pajkos ifjú-ság által sértő gúnynyal kappanoknak neveztettek. A kakasok főnökét az efféle dolgok miatt nem igen szeretik ugyan a kakasok, s már élete ellen is törekedtek ; de én azt ismét nem helyeslem, sőt egyenesen gyalázatosnak tar-tóm, mert annyi sok kakas miért közelit orozva egyhez, midőn a fönálló rendszer értelménél fogva az országgyűlésen minden ügyeit kedve szerint kormányozhatja ? Minden hiba a képviselő kakasokban őszpontosul, mellyek az ország közérdekeit azon vidék érdekeinek áldozzák föl, hol ismét követté ohajtatnak vá-lasztatni; ezen vidékek érdekeit viszont annak adogatják el, ki olly sokat tud kaparni, hogy nekik is bőven juttathat a takarmányból.

A milly magasztos érzésekkel léptem a kakasok országába, olly szomorúan hagyám azt el, midőn tapasztalára, hogy az ország boldogsága többnyire szennyes érdekeknek áldoztatik föl. Hová forduljak már most, gondolám magamban, s nagyot sóhajtottam a világ romlottsága és ferde iránya fölött. Láttam már kényurasági és képviseleti rendszereket, s mind ezeket ollyanoknak tapasztalam, hogy épen nem szeretném földiéiül közt meghonosítani balságaikat. Még egyet kisérték meg. Egy igen derék farkastól hallám egykor,hogy állatországban tartózkodott darab ideig, melly annyiban hasonlit a mienkhez , hogy mindenfele állatfajok laknak benne, s mégis mindnyájan boldogak, s a legjobb, és egy-szersmind legszabadabb intézményekkel, s a legkielégitőbb politikai rendszerrel birnak.

Oda utaztam tehát, s eleinte csakugyan valóknak gondolám farkas barátom állításait, mert látám, hogy a legnyomorubb kutya is bátran megugathatja a holdvilágot, a mit egyébiránt mindenütt szabad tennie, s hogy szorgalom és munka által kényelmes és tisztes álláspontra vergődhetik, a mit nem mindenütt szoktak neki és a hozzá hasonlóknak megengedni ; látám továbbá, hogy a közügyekre a legnyomorubb férgecske is bátran folyhat be ; hogy az ország terheit minden állat segíti viselni, s még több igen dicséretes dolgot is láttam ; de mennyi fonákságot kelle mind e mellett mégis tapasztalnom! Láttam, hogy a legközönségesb állatoik, nem elégedvén meg valamelly törvényszék Ítéletével, a bűnöst utónútfélen elfogák, és ősszetépék; láttam, hogy a korlátlan szabadság kőzepett más országokból hozatott szerencsétlen állatok, láncokkal terhelten, fájdalmas verés által nehéz munkákra kényszerittettek; láttam, hogy azon állatokat, kik ezen iszonyú kínzás ellen nyíltan szólant, vagy a „szabad“ sajtót és „korlátlan nyilvánosságot használni merészlék, más állatok elfogdk, s előszőr szurokba , azután pedig tollúba hempergették, s „szabadon bocsátották; láttam, hogy az idegen állatok jo-gaikat lábbal tapossák, s elégtételt még sem akartak adni, mert hiszen ők „szabadok“; láttam — de minek hozzak fől még tőbb részletet, miután meg vagyok győződve, hogy értelmes feleim az eddig mondottakból is átlátandják, mikép az ott uralkodó rendszer minket magyarországi állatokat koránsem fogna egészen boldogokká tehetni, sőt tőbb tekintetben talán még azon is ronthatna, a min jelenleg némi kis őrőmet érezhetünk.

Busán s leveretve érkézéin tehát visszaszép hazám gyönyörű berkeibe ; a magyarországi állatok gyűlésének eredménye azonban ismét fölvidított, s megtestesité bennem azon reménydűs igét, hogy jőni fog még egy szebb idő, mellyben a boldogság legragyogóbb fény-fokára fogunk emelkedni. Véleményem és szerény tanácsom, utazásaimban mentett bő tapasztalásaim után, röviden ebben öszpontosul : ne rontsuk le a fönállót addig, inig minden tekintetben jobbat nem állíthatunk helyére; ne majmoljuk az idegen állatok szokásait és intézményéit, mert nem minden országban érik meg a narancs és fige; iparkodjunk magunkat lehetőségig kiművelni, gondoskodjunk arról, hogy anyagi szükséget ne szenvedjünk, mert az erőteljes test és gondtalanság ritkán nélkülözhetők a lehető legnagyobb boldogságkikűzdésénél; afölvilágosodást még a legszegényebb ázalék féreggel is teljes mértékben ismertessük és kedveltessűk meg, és szeressük egymást. Mihelyt mind ezek teljes gyakorlatban fognak köztünk virágzani, akkor bizonyosanállandóan megtelepül end határaink közt azon boldogság, melly után most mindenfele kap-kodunk , s mellynek nem külföldön kell teremni , hanem saját keblünkben csíráznia, ha akarjuk, hogy az idő minden viszályaival hathatósan es örökre dacolhasson

ESTI SÉTA.

A kit nappal asztalához bilincsezve tart a munka, vajmi jól esik annak, este egyet sétálni , Pest gyönyörű utcáin, miknek hosszában nem tudja az ember, minek örvendjen inkább : a mindenütt s mindenben uralkodó rendnek s tisztaságnak é, vagy a növekedő jóllét mosolygó jelenségeinek, mellyek úgy szólván, minden lépten nagyobb kellemmel lepik meg a szemlélkedő sétálót:, kinek a munka által lehangolt gondolathúrjait újabb kedvre feszíti az egymást érő szívemelő látvány...

Óránk tüstént üti a kilencet, s a világossághoz még nem egészen szokott szemeink fekete sárga karikákat kezdnek látni, elménkben pedig tömkeleges zagyvalékká olvadnak össze a gondolatok, s a szemek előtt gyűrűző szomorú színek komor busongást kezdnek egész valónkra ömleszteni.... sétáljunk egyet, ha úgy tetszik, s viduljunk föl fiatal Pestünk szépségeinek látásán, melly célunkat főkép most este érhetjük el, midőn a csillogó boltok bezárvák, s nem suhog annyi fényes őltőzet a kövezeten, hanem egyszerű pongyolában mutatkozik a város .... a viruló hölgy is egyszerű pongyolában legbájolóhb, midőn minden divatos fesztől megszabadulva, igénytelen természetiességben jelenik meg a csodáló szem előtt....

Az úri- és kigyó-utcák szögletén állunk ; mi szép kilátás nyílnék előttünk a fehérhajó vendégfogadóig, ha vékony köd nem homályositná a légkört, s a lámpák kissé világosabban égnének; de hiában, a köd minden rendkezelés dacára is csakugyan homályosságot okoz, s az utcai világositás bérlőjének élni kell, a lámpagyujtók pedig nem tehetnek arról, hogy a bor olly igen méreg drága, s azért kénytelenek az olajnak egy kis részét borral cserélni föl, miért senkinek nincs jogaőket kárhoztatni, mert minden ember élni akar, s a köz gazdálkodási rendszer mellett napról napra súlyosb lesz ezen akarat végrehajtása ; mivel pedig a világosságot, vagyis lámpák kivilágítását, árlejtés utján azon vállalkozóra bízzák, ki azt legolcsóbban teljesíti, s ezen árlejtés évről évre csak úgy h agyatik helyben, ha a vállalkozó mindig valamivel kevesebbet kiván az előbbi bérnél, tehát ő is természetesen évről évre kevesebb olajt szánhat a lámpákra, s embereit mindig roszabbul kénytelen fizetni, kik aztán az olaj egy részének elsikkasztása által szereznek magoknak kárpótlást; végre majd oda jutunk, hogy a világítás vállalkozója nemcsak pénzt nem kap, hanem még fizetni leend kénytelen e szép jog gyakorolhatásaért. Akkor lesznek majd igazán sötétek az utcák ! De ezen sem kell búsulni, mert sötétségben aztán csak lassan s tapogatózva, többet hátra mint előre, botorkálhat az ember, s a mai világ gyarlóságai közé tartozik azon hiedelem, hogy jobb sötétben tapogatózni, mint világosságban gyorsan haladni, s minden lépten pohos urakba ütközni, kiknek testet a rendkívüli bőség és unalom anynyira kitágitá, hogy négy ember helyét foglalják el a keskeny járdán....

Mi a patvar, talán megesőzött az idő ? Oh nem, csak a hó olvad, s mivel a pesti házakra nem igen szokás bádogcsatornákat alkalmazni , tehát igen természetes, hogy a hó olvadásakor nyakába csurog az embernek a viz, ha esernyővel nem akarja magát fárasztani. Pedig vajmi csekélységbe kerülne a házakat illy csatornákkal ellátni ! .... De hagyjuk ezt, s menjünk tovább, és föl se vegyük , ha bár övig föcskendezzük is össze magunkat hévízzel ; hiában , az már nem lehet máskép, mert az egyik házbirtokos fölvágatja háza előtt a fagyos havat, a másik pedig nem teheti azt, mivel épen ezen télen vezeti lyányát először bálba, s igy nincs pénze illy haszontalan kiadásra, minek természetes következménye, hogy a háztetőkről lecsurgó viz mély gödröket mosa hóba , és aztán a keményebb jégdarabokról rögtön illy mélységekbe csúszik az ember lába, s jó, ha csak csúszik, és egyszersmind el nem törik. Azonban, valamint mindennek, úgy ennek is meg van a maga jó oldala; a kinek ugyanis rósz állása van a világban, az, illy folytonos gyakorlás által a csúszásban, utóbb kényelmes helyzetre vergődhetik föl, s azért ne bánja senki, ha néhányszor a csiíszás kö-vetkeztében térdre bukik is, mert ha ezt megszokja, úgy annál biztosabban reményiheti, hogy idővel még sokra viheti dolgát, mivel a ki magát megalázza, az bizonyosan fölmagasztaltatik....

Haladjunk tehát csak bátran tovább, s ezen kis véletlen kellemetlenséget bizonyosan többnél több gyönyör fogja velünk feledtetni, mert.... ezerszer bocsánatot kérünk, hogy okoskodásunk fonalát megszakitni vagyunk kénytelenek ; de hóban vízben olly hosszan, a minőre az isten alkotá testünket, elnyúlva, nem nagy kedvet érezhetünk a séta gyönyöreirőlépületesen okoskodni. Azonban, keljüuk föl, rázzuk le zekénkről a vizet, örvendjünk, hogy még csak nyakunk sem tört, s mondjuk el a rémséges történetet, melly apánk szerencsét-len fiát lábairól olly váratlanul lekapta. Azuri kocsisok Budapesten dicsőségeik közé sorozzák azon szép szokást, melly szerint lovaikat a kapu alatt olly csöndesen tartják, hogy még csak fülöket sem mozditják az okos állatok; midőn azonban az uraság a kocsiban elfoglalja helyét, akkor a lovak ágaskodva hatalmas ugrással rohannak ki az utcára, s az épen arra menő ember csak óriási ugrással mentheti meg életét .... igy történt most velünk is, nagyot ugrottunk, olly nagyot, hogy magunk is csodáltuk, mert édes hazánkban az ugrás igen szokattan dolog; de ugyan meg is adtuk vakmerőségünk árát, mert derekasan elestünk. Ámde tehettünk é ennél jobbat ? Ha nem ugrunk , ugy a hatalmas lovak taposnak el, s végünk van, ha ellenben ugrunk, ugy legfölebb is csak egy két tagunkat kockáztatjuk,

és életünk legalább mégis megmarad. Tehát csak ugorjunk, s ne féltsük tagjainkat, mert gyáva az, ki a bizonytalan veszélytől annyira retteg, hogy lelketlen odaadással a bizonyosnak veti magát martalékul. Inkább vigye patVar egy két tagunkat, sem mint menekvés megkisértése nélkül hagyjuk magunkat eltapostatni.... De ugyan mikép birunk illy mindennapi gyermekségről olly komolyan szolani ! Hiszen ezen egész balesetben józan szemmel semmi különöst nem láthatni. A kocsisoknak ez már szokások, mért nem valánk tehát szemesebbek, s mért nem vigyáztunk jobban; és már most dugjuk zsebünkbe balesetünket, és hallgassunk róla. Talán vigyázóbbak leszünk ezentúl, mert hiszen maga kárán tanul a magyar, mikép az egyszeri magyar nemes ember mondá huszadszor, midőn már huszonegyedszer csalta őt meg a gyapjukereskedő....

Menjünk tovább, mert a szervitatérről még csak nem fordulhatunk vissza, s alkalmasint még csak most veszi majd kezdetét az estiséta gyönyörének élvezése, mellytől olly sok szépet Ígértünk magunknak....

,Nagyságos tekintetes ifjú uram, csak egy kis parányi krajcárt kérek, még ma nem ettem semmit, és az utcán kell megfagynom, ha nem könyörül rajtam?

E szokat egy rongyokba burkolt kis fiú keserves síró hangon intézi hozzánk, s remegő kezét felénk nyújtva, gyorsan követi lépteinket. Váltsunk vele egy pár szót.

„Mért nem mégysz szüléidhez ?"

,Oh, kedves nagyságos uram, már nekem sem apám, sem anyám nincs ; az apámat húsz esztendő előtt katonának fogták, s szegény a háborúban elveszett, mindjárt az első esztendőben...

„Hány esztendős vagy ?"

,Hét múltam el tavaly szüretkor.

„SemmirekeHö, minő szemtelen hazudság ez. Azt mondod, hogy hét esztendős vagy, mikép halhatott meg tehát apád már húsz esztendő előtt?"

,Én .... én .... azt bizony nem tudom ; .... de anyám igy beszélte nekem....

„Hát anyád hol van?“

,Uraságnál szolgált, de két hét előtt bujában a Dunába ugrott, mivel azt fogták reá, hogy egy ezüst kanalat lopott el. Most már csak magam vagyok, éhezem és fázom, s meg kell fagynom, mert azon asszony, a kinél tartózkodom, nem bocsát konyhájába, ha nem hozok pénzt

„Itt két garas, siess haza ; de a hazudástól szokjál el, mert különben elhagy az isten, és senki nem könyörül rajtad.“

Talán nem kellett volna a hazug fiút e csekélységgel megörvendeztetni? Isten neki, mi megtettük, és tettünket nem sajnáljuk, mert a nyomor a szegény gyermek egész külsején csakugyan nem volt hazudság, s ugyan tehet é ő arról, hogy nincs senki, a ki az illy szerencsétlenek ügyét fölfogná, s megszabadítaná őket az akasztófától, mellynek illy utón idővel bizonyosan áldozativá kell lenniök, meddig a halálbüntetés divatban fog maradni....

De mi zaj támad mögöttünk? Ez valóban azon szerencsétlen kis fiú sikoltása volt. Forduljunk vissza. Milly undorító látvány ! Egy száraz asszonyi alak, kinek arcán riít szenvedélyek , s részegség bűnjele a legnagyobb el-vetemültség bélyegével párosul, s kinek testét a szemétgödrökből szedett undok rongyok csak félig meddig képesek födözni, egyik kezével haját tépi a kis fiúnak, a másikkal pedig hátát döngeti. Halljuk szavait.

,Majd adok én neked, unalmadban olly ostoba meséket kigondolni, hogy minden bolond hazudságon kaphasson. Mért nem mondtad azt el, a mire én tanítottalak?

„Azt gondoltam, hogy jobb lesz, ha minden embernek mást mondok.

,Add ide a pénzt, a mit kaptál

„Itt van.

,Micsoda? Te istentelen betyár, igy akarsz engem megcsalni ? Két garast kaptál,és csak egyet adsz ide? No ezért kikapsz. Ide a másik garast is; büntetésül ma nem kapsz enni.

E párbeszéd alatt zápor gyanánt hullott a kis fiúra a verés, és kevés pillanat alatt már nagy embercsapat csoportúit össze a szomorú jelenet színhelyén, mert ha Pest utcáin valaki csak rögtön megáll, s aggályosán kö-rültekint, bizonyos lehet:, hogy néhány pillanat alatt százan fogják őt bámulva környezni. A bámulok közt egy dohányozó városhajdu is mutatkozék ; egy szelíd arckifejezésü öreg megszólítja őt, mondván:

,Intse meg ezen asszonyt, mert még agyonveri a kis fiút

„Minek inteném meg, hiszen ismerem, ő anyja ezen fiúnak, s az anyja talán csak megverheti fiát.“

Ezzel a hajdú tovább állott, s jó lesz, ha mi is folytatjuk utunkat, nehogy a boszuság erőt vegyen rajtunk. Gyújtsunk pipára, ez jó óvszer szokott lenni a bosznság ellen.... Ezer villám, a tolongásban a pipát a selyem zseb-kendővel együtt ellopták.... De minő gyanús suhanc surran itt el mellettem....

„Megállj csak, jó barátom .... mi van kezedben? Ez az en pipám es kendőm.... Hej drabant !

„Mi tetszik ?“

,Ezen fin ellopta pipámat és kendőmet, vigye magával; tulajdonomat pedig adassa általa kezeimbe vissza..

,„Kérem, en ezen pipát es kendőt egy úrtól vettem ,“É — le szavak után a suhanc furcsa, olly furcsa tekintetet vetett a hajdúra, hogy értelmét meg sem merjük magya-rázni, mert a világért sem akarnók őt talán helytelemil gyanúsítani, ámbár ez egyébiránt szeles divatban áll a mai világban.... A hajdú ünnepélyes komolysággal ezt mondá a suhancnak:

„Ismered azon urat, a kitől ezen holmit vetted ?“

,„Hogy ne ismerném ?“

„Jól van, lódulj tehát;, s holnap reggel kilenc órakor jőj azon úrral a városházra, hogy állításodat bebizonyíthassa. A pipát es kendőt is oda viszem, s kérem a tekintetes urat, méltóztassék majd holnap ugyanazon időben szinte oda fáradni, akkor aztán majd kiviláglik az igazság.“

A suhanc gondolatgyorsasággal eltűnik, s a hajdú is távozik ! Mi pedig isten nevében folytathatjuk sétánkat, s a jó ég tudja, látjuk é valaha jogszerű tálajdonunkat, mert rendkívüli meglepetésünkben még számjegyét is feledtük megtekinteni a hajdúnak.... Nekünk ugyan megesett a diószegi vásár, s ha csakugyan nem csal sejtésünk, és valóban kárt vallunk, meg hallgatnunk kell vele, mert kü-lönben a káron fölül jól ki is nevetnek.... Átkozott történet ! Kimondhatlanul furcsa rendkezelés, milly komoly javítási gondolatokat ébresztél fejünkben : dolgozóház, javító rendszer, lelencház, városi rendőrség, hatósági szerkezet

,Haza találok én! Haza találok én!

Mi ez ismét ? Egy tökéletesen lerészegült favágó tántorog felénk; adjunk helyet neki, mert számára igen szűk most az egész széles utca. Kalapját fejéről fejszéjére tette, s fűrészét nyakába akasztotta ; vérpiros arcán legjobb kedv mutatkozik, ámbár száját s szemeit alig birja megnyitni, s akár mikép énekeljen is, mi csakugyan nem hiszszük, hogy haza találjon ezen magasztos állapotában. Mire kiér a Terézia város legtávolabb utcájába, addig alkalmasint eszmélet nélkül terül el valahol a hóban, s holnap majd fagyva viszik a kórházba. S mégis vannak, kik rendhiány miatt panaszkodnak, pedig ugyan ki tehet arról, hogy e favágó egész napi keresményét megitta ! ha megfagy, ám lássa, maga lesz az oka, mert csak nem kívánhatjuk, hogy nálunk is, mikép Londonban szokás, az utcán este kóválygó részeg embereket biztos helyre hur-colja a rendőrség, hogy életökben vagy vagyonúkban kárt ne szenvedjenek. Minek ez ;gondoskodjék kiki magáiról, az ur isten pedig mindnyájunkról....

,Haza találok én! haza .... Halt’s lhm auf ! Halt’s Ihm auf!

Mi történt ? Ha ha ha! A háztetőről nagy tömeg hó zuhant a favágó fejére; ingadozó lábai összeroskadtak alatta , s most kézzel lábbal kapálózik és éviekéi a hóréteg alatt, s azért kiáltoz olly rémségesen, mert azt hiszi, hogy rablók verték le lábairól. Hagyjuk vergődni a jámbort, talán eszére hozza majd a hideg hózuhany és rémülés....

Milly szép fiatal hölgy közelit felénk.... csodálatos, hogy szolga nem követi lépteit, mert a fehértollas kék bársony kalap, nehéz habselyem burkonyka (Crispin), az alatt suhogó zöld selyem ruha és bársony bakkancska nem földszinti származásra mutatnak .... de mi ez...? Jól hallottunk é?

,Nem méltóztatik nagysád haza kisérni ?

Valóban e szóikat susogá a szép hölgy ...# de nem, még sem hihetjük; bizonyosan megcsaltak füleink, mert hiszen Pest legnépesh utcáján, esti kilenc órakor, mikor meg számos tisztes asszony es hajadon sétál haza esti mulatságokról, illy botrányos jelenest a világért sem merünk valónak hinni.... De talán megis? mert egy öreges vastag ur visszafordul, utána néz, órájára tekint, kalapját jól lehúzza szemeire , zekéje gallérét fölhajtja, hihetőleg, hogy meg ne ismertethessék, és .... gyors léptekkel követi a hernyóból lett cifra pillangó nyomdokát. Ej, ej, öreg ur, jó éjszakát, s üdvözölje ön nevemben orvosát, mindkettőnk barátját:, kinél kevés nap múlva hihetőleg látogatást fog ön tenni. Most pedig térjünk viszsza meleg szobánkha, mert a kigyóutca sarkától a szervitatérig ezúttal, úgy hiszszük, tálig elég kellemes élvezetben részeste bennünket esti sétánk.A MÉSZÁROS,

Voltak, vannak és lesznek mindenkor elégületlen emberek, kik semmiben, de semmiben nem lelik kedvőket; még úgy szólván, abban sem, ha barackmagot törünk is fejükön. Boldogtalanok az illy emberek ! mert minden ellen panaszkodnak; nekik a kellemes napfény kiállhatlan forróság, a hűvesitő szellő alkalmatlan szél; ők hírlapokat vagy könyveket csak azért olvasnak, hogy gáncsolva szólhassanak rólok; operába csak azért járnak, hogy ott füleiket bedughassák ; drámákba pedig csupán azért, hogy nagyokat ásítsanak, mint az agarak , midőn szelet éreznek ; nekik minden baj, ha egy bérkocsis sebes vágtatva, egy pár gyermeket összegázol, ha egy pár ember éhen hal meg a legnépesb utcán ; s száz meg százefféle bajt tudnánk még elsorozni, mellyben egy fontolva haladó józan ember sem ütközik meg, s csupán az elégületlen zavargók látnak vészt és szerencsétlenséget.

Azonban, mind az, a mit mondottunk, még csak silány gyermekjáték ahoz képest;, a mit e pillanatban kimondani, vagyis inkább leírni, eltökélett és erős szándékunk, mellynek kivitelétől sem a hatalmasok fenyegető tekintete, sem a néptömeg bálványozása által nem hagyjuk magunkat elriasztatni. Kezünk remeg ugyan egy kissé, de — Erzsébet királyné keze is remegett, midőn Stuart Mária halálos Ítéletét aláirá, és azért csakugyan mégis aláírta azt. Ennél fogva tehát mi is leirjuk a tartalomnehéz szavakat, mellyek igy hangzanak: ezen elégületlen emberek nem pirulnak azt állítani, hogy a marhahús rósz, drága, és a mészárosak által mégis igen hiányosan méretik ki. Hallatlan, és tulajdonkép soha nem hallott vakmerőség !

Nagy hajlandóságot érzünk magunkban

az ártatlanul rágalmaztatok mészárosak mellett hatályos védszót emelni ; de ugyan van é, vagy lehet é illy igazságos ügynek, illy napfénynél ragyogóbb ártatlanságnak ótalmazásra szüksége? Ugy hiszszük, nem. Egyébiránt, csekély véleményünk szerint, itt is, mint nap-jainkban minden tárgyra és kérdésre nézve, mindenek előtt különbséget kell tenni az elv és modor között, mert valakit megölni — hogy kézzel fogható példában szóljunk — mindenesetre bűn ugyan, és ezt elv gyanánt kérjük tekintetni ; ámde igen nagy a különbség a közt, hogy késsel, puskával, fütykössel vagy ágyuval öletik é meg valaki, vagy pedig csupán brevi mami — és ebben fekszik

a modor értelmének titka.

Ezen homályos fölvilágositás után lépjünk már most ismét egy kissé közelebb a kitűzött kérdéshez. Mi nyíltan kimondjuk, mert tisztelet böcsület a mészáros uraknak, de mindenek fölött igazság is ám ! nyiltan kimondjuk tehát, hogy Budapesten, az az Magyarországszívében, emberi emlékezet óta, az az mióta mi, kik ezeket Írjuk, marhahúst eszünk, vagyis tulajdonkép többnyire csak megnézzük azt, és ismét énekszó nélkül kivitetjük, rósz, azaz igen rósz a hús, ezenkívül pedig rendén túl drágácska és kélleténél tűi hiányos mértékű. Imé, az elvben tehát egyetértünk az elégedetlen emberekkel ; ámde a modorra nézve homlokegyenest ellenkeznek nézeteink. Igen, de mi itt a modor? Felelet, itt a modor abban áll, hogy valljon adhatnak é a mészárosok jobb, olcsóbb és igazabb mértékű húst. Erre az elégületlen zajgók hangosan kiáltoznak:

,Igen, igen, mert édes magyar hazánk tejjel s mézzel bővelkedik, s annál fogva elég ökörrel is meg van áldatva, mit az is tanúsít, hogy még Bécsbe is igen sok megy Magyarországból. Tehát ki és le a mészárosakkal I

Engedelmet, nagytekintetű elégültlen urak és asszonyságok, mi e vádra még hangosabban ezt Írjuk, ha tulajdonkép hangosan irni lehet :

„Nem, nem, mert önök a modor ellen vetkeznek, mert a mészárosak nem adhatnak jobb husi:, nem vághatnak olcsóbban, es nem merhetnek igazságosabban. Úgy van, ők mind ezt nem tehetik, ha akarnák is; lehetlensegre pedig senkit nem kenyszerithetni. Azért tehát nem ki es le, hanem be es föl az erdemes mészárosakkal !“

Hogy pedig azok, kik elegületlensegök zajgását vörös fonalával szövik keresztül a ke delyek vetkes fölizgatásának, azt ne mondhassák, hogy a megvesztegetes ocsmány sárga fonala kanyarodik vegig ótalmazó szavaink epületen, tehátfönebbiállitásunkat, azaz tulajdonképen a meszárosak ártatlanságát, es voltakepen az elegületlenek óriási tevedeset ezek szerint bizonyítjuk be.

Mind azok, kik szavaink igazságáról saját elő testi szemeikkel kivánnak meggyőződni, szíveskedjenek eber őrpillantásokkal kiserni minden lepesünket.

Delutáni negy órát kongnak a harangok,s mi, a váciutcán végig menvén, egyetlen bátor kanyarodással a koronautcába terünk, nem kevéssé csodálkozva, hogy az egész váciutcában egyetlen mészárost sem pillantottunk meg, ámbár illy időben a székálló legények főbbjei nem igen szoktak már a mészárszékben tartózkodni, hol a délutáni kevés munkát másodrangu taglós urak is elvégezhetik.... De semmi, a mi nyúlik, nem múlik .... majdcsak embereinkre bukkanunk még mi is .... és jobb későn, mint soha .... lassan pedig tovább érünk....

A koronautca rövid és keskeny, s ezen rövid és keskeny utcában bolt hátán boltot láthatni ; e boltok egyikében egy fiatal hajfodrász üté föl csinos tanyáját, .... és ezen fiatal fodrásznak igen jól megy dolga , mióta.... „Nincs többé kopaszfej !“ .... mert azóta fodrozó vasa mindig tűzben van, és reggeltől estig számos ember várakozik tiszta boltjában, hosszú hajfürtéinek fölfodrozására.

Mivel épen a bolt előtt állunk, ám térjünk be mi is .... nemde igazat mondottunk ?.... imé, most is két ember, vagyis ur, ül a cseresznyefából készült kényelmes karszékeken, s az eleven kis fodrász, és tréfás magas legé-nye egész hajtornyokat fodroznak a két ur homlokára.... Kissé várakoznunk kell tehát.... nem tesz semmit .... régen és sokat vártunk mi mái, és istennek hála ! azért még most is élünk....

De halljunk szót.... szép szó mellett úgyis könnyebben esik a várakozás....

,Elmegy ön ma színházba, Herr von —, kérdi, vasát ügyesen forgatva, a fodrász, hogy kissé kihűljön, mert magyarországi születés lévén, jól tudja, hogy nálunk a tüzeskedést nem szeretik.

„Bizonyosan,“ — felele nyájas leereszkedéssel Herr von —, s bal lábát a jobbra kanyaritá föl, miután eddig bal lába tévé a jobbnak e szolgalatot, s ezt ő csak azért tette most, hogy a korszellem kivánatának engedve, alatt-valói közt egyenlőn ossza föl a terheket, —bizonyosan elmegyek. Becsi vendégek lépnek ma föl az udvari színháztól, nekünk tehát mulhatlanul ott kell lennünk. Nemde, Miska ?“

„Meghiszem, hogy ott leszünk ! — felele Miska, és olly iszonyú füstfelhőket bocsát cigarojából a fodrász orra alá, hogy szinte könyeznek bele szemei; — te Gyuri, mit gondolsz, ott lesz é Katica?

„Bizonyosan ott lesz.

Néhány pillanatnyi hallgatás .... Miska, Gyuri, Katica ! .... ur isten, milly prosai nevek .... és pedig fodrászboltban !.... Ugyan kik lehetnek ezen urak?.... Ezt igen bajos meghatározni, mert a mai világban minden nadrágos ember Herr von....

,Hogy megy most a kereset? — kérdé ismét a fodrász , ő ugyan a német „Gschaeft szót használta , de mi nem birjuk azt ennél jobban magyarra fordítani, ámbár megvalljuk, hogy a „kereset szó nem fejezi ki egészen en-nek értelmét.

„Elég roszul, — felele nevetve Herrvon — Gyuri —, alig marad az embernek annyi haszna, hogy naponként vagy tiz forintocskát mulatságra kőlthetne.

,„Sokkal jobban menne minden, de annyi mindenfele emberrel kell a nyereséget megosztanunk, hogy alig marad belőle valami, — jegyzé meg Miska, és cigárója hamvát az előtte álló fodrász kabátjára fricskázta.

„Legújabban pedig még újságírókra is kell költenünk, mert szünet nélkül piszkolnak bennünket

,„S aztán csak használna még; .... de olly makacsok, hogy alig bírtunk egyet kettőt lekenyerezni, és azoknak hallgatása is méregdrága pénzünkbe kerül...

Még sem gyanítjuk, hogy kik ezen urak ? Ugyan ki tudná azt eddigi szavaikból meghatározni .... hiszen a nyilvánosság ostora alatt annyi ember görnyedez és éviekéi most, hogy isten a megmondhatója!....

Miska már kész .... de Gyurinak haját hátul is föl kell fodrozni .... semmi, addig mi is elkészülünk .... s talán velejére jutunk a dolognak....

De mégis csalatkoztunk .... a beszélgetés igen közönös .... csupán kisasszonyok, énekesek, ökrök, borjúik, német hírlapok, sertések, juhok, tisztviselők, s egyéb efféle tár" gyak forogtak vitatási szőnyegen .... mind olly tárgyak, mikről minden ember szólhat, a nél-kül , hogy kilétét elárulná.

Mindnyájan készek vagyunk .... uj cigárók gyujtatnak .... a bajusz kipödörtetik .... a fodrász és legénye illedelmesen hajtják meg magokat .... a legény az ajtót kinyitja, és az utcán vagyunk.... A két ur a szervitatér felé lépeget .... s valljon miért ne mehetnénk utánok mi is, midőn e pillanatban jobbat tenni épen nem tudunk?

A fehérhajó vendégfogadó mellől, hihetőleg a váciutcából, robogva közelít a szervitatérre egy igen csinos olajszinü nyitott hintó .... szép hizott két fakó .... egy csipkébe és nehéz selyembe burogatott vastag, vagyis kövéres asszonyság .... piros pozsgás arcú kocsis .... igen elhízott öleb a pincherek nevezetes fajából , mellyek rendkivüli rútságuk miatt szépeknek tartatnak.... egy egészséges színű, es kimondhatlanul együgyű arckifejezésü kisaszszony világoskék bársony mentécskében, rózsaszín bársony kalapban, mellyről boldogitó igent integetnek a lengő fehér tollak azon minden képzeletet meghaladó derék férfiaknak, • kik az ifjúság tüzes izgató stádiumából megfontolás nélkül haladnak a házasélet világföntartó sikamlós pályájára .... ez a csinos hintának külső és belső tartalma.

Miska és Gyuri urias könnyűséggel, de mégis kissé vigyázva, kalapot emelnek .... azért vigyázva, hogy hajuknak fodortornyait meg ne renditsék .... a vastag asszony leereszkedő nyájas tekintettel viszonozza az üdvözlést .... az egészséges szinű kisasszony mosolyra vonja száját .... mennyire tudniillik az illedelem engedi .... és örömest elpirulna .... ha a fösték engedné .... a pincher farkát csóválja,a kocsis pedig egyet kacsint balszemével, s jobb kezével az ostort a lovak derekára nyújtózhatja .... e jelekből lélektani elvek szerint következtethetjük azon valósághoz közelitő sejdést, hogy a hintó emberi és állati tartalmával közelebb ismeretségben áll az előttünk lépegető két ur.

,Ugyancsak jó színben van ma Katica, — szóla az egyik.

„Mamája pedig napról napra kövérebb lesz, — jegyzi meg a másik.

,Talán azért, hogy elhizásban ki ne tegyen rajta a pincher.

Ezen elméncségen mind a ketten olly hangosan kacagnak, .... hogy .... fodrozott hajú uraknak nem igen rendkívül illik az utcán illy nagy hahotával kacagni .... kivevőn, ha fiatal művelt uracs az ember, a kinek széles e világon minden szabad .... a mi az Hiedelmet sérti.... Van talán valaki, a ki ezt nem hiszi? .... Menjen a magyar színházba, ésörömest meg fogja vallani, hogy csak igen keveset mondottunk.

De mégis furcsa, hogy már a Katicák is olly szép hintóbán sétálnak .... Malvinák, Esztik , Paulinák, Etelkák, Izabellák .... ah , ez már más .... de Katica ! .... a ki még azonfölü, Miskára es Gyurira mosolyog .... sőt a mi meg több .... a ki Miska és Gyuri, s nem Árpád Alfred, Béla és más effélék előtt, még el is akar pirulni.... Bizony furcsa! .... Hallatlan prosaiság !.... Es mégis vannak emberek , kik a francia drámák ptosaisága ellen olly irtózatos zajt ötnek, mintha a francia lovak a Bajnát mind egy cseppig kiitták volna, és a „Qa ira!“ már a Duna partjain hangzanék! .... Ha ezen franciafaló hősek okokat fognak összegyűjteni annak erősítésére, hogy mért tetszel nek a prosai szárazságu francia drámák a közönségnek? akkor ezt is felhozhatják majd: azért, mert napjainkban már a Katik is hintón járnak, és csupa merő bársonyba varratják magokat .... egyik prosaiság pedig a másikat vonja maga után.

Bocsánatot kérnénk ezen kis eltérésért, de a mai világban olly megszokottak már az eltérések, hogy mi is bízvást követhetjük a minden oldalról kínálkozó példát .... annyival is inkább, mivel a „modorról szólunk .... s modorban nem szükséges a szilárd összefüggés.

Már a hajóutcai uj könyvbolt előtt haladunk .... a két ur megállapodék .... miért ? Azért , mert szükséges, hogy a kitett könyveket bámulják, ha valódi uraknak kívánnak tekintetni .... főkép pedig az angol és francia könyvekre kell szemeiket függeszteniük, ha bár soha nem hallott is angol vagy francia szót az édes atyjok egyetlen fia, mert csak úgy fogja őket az egész világ valódi fashionable férfiak gyanánt tisztelni.... Az angol és francia könyvek ezen bámulása — a nevezett célból — igen mulatságos találmány.... s dicséretére válik az érdemdús föltalálónak.

De milly csinos két kis lyány .... éltesszáraz asszony vezeti őket .... a kis lyányok alig birják nehéz habselyem hacukáikat.... a lengedező esti szellő alkalmatlankodva csapkodja szemeikbe a rózsaszín kalapfátyolt .... a száraz asszony franciául cseveg .... a két kis lyány minden mondás végén éneklő hangon e két szót bocsátá szélnek :

,Oui ma—ám ! .... es e szerint a madame szóból a „du bötiít olnyelék .... midőn pedig azt mondá nekik a nevelőné, mert ennek kelle lennie, hogy lábaikra nézzenek , mert külön" ben elesnek, mind a kettő a fehér hajó tete-jére nézett.

Szegény kis majmok, mit tehettek ti arról , hogy szüléitek nem birják majom természetöket megtagadni, és jót roszat utánoznak, habár szakálluk helyett nyakukat kellene is elborotválniok !.... Bizony bizony furcsa világot élünk, .... székiben gyülölgetjük s gyalázgatjuk a franciákat, mind erkölcsi mind politikai tekintetben, s mégis embereknek sem tartjuk magunkat, ha franciául nem tudunk beszélni, vagy legalább tücsköt bogarat össze vissza csevegni !

Gyuri és Miska fejbillentéssel üdvözlik a francia nevelőmét.... ez illedelmesen viszonozza a köszöntést .... és elballag.

Mi a tatár .... mégis csak valóságos urak lehetnek, nem regényes neveik dacára, .... mert a szép hintó .... kövér lovak .... fehér tollak .... csúnya pincher .... francia nevelöné .... mind ezek olly tárgyak, hogy, eddigi szokás és tapasztalás szerint, csak előkelő emberek lehetnek velők szorosabb összeköttetésben.... Ugyan ki lehet tehát ezen két ur ?.... Még csak nem is birjuk gyanítani.... De maradjunk csak nyomukban .... végre mégis kitudjuk, hogy kikkel van tulajdonkép szerencsénk a sima járdát rontani.

,Igen , de ön mészárosról kezde szólani, illő tehát, hogy szorosan a tárgynál maradjon, s mindeddig még nem is kezde ön tulajdonkép hozzá...

Alázatosan bocsánatot kérünk, szíves olvasó, ennek mi nem vagyunk okai.... szemeink mindig mészárost keresnek, de tehetünk e mi róla, hogy mindeddig nem vala szerencsénk a hatalmas tagló valamellyik érdemes hősével találkozhatni?.... Ne csüggedjünk el a várakozásban , s végre meg nekünk is virít majd tulipán vagy kikirics, és csakugyan mészárosra bukkanunk annak idejében, talán épen akkor, midőn keresni sem fogjuk.

Miska és Gyuri a könyvbolt elől indulnak .... utánok hamar, s maradjunk nyomukban .... a többit pedig bizzuk a véletlenségre, melly sok embert húzott már ki a sárból.

Egy deli fiatal lovag közelít a német színház felől .... a nagy Kristóf előtt megállítja táncoló lovát .... Gyuri és Miska közelitnek hozzá .... mind a hárman meghitten beszélgetnek .... a lovag legújabb divat szerint van öltözve .... lova megér ötszáz pengő forintot .... a lovag feje talán egy húszast rézpénzben .... homloka igen alacson .... s félig hajjal van benőve .... orra kelleténél tömpébb és lapos....öklei majd kirepesztik a fehér Jacquemar keztyűt .... szemei olly kifejezéstelenek, mintha most is aludnék .... lovagvesszője végén arany gomb ragyog ....ezek mind olly jelek, hogy bátran valóságos urnáik, sőt a közönségesek-nél nagyobb urnák tarthatjuk őt .... és ő meghitten , mondhatnék barátságosan beszélget a mi két ismeretlenünkkel.... már bizonyosan ők is valami előkelő urak .... e kétséget el kell oszlatnunk , bár mibe kerüljön is, és ki kell puhatolnunk, hogy tulajdonkép kicsodák, mert különben csupa kiváncsiságból el sem alhatunk, kivevén, ha e sorainkat még egyszer elolvassuk .... melly esetben bizonyosan nem marad el az álom.

A lovag tova vágtat a gyönyörű váciutcán. Gyuri és Miska a német színház felé lejtnek, Zampa bordalát a hangok nem legszebbikén dúdolják .... a mi igen szép és mulattató .... főkép ha nem hallja az ember.... Ezer villám ! mi ez % .... Egy zsiros ködmönü suhanc bizalmasan szólítja meg két urunkat, és mégcsak báránybőr sipkáját sem emelinti meg .... ugyan mit beszelnek ? .... Lepjünk kissé közelebb.

,No csak jőj ezentúl is hozzánk, és az öt huszas helyett minden héten öt forintot kapsz tplünk j — szöla Gyuri hizelgő hangon a zsíros ködmön mosdatlán tulajdonosához, ki ezen biztatás után tovább rakta lábait, de sipkáját ismét még csak meg sem csippenté. Bizony furcsa kaland ! .... Ki mondja már most meg, hogy kicsodák tulajdonkép ezen ismeretlen urak ?.... Előkelő, sőt talán főrangú hölgyekkel és úrral dáttuk őket meghitt viszonyban, .... most pedig egy avas szagu kormos ködmönnel komáztak ! .... Ez olly talány, hogy mi ugyan hiában törögetjük megfejtésén fejünket .... és azért nem is igen gondolunk többé reá, hanem nyugodtan követjük rejtélyes hőseinket a szép magyar haza fővárosának német színháza felé.

Mind a kettő földszinti jegyet vált.... velünk együtt a nagy színterembe lépnek .... gyönyörü látvány .... a roppant .lámpa olly nagy fényt áraszt mindenfelé, hogy kézzel foghatjuk a sötétséget.... mégis csak meg kell vallanunk, hogy a nemzeti színházban nagyobb világosság uralkodik .... ha a légszesz bérlője akarja .... a nyitány megzendűl .... egy földszinti páholy ajtaja nagy robajjal nyilik meg .... Katica és anyja belépnek .... öltözetök még sokkal fényesb a délutáninál .... két vasastiszt követi őket .... Katica bizonyosan igen gazdag, különben kifejezéstelen savoszm szemei nem ha tottak volna keresztül a réz páncélon. Gyuri és Miska homlokára egy kis felhő borul .... de csak igen parányi, mert Katica feléjök is mosolyog.

A függöny felgördül.... a színpadról olly kellemes illata ömlik a müvészetnek, hogy minden kényes Ízlésű hallgató bedugja orrát nehogy a rendkivül bájoló illattól elájuljon .... a földi illatot mennyei ének követi .... a fülnek csiklandozása határtalan .... a kéjnek érzelme végtelen .... és az elragadtatásnak özöne

feneketlen .... nem, nem, ennyi ostromot ember nem állhat ki.... elefánt vagy ősvilági mámműt idegzeted is megtörné illy roppant gyönyörnek élvezése ! .... A hölgyek könyezik a köpcös Romeo szomorú sorsát, mi pedig bedugjuk füleinket, mert a szerelme forró hevétől kiszáradt Julia borzasztó kesergéseit nem birjuk hallgatni ! .... Jótékony emberbaráti érzelmű dob és trombiták, fogadjátok legforróbb hálánkat, hogy a rémséges keservnek borzadalmas hangjait árva füleinkből kidörögtétek és elrecsegtétek !

Néhány igényteljes ifjú a választott népből panaszkodik a belépti díjak fölemeltetése miatt .... botorság, — jegyzi meg erre Gyuri és Miska — bár inkább két húszasra emelték volna .... két húszast könnyebben ad ki az ember, mint afféle potom aprópénzt .... hőseink ennél fogva csakugyan mégis vagy nagyurak, vagy tönkre jutott nagykereskedők, mert különben nem bánhatnának olly könnyen a pénzzel.

A függöny utoljára gördül le .... az érzékeny hölgyek meglepő ügyességgel facsarják ki konyáktól elázott zsebkendőiket .... az öreg urak hideg fontossággal tömik az útra való burnótot orrukba .... a fiatalok pedig végig húzzák szakállok közt űjjaikat .... és mindenki haza felé indul.

Az idő olly igen kellemes .... Katicáék gyalog mennek, mert épen akkor, midőn kocsijokba akartak ülni, Csődvári grófnő elküldé hintáját, és a szép idő kedvéért gyalog ment. Katicáék tehát bizonyosan szinte főranguak.... ezen bölcs következtetésünk alaptalan lehet talán, de mindenesetre fölér a mostani nagyhirü német philosophusok óriási tudományosságu tételeivel.

A két vasastiszt udvarolva kiséri a két hölgyet .... Gyuri és Miska illedelmesen követik lépéseiket .... mi pedig az utóhadat képezzük.... Egy kétemeletes ház elébe érke-zünk .... a társaság megáll .... a házmester leveszi kalapját .... a ház tehát bizonyosan Katicaéké .... a vasasok elbúcsúznak .... kardjaik tova csörtetnek .... Gyuri és Miska előlépnek .... beszélgetnek egy kissé, és azután szinte távoznak .... és mi?

Bámulva szédelgünk haza felé, mert a rövid beszélgetésből megtudtuk , hogy Gyuri és Miska .... mészároslegények ! hogyKaticáék mészárosmester hitvese és lyánya! .... hogy a lovagló ifjú mészárosnak urfia ! .... s hogy a zsiros ködmön tulajdonosa .... vendégfogadós szolgája , ki öt forintot kap hetenként a székálló legényektől, csakhogynálok vegyen húst!

Valljon merészli é még ezeknek tudása után is hinni és kivánni valaki, hogy a mészárosak jobb , olcsóbb és igazabb mértékű húst vághatnak és vágjanak?!

FARKAS URFI INDÍTVÁNYAI.

Az állatok közgyűlése óta valamennyi külön állatfajban folytonos ingerlettség és súrlódás uralkodók. A fajok külön is gyakran kisebb gyűléseket is tartottak, miken arról tanakodtak, mikép lehetne saját fajukat emelni, hogy az által egyszersmind a köz cél némileg megközelittethessék ; mert mindnyájan legalább parányi követ akartak vinni azon épület fölállítására, mellyben az állatország boldogsága, fénye s dicsősége öszpontositandó vala.

Ezen általános törekvésben a farkasok sem maradtak el a többi állatfajok mögött, s azért gyűlést hirdettek, mellyen, a kihirdetés után négy hét múlva, valamennyi magyaror-szági farkas megjelenni tartozott, s mivel ezeknek száma rendkívül nagy, tehát az avasi rengeteg választatok gyüléshelyül, hogy mindnyájan lehető legnagyobb kényelemmel részesülhessenek szabadsági jogaik gyakorlatában. Négy héti határidő azért szabaték, hogy a farkasoknak elég idejők legyen a megvitatandó fontos kezdéseket előre jól megfontolni, shogy egyszersmind illő elfogadtatásukról célszerűen gondoskodhassék az elnökség.

A farkasok — csaknem úgy mint magok az emberek — két osztályra szakadnak, tudniillik gazdagokra és szegényekre. Ez talán csodálatosnak látszik, de mindjárt világosabban szólunk. Magyarország némelly vidékein sok a juhnyáj, és gondatlan pásztorok által őriztetnek, mert gondatlanság rendes társa szokott lenni a bőségnek ; illy helyeken tehát a farkasok gazdagok, s csak a legzsirosb falatokat válogatják ki magoknak. Más helyeken ellenben még a kecskék száma is olly csekély, hogy úgy szólván, minden ember szarvánál tartja a magáét, s igy természetes, hogy ott sovány falatok jutnak a szegény farkasoknak. Ez igyvolt mindenkor es mindenütt, és hihetőleg igy is fog még sokáig maradni, sőt alkalmasint örökké.

E körülményt egy nagyralátó fiatal farkas hasznára törekvék fordítani, s nagyravágyása következtében erősen föltevé magában, hogy ő, bár mibe kerüljön is merénye, vezére fog lenni a hatalmas farkas fajnak. Fiatalsága első éveiben az emberek hatalmába került a reménygazdag farkas, s ott megismeré az uralkodás édességét s becsét, és a ravaszságban is olly nagy haladást tőn, az emberi példákon okulván, hogy a tapasztalatlan erdei farkasokat könnyen hívé elszédithetni.

,Egy farkas azonban csak egy farkas, — igy okoskodék magában a leendő kolompos, — mindenek előtt tehát, párthiveket kell magamnak szereznem, ha célhoz akarok jutni; s hol kereshetném azokat nagyobb siker reményével, mint a fiatal nemzedékben, mellynek hevesebben buzgó vére minden változásra olly igen hajlandó.

Az okoskodás ezen igéi csakhamar testté váltak, miután mintegy illyetén hangzású beszédet intéze fiatal pályatársaihoz akolompos: ,Igen, fiatal polgártársaim, legnagyobb büszkeséggel isméit lem, hogy az egész farkas-faj egyedül csak önökre építi reményeinek ragyogó palotáját. Önök azok, kik fajunk iránt tiszteletre gerjeszthetik az embereket, s önök azok, kik méltatlan üldöztetésünknek határt szabhatnak. Nehéz ugyan önök feladása, de dicső a pályabér, melly a győztesre várako-zik. A nehézségektől azonban ne riadjanak vissza, uraim, mert csak akarnunk kell, s minden sikerülni fog. (Tetszés.) A haladás hatalmas szózata az egész világot megremegteté, s csak mi maradjunk hátra ? (Nem !) Úgy van, mi nem fogunk elmaradni, s megmutatjuk majd a büszke embereknek, hogy minden törekvéseik dacára is tulteszünk rajtok. (Éljen !) Attól sem szabad önöknek félniok, hogy még fiatalok vagyunk, s e miatt talán ellenszegülésre találandunk az öreg farkasok között.

Nem, uraim, mi nem félünk az öregektől, mert a tekintélyek ideje immár lejárt, s nekünk minden áron haladnunk kell, az öregekkel, ha tetszik nekik, vagy nélkülök, sőt ellenök is, ha kell. (Helyes! Éljen!) Hogyminő eszközökkel fogjuk e magasztos célt elérni, azt ne kérdezzék tőlem, uraim, mert — még magam sem tudom. (Éljen !) A körülmények üstökét a kellő pillanatban fogjuk megragadni, s ez az, mi legbiztosabban vezérel a roppant célhoz. Gyáváknak hagyjuk a hosszas fontolgatást, kik tettre nem éreznek magokban erőt ; de mi nem fontolunk, hanem cselekszünk. (Éljen!

Miután a kolompos farkas urli illy bölcsen terjesztő elő a teendők sorozatát, s olly világosan mutatá ki a tervnek vezérfonalát, igen természetes, hogy a fiatal farkasok nagy számmal gyülekeztek körülötte össze, még pedig mind ollyanok, mellyek nagyon keveset tudtak a világ tulajdonképi folyásáról. Hogy leginkább csak illyenek sereglettek zászlója

alá, azt épen nem , mert mindenki

tudja , hogy nagyon könnyű legénykedni olylyan vezér alatt, ki maga sem tudja , hogy jobbra vagy balra fogja é seregét vezérleni.

A nagyszerű terv ellen mindazáltal csakhamar hatalmas förgeteg készült. A fiatal bikfic farkasok ugyanis, fontosságuk büszke érzetében , nem bírtak hallgatni, hanem befuták az erdőket s bérceket:, és fenhangon hirdeték, hogy ütni fog már valahára a farkasfajnak szabadulási órája, s hogy mind ezt ők fogják majd kieszközleni.

Azt szokták mondani, hogy nagy zajjal nem lehet madarakat fogni, mert ha lépveszszőket rakunk a bokorra, s tele torokkal kiáltozunk mellette:

,Csizek , pintyőkék, nádiverebek , ide röpüljetek, hogy lépre kerülhessetek! — bizonyosan egyet sem fogunk meg közölök. Hát még a ravasz farkasokat ugyan mikép lehetne illy modorral verembe csalogatni !

A tapasztalt farkasok igen meghökkentektehált, midőn ezen roppant célra törekvő handabandát meghallak, s néhány nagyobb tekintélyű farkas ur azonnal elhatározd, hogy e veszélyes szándékot jó előre meg fogják buktatni. Ezen határzat nem szép ugyan, de mégis olly igen természetes, hogy valóban igen sok ok látszik mellette katonáskodni. Tekintsünk csak szét a világban, s tapasztalni fogjuk, hogy mindenütt szeretnek a régihez ragaszkodni, ámbár a jelenkor szelleme is ollyan, hogy némelly változásokat határzottan óhajt. Csak egyetlen fölvilágosító példát legyen szabad az emberek életéből megemlítenünk e tekintetben , s ezt azut, módosítva a módositandókat, a farkasokra is bizvást alkalmazhatni. Midőn az ember uj csizmát kap, rendesen meg van arról győződve, hogy az csakugyan szebb és jobb a réginél; de azért mégis nem örömest veti el ezen utóbbit, mivel ebben már olly otthonos vala, és olly kéjelmesen érzé magát. Ámde, ha legyőzhetlen okokkal győzzük meg őt arról, hogy az uj saru sokkalkényelmes!) a réginél, akkor bizonyosan örömest sietend azt használni, s ezen utóbbi meggyőzés az, mit a jelenkor kivinni szándékozik a józan haladás ösvényén, bár mennyire gátoltatik is ebben a világ gyarlóbb emberei és fontolatlanul rohanók által, kik csak saját érdeköket szeretik bálványozni.

A nagyobb tekintélyű farkasok tehát ugyancsak összeeskűttek a kolompos és párthívei ellen, s tervöket két eszközzel iparkodtak kivinni. Először ugyanis rágalmazni, és nevetségessé tenni törekvének ellenfelökee, s ez meglehetősen hatalmas fegyver vala , mert jól tudjuk, hogy a ravasz vén farkasok minden cselben és ármányban eléggé jártasok. Ezúttal azonban még sem igen sokat használt fegyverök, mert a fiatal farkasok vitézül kiállották a csapásokat, és szükség esetén fogaikat is bátran mutaták.

A tekintélyes farkasok tehát másik eszközüket is elővevék, s megvesztegetéshez folyamodtak. Ez már sokkal jobban sikerült,mert a sok szegény farkas örömmel faldosá a kövér ürühust, es ezen élvezetért az egész nagy csoportot mindenre lehete használni.

így állottak a pártok, midőn a gyűlés napja fölviradt. Az avasi rengeteg legnagyobb völgye szinte hemzsegett a sok farkastól. A nagy tömegből egy öreg farkas következő szavai harsantak meg:

,Uraim !

„Halljuk !“

,Uraim , mindenek előtt elnököt kell választanunk

„Nem kell elnök !“

,„Mi szabad farkasok vagyunk, s nem engedjük magunkat elnöki önkény alá igáztatni“

,De, uraim, ki fogja azután a tanácskozási rendet föntartani

„Nekünk csak szabadság kell.“

,„Szolgaállatnak való csak a rend; mi szabad farkasok vagyunk, s nem akarunk ökörjáromba szőri ttatni“

„„Nem kell elnök, nem kell rend!““

„Szavazzunk !“

,Kérem alázatosan, uraim, a tanácskozást lakoma fogja követni, s az ürük elosztása és fölkoneoltatása is az elnök kötelessége ; ha tehát elnököt nem választunk, úgy az érdemes urak közöl sokan hiányosságot fognak a fala-tozásban tapasztalni

„Helyes! Válasszunk elnököt!

S a szónoklott öreg farkas nagy többséggel elnökké választatott, ámbár akolompos és legbuzgóbb párthivei nagyon makacskodtak a rendetlenség mellett. El lévén ezen fontos ügy intézve, a kolompos azonnal szószékre rohant, hogy legalább szándéklott inditványát előadhassa , és harsány hangon mintegy ezeket mondá:

,Nagyédemü gyülekezet ! Nagyszerű inditványnyal szándékozom föllépni, s erre mindenek előtt szükségesnek tartom ünnepélyesen nyilvánítani, hogy mi mindnyájan farkasok vagyunk. (Halljuk !) ügy van, s én büszke vagyok , hogy farkasnak születtem , ámbár vannak , kik nem győznek bennünket eléggé rágalmazni, és pedig — valljuk meg őszintén — nem egészen alaptalanul. (Zúgás.) De mi nem vagyunk ennek okai, hanem csupán azokat kell vádolnunk, kik bennünket neveltek. (Helyes !) Indítványom tehát abból áll, hogy a fiatal nemzedéket ezentúl jobban kell neveltetni, ha akarjuk, hogy az emberek üldözései alól fölszabaduljunk. (Halljuk !) Vessünk csak futó pillantást a szamárra, és azonnal mindenki meg fog győződni állításom igazságáról. (Halljuk! Halljuk!) A szamár nemde legbutább valamennyi állatfaj között ? (ügy van ! Helyes !) Es mégis gyakran milly nagy kitüntetésben részesülnek a szamarak! Történeti évkönyvekből tudhatjuk, hogy több Ízben a világ legtiszteltebb férfiai is szamarokon nyargaltak, mig a büszke és sokkal nemesb lovakra csak szolgáikatülteték. (Éljen!) Helyes, én is azt mondom: éljenek a szamarak! És még napjainkban is többnyire legmagosb helyeken használtatnak; meg a budai hegyekre is ok viszik föl az embereket, s a legszebb hölgyek is örömest használják szolgálatukat. És ne gondolják, tisztelt uraim, hogy e kitüntetésben csupán butaságuk miatt részesülnek a szamarak; oh, nem! Ok ezenkül igen béketürők, nekik nincs saját véleinenyőlk, minden terhet legnagyobb készséggel vállalnak el, s inig zabot és szénát cipelnek mások számára hátukon, magok a száraz korét rágják, és még sem zúgolédnak. Butaság és béketürés tehát azon nagy titok, melly által magoknak biztos álláspontot szereztek az emberek közt ; és mi utón jutottak e megböcsülhetlen titoknak birtokába? (Halljuk! Halljuk!) Nevelés által. (Oh ! Oh !) Igen , uraim , nevelés által, habár még tízszer csodálkoznak is önök. Már első ifjúságokban gyötörtetnek a gyermekek által, s olly terhekkel rakatnak meg, mellyek alatt idő előtt megcsontosulnak izmaik, s e bánásmód érzéketlenekké teszi őket minden utóbbi szenvedés iránt.

„Igen, de e szerint nem tanulnak, — kiálta most egy a tömegből, — en pedig azt hivém, hogy a neveles tulajdonkép tanulásból áll!“

E megjegyzést zajos „Halljuk !“ követé, mit az elnök alig birt lecsöndesíteni.

Végre azonban lecsillapult a zaj, s a kolompos ekkép folytató hatalmas szónoklatát:

,Ezen ellenvetés első pillanatra helyesnek látszik ugyan, de azért mégis tüstént szerencsém leend alaptalanságát napfényre derítenem. (Halljuk !) Saját véleményemmel nem szeretek mindenkor előállani, mert sok ellenségem van, s ezek már csak azért is gyanúsítással törekszenek szavaimat elferdíteni, hogy hitelre ne találhassanak. (Halljuk ! Oh ! Oh ! Rendre » Ez személyeskedés!) Bocsánat, sértés nem vala szándékom. (Éljen !) Illy esetekben tehát barátimra szoktam többnyire hivatkozni, kikkel nagy számban Örvendezteti meg a sors, melly különben elég mostohán gondoskodott rólam. Egy tisztelt barátomtól tudom, hogyaz emberek iskoláit is számos gyermek hagyja el, kik épen olly tudatlanul térnek vissza szüléikhez, mikép azokat elhagyák, azon két nye-reséget kivevén, hogy két egész óráig tudnak egy helyen ülni, s a botnak tulajdonságaival kissé közelebbről megismerkedtek. Egy másik igen tisztelt barátom pedig azi monda, hogy épen az illy gyermekek azok, kik többnyire szerencsések szoktak a mai világban lenni. Es ugyan honnan származik ez ? Az illy tudatlanok, vagy együgyűek rendesen nagyon alázatosak, és szólni is alig merészlenek, mert mindig attól félnek, hogy valami ostobát szólnak vagy cselekesznek, s nevetségesekké teszik magokat. Ezen gyönyörű önmegtagadás pedig épen legbiztosb eszköz a böcsültetésre, mig a tudományukban bizakodók mindenütt csak összeütkö zésre és ellenséges indulatra találnak. Alázatos indítványom tehát oda terjed, hogy fajunkat némi önmegtagadásra kellene józan neve-lés által szoktatni, s egyszersmind béketürésre mert ezen két erény gyakorlata nélkül csakugyan nem sikerülend az embereket hozzánk hajlandóbbakká tennünk

A szónok egy pohár cukrosvizet üríte ki, homlokát megtorló, s elhallgatott. Némellyek azt gondolák, hogy csak pihen; jobban értesültek azonban erősen hívók, mikép csak arra várakozik, hogy mások részletesebben boncolgassák indítványát, mert ő nem szerette terveit bővebben fejtegetni és okokkal támogatni, hanem rendesen csak kimondá, hogy erre vagy arra mellőzhetlen szükség van; de a mikép iránt többnyire csak mély hallgatást gyakorlott.

Várakozásában csakugyan nem csalatkozott , mert az öreg farkasok, rendesen ellenségei mind annak, a mi némi kis fölvilágosulásra vezérelhetne, s következéskép a nevelés eszméjét is gyűlölve, azonnal kikeltek a nevezetes inditvány ellen, s minden oldalról illy megjegyzések hangzottak:

„Ha annyi századig meglehettünk mostani állapotunkban, nem látjuk át, mért kelljen azt épen most megváltoztatnunk. Falukon még az emberek is inkább libapásztorságra alkalmazzák gyermekeiket, mint iskolába járásra , miért legyünk tehát mi még az embe-reknél is jobbak ?“

„Vadság volt eddig eredeti ősi jellemünk, ha azt leöltjük magunkról, úgy minmagunkat sem fogjuk többé megismerni

„En azt is sérelemnek tartom, hogy épen a szamarat tévé élőnkbe példányul az indítványozó tisztelt ur.fi

„Helyes ! ez csakugyan sérelem.

„Mi eddig szabad, független farkasok voltunk, maradjunk tehát ezentúl is farkasok.

,De kérem, uraim —

„Nem kell butasági rendszer !

„Mi szabad farkasok vagyunk. „Maradjunk ! Maradjunk !

„Csak a szabadság szül nagy tetteket „Nem kell béketürés !

A bikfic farkasok szerették volna a kolompos indítványát támogatni, de mivel rendesen nem igen szoktak bösegeben lenni az okoknak, tehát csak amúgy ordasán vonítottak , és lehetőségig nagy zajt ütöttek, hogy az ellenzők szavait ne lehessen hallani. Es ezen szellemi törekvésök csakhamar annyira sikerült, hogy kevés pillanat múlva már az elnök rendre intő harangját vagy kolompját sem lehete hallani, mellyet e célra egy böcsületes kos nyakáról vett le. Miután alig volt az egész gyülekezetben torok, melly az iszonyú orditozástól félig meddig meg nem rekedt volna, ismét némi kis csönd álla be, mit a kolompos azonnal ügyesen használt, és ezúttal, kivételképen , csakugyan részletenként kezdé indítványát fejtegetni, mondván :

,Uraim ! (Halljuk ! Éljen !) Úgy látszik, félreértés uralkodik közöttünk. Engedjék, hogy magamat világosabban fejezhessem ki.

(Halljuk !) Egy nagyon tisztelt barátom hoszszasan elmélkedett indítványom fölött:, és következőleg gondolá azt létesíthetni. Véleményeszerint, azon üldöztetés, mellyet az emberek részéről szenvedünk, leginkább csak abból származik, hogy nem vagyunk igazságosak. (Oh ! Oh !) Kérem, méltóztassanak kihallgatni. Nagy hiba bennünk az, hogy az embereket és állatokat erőnkhez képest minden különbség nélkül üldözzük, mig saját fajunkat mindig, vagy legalább többnyire kiméljük. Tekintsünk csak az emberekre, azok okosak, müveitek, szelídek, felvilágosultak, a vértől irtóznak, és mégis leginkább s legdühösebben épen ma-gokat üldözik és nyomorgatják egymás között. (Halljuk ! Halljuk!) En tehát azt bátorkodom, tisztelt barátim véleményének hódolva, alázatosan hinni, hogy ezentúl minden különbség nélkül saját fajunkat is üldöznünk kell, mert ezen méltányosság bizonyosan nagyobb igaz-ságra fogja irántunk kényszeríteni az embereket, kik azt magok közt is olly nagy mértékben gyakorolják. Taníttassuk tehát fiatal nemzedékünket arra, hogy egymást üldözzék, károsítsák és öljék.

„Szót kerek !“ — kiálta most egy vaskos farkas, és hatalmasul szeldelé első lábaival a levegőt.

,„Halljuk ! Halljuk !“

„Nem akarok részletes cáfolatába bocsátkozni a tisztelt indítványozó ur szavainak, hanem egész alázatossággal csak azt bátorkodom megjegyzem, hogy az emberek, mikép azt nem valamelly tisztelt barátomtól ugyan, hanem saját csöndes szemlélődésimből és tapasztalásimból tudom, nem szokták egymást megölni, ha pedig csakugyan cselekszik azt néha kivételkép, akkor törvényszék eléhe kerülnek, és merényökért többnyire életökkel lakóinak

,Ez igaz ugyan, — felele a kolompos, — de itt egy kis különböztetést kell tennünk. Az emberek vérontás nélkül is ölnek, (Halljuk !) S illy esetben semmi büntetés nem éri őket. Tisztelt barátaim egyikétől (kacaj) tudom, mikép az emberek gyakran ezt szokták mondani:„Böcsület nélkül nincs élet! Ámde ezer meg ezer esetben fosztják meg egymást böcsületőktől, a nélkül, hogy azért csak legparányibb büntetés is érné őket. Ez tehát gyilkosság, és mégis büntetés nélkül marad. Továbbá, az emberek pénz nélkül nem élhetnek, s vajmi számtalan ember csalja meg pénz dolgában embertársat, s gondolják önök, hogy ezért példásan fenyittetnek meg ? Dehogy! Hiszen ők magok példaszóban szokták mondani, hogy a kis tolvajt fölakasztják, a nagyot pedig szabadon bocsátják. Tehát, minél nagyobbá bűn, annál kisebb a büntetés. Végre , vért is büntetlenül ontanak az emberek. (Halljuk !) Például az egyik ember igy szól a másikhoz:

,Ez a fa fekete?

A másik ellenben azt mondja :

„Nem, ez a fa zöld

Ezen állitás miatt azután összezördülnek, két tanút szereznek, s karddal vagy pisztolylyal véget vetnek egymás életének, vagy legalább egyik a másikat megsebesíti

„Es azután

„Azután böcsületök helyre van állítva

„Hát a fának megváltozik színe ezen vérontás által ?(

,Világért sem, az csak ollyan marad , a minő volt.

„Hiszen ezt csak őrültek tehetik

f „Vagy részegek.

„Vagy a ledurvább, legmüveletlenebb emberek.

,Csalatkoznak , uraim, épen azok gyakorolják e módot, kik közönségesen legműveltebbeknek tartatnak.

„De mi ugyan nem követjük azilly botor példákat.

„Illyesmit a legbárdolatlanabb farkas sem visz véghez.

„Tartsuk meg inkább mindenben eddigi rendszerünket.

„Maradjunk a réginél !Í

„Maradjunk ! Maradjunk!“

Az indítványozó kolompos legnagyobb zavarba jött; a tapasztaltabb farkasok ellenben nagyon örvendettek, látván, hogy fonák taktikája által Önmaga fogja sirba temetni indítványát, melly az egész régi rendszert alapjaiban rendíthette volna meg.

Kétségbe azonban még sem esett az indítványozó, s minél több terve bukott meg, annál több uj meg uj támadott leleményes agyában. Miután tehát torkát hatalmasul köszörűié, és arcára igen fontos kifejezést ölte, ismét szólani kezde :

,Uraim , ne mondjunk le olly könnyeden a haladás és javítás dicső eszméjéről, gondoljuk meg, hogy legméltóbb megvetésnek teszszuk ki magunkat, ha a kornak intő szózatát nem bírjuk megérteni, melly olly mennydörögve hangzik, hogy a siketnek is megnyithatná füleit. (Halljuk ! Halljuk !) Nemde, azért üldöznek bennünket az emberek, mivel barmaikban sok kárt teszünk ?

„Úgy van, azért.“

„Helyes ! Helyes !“

„Kérem, nem egészen, mert hiszen a nyulakat is üldözik.“

„Való! Való!“

,Mert a nyulak a kertekben tesznek kart. Uraim, az emberek, mikép számos tisztelt barátom is állitja, olly önzők, hogy teljességgel nem ismernek irgalmat és szánakozást, hol valamelly érdekök szóban forog

„Hát a vad kacsa ugyan mi kárt okoz az embernek

„Helyes, helyes; pedig ezt is ugyancsak üldözi ám !“

,Husát eszi az ember,s azért szereti üldözni; de a mi húsúnkat nem kedveli, s igy bizonyosan nem fogunk többé üldöztetni, mihelyt a vérengzéstől végkép elszoktatjuk magunkat. Éljünk ezentúl hús helyett gyökerekkel.

„Micsoda ?

„Gyökeret rágjunk

,Igen; hajdan emberek is voltak, kik remetéknek neveztettek, s csupán gyökerekből , éltek; ha tehát a sokkal finomabb és nemesb természetű ember megélhetett az illy eledel mellett, úgy mi is beérhetjük azzal. A gyökér fanyar lesz ugyan eleinte ; de utóbb annál édesebb leend majd a böcsület gyümölcse, mellyet ezen önmegtagadás által fajunknak ki fogunk vini.

„Mi nem akarunk az emberekhez hasonlítani

„Ön saját szavaiból is kiviláglott már, hogy koránsem olly bölcsek és kitűnők, mint minőknek magokat kürtölgetni szeretik.

„Mi nem akarunk száraz gyökéren élősködni.“

„Apáink is húst ettek.

„Valamennyi őseink.

„Nem szabad őket illy elpártolás által meggyaláznunk.

„A ki ősi szokásait elhagyja, az semmirekellő.

„Nálunk a h usevés úgy szólván, nemzetiségi alapelvvé vált már; a ki pedig a nemzetiséget nem szereit, az bitót érdemel.

„Éljen a nemzetiség !

„Es husevés !

„Éljen ! Éljen !“

,De, uraim, kérem —É

„És ugyan mit nyernénk, ha gyökér után tárnok orrunkkal a földet, mint a megvetésre méltó sertések \ Hisaen jó bundánk is van , s ennek kedvéért bizonyosan üldözni fognának bennünket az emberek, habár a puszta levegőből iparkodnánk is megélni.“

„Úgy van, hiszen vannak emberek, kik saját testvérüket is üldöznék, ha olly jó bőrt viselne hátán, mint mi.“

„Nem kell emberszagu politika !“

„Nem akarunk köpönyegforgatók lenni.“

„Csak az a mi akaratunk :

Hogy a hús mellett maradunk ;

A ki farkas akar lenni,

Mindig fris húst fog az enni,

S a ki gyökért kiván rágni, Mindjárt, itt le kell azt vágni !“ „Éljen! Éljen!“

A kolompos szomorúan horgasztá le fejét, s úgy tőn, mintha első lábával könyűket törlene szeimilxl, gondolván, hogy ez által talán nagyobbitandja hallgató pártját, melly teljesseggel nem tudott a dologhoz szólani. De számításában csalatkozott, mert csak az emberek engedik magokat néha szép szavak és fájdalmas sóhajtások által jégre vezettetni ; de a józan állatok az efféle játékszíni fogásokra nem sokat adnak, s természeti ösztönüknél fogva nagyon meg tudják különböztetni a fe-héret a feketétől.

A zajos nyilatkozatok végre valamennyire lecsöndesültek, s ekkor minden erejét összeszedé a kolompos, elszántan, hogy még egy inditványnyal lepi meg a gyűlést. O ettől igen sokat várt, mert az emberek közt tartózkodása alatt többször volt alkalma tapasztalni, hogy urat játszani, és mások tetteit birálgatni rendkívül szeretik az emberek ; ennél fogva azt hivé következtethetni, hogy az effélétől a farkasok sem igen fognak idegenkedni.

Még egyszer összeszedé tehát egész erejét, és komoly, méltóságos hangon, illyképen nyilatkozott :

,Uraim !

„Halljuk!“

„Minek, eleget hallottunk már.“

, „Ne vesztegessük az időt.

„Az idő drága.“

„A dél rég elmúlt már.“

„Máskor is határozhatunk.

„Majd holnap.“

„Falatozás után.“

„Ne kövessük az elhalasztásban az emberek mindennapi példáját.

„Ki kell a szónokot hallgatnunk. „Beszéljen hát úgy, mikép mi szeretjüké „Helyes! Helyes!“

„Nem; ekkor ismét az emberek példáját követnők.“

„Ugy van.“

„Az emberek szokták szóhoz nem juttatna azokat, kik nem beszélnek ínyök és kedvök szerint.“

„Helyes megjegyzés

„Hallgassuk ki tehát a tisztelt indítványozó urat.

„Halljuk! Halljuk !

Ezúttal tehát a bikfic farkasok csakugyan győztek , mivel a farkasfajnak már kimutatott azon gyönge oldalára tapintottak, melly szerint teljességgel nem akartak az emberekhez hasonlítani.

A kolompos rendkívül őrvende e váratlan s kedvező fordulatnak, és szavait ekkép folytatá:

,Tisztelt uraim! Engedjék még megemlítenem azt, mit nem rég egy tisztelt barátomtól hallottam.

„Eh, ne idézze ön mindig csak tisztelt barátait, hanem álljon elő már saját véleményével is.

„Úgy van, mi független farkasok vagyunk , és független véleményt kívánunk hallani.

„Helyes !

„Az emberek is azt mondják, hogy nem kell más szájával enni.

„Adja ön elő saját véleményét

„Ha van !

„Ha pedig nincs, tehát hallgasson.

, „Helyes ! Helyes !

,Am legyen parancsuk szerint, tisztelt uraim. Tudják meg tehát, hogy mind az, mit eddig már elmondék, s kegyes engedelmökkel még ezentúl elmondani fogok, saját meggyőződésemnek vérré vált megizmosult véleménye, s mikép tisztelt barátaimra csak azért szoktam minduntalan hivatkozni, hogy szavaim ez által is hatályosabb súlyt nyerhessenek. Méltoztassanak tehát uj indítványomat kegyesen kihallgatni.

„Halljuk! Halljuk!

,Magam is átlátom, hogy a farkas tulajdonképen csakugyan mindig farkas marad. Ezen alapigazságot nem is szükség tehát bővebben fejtegetnem. De mind e mellett is igaz marad az, hogy a tökélyesbülés sürgető parancsa elől nem szabad magunkat végkép elvonnunk. A annak javítások, miket bízvást fogadhatunk el, a nélkül, hogy azért farkasi sajátságunkat eredeti jelleméből ki kellene vetkeztetnünk

„Dologra ! Dologra !“

,Indítványom tehát olly javítást tárgyaz álladahni ős szerkezetünkre nézve, megszokásainkat nem rontja le, s mégis hatalmas eszközül szolgálhat arra, hogy az emberek ezentúl méltányosabb bánásmódot éreztessenek velünk. Én tehát —

„Bocsánat, hogy az érdemteljes szónok ur szavait megszakasztom, de alázatos véleményem oda megy ki, hogy javitásinkban koránsem kellene mindig az emberek méltányosb vagy méltatlan bánásmódját vezérelvül kitűz-nünk; mert, ha ők nem gondolnak velünk, ugyan mért kellene nekünk épen velők törődnünk? Vagy nem tapasztaljuk é mindennap, hogy az emberek legszebb szándékú javítási eszméikkel is többnyire azért nem boldogulnak, mivel mindig csak a külföld példája majmoljak, a helyett, hogy saját magokban keresnék a javítás eszközeit. Uraim, én azt hiszem, hogy a javítás és haladás eszméje nem burgonya, melly minden, földben megterem !“

„ ,Méltóztatott talán feledni, hogy az egyetemes állafigyelés határzata következtében minden javítási terveinket egyenesen arra kell irányoznunk, hogy méltányosb bánásmódra kényszeritsük irántunk az embereket

„Épen nem feledéin ezt, de egyszersmind saját jogainkat sem feledem, mellyek szerint tulajdon fajunk belső ügyeit úgy intézhetjük el, mikép nekünk tetszik, mert mi független farkasok vagyunk, és nem hagyunk magunk-nak parancsoltatni. S valóban csodálom a nagyon tisztelt indítványozó urai;, hogy ezt nem méltóztatott illő tekintetbe venni, holott épen ő az, ki leginkább gyűlöli azon rendszabályokat, mellyek rólunk nélkülünk hozatnak. A most szóban forgó rendeletet pedig valóban ollyannak kell tekintenünk

„Helyes! Éljen!“

,Van ebben ugyan némi igazság, de most egészen máskép kell ezt értenünk. Gondolják meg, uraim, hogy az emberek ezt szokták mondani: ,Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes! én nem birom s nem is akarom átlátni, miért ne lehetne e szép példát nekünk bárdolatlan farkasoknak alkalmaznunk, midőn annak világos szükségét szemeink előtt látjuk; mert, ámbár csak emberek az emberek, azért mégis birhatnak némelly elveket, miket még mi farkasok is elfogadhatunk tolók. (Baloldalon tetszés, középen és jobboldalon zúgás, kacaj.) Mi nem akarunk jobb nevelési rendszert; ám legyen, jól van, nem bánom, hiszen e tekintetben még az emberek sem jöttek tisztába magokkal; ámde haladni mégis csaku-gyan mindenesetre és minden áron kívánunk. Indítványom tehát oda megy ki, hogy, ha már egy vágással nem bírjuk is gyökerestől kiirtani a roszat, legalább kevésbiteni iparkodjunk azt.

„Halljuk ! Halljuk !“

,Mi szabad, független farkasok vagyunk ugyan, de azért mégis valóban bírnunk kellene olly törvénynyel, mellynek erejénél fogva meg lehetne büntetnünk társaink közöl azokat, mellyek ollyasmit visznek véghez, mi a haladás szellemével ellenkezik; mert, meddig minmagunkat nem bírjuk fékezni, addig azt sem követelhetjük, hogy mások fékezzék azon szenvedélyüket, melly fajunknak kárára van „Igaz ! Helyes !“

„De mikép eszközölhetnők ezt szabadságunk veszélyeztetése nélkül

„Igen ám, ez a bökkenő !

,Hiszen, uraim, saját fajunkból választhatjuk azokat, kik társaink bűntetteit megfenyítendik.

,,Már az igaz, igy azután részrehajlástól nem kellene tartanunk.

„Félek, hogy a kivitel mégis nehezebb leend, mint gondolnék!

,Sőt ellenkezőleg ; képzelni sem lehetkönnyebb és egyszerűbb eljárást. Tüstént példával kisérthetjük meg indítványom alkalmazhatóságát

„Halljuk !“

,Méltóztassanak három érdemes farkast választani, mellyekben a közvélemény öszpontosuland.É

Most zajos vita támadott, de végre mégis csakugyan j győztek az öreg farkasok, mert a megvesztegetésben csakugyan ritkiták párjokat, s mind a három farkas az ő pártokból választatott. A kolompost e kellemetlen kifejtés kissé megzavard ugyan, de azért bátorságát még sem veszté el, s lehetőségig nyugodtan szóla :

,Most méltóztassanak valamelly társunkat bevádolni.

Hosszas zajgás után egy öreg farkas végre igy nyilatkozott:

„En tehát Vicsorgi fiatal farkas urat vádolom , hogy ámbár torkig jól lakott már tegnap, mégis egy kövér ürütorzott el a szomszédnyájból. Ezen tette, úgy hiszem, megérdemli, hogy szigorú vizsgálat alá vettessék.

„Rágalom ! — kiálta indulatosan Vicsorgi ur, ki a legkitűnőbb bikfic farkasok egyike vala ; — e rágalomért elégtételt kivánok !“

A kolompos nagy megzavarodással vakará fejét, mert igen természetes, hogy legbuzgóbb párthívei egyikének pelengérre állittatása nem lehete kedvére, s már okokról gondolkozók, mikkel némileg csűrni csavarni le-hetne az ügyeit; de mielőtt szóhoz juthatna, már elhatározó a vizsgálatot a nagy többség, miután a vádló még azon fát is megnevező, melly alatt a kérdéses ürüt most is megláthatni.

A három választott farkas azonnal a hely színére távozott tehát Vicsorgi úrral, és — a kövér űrüt csakugyan meglelék.

,Vicsorgi ur, — szóla komoly és ünnepélyes hangon az egyik választott, — ezen ürü világosan tanusit ön ellen ; mi vétkesnek fogjuk önt nyilatkoztatni

„Igen, vétkesnek !“ — jegyzé meg egyhangúlag a másik kettő.

Hm! ha tetted, tagadd, gondola magában Vicsorgi ur, és lehető legnagyobb hidegséggel mondá:

,„En e tettet nem követéin el.

,Még tagadni merészli ön ?

„Hallatlan elfajultság

„„Bizonyítsák be a vádat.

,Oh, azzal is szolgálhatunk ! Ime, ön nadrágán vérfoltok láthatók, ezeknek színe tökéletesen megegyezik a szerencsétlen áldozat öltönyén látható foltokéval. S e harapás az ürü torkán épen olly nagy, hogy ön szájával tökéletesen összeillik

,„Ez nem elég bizonyítvány, más farkasnak is lehet épen akkora szája, mint az enyim.ÍU

,En pedig azt mondom, hogy ezen bizonyítvány tökéletesen kielégítő; az emberek fél ennyivel is beérik, hogy halált mondhassanak a bűnösre.

„Úgy van, mi is épen ezt akartuk mondani?

A bikficek az emberek közt is nagy adag furfangossággal szoktak rendesen ellátva lenni ; nem csoda tehát, hogy Vicsorgi ur sem esett kétségbe, hanem rövid gondolkozás után igen jámbor kifejezéssel igy szóla:

,„Vádam tehát abból áll, hogy ürüt öltem meg? “

,Igen.

„Úgy van.“

„,De, uraim, én határzottan merem állítani , hogy ez nem ürü

,Micsoda

,„Tgen, uraim, ez nem ürü.fi“

,Hallatlan vakmerőség !

„Szinte szemtelenségnek mondhatnék !“

,,,Méltóztassanak csak megízelíteni húsát , s azonnal meg fognak állitásom valódiságáról győződni.uí

A három farkas ünnepélyesen tekinte egymásra, és száját sokat jelentőleg nyaldosá. A kisértés hatalma igen nagy vala ! A gyűlés már több óráig tartott, s az ürü olly gyönyörűen kövér volt ! Az emberek erősek, és mégis vajmi gyakran el hagyják magokat tántorittatni, még sokkal soványabb préda által is. Mikép lehetne tehát a műveletlen farkasoknak bűnül tulajdonítanunk, ha a kedves zsákmány őket is elgyöngíti !

,Szó a mi sz(í, nekünk mindenről tökéletesen meg kell győződnünk

„Úgy van, mi is egészen hasonló véleményen vagyunk.“

Az öreg farkasok megízeliték a husit, s minthogy egyetlen falatkából nem igen lehet biztosan Ítélni, tehát kevés pillanat mulva tökéletesen eltűntek a szerencsétlen ürü hideg tetemei.

,Vicsorgi ur, ön tehát azt mondja, hogy

— hogy — ezen ürü — tulajdonkép nem volt

— ürü

,„Igen, és azt a gyűlés előtt is ismételnifogom, egyszersmind pedig hivatkozom majd önök egészséges étvágyára

,Az az, ugy hiszem — erre nem lesz szükség — mert — miután a kérdéses ürü már nincs itt, tehát — ez épen annyi, mintha tulajdonkép itt sem lett volna

„Természetesen !

,A hol pedig nincs, ott ne keress

„ügy van.“

,Es Vicsorgi uram még olly fiatal

„Még megjavíthatja magát

,Az ürü pedig különben is leghaszontalanabb tagja a nyájnak

„ügy van.“

,Ha mégis anyajuh lett volna, és neveletlen bárányok kesergenék gyászos kimúlását

„Már akkor természetesen nagyobb szigort kellene alkalmaznunk.

Egy szó mint száz, a három választott farkas tökéletesen ártatlannak nyilatkoztatá Vicsorgi urat a gyűlés előtt, melly az igazságtalan vádlót már épen rágalmi pőrbe akarta idéztetni, a kolompos nem csekély örömére, midőn egy középkorú s nagy tapasztalása farkas metsző gúny hangján igy nyilatkozott:

,Uraim , ezen indítványok tömege, eredményükkel együtt puszta szemfényvesztés. (Oh ! Oh !) Még egyszer mondom, szemfényvesztés ! A ki mindent akar, az rendesen semmit nem vihet ki. En egy megbizott társamat választott három barátunk után kíildém, s ettől kitudám az egész gyönyörű eljárást. Hallják csak, uraim

Itt az egész vallatási jelenést híven előadá a tisztelt szónok, mit nem szükség ismételnünk. Ezután igy folytatá előadását:

,Imé, illyeneket eszközlünk, ha idétlen indítványokkal csak másokat majmolunk

„Ez gyanúsítás

„Igen, ez gyanúsítás

Ezt harsogtatá mind a két párt. De a szónok , ki egyik párthoz sem tartozott, s a szólegteljesb értelmében független vala, nem hagyá magát elriasztatni, hanem szilárd hangon igy folytatá beszédét:

,Ám legyen, én szeretem a kölcsönös gyanúsításokat, ha általok az igazságot ki lehet sütni. Tekintsenek a kijelelt fa alá, smeg fogják a véres csontokat lelni, a húst pedig három társunk tisztes gyomrában. De engedjenek önök már most néhány komoly szót mondanom. (Zűgás.) Mi haladni és javulni mindenesetre akarunk. Értsük meg tehát egymást, és ne zavarjuk össze az eszközöket. Minden földi jóllétnek nevelés az alapja; értem: józan nevelés. Erre szükséges, hogy minden vidéken néhány tapasztaltabb társunk kizárólag a fiatal farkasok vezérlésére szánja magát. De hogy ezt nyugodtan eszközölhessék, múlhatlanul szükséges, hogy tökéletesen gond nélkül élhessenek. Állásukat tehát biztosítanunk kell. Ez okból a többi farkasok fogják őket élelmiszerekkel ellátni.“

„Azt ugyan nem teszszük.

„Gondoskodjék mindenki magáról

„Mi másért nem fáradunk

„Nem bizony !

,Ertsük meg egymást. Mit tesznek önök azon prédamaradványnyal, mit nem bírnak fölemészteni ?

„Ott hagyjuk !“

,Ugy van, s akkor azután a kutyák eszik meg, és üldözésünkre ez által is több erőt kapnak. Én tehát csak azt ajánlom, hogy ezen prédamaradványokat, ezen fölösleget, adjuk ezentúl azon társainknak, mellyek fajunk fölvirágzását elő fogják mozdítani. Ez részünkről nem áldozat, s kezdetnek mégis elég. Majd ha ezt életbe léptettük, akkor azután ideje leend más haladási eszközökről gondoskodnunk, mert ha mindent egyszerre és más fajokat majmolva akarunk létesitni, úgy jelen pangásunkban nemcsak megmaradunk, hanem idővel javithatlanul elsorvadunk.

A gyűlés elnémult, s gondolkozóvá lett, és ez elég, ha megfontoljuk, milly élesen fölvoltak mind a két párt részéről a szenvedélyek korbácsolva, utóbb pedig a célszerű indítvány? a kolompos nem csekély boszuságára , nagy többséggel elfogadtatott. Ennél fogva örömest reményijük, hogy, habár nem szűnnek is meg farkasok lenni a farkasok, legalább farkasabbakká nem változandnak, és ezentúl állandóan fognak a javulás ösvényén haladni.

A VARRÓ LYÁNY.

Szombat van, és esti hat óra, azonkívül pedig tél, az idő kellemes és tiszta, a hideg nem olly nagy, hogy rendkívül nehezen bírna az ember megválni a kályhától, és igy csak testi és lelki épülésünkre válhatik, ha egyet sétálunk a váciutcán, mielőtt az üres színházat népesitni kellene segítenünk. A járda száraz , s a sétálók tolongva térnek ki egymás előtt. Menjünk az utca közepén, ott legkényelmesb most a járás, mert a jobboldalon kelle-metlenek az összeütközések, a baloldalon pedig erősen építettek a múlt nyáron, s még most is annyi épületszer hever mindenütt, hogy könnyen megüthetnék lábunkat. Csak szépen középen haladjunk tehát, onnan legalább jobb és bal oldalon könnyen megláthatunk mindent…Mi sok bolt be van már zárva ....

illy korán .... oh, engedelmet kérünk, nem korán zárták azokat be, hanem épen jókor, mert azon pillanatban hirdeté magát megbukottnak a kereskedő, midőn pénzecskéjét már biztos helyre takaritá. Éljen a muipar, a szegény hitelezők pedig töröljék meg szemeiket, és dolgozzanak szorgalmasan, hogy újra szerzendő keserves vagyonukat ismét olly szerencsétlen és igen ügyes emberekre bizhassák , kik épen jókor tudják becsukni boltjokat.... Ki azon pohos ur ott a jobboldalon, ki feszesen tartja ég felé szemek, és senki előtt nem tér ki? Alkalmasint valami megbukott újságiró, ki a csillagok közt keres előfizetőket; vagy télre a faluról beszabadult ha-talmas ur, ki azt hiszi, hogy itt minden ember köteles előtte kitérni, mivel falujában még a csorda is kikerüli őt.... Hát a túlsó oldalon azon epedő tekintetű szakállas fiatal ember, ki egy targoncást eltaszít utjából ? Ah, ismerjük gén jeles férfi az, sok érdekest irt már azegyenlőségről, és bizonyosan most is arra gondolt, s azért taszitá olly kíméletlenül félre a terhes targonca tolásától izzadó szegény embert.... Éljen a szép szó és a rút tett, melly e nyomom világban olly gyönyörűen szokott karöltve sétálgatni ! És azon ur ?

Patvar vigye mindnyáját, tekintsünk inkább azon csinos, sőt mondhatnék pompás két kis lyányra, kik olly módosán lépegetnek előttünk .... bizony kecses látvány ! A szép idomzatú kis fejeket olly negédes fehér fejkötőcske takarja, mintha cukrász lehelte volna rájok .... a fekete bársony ujjas váll olly testet mutat, de olly karcsú testet, hogy széles Magyarországban nincs olly fürge őzike, melly azzal vetélkedhetnék .... pajkos kis lyányok ! a nagy kendőt szándékosan eresztik le olly mélyen, hogy szép növésöket minden akadály nélkül csodálhassuk. Hát még a kis bársony topányok! szakállunkra monojuk, az illy pa-rányi és illy lepkekönnyüségű lábak nem kövezetre, hanem selyem párnás hintóba termettek. Karjukon papirszekrénykét visznek, melly széles rózsaszín szalaggal van összekötve. Hali ! otthan vagyunk már, .... karodat szíves olvasó, ha nincs senkid, aki illy gyönyörű kalandocska miatt megleckézne, kerüljünk elébök.

Ah, valóban, elölről még szebbek .... az egyik barna, mint a nyári felhő, mellyből villámok robognak a szegény föld fiaira, s szemei talán még veszélyesb villámokat szórnak ; legalább annyi bizonyos, hogy ezek mindig gyújtanak, s még a hetven éves havat is elolvasztják; a másik szőke, s nincs ember, a ki meg nem esküdnék reá, hogy selyemgyárból lopta ragyogó fürtjeit, szemeinek színét pedig a legpompásabb völgyi emlénybokorból köl-csönözte ; fogadni mernénk, hogy a melly férfira e szemek egyszer, csak egyszer mosolygnak is, az az egész szép világ mosolyát csak nyomom paródiának fogja tekinteni.... S mit szólunk a két érdekes arcról? Semmit, mert legnagyobb erőködéssel sem birnók élethuszínekkel lefösteni azon kimondhatlanul pajzán kifejezést, mellyet a fehér és piros szín, a furcsa kis orr, a csokra termett domború ajak és kissé kiálló dacos állacska együtt véve képeztek. Szabályosb és szebb arc elég lehet ugyan a világon, de a szerelemnek illy csinos kis tanyája alig, hol olly jól esnék az embernek, magát a világ zajától elrejteni.

,Tinka, látod, hogy bámul ránk ez a két férfi?

„Vettem észre .... mintha még soha nem láttak volna embert. Nézd csak Tercsi, az alacsonyabb majd elnyel szemeivel."

,Isten mentsen, hogy illy rút macskaszemek által nyelessük el magunkat. Siessünk , Tinka.

E rövid párbeszéd után gyorsabban tipegnek a bársony topányok, s mi hátra maradunk egy kissé ; de az nem baj, megszoktuk azt már mi szegény magyarok, mit vilagosan bizonyít az, hogy még kocsisaink is jobban sze-retnek más kocsi után hajtani.... De azért nyomóikban maradjunk ám, s azon kis elmésségen épen ne ütközzünk meg, mit egyikünk szemére mondoOtak, mert úgy szép a lyány, ha pajkos.

Es kicsodák e csinos lyánykák?

Mindenesetre varrólyányok, kiket szüleik szobalyányokká neveltek , de kik azt tapasztalták, hogy jobb a szabad elet, mint dus rabság valamelly szeszélyes főrangú hölgynél, kit süni rósz kedvében Venus szobalyányai sem birnának tetszése szerint öltöztetni.

Nincs is szebb a szép varrólyány életénél. Reggel vigan ballag a kereskedő nejéhez, ki férje boltja számára dolgoztat, s esti hat óráig tiz vagy húsz lyány társaságában olly vigan öltöget, de olly vígan, hogy sok királyné is megirigylené boldog sorsát; képzeljük csak? mennyit tud busz lyány egész nap hosszanta csevegni ! milly fűszeresen beszélik el egymás kalandjait, mellyek esti hat óra után vajmi érdekesek szoktak lenni ! Hát még a vasárnapi kalandok! Valóban, ha még egyszer jövünk

e világra, és szabadon vigye

a manó a lűdtollat és téntatartót, mi a tőt választjuk, szép varrólyányok leszünk, és az egész világot kikacagjuk.

De inig mi illy szépen okoskodunk, addig a két lyány mindig gyorsabban halad, mint, ha csak szabadulni akarnának tőlünk.... abból ugyan mi sem lesz .... már ismét nyomukban vagyunk, s többé nem maradunk hátra .... be-szélnek .... ugyan halljuk csak.

,Tercsi, nekem e két férfi közöl az egyik igen tetszik — szóla suttogva, de mégis érthetőleg a szőke Tinka.

„Nem rósz az Ízlésed, — felele Tercsi, a kis barna lidérc, és mindketten olly pajzán szemjátékkal fordultak felénk, hogy szivünk egyetlen zuhanással zsebünkbe esett.

,Már nem hagynak el bennünket.

„Ha feljőnek utánunk lakásunkra, a második emelet jobb oldalán az első ajtón bátran beléphetnek, és csak mondják öreg ángyunk nak, hogy Tercsivel és Tinkával akarnak szólani.“

E szavakat igen nagy jelentőségű kifejezéssel monda a kis barna, és mindketten egy kétemeletes ház lépcsőin lepkegyorsasággal tűntek el.... Mit csináljunk? Tovább ballagjunk, vagy kövessük őket? .... Eh, ismerked-jünk meg velők, hiszen mulhatlanul szükséges, ha írni akarunk rólok, hogy egy kis ismeretséget kössünk velők. Tehát csak bátran utánok .... szemesnek a világ, vaknak az alamizsna .... utánok gyorsan.

A második emeleten vagyunk, már most jól vigyázzunk, nehogy az ajtót valamikép eltévesszük .... de attól nem tarthatunk .... egyetlen ajtót látunk jobbra .... tehát előre .... kopogtassunk .... négy vagy öt kis kutya borzasztóan csahol .... ne féljünk a kis cerberusoktól, csak nyissuk be bátran az ajtót.... Beléptünk, a kis kutyák reánk rohannak, egy tenyeres talpas vaskos és öreges asszonyság fölkel a pamlagról, hol kártya vetéssel mulatá magát...élénkbe lép .... nagy szemeikkel mér bennünket tetőtől talpig .... a kutyákat csitítja, pillanatnyi csönd lesz, és ő kellemetlen orrhangon igy szól hozzánk :

,Kit tetszik keresni

, „Tinka és Tercsi kisasszonyokkal szeretnénk szólani.“

Az öreges asszonyság szája mozogni kezde, de szóhoz csak néhány pillanat múlva juthatott.

,Kisasszonyokat !É .... kérdé, és kékült ajkai remegtek.

,Kisasszonyokat ! .... ismédé lehetőségig mély hangon, s néhányszor olly hosszú lélekzetet vett, mint a színészek, midőn szerepeiket nem tudják.

Ámde az öreges asszonyság, fájdalom! igen is jól tudá szerepét, s a néma harag megszűnése után iszonyú árjával borita el a legválogatottabb kifejezéseknek, miket három szótárból is alig lehetne összeszedni.

,Kisasszonyokat.... illy böcsületes özvegynél .... kisasszonyokat keresni .... gyalázat.... szégyeljék magokat .... fenyitőházba kellene az egész mostani ifjúságot csukni .... köszönjék, hogy nincsenek cselédeim, mert az ablakon dobatnám le az urakat.... urakat ! ugyan mikép is vesztegethetem ezen szép címet illy .... illy ....

Bocsánaa, hogy a többit elhallgatjuk .... csak annyit mondunk még, hogy mentegetőzésinkre még csak nem is hallgatott; hiában mondottuk neki, hogy legböcsületesb szándékból kívántunk a két lyánynyal megismerkedni .... minden hiában volt, még csak szóhoz sem juthattunk , és iszonyú zavarodottságunkban a jó ég tudja, mikép jutottunk le ismét a szabad utcára, s valóban csodák közé tartozik, hogy nyakunkat nem törtük ki, mert egyszerre három négy lépcsőn is ugráltunk le, s csak a kapu előtt bírtunk ismét lélekzethez jutni .... Ármányos varrólyányok ! ugyan kijátszották kíváncsiságunkat .... valljon hová lettek? Talán csak az ajtót hibáztuk el ?

Dehogy, hiszen imé, a szomszéd fuszerárus bolt előtt áll a két kis denevér .... s hangos kacaj közt beszélgetnek a csinos boltsegéddel .... ármányos bogárkák! bizonyosan a hátulsó lépcsőn futottak le, s jégre vittekbennünket, hogy tolakodásunktól megszabadul-hassanak.

Álljunk csak ide a szővetárus bolt mellé .... talán meghallhatunk néhány szót.

,Azok ugyan megjárták! — szólt nevetve a boltsegéd.

„Különben nem szabadulhattunk volna tolok, — jegyzé meg szinte nevetve Tercsi—, pedig ezer bajom lett volna barátommal, ha boltjából észrevette volna, hogy lépéseinket követik.

Hogy ez minket illet, az iránt legkisebb kétségünk sem lehet.

,„Ah, az én barátom nem olly török természetű , mert hűségemről meg van győződve .... nemde Gusztávom ? — szóla hizelgve a boltsegédhez Tinka.

,Ugy úgy, barátnőm .... tehát holnap délután három órakor Budára megyünk egy kis rác ürmösre és gesztenyére .... nemde, ebben maradjunk ?

„„Mindenesetre.

„Igen sajnálom, hogy nem mehetünk együtt, de az én barátom holnap egész délután olvasni akar nálam .... hanem a magyar színházban majd találkozhatunk

Elég ennyit tudnunk .... holnap mi is Budára megyünk .... most pedig bízvást távozhatunk, mert midőn barátja van a varrólyánynak, akkor mások iránt olly barátságtalan szokott lenni, hogy még csak szóba sem áll az emberrel. Mondja aztán még valaki, hogy nincs hűség a világon; álljon ide minden hithideg kételkedő, s meg fog győződhetni arról , hogy még a varrólyányok, az utcák e szabad gyermekei is híven ragaszkodnak barátaikhoz , kiket ezen szép helyre emelt szivökben a gondviselés, melly még a varrólyányokról sem feledkezik meg.

Most pedig intsünk egyet hatalmas va-rázsvesszőnkkel, s az éj elrepül, a vasárnap első fele eltimik, valamennyi toronyéra két negyedet üt háromra, és mi a Duna partján állunk, várva a szép Tinkát és barátját.

Az idő szép, a nap legjobb kedvében mosolyg a két városra, a Dunán csak igen kevés jég úszkál, s a nép csoportosan tódul egyik városból a másikba, a partokat pedig hozzánk hasonlók lepik el, s kedvtelve nézik a tarka tolongást, mellyből gyakran elég mulatságos jelenések fejlenek ki.

A pénzszedők vasárnap délután rendesen szélesb kedvvel birnak, mint egyébkor, s azért nem is olly kiállhatlanul gorombák, mint rendesen lenni szoktak.

,Megállj, fiú, — rivalg az egyik egy csinos kis barna fiura, kinek göndör fürtéi keleti származásra mutatnak, — fizess.

„Uram , nincs pénzem ,w — felel a megrettent fiú, és sapkáját egész Hiedelemmel leveszi.

,Hát lódulj vissza

„De en inas vagyok egy tímárnál, es mesterem küld Budára.

,Ismerlek, betyár, és tudom, hogy inas vagy; de azonfolül zsidó is vagy, tehát fizetned kell, mert az utóbbi országgyűlés óta úgyis nagyon elbiztátok magatokat

E szók után a fiát mellbe löki öklével a pénzszedő , hogy szavait jobban megérthesse, és több kupakos polgár igen jóízűen kacagja ezen szellemdűs elmésseget.

Egy Öreges férfi jő, meglehetősen elviselt köpenyben, és egy ezüst öt krajcárost ad a pénzszedőnek.

,Micsoda ez ? — kérdi durván a pénzszedő , kinek nagy kedve csucsorodott a zsidó fí embertelen elutasítása által.

„Öt krajcár, jó pénzben, adjon az ur vissza reá,“ — szól illedelmes szerénységgel az öreg.

,Adjon kend más pénzt — kiált gorombán a kis zsarnok, és földhez veti a pénzt.

„Uram, ez jó pénz, a király pénze, és nincs nálam más.“ E szók után fölveszi a földről a pénzt az öreg, es ismét nyújtja.

,Ne gorombáskodjék kend, hanem lóduljon pokolba, es váltsa föl pénzét valahol, azután. ismét eljöhet

„De uram, sietnem kell

Többet nem szólhatott az öreg, mert a pénzszedő úgy eltaszitá őt, hogy alig birta magát lábain megtartani, és akarva nem akarva csakugyan el kellett mennie pénzét fölváltani. p ,Der Zedlabstrafer is doch a Mordkerl?

„A fideler Spassvogel !“

Ezt ismét két törzsökös polgár monda a tehénutcából, és örömében legalább is egy arasznyit hizott.

Ah, de jőnek már embereink .... menjünk hamar a csolnakba, hogy el ne maradjunk tőlök.

,Le kell ülni, — kiált az egyik hajós— mert nem dolgozhatunk .... hej, hallja .... maga, maga a kék sapkával .... üljünk le .... hát maga, az elefántormánynyal mert nem ül .... talán csak gavallérnak akarja magát tar-tatni .... pedig a szeméből is látom, hogy hat krajcáros bőrből sem ihatik annyit, hog£ pofája megrezesedhetnék tőle .... hát maga, vén anyó, mért nem teszi le vízözön előtti víganóját a deszkára .... talán fél, hogy elpiszkolja ?

„Ha ha ha ha !“

A gyönyörű tréfák tetszenek.

,„Ne légy olly goromba, Hanesz, — kiált , kacagás miatt hasát tartva, a kormányos, — mert ha véletlenül valami éhes újságíró ácsorog a parton, majd megint kifiguráz bennünket az újságokban

Tele van a csolnak .... indulunk .... mi a tatár .... embereink künn maradtak .... de semmi, majd megvárjuk őket a túlsó parton .... Ah, mit látunk? A boltsegéd és Tinka csolnakba lépnek .... és Gusztáv finom saloni arckifezéssel ezen emlékezetes szót hallatja :

,Auslassen !

Igen, ezt Gusztáv, a boltsegéd mondá,és parancsát villám gyorsasággal teljesitek a hajósak, a csolnakot megindítják, közepébe egy deszkát tesznek, Tinka reá ül, Gusztáv pedig példás rátartással feszesen áll meg előtte, és cigarOjából vakmerő alakokat képező füstöt boqsát a szellő könnyű szárnyaira.

Az öt krajcáros öreges férfi épen akkor akart csolnakba lépni, midőn Gusztáv varázsparancsa megzendült, egyik lába már a csolnakon volt szegénynek, és igen természetes, hogy a hirtelen elindulás következtében a vízbe zuhant, és bezzeg vége hossza nem volt a kacagásnak.... Szegény öreg ember ! mint diderge, midőn vizesen haza felé ballagott .... s még csak lefizetett két krajcárját sem kapta vissza.... A kacagást boszankodás követé, mert egy csolnak sem volt a pesti parton, s legalább kétszáz ember várakozott, kik mind Budára iparkodtak; Gusztáv és Tinka pedig egyedül eveztek egy csolnakban Buda felé.... De hiúban, a hajoslegények is csak szeretnek élni, minthogy a hidbérlőtől nemcsak fizetést nemkapnak, sőt meg inkább ők fizetnek neki az evezhetési jogért, neki, ki minden szegény embertől vámot szed ! tehát igen természetes, hogy minden alkalmat megragadnak, melly által jó borravalóhoz vélnek juthatni ; az illy „Jaukfuhr“ pedig, mert igy nevezik azon esetet, midőn egy vagy két ember külön evezteti át magát, igen jól szokott jövedelmezni, s patvar vigye azután a várakozó közönséget, melly közt talán orvos is találkozhatik, kire élet halál közt várakozik a szerencsétlen beteg! Mit tesz ez, csak a hajóslegény zsebe teljék .... ember úgyis elég van a világon !

De nézzük csak, Tinka még szebb ma, mint tegnap vala .... öltözete pompás .... arcán mennyei elégültség terül el, s gondolatban ezerszer szorítja keblére Gusztávját, ki olly ünnepélyes kitüntetéssel viszi őt Budára .... őt, az egyszerű varrólyányt ! .... s lelkében meg van most arról győződve, hogy a hajóslegények legalább is grófnőnek hiszik őt .... de hol is az egész ismert világban azon grófnő, kivelTinka e pillanatban, boldogsága teljes érzetében , cserélni kivánna ?

Parthoz érünk .... Gusztáv két ezüst húszast csörőgtet jó magasról a hajóslegény hólyagos markába, és a hajóslegény megbillenti kalapját! Hallatlan és mégis igaz! a hajóslegény megbillentette kalapját, talán először ezen esztendőben, .... és ki előtt? Gusztáv és Tinka előtt! S Tinka szíve majd kiugrott őrömében , mert keble szűk lett ennyi kimondhatlan boldogság elfogadására, pedig egyébiránt vajmi tág kebellel és szívvel szoktak megáldatva lenni a szép varrólyányok !

Gusztáv karját nyújtja, Tinka szerelemtől remegve szorítja azt kebléhez és partra lépnek .... egyszerre tiz bérkocsis emelinti meg kalapját ....mert hiszik, hogy az, ki „Jauk- fuhrral“ jött, nem mehet gyalog .... minden szem a szerelmesekre tekint ....-legalább ők azt hiszik .... Gusztáv példátlan közönösséggel a legfényesb üveges hintóhoz lép .... bele emeli Tinkát .... Tinka szemeiben édes kéj könyeicsillognak .... és a boldogok tova robognak .... mintha csak üveges hintóba teremtette volna őket az ur isten.

Elhintek .... nem érhetjük el őket.... mert a magyar iró csak gyalog „szeret“ járni.

Menjünk tehát a magyar színházba, intsünk ismét egyet varázsvesszőnkkel, és hetedfelet üt az óra.... a két varrólyány zártszéken ül két barátjával .... kár, mert a magyar iró csak állani „szeret“ a színházban .... szavaikat tehát nem hallhatjuk .... a cukrászlegény e szókat intézi hozzájok:

,Parancsolnak nagyságtok?

Igen, nagyságtok! és ezt barátaiknak köszönhették a varrólyányok, kik annyit áldoznak érettök .... de ugyancsak a szó teljes értelmében el is olvadtak forró szerelmök tüzetől!

Griseldist játszák ! s Tinka és Tercsi lelkesülve és könyűkben úszva erősiték tüzes szemeikkel, hogy Griseldis szenvedéseit ők is örömmel állanák ki barátaikért. Mégis csakjó darab ez a Griseldis .... isten tudja, hány varrólyányt ríkatott már meg !

Az előadásnak vege .... embereink bérkocsiba ülnek, mert hóval vegyes eső szakad .... mi a bakra állunk .... a kocsi egy kétemeletes ház, előtt megáll.... a szerelmesek kiszállnak. Tinka fölnyitja a kaput, mert a varrólyányok olly házakban szeretnek lakni, hol minden lakos kapukulcsot kap .... mind a négyen belépnek .... a kaput becsllkjálk.... a kocsi elrobog .... jó éjszakát szép varrólyányok ! .... ha barátaitok elpártolnak tőletek .... mi legnagyobb örömmel pótoljuk ki helyöket.

SAVANT UR SZENVEDÉSEI.

Magamról kell előbb néhány szót elmondanom, s csak azok után foghatok emberi erőt meghaladó bokros szenvedéseimhez, és illetőleg azoknak hűséges elmondásához.

En bőcsületes uszkár vagyok, s már első ifjúságomban rendkivüli tanulékonyságot mutattam , mi egyébiránt az uszkároknál, vagyis magyarul pudliknál, különben sem igen szokott a ritkaságok közé tartozni. Alig valék mintegy ökölnyi fickó, s kavicsot és botot már is el tudtam hozni, ha előmbe dobattak ; a legszebb falat húst sem érintém, mihelyt azt mondáik, hogy zsidótól van; ellenben a száraz kenyérhéjat is mohón ragadám meg, ha azt mondák, hogy szép kisasszony adta; ha kérdeztek: mikép beszél a kutya? azonnal ugattam ; szóval, annyi tudományt egyesiték magamban , hogy jutalmul a fönebbi névvel tiszteltettem meg, melly magyarul savanyúhoz közelit ugyan, de franciául tudóst jelent, miből en azt következtetem, hogy a tudósnak gyakran igen savanyu sorsa van. Rajtam legalább ugyancsak teljesült ezen következtetésem!

A magyar állatok gyűlésén én is jelen valék, s engem leginkább azon szép eszme ragadott meg, hogy az állatok is iparkodjanak játékszíni előadásokban működni. Eleinte azt gondolám, hogy magam is a játszók sorába állok, mivel érzékeny apai szerepek és jó barátok eljátszására igen nagy hajlamot véltem magamban érezni, de farkas és róka urak, kik zsenge intézetünknél titoknoki és rendezői hivatalt viseltek, csakhamar levertek ezen svándékomról, mondván, hogy sép tudományomat ne vigyem a deíslíília, hol affélére teljességgel nincs szükség; s ebben csakugyan igazságuk volt, ha e tekintetben társaik is hasonlítottak hozzájok.

Azonban, a játékszín mégis folyvástanynyira fúrta fejemet, hogy teljességgel nem bírtam róla egészen lemondani, és igy hosszas tűnődés után végre arra határozám magamat, hogy a rögös drámaírói pályára lépek.

Vidor lévén természetem, igen könnyen képzelhetni, hogy vígjátékok Írására határozám magamat. Föltevém magamban, hogy az állatvilág minden balgaságát kíméletlenül fogom ostorozni, mert én meg vagyok arról győződve , hogy hol az okoknak egész halmaza sem használ, ott gyakran javulást szokott szülni a nevetségessé tétel hatalmas fegyvere.

Tollat ragadék tehát első lábamba, és íráshoz fogtam. Eleinte kissé nehezen ment ugyan a munka, de miután az ikervárosi színkörökben néhányszor megfordultam, csakhamar annyi tapasztalást sikerült magamnak gyüjtenem , hogy néhány nap alatt vígjátékom tökéletesen elkészült. A tisztelet, mellyel a szives olvasók iránt ismeretlen létemre is viseltetem, olly nagy, hogy vígjátékom fölolvasása által nem kívánok terhökre lenni. Ki valaha csak három sornyi rejtettszót irt is, bizonyosan méltányolja ezen roppant önmegtaga-dásomat. De egy pár alapvonást mégis kell belőle közlenem, hogy tapasztalt szenvedéseim igazságtalanságát világosabban tüntethessem ki.

Tudván, hogy napjainkban úgy szólván kizárólag csak politikai kérdések és viszonyok tetszenek, mivel rendesen azt szoktuk leginkább bámulni és magasztalni, a mit teljességgel nem értünk, némi politikai szint törekvém adni vígjátékomnak. Mindenek előtt úgy intézém a mesét, hogy a gyöngébb állatok maradjanak győztesek, mivel ezek száma nagyobb , s egyszersmind jobbadán tudatlanabb ; e szerint tehát nagy tetszést reménylheték, mert ha a gyöngeségnek hizelgünk, akkor mindig hatalmas pártfogásra számolhatunk. Hogy magát az oroszlánt és sast sem kimélém, az igen természetes, mert hiszen még az emberek is szeretnek zsebökben figét mutatni ahatalmasoknak. Egyébiránt a főszemély vígjátékomban — orvos vala. Csodálkozik a szives olvasó, és sajnálkozik, hogy már az állatok közt is vannak orvosak ? Nem tehetünk róla, de csakugyan úgy van! Emlékezni fognak talán nagyságtok azon mesére, mellyben a gólya csontot húz ki a farkas torkából, s életét ez által megmenti; azon történet óta mi állatok a gólyát mindig orvosnak nevezzük, ámbár a farkas életének megmentése által különben nem igen nagy érdemet szerze magának.

Az én gólyám igen derék gólya volt a maga nemében, s tökéletesen arszlánilag viselé magát, miután téli utazásiból visszatért. Az állatgyülés következtében mindazáltal olly mélyen merült a szövevényes politikába , hogy betegeit elhanyagolá. Ez idő óta ritkábban volt ugyan gyászra okunk, de én ezen politikai szenvedélyt igen nevetséges jelenetekre tudám használni, mert ugyan mikép tudna a politika ezerfejü sárkányával megküzdeni az,ki még csak a sápadt arcú halált sem bírja legyőzni !

A gólya tehát mindig lóvá tétetett, vagy is mindig kijátszatott a róka, farkas, macska és egér által, mellyek a mi állatvilági politikánkban rendesen nagy szerepet szoktak játszani. Végre a gólya átlátja, hogy nincs ereje azon körben mozogni, mellybe olly vakmerőén veté magát, érzékenyen elbúcsúzik, és ismét fölül a kéménytetőre, honnan politikai kirándulását tévé.

A tartalom ezen rövid vázlatából mindenki átlátni méltóztatik, hogy vígjátékom érdektelen volt ugyan, de annál unalmasabb, s épen ez az, mi azt jelessé tévé ; mert én nagy tudósoktól hallám a színkörben, hogy élénkséget s változatos cselekvényt minden áron kerülni kell a színmüvek ben, minthogy csak az valódilag szép, a mi mindennapias fölfogás szerint rut.—

Tisztára leirt darabommaa, vagyis színmüvemmel , s tulajdonkép vígjátékommal tehát mindenek előtt farkas úrhoz menék. Ö engem igen nyájasan fogadott, s első lábamat legnagyobb barátsággal szoritá meg ; azután pedig kedélyesen mosolyogva igy szóla hozzám:

,Miben lehetek önnek szolgálatára

„En a színmirás rögös pályájára léptem , s elsőszülöttemmel zsenge intézetünknek óhajtók némi kis szolgálatot tenni.“

,Vig, vagy szomorúd

„Vig.“

,Talán épen bohózaté

„Nem.“

,Annál jobb. A bohózatokat nem szeretjük.

„Tehát reményihetem vígjátékom előadatását?“

,Méltóztassék igazgató úrhoz vinni, ő majd meg fogja a darabot vizsgáltatni, és azután tüstént színpadra hozandjuk

Farkas ur fölállott, s igy távoztam, és legott az igazgatónál kopogtattam be.

Az elfogadás igen nyájas volt, a köztünk támadt párbeszed gedig igy hangzott : ,Eredeti vígjátékkal bátorkodom alkalmatlankodni.

„Talán épen bohózat?

,Nem.

„Igen kár, mert csak a bohózatnak van közönsége.

,Sajnálom, de már nem tehetek róla

„Nevezze ön bohózatnak, s azonnal segítve van a bajon.“

,Am legyen; arra is kész vagyok, csak hogy színpadon láthassam ezen első elmeművemet.

„Méltóztassék tehát rendező úrhoz vinni a darabot:, ő majd átnézi, és jelentést fog róla tenni. Alázatos szolgája !“

,Ajánlom magamat ! —

Innen tehát azonnal róka úrhoz sietek, reménylvén, hogy most már minden bajon végkép átestem. —

Róka ur kényelmesen heverészett, s legnagyobb szívességgel fogadott el. Annyi bókkal s üdvözlettel halmozott el, hogy alig lehete szóhoz jutnom. Végre azonban mégis sikerült kívánságomat előadnom, mire róka ur illyeténképen nyilatkozott :

,Bohózat ? Hm , hm! Mert nem irt ön

inkább szomorujátékot

„Megvallom, hogy csak vígra érzek magamban hajlamot s némi kis tehetséget

,Valóban kár; közönségünk csak a szomorujátékokat szereti

„Igazgató ur a bohózatok mellett nyilatkozott .

,Oh, mi többnyire ellenkező véleményen szoktunk lenni; de végre azután mégis vagy ő enged nekem, vagy én nem engedek neki, s igy minden rendén van

„Szabad tehát kérdeznem, hogy tulajdonkép mit reményihetek darabomra nézve?“

,Méltóztassék két hét múlva szerencsésítni látogatásával, addig alkalmasint zsugorgatok annyi idolt, hogy vagy elolvasom , vagy elolvastatom ön darabját—

Ez ellen nem volt mit szólanom, hanem csakugyan távoznom kelle. Milly kínok közt töltem el a kát hetet , azt csak az képzelheti, ki már maga is hasonló esetben volt. Milly rákmódra haladt a nap, s milly fanyarnak ízlett számban minden falatka étel! Becsületemre mondom, menyasszonyra hat hétig is könnyebb várakozni, mint első színdarabunk elfogadtatásának kimondására. —

De , valamint minden e világon, úgy az említett keserves két hét is elmúlt, s én dobogó kebellel léptem róka ur elébe, ki épen ugrásban gyakorlá magát, hihetőleg azért, hogy soha ne kényszerüljön, mesebeli ősének példáját követve, e siralmas szókra fakadni:

,Savanyu a szőlő ! —

Beléptemkor szórakozottan tekinte rám róka ur, és hideg udvariassággal szóla:

„Kihez van szerencsém?

En természetesen elbámultam valamennyire, hogy vonásaim olly hamar tűntek el emlékezete táblájáról, s kissé bizonytalan kifejezésü hangon ezt válaszolám:

„En Savant vagyok?

,E név, valamint a fogalom is, mellyet kifejez, előttem egészen ismeretlen?

Szörnyűség, gondolám magamban, az én nevem ismeretlen, pedig már egy vígjátékot Írtam ! írói dicsvágyam halálos döfést kapott , s alig tudám e néhány szót elhebegni :

„Két hét előtt vígjátékot valék bátor benyújtani, vagyis bohózatot, és uraságod engem mára szíveskedett bíztatni, hogy az előadásra nézve —“

,Ah, bocsánat, emlékszem már — a sok dolog — tömérdek baj miatt — ah, valóban engedelmet kell kérnem — még nem olvashatóm el, s kénytelen vagyok újabb három hetet kikérni?

Szánjatok , tisztelt olvasók, nekem ezen uj határidőben is meg kelle egyeznem ; szánjatok , mondom , mert az égető türelmetlenség úgy elsoványita, mintha legveszélyesb betegségen láboltam volna keresztül. —

Róka ur ezúttal már nyájasan fogadott ugyan, de igen furcsa ajánlattal lepett meg, mellykórülbelől igy hangzott:

,Uram, ön vigjátéka, vagy bohózata nagyon szembeszökőleg viseli ugyan magán a kezdőség bélyeget, de ha kissé trrrlgetrn belőle, s itt ott némelly változtatásokat teend rajta, és szomorujátékká alakítja, úgy rögtön betanul tatjuk

„Uram, ez lehetlen ! — kiálték nagy fölindulással ; — bohózatot szomorujátékká alakítani — ez hallatlan !“

,És ugyan miért? Bizonyos nagy tudós azt mondá, hogy a fönséges és nevetséges közt csak egy lépés van. E szerint a bohózat is csak egy lépésre áll a szomorujátéktól. Ez világos

Csodálkozásom keblembe fojtá a választ, és róka ur nagy büszkén igy folytatá szavait :

,Tőrölje ön ki az elméssegeket, ölessen meg egy pár játszót s kész a szomorujáték

„De mikép tehetem ezt?“

,Gyermekség! Hiszen a gólya politikai szerepet játszik ön színművében ; a szomorú anyag tehát már magában kész, s ha valami választást szövend ön bele, úgy a vérontás is azonnal kész

„S máskép nemreménylhetem, hogy — ?“

,Csak ezen egy foltét alatt juittathatom színpadra a darabot

„En tehát kész vagyok a kivánt változtatást megtenni.

,Ajánlom magamat.

S én mentem, és szememet sem hunytam be, csakhogy minél előbb színpadra juttathassam elsőszülöttemet. Pedig, oh, milly keserves munka volt az! Legalább száz talpraesett elmésség volt a darabban, s most valamennyit ki kelle törlenem. E fájdalom óriási volt. De a ki célhoz akar jutni, annak használnia kell az eszközöket, és én valamennyi

— kitörtem ! Gólyám csak ostobácska volt, hogy könnyen meglehesen őt csalni, s ez által vig es nevetséges jeleneteket összeállítani; most azonban becsületessé változtatóm őt, hogy az ellene forralt ármányok terhe alatt inulhatlanul össze kelljen roskadnia, s a darab szomorúvá váljék. —

En csakhamar keresztül esém a változtatási nagy munkán, és ismét fölkeresém róka urat.

„Ah, ön már kész munkájával ?É

„Igen, s reményiem, hogy most már—u ,Oh , semmi akadály többé; két hét alatt bizonyosan átolvasom, és—

„Hiszen már méltóztalotl —“

„Igen, de most még egyszer át kell olvasnom, hogy színpadszerüen történtek é a változtatások. Tehát két hét múlva szerem csém lesz a végső határzatot kimondanom

Busán s leveretve távoztam, és azt hivém, hogy ezen újabb két hetet nem fogom túlélni. Azonban, annyi gyakorlatom volt mára tűrésben, hogy ezen uj bajon is szerencsésen átestem.

A kitűzött órában pontosan megjelentem róka urnái, de legnagyobb megütközésemre azon leverő hirt baltám, hogy róka urat hivatalából elmozditák, mivel ismert természetét egyáltalában nem birta megtagadni. Darabom vele együtt nyom nélkül eltűnt. Újra leirám azt tehát, s az uj róka úrhoz vivém, minthogy a rendezői hivatalt ismét a rókafaj egyik tagja nyerte el. Ez is ollyan volt mint a másik, s a szükséges elolvasásra szinte két hetet kivánt. Es csodálatos! annyira megszokám már az efféle boszantást, hogy miatta többé már neheztelni sem tudtam. Darabom ez uj bírálaton is szerencsésen átesett, s róka ur néhány dicsérő nyilatkozat után igy szóla :

,Uram, én hatást reményiek e szomorújátéktól , de szeretném, ha egy pár dalt készitne ön hozzá, mert napjainkban az afféle kis dalocskákat nagyon szereti a közönség.

„Azt ugyan megtehetném, de azután majd bohózatnak nevezné szomorujátékomat valamelJy biráló.“

,Ah, mit gondol ön, nem képzelhetek olly szegény fogalmu bírálót, ki bohózatnak birna valamelly színmüvet nevezni, azért, mivel egy két dalocska fordul benne elő

„Ám legyen, ezen kivonatot is kész vagyok teljesíteni.

,Mihelyt kész leend ön, azonnal tanultatni fogom a darabot

Hah, milly vigasztalólag hangzott ezen ígéret ! Kevés óra alatt elkészitém a daloIíH:, s azon vigasztalást nyerém róka úrtól, hogy két hét múlva olvasópróba leend, mellyen nekem is szabad lesz megjelennem.

Eddig bánat és boszuság miatt nem volt nyugalmam, most pedig az öröm háborgató napjaimat. Azt hivém, hogy egymáshoz vannak kötözve a napok, olly lassan követék egymást. Gazdám nem tudá elgondolni, mi bajom lehet; nem ettem, nem aludtam, >mindig legnagyobb nyugtalansággal függesztem szemeimet a napra, melly olly kimondhatlanul lomhán folytatá pályáját.

Kimagyarázhatlan érzelmekkel sietek az olvasópróba színhelyere. Az egész társaság jelem volt már, s az olvasást megkezdek. Azonban, mar a címnek meghallása is nagy zajt okozott, s minden oldalról kővetkező megjegyzések hangzottak :

,Milly hosszú cím !

,Hiszen a darab egész tartalmát magában foglalja.

,Az egész mesét ki lehet belőle találni

,Meg kell rövidíteni.

,Egészen meg kell változtatni.

,A jó cím igen sokat határoz el.

,Mindent.

Darabom cimét tehát meg kelle változtatnom. Most a személyeket olvasák, s nem csekély rémülésemre haliám, hogy a gólya szerepét medve urnák adá a rendezőség. —

,Uraim, — szólék nagy megindulással,— hová gondolnak? Gólya ur szerepét csak valódi gólya játszhatja.

„Hibásan vélekedik ön, — felele kissé hegyesen róka ur, — hiszen az emberek sem követik színpadaikon azon törvényt, hogy például az orvos szerepét csak valódi orvos által játszassák el.

,Igen, de gondolják meg, mikép fogja a testes és izmos medve ur a karcsú gólyát személyesíthetni ? Hiszen ez képtelenség

„Már ez a mi gondunk, s meg fog ön bocsátani, tisztelt uram, hogy nyiltan kimondjuk, mikép Önnek nincs is joga e tekintetben észrevételeket tenni.

Ez ellen természetesen nem volt mit szólanom; egyet sohajték tehát, s az olvasást többé nem háborgatám. Vége lévén az ötödik felvx>násnak, ismét megzudultak az észrevételek :

,Az első felvonás nagyon hosszú

,A második rendkívül rövid.

,A harmadik és negyedik közt nincs öszszefűggés.

,Az ötödik nem elégíti ki a várakozás.

,A jellemek nem ujjak.

,A bonyolodás igen egyszerű.

A csomó homályosan oldatik föl.

,Tulajdonkép csak minden készület nélkül ketté vágatik.

Párbeszédei hosszasak.

,Egy jelenés sem végződik zajosan.

,Nekem csak egyszer lehet benne öltözködném.

,Nekem fekete ruhában kellene föllépnem , pedig az nem áll jól arcszinemhez.

,Az én szerepem igen csekély.

,Az enyim rendkivül nagy.

Legalább fél óráig kelle még illy hizelgéseket hallgatnom; homlokomról szinte szakadt a verejték, s érzem, hogy ájulás kezd környékezni. Nagy erőködés után végre e szókat rebegém:

,Darabom tehát nem fog eljátszatni V

„így teljességgel nem adhatjuk, — viszonzá vállvonitva róka ur, — mert a mihez kedvünk nincs, az rendesen meg szokott bukni.

,Pedig ön már olvasta, és akkor egészen máskép nyilatkozott !

„Mert akkor még nem tudám társaim véleményét.

,Pedig mennyit fárasztottak már önök!

„Hiszen könnyen megteheti uraságod a kivánt változtatásokat.

,E szerint egészen át kellene dolgoznom.

„Bízza ön rám, én gyakorlott vagyok az effélékben, s ha még társaim is változtatnak szerepeikben némelly apróságokat, úgy egy pár nap alatt minden kész lesz, s ön bizonyosan megelégszik velünk.

Kétségbeesve távozám, azon szilárd határzattal, hogy színmüvemre többé nem is gondolok, s az irói dicsőségről örökre lemondok. Ámde a kinek üstökét egyszer megragadd e rém, az többé soha nem szabadulhat

ki kőiméi közöl. Ezen alapigazságot én is tapasztalni kényszerültem magamon, mert midőn az előadás napja megjelent, a főpróbára csakugyan ismét elballagtam.

Dobogó kebellel figyeltem a próbára ; az ekő felvonás elmúlt, s én nem ismerém meg művemet.

Talán mást próbálnak, gondolám magamban , s egész tisztelettel e szókat intézem róka úrhoz :

,Bocsánatot kérek, talán ismét elhalaszták darabom előadatását V

Róka ur csodálkozva tekinte rám, s szárazon igy válaszolt:

„Nem.“

,De most mást próbálnak uraságtok „Nem.“

,Ez tehát az én szomorujátékom

„Igen.“

,Furcsa !

„Miért “

,En nem ismertem meg.

„Vagy úgy! Néhány apró módosítást tettünk rajta, hogy hatása lehessen a színpadon

,Nekem ezen módosítások igen nagyoknak látszanak.

„Csak épen annyit tettünk, a mi mellőzhetlenül szükséges volt.

De mégis —

„Kérem, kezdenünk kell a második felvonást.

Es ők elkezdők a második felvonást, s az egész darabot egymásután lemorzsolák. Néhányszor megkisértém ugyan még az ellenmondást, de hiában; előterjesztésemre nem hallgattak, s végre magam is szinte hinni kezdőm már, hogy mindennek csakugyan igy kell lenni, és nem máskép. —

Leirjam é szenvedéseimet, miken az előadásig átmentem ? Csak néhány szóval fogom érinteni. Ismerőseim elől kitértem, nehogy darabom iránt kérdezősködjenek ; de az ismeretlen háziállatokat is kerülőm, mert féltem, hogy megismerik bennem az uj szomorujáték Íróját. A legparányibb felhő is meg-remegtetett, mert féltem, hogy eső lesz, s darabomnak nem lesznek nézői. De a szép időtől is féltem , mert ez is ellensége a játékszíni .előadásnak. Eledelem keserűnek Ízlett, az italt alig birám összeszorult torkomon lekényszeríteni ; a nap sugáraiban fáztam, árnyékban pedig izzadtam. Szemeim előtt sárga karikák forogtak, fejem szédült, lábaim inogtak , s eszméletem tünedezni kezde, midőn a függönyt fölhuzák , és gólya ur színpadra lé pett. Nézők nagy számmal voltak jelen, s hangosan nevettek, midőn medve urat a gólya szerepében megpillanták ; pedig nem jó jel ám az, midőn szomorujátékban kacagni kezd a közönség ! —

Egy az előadók közöl, macska asszonyság, végre is annyira kiesinylé szerepét, hogy előadás előtt rögtön elutazott, s igy szerepét más kényszerült elvállalni. —

De rövidre kell előadásomat szabnom,mert a visszaemlékezés még most is sajgó fájdalmakat ébreszt keblemben.

Darabom tökéletesen megbukott, s az összesereglett nézők zajosan fejezék ki elégültlenségöket. Szerettem volna elsülyedni, de fájdalom! a föld nem akart előttem megnyílni, s nekem életben kelle maradnom.

Boldog emberek, ti nem vagytok illy méltatlanságnak kitétetve ! Köztetek méltányosak a művészek , s karöltve és legszebb egyetértéssel haladnak az Íróval a kitűzött szép cél felé. Ők az ármánynak legkisebb árnyékát is gondosan kerülik, mert tudják , hogy az minden szépnek és jónak sirt szokott ásni. Ok a részrehajlást s önkényt legnagyobb gondossággal kerülik, mert tudják, hogy ezeknek mérges lehellete a legszebb törekvést és tehetséget is megbénitja. Boldog emberek , irigylem sorsotokat !

Szörnyű szerencsétlenségemben csak azon egy körülmény vigasztal némileg, hogy barátim és pályatársaim még most is nyájasindulatot mutatnak irántam, inig szerencsés siker esetében bizonyosan eltávolitotta volna őket tőlem az irigység. — Boldog emberek ! közietek a jó barát s pályatárs szerencséje közös örömet szül, nálunk pedig csak irigységet okoz! —

CSALÁDI ÜNNEP.Ti boldogtalan halandóik, kik elhagyatva , család nélkül elitek rideg, nyomom nap-jaitokat, olvassátok e sorokat:, és siessetek családot szerezni magatoknak, mig végkép nem késtek el, mert csak számos tagból álló család boldogító körében élvezhetni valódilag az életnek üdvös örömeit. Erőnk szerfölött gyönge ugyan arra, hogy a családi élet minden kellemes oldalát szemeitek elébe varázsoljuk; de reményijük mégis, hogy legalább egy napot sikerülend hiven leirnunk, a végtelen boldogság e roppant tömkelegeből. Előadásunk minden toldás vagy kihagyás nélkül, mindenben hiven fog a történtekhez ragaszkodni , miket részint pesti barátink egyikétől hallottunk, ki maga is legnagyobb mértékben élvezi az illy családi örömeket. —

Minden családban sok az ünnep, midőn a gyermeknek első fogacskája láthatóvá lesz, midőn először mosolyog, először dadogja szüleinek nevét, s az első poharat töri össze, ezek mind megannyi családi ünnepecskék; hát még midőn a kis fiú az első nadrágban jelenik meg apja előtt, midőn először jő haza nagy fáradtan az iskolából, s tlly fontos ábrázattal nézi le kisebb testvéreit , mintha legalább is hét hazai és külföldi tudós társaságnak lett volna tagjává; szóval, bölcsőtől egészen a sírig egymást váltják a családi ünnepek , s könnyen feledtetik még azon baleseteket is, mellyek néha a családi örömeket megzavarják.

De nem lehet szándékunk egyenként végig vezetni szives olvasóinkat a számtalan családi ünnepen, mellyek már e földön is éreztetik velünk az örök boldogság leirhatlan örömeit , mert száz meg száz íves könyveket kellene beírnunk, s még akkor sem merithetnők ki egészen ezen elapadhatlan forrást; azérttehát a sok közöl csak egyet szemelünk ki, s nagy szerencsénknek tartandjuk, ha csak megközelítőleg sikeríilend is azt lerajzolnunk. Meg kell egyébiránt itt még jegyzenünk, hogy képünket az úgynevezett középrendből kölcsönözzük , melly nem költ ugyan lovakra és kópékra sok ezreket, de szenvedő embertársának néha néha bir egy pár forintocskát nyúj-tani; melly nem begyeskedik bársonban és aranyban, de nem is igen fél a csődülettől; melly nem kénytelen sárban és piszokban fetrengeni, de ezer forintos szőnyegeket sem ront lábaival; melly nem nézi le nagyralátó megvetéssel embertársát, de nem is kénytelen anynyira feledni emberi méltóságát, hogy oktalan állattá aljasuljon azok előtt, kik bőségükből másoknak is osztogathatnak néhány morzsácskát. Ezen boldog középrendből rajzolandjuk tehát képecskénket, mert ez az, mellyben legtöbb kedélyességet találhatni, s egyszersmind hajlandóságot az élet minden természetes örömét megragadni.

Miután ezt meghatároztuk, csak az van még hátra % hogy szerencsés választást tehessünk a számtalan családi ünnep közt. Úgy hiszszük, hogy a családapának névnapja az, melly rendesen legnagyobb mozgásba szokta az egész házat hozni, s mivel Magyarországban alkalmasint legtöbb József és István találkozzt, tehát tegyük föl, hogy Istvánnak nevezik azon boldog családapát, kinek névnapi kéjeit ezennel hiven fogjuk lerajzolni. —

István fejével kérésé élelmét, tehát alkalmasint ügyvéd, orvos, iró vagy más efféle, s szorgalma által olly állapotba jutott, hogy családja szerény kivánatait mindenkor teljesitheté, a nélkül hogy epesztő gondokkal kellett volna küzdenie, ha néha néha kissé mélyebben talált is erszényébe markolni. Egyébiránt mintegy negyven éves, és fejtől talpig böcsületes ember volt, és azon férfiak egyike, kik a lőport soha nem találták volna föl, de azért mégis meglehetősen tudják, hogy hány hét a világ. Rózával már tizennyolc év étalegboldogabb házasságban élt, s víg ebédek után gyakran monda, hogy ezer meg ezer szép hölgy közöl most is újra csak Rózáját fogná nőül választani, és mi örömest hiszszük e csaknem mesés állítását, mert házasságukat valóban rendkívül boldognak mondhatni, miután olly hosszú idő alatt még csak egyszer sem kezdettek egymás ellen válópőrt, s Róza összesen csak háromszor ment vissza szüléihez, de mindannyiszor ismét visszatért férjéhez. E kitünőleg boldog házasságot dúsan áldá meg az isten; Árpád, Jenő, Guido, Bendegúz, Matild, Izabella és Aranka valódi örömökre váltak szerető szüléiknek. MIatild, a legidősb , tizrlhit, Bendegúz, a legfiatalabb pedig négy éves vala ; a többi azután orgona-síp gyanánt követé egy mást, s mindegyik olly sok kitűnő jelességgel volt megáldatva, hogy a maga nemében mindegyiket valóságos csodagyermeknek lehete mondani, mikép azt a gyöngéd érzelmű Rózától mindenki és mindennap hallható. —

Szent István napja közelíte, és az említett boldog családban sajátszerü titkos forradalom mozgalmait lehete észrevenni. Róza többnyire édesen mosolyga , s gyakran tanácskozott a házi tanítóval, ki a pesti jurátusok közt, a pénzügyet kivevén, melly nála nem mindig állott legjobb lábon, mindenben ritkitá párját. A gyermekek igen fontos ábrázatot mutatónak, s atyjok iránt némi tartózkodással látszottak viseltetni, mig anyjok ellenében annál nagyobb fesztelenséget tüntettek ki , minthogy a házi fenyíték István napja felé nagyon meg szokott lágyulni. Sőt még a cselédség is, melly egyetlen szolgáló által képviselteték, ki mások előtt mindig szakácsnénak, s néha fölváltva szobalyánynak is cimeztetett, rendkívüli munkásságot kezde kifejteni. A lótás futásnak vége hossza nem volt, szegény szolgáló alig bírta a súlyos kosarakat haza cipelni, de mégis megmaradt jó kedvében, mert hiszen az urnák névnapja megérdemlő a rendkívüli fáradozást, főkép, miutánévenként úgy is csak egyszer szokott előfordulni. Edények és szobák megsurollattak, a mozsár reggeltől estig hatalmasul csengett, a gyermekek pedig csak amúgy Jmmel ámmal láttak asztalnál az ételhez, mert hiszen annyi pákosztoskodni való volt a háznál, hogy akár bizony a ránézéssel is jól lakhatott volna az ember. E közben a családapa csak ritkán tartózkodók honn, mert tapasztalásból tudá,hogy mind e különböző mozgalmak egyedül az Ő megtiszteltetésére történnek, s azért nem akará e kedves készületeket háborgatni. —

Így végre beállott az előeste, s mindnyájan jókor nyugalomra szállottak , hogy erősülten kelhessenek föl másnap hajnalban a nagy nap ünnepélyesitésére. Csak az apróbb gyermekekkel volt egy kis baj, kiknek visítását teljességgel nem mondhatjuk szerfölött kedélyesnek, mellyet hangoztattak , midőn gondos anyjok fejőket egymásután meglügozá, hogy annál nagyobb díszére válhassanak a holnapi nagy napnak. Ezen kissé botrányosműtétéi után azonban csakhamar mély csönd lett, mellyet csak néha szakita meg a gyermekek örömteljes fölsikoltása, kik már álmokban is élvezék István napjának édes gyönyöreit. —

Nos, agglegények és agg szüzek, mit szóltok e készületekhez ? Még sem sajnáljátok, hogy ennyi gyönyör helyett csupán kutyátok ásításának, vagy macskátok dudálásinak hallgatására vagytok kárhoztatva? Vagy azt hiszitek, hogy kincshalmok gyűjtése fölérhet a gyermek egyetlen örömmosolyával? Szegény balgák, olvassátok figyelemmel e sorokat, és térjetek meg, ha még végkép nem késtetek el! —

Róza nyitva hagyá este az egyik ablaktáblát, hogy jókor fölébredhessen; s vajóban, reggeli négy órakor már csöndesen kikelt ágyából, és lábújhegyen a mellékszobába távozott. —

István azonnal fölébredett ugyan, de nem akará készületeiben a szerető nőt háborgatni, s azért szemeit hunyva tartá. Hogy az álom nem nyoma el többé, azt épen nem csodálhatni , mert a mellékszobából azonnal félig elfojtott zsibongás lőn hallható, mi közben körül belől efféle megszólítások is hangzottak :

,Matild, hol a fejkötőm ?

„Itt van.u

,Bendeguz, ne ülj le, majd összegyűröd fehér nadrágodat

,„Anyám, Guido még sem tudja versét.“ ,Hol az instruktor?

„Még nem kelt föl.

,Kopogtassatok ajtaján; ki kell még egyszer a fiukat hallgatnia. Aranka, ne ásíts olly hangosan.

„„Igen, anyáin.““

,Matild, fésüld meg hamar Jenőt? „Tüstént.

,Hol a koszorú?

„Itt, a tányéron.

,Izabella, rázd le róla a vizet.

így ment ez folyvást, néha egyes nyékkenés által megszakasztva, mit a gyermekek fölváltva hallattak, midőn egymást tévedésből vagy a rendkivüli őröm miatt oldalba döfölgették.

István fölült ágyában, s kimondhatlan kéjes apai érzettel hallá e gyöngéd előkészületeket; szemeibe érzékeny öröm könyui tolultak, s meg vagyunk győződve, hogy e pillanatban leggyülöltebb ellenségének is kész lett volna megbocsátani. Irigylésre méltó István ! lesz é elég erőd férfias Hiedelemmel kiáltani e nagy nap érzékeny örömeit ?

Mintegy őt óra tájban visszatérni hallá Rózáját. Azonnal lefekvék tehát, szemeit behuny á , ajkait félig megnyitá, s azon kellemes hangokat kezdé hallatni, mellyek hortyogás, pipázás és szuszogás közt középhelyet szoktak elfoglalni, s mikre szegény magyar nyelvünk még nem birta föltalálni az illő kifejezést. Kezeit nyitva tartá a paplanon, azon célból, hogy neje beléjők illeszthesse adományalt, mikkel őt netalán meglepni szándékozott. —

Róza közelebb lépe, s kéjtől elfogulva állott meg az ágy előtt. A kelő nap első sugárai dicsfény gyanánt köszoruzák Istvánja homlokát, s a budai vár bástyáiról ünnepélyesen mennydörgőnek az ágyulövések. Milly nyájas volt ezen rég megszokott arckifejezés, s milly kedvesen hangzott e férfias ajkak sajátszerü fuvása, mintha most is a kedvenc pipához simulnának. Oh, hol azon érzéketlen SZÍV, mellyet e dicső látvány csordultig nem töltött volna meg a kéjnek édes mámorával ! Róza érzé, hogy mulhatlanul örömkönyűket keilend hullatnia, ha tovább is férje homlokán és hófehér hálósüvegén legelteti szemeit, pedig a könyűknek csak később kell vala jőniők; közelebb lépe tehát az édesen alvóhoz, s hálósüvegét illatos virágkoszoruval körze, és jobb kezébe erszényt, baljába pedig papucsot adott, miket lyányai hímzettek. —

István szive olly hathatósan dobogott,hogy csaknem utat tört magának feszülő oldalbordáin , s arcaira nehéz cseppek gördültek alá, könyek voltak é azok, vagy verejték, vagy pedig a virágkoszoruból nyomultak ki, azt bizonyosan nem merészeljük állítani, mert e csöndes családi örömjelenet annyira elfogá keblünket, hogy illy sokoldalú kérdés megoldásába teljességgel nem merünk bocsátkozni.

István fölült, ásított, nyújtózott, hogy fölébredése természetesbnek látszassák, s karjait megnyitá, ez egyetlen szót rebegve:

,Róza !

„István! — viszonzá Róza, és keblére rohant. —

,Róza !

E fölkiáltások még néhányszor váltók föl egymást, s világosan tanúsítók a házaspár rendkívüli érzelem-mélységét, melly rendesen illy egyes fölkiáltásokban szokott nyilatkozni. Végre kifejté magát férje karjai közöl a no, és leirhatlan szelidséggel szóla:

,Bocsáss, kedvesem , összezúzod galléromat?

„Ah, csak most veszem észre, mi van fejemen ?“

,Koszorú ; bár koronával ékesíthettem volna kedves fejedet. így azonban csak egyszerű virágokkal kell beérned?

István levevé fejéről hálosüvegét, s ezzel természetesen a koszorút is ; azután egyet fordult ágyában, s lábait lenyujtá, és igy szóla :

,S e szép papucs, édesem?

„Matild munkája, kedveseim

,JÓ Matild!

„Tüstént föl kell húznod?

,És ezen pompás erszény?

„Izabella munkája?

,Kedves gyermek !

„Olly szorgalmasan dolgozott rajta?

,Es mit adsz te, édesem?

„Szerelmemet, kedvesem !

S a férj és feleség egymás nyakába bomlnak, mert valamint népenek az uralkodó, ugy ferjenek a feleség szerelménél drágább kincset soha nem adhat. Egyébiránt ne gondolják azok, kik főnebb már megbotránykoztak talán a koszorúban, hogy a papucs és erszény azt jelentik, mikép a férj mindig papucs alatt tartozik állani, és erszényét mindig nyitva tartani. Oh, nem! minden célzás nélkül kapá István e becses adományokat.

„De mégis, kedvesem, — szóla pillanatnyi szünet mulva Róza, — én is csináltam számodra egy kis örömet; íme, uj otthonkát varattam számodra , magamnak pedig ezen szép selyemruhát, mert hiszen tudom, hogy nagyon szereted , ha feleséged nem marad el a hozzá hasonló tehetségű asszonyok mögött. Igen , kedves férjecském, én mindig híven őrzöm böcsíiletedet, s nem akarok szégyenedre válni. Az árjegyzéket asztalodra tevém.“

,Szép — igen — szép ; de ruhádnak színét nem szeretem.

„Nem? Pedig azt gondolám, hogy nagyon jól áll arcomhoz.

,A mi neked örömet szerez, annak én is őrvendek.

„Kedves Istvánom !

,Edes Rózám!

„Jer, édesem, gyermekeid várnak.

,Oh, Rózsa, mennyi öröm várakozik még ma rám !

E szók után a mellékszobába léptek, hol a hét gyermek rendben állott már az instruktor vezérlete alatt. Ne ijedjetek meg, szives olvasok, nem mondjuk el kötött és kötetlen beszédű szeren csekivánataikat, hiszen úgy is tudjátok, hogy a gyermek csak jót kivánhat szIilk, s hogy a gyermekek szájába nem üres cifra szavakat, hanem szivből fakadó egyszerű hangokat szoktak adni az instruktorok. Azt mondják, hogy az ártatlan gyermekek könyörgésit az ég meghallgatja ; boldog István! milly határtalannak kell lenni szerencsődnek, miután ennyi ártatlan ajak rebeg előtted évenként üdvkivánatokat !

Végre az instruktor is szót emelt, és egyszerűen, minden cikornya nélkül, nyilvánitá, hogy a gyermekek számára ő irá a szerencsekivánatokat, következéskép minden szóban csupán saját érzelmeit fejezé ki, és igy nincs többé mit csatolnia azon óhajtásokhoz, miket a jó gyermekek a legjobb atya előtt elmondának.

Ezen érzékeny nyilatkozat könyűkre fakasztó Rózát, mig István maga sem tudá érzelmeinek különböző iránya és tartalma miatt, hogy tulajdonkép mit érez.

E szünetet a kis Bendegúz éles szava szakasztá meg, ki ezen őszinte kérdést intézé atyjához :

,Hát, apám, mit adsz nekem névnapodra

„Csitt, Bende, nem várhatsz! — monda Izabella, és kissé fülön csipé öcscsét, kit e méltatlanság annyira megsértett, hogy azinstruktor hathatós közbenjárulása nélkül alkalmasint csata támadt volna a kis család kisebb tagjai között.

,Jer , reggelizni , kedvesem, — monda gyöngéden Róza, s férjének karjába illesztő kezéj; — instruktor ur, imádkoztassa a gyermekeket, s azután jőjön utánunk

A mellékszobában bő meleg s hideg reggelivel volt az asztal megrakva, mielőtt azonban még hozzáült volna a házaspár, igy szója Róza:

,Kedves férjem, te mindig olly jó valál, és soha nem neheztellél, ha névnapodon gyermekeidet megörvendeztettem ; én tehát most is vásároltam számokra némi apróságokat, mellyek emlékezetessé teendik előttük e nagy napot. Matildnak egy nagy bábot vettem —

„Matidnak? Hiszen férj kellene már annak inkább, édesem.

,Ügyan mit mondasz ? Hiszen még gyermek ! Talán csak nem akarsz engem erőszakosan megvéniteni?

„Isten mentsen, én csak —

,Látod, férjecském, Matild tökéletesen megtanulhatja a nagy bábon a ruhaszabást, és azonkül jó, ha a fölserdült lyányokat báb által emlékezteti az ember arra , hogy ők még most is csak gyermekek

„Ám legyen!“

,Bellának kalapot vettem , erre úgy is szüksége volt már; Arankának pedig kék kalapfátyolt és szemüveget?

„Micsoda? Az öt éves Arankának kék kalapfátyolt és szemüveget ?“

,Igen, édesem.

„Ez hallatlan !“

,Dehogy, édesem, mostani divat szerint az öreges asszonyok gyermekek gyanánt öltözködnek, a kis gyermekeket pedig valóságos matrónákká változtatják, hogy első tekintetre törpe vén lyányokat vél az ember látni midőn a divatos öt éves lyánykákat az utcán

„Fonák divat ez, kedvesem

,De mégis divat!

„Isten neki !

,Árpádnak száz fiumei szivart vettem.

„Árpádnak ?

Jgen.

„A tizenöt éves Árpádnak ?

,Igen.

„De ez már mégis csak sok.

,Dehogy; hiszen októberben már jurista lesz, és ugyan mikép jelenhetnék meg mostani fölvilágosult századunkban a jurista szivar nélkül az utcán !

„Utoljára megérjük, hogy a csecsemőt is szivarral nevelik föl tej helyett.

,Eh, ez már ismét túlzás.

„De gondold meg, hiszen most is sovány az a fiú, hátha még szivarozni kezd!

,Talán csak nem akarod vágóhídra hizlalni?

„Hizlalni nem, de nevelni sem arra. ,Férjecském, ne hűsíts meg névnapodon.

„Isten neki !

Jenőt e szép bottal örvendeztetjük meg. „Ugyancsak súlyos a gombja

,Ólom van benne

„Minek ez, hiszen Jenő nem bir még szavazási joggal

,Most ezek vannak divatban ., és a la Gsenger neveztetnek.

„Hát Guido mit kap?“

,Uj hegedűt.

„Ugyan minek, hiszen a régin is olly gyalázatosán cincog, hogy szomszédaink mind ki akarnak miatta költözni.

,AJ, férjecském, az csak szeszély a kis fiútól; a lángész mindig szeszélyes és makrancos szokott lenni. Meglátod, hogy legalább is Vieuxtemps fejlik ki Guidoból ; az instruktor is igy vélekedik.

„Hiszen az nem tud hegedülni.

,De azért mégis érti és tiszteli a művészetet.

„Ám legyen tehát.

,A kis Benőének kardot és huszárruhát vettem

„Megvallom, nem szeretem, midőn a kis fiukat majmokká torzítják.

,Eszrevételeid igen csípősek, édeseim

„Sajnálom.

,De úgy é, nem haragszol?

„Oh, nem!

,Zsuzsinak e nagy kendőt vásáriám.

„Es ugyan miért?

,Oh, ő olly jó lyány, cseléd létére is örvend névnapodnak, és az instruktornak is olly örömest tisztítja csizmáit, pedig nem is köteleztük őt arra, midőn fölfogadtuk.

„Jól van , ebben is megnyugszom.

,Szereted é gyermekeidet, édesem?

„Minő kérdés!

,Böcsülöd é azt, ki gyermekeidet neveli és hasznos polgárokká képezi ?

„Mindenesetre !

,Instructorunk olly buzgón neveli gyermekeinket.

„En mindig pontosan fizetem díját.

jOh, édesem, a valódi buzgalmat nem lehet pénzzel megfizetni. Ó saját gyermekei iránt sem viseltethetnék nagyobb szeretettel, s szeretet azon eszköz, melly az oktatást leghatalmasb sikerrel mozdítja elő

„Már ebben igazad van, kedvesem

,Látod, édesem, én tehát azt gondolám, hogy nagyon illenék, ha — ezen órával némi kis őrömet csinálnánk a derék ínstructornak.

„Ezzel ?

,Igen.

„Hiszen ez arany !

,Oh, édesem, ezüst órát most már legfölebb csak inasnak szoktunk ajándékozni.

„Megvallom, hogy az illy nagy kiadásokat nem szeretem.

,Dúsan meghozza kamatját e pénz, ha gyermekeid a haza hasznos polgáraivá neveltetnek !

„Am legyen tehát; ugyan mit is tudnék tőled ma megtagadni!“

,Edes férjem ! „Kedves nem !“ ,Az árjegyzékeket asztalodra tevém. „Jól van, kedvesem."

Most a család berohant, s az ajándékok elosztattak. Bezzeg vége hossza nem volt az örömnek, s az egész reggelizés csak amúgy feléből harmadából ment véghez, mert a gyermekek nem győztek eltelni ajándékaik szemlélgetésével ; s hol azon érzéketlen apa, ki gyermekeinek tizennégy szemében örömet látván csillogni, nem birná feledni, hogy erszénye legalább is fél évig fogja sinyleni névnapjának boldogitó kéjeit?!

,Edesem, — szóla reggelizés után leggyöngédebb hangnyomattal Róí&a, —igen szeretném , ha elmennénk a várba ; az idő igen szép, s ma személyesen vezérli a hercegprímás a processiót ; Bende még soha nem látta ezen fényes egyházi ünnepélyt.

„Szívesen, kedvesem.

,Ebédet úgy sem készítünk, mert esteegy kis családi ünneppel fogunk téged meglepni, s azéirt, úgy hiszem, hogy a Horvath kertben ebédelhetnénk

»A mint akarod, kedvesem

Oranegyed múlva már útnak indult a kis család. Elől Rózát és Matildot karon fogva vezeté az instruktor; mögötte Jenő és Guido karján Izabella lépegetett, Arankát és Bendegúz urfit pedig a boldog apa vezeeé, mig a tartaléksereget Árpád képezé, ki szándékosan maradt hátra, hogy fiumei szivarait minél előbb megízelithesse. Fogadni mernénk, hogy e család most még a világrenditő Napóleonnal sem cserélt volna.

Milly kedélyes és örvendeztető jelenetek tolultak szemeik elébe mindenütt ! Robogó bérkocsik és magányfogatok cifra és egyszerű, szép és rut hölgyekkel ; sárga körmu vagyis keztyüs arszlánok; öregeik, épeik,

bénák, minden csak az ős Buda felé siete, úgy látszott, mintha ellenség elől szöktek volna a pestiek, és e megjegyzésben csakugyan rejlik is nemi kis igazság, mert a vidám pestiek nem ismernek nagyobb és kiállhatlanabb ellenséget az unalomnál, s ez elől minden áron szabadulni törekszenek; legyen csak valami látni való, és ők onnan, kivevén a mqgyar szinházat, csakugyan nem maradnak el, habár utolsó fillérökbe kerülne is a mulatság; hátha még ingyen juthatnak ahhoz, mint például most! S milly mulatságos jelenetek fejlenek ki útközben ! Hiszen ezek magok is megérdemllk, hogy egy pár órára föláldozzuk keleties kényelmünket, vagy magyarosan mondva — henyeségünket. —

íme, ott egy óriási termetű házmester, kürtös kalappal, sarkig érő kabátban, s föl - gyüremlett sárga nadrágban, egyik kezében nádbotot pompáztat, inig másik karján sovány és parányi termetű életpárját cipell, ki alig bír mellette egyenlő lépést tartani; mindkettőnek homlokáról sűrűn pereg a verejték, de azért henye háziurokkal sem cserélnének, kinek minden megvan, a mit ember kívánhat,s ki mégis boldogtalannak érzi magát, mert az a baja, hogy nem tudja — mi baja van.

Ott egy pár csizmadiainas sipka nélkül siet karöltve előre; mesterök elzárá sipkájokat, hogy ki ne mehessenek a házból; de gondolnak is ők azzal, ha valaminek kivitelét magokban erősen föltették. Tudják ugyan, hogy a térdszíj táncolni fog majd hátokon, de mi gondjok nekik arra ? Ők igen józan politikát követnek, mert mindenkinek jogait egyenlőn tisztelik; ők ugyanis azt hiszik, hogy valamint nekik joguk van oda menni, hova kedvök tartja, ugy mesterüknek viszont joga van őket kedve szerint megbubolni; s ezen jogegyenlőség tisztelete az, melly nap-jainkban a világot boldogítani akarja.

Ott egy vaskos polgárnő izzad két gyermekkel , három kutyával s egy esernyővel, mellette pedig két szolgáló üget előre, kik csupán azért állottak ki szolgálatukból, hogy István processióján jelen lehessenek.

Aranyos díszőltözetü urak még hintáikpuha párnáin is izzadnak, s alkalmasint azon elmélkednek, hogy kár minket keleti népnek nevezni, miután nemzeti öltözetünk olly prémes , mintha Szibériából származtunk volna. Vagy talán arra akar bennünket sajátszerü meleg nemzeti öltözetünk figyelmeztetni, hogy végre még csakugyan oda juthatunk , ha nem vigyázunk magunkra ?

Hát még a hídfőnél! Ott ugyancsak meggyűlt a vámszedők baja. Annyi ezer ember közöl milly bajos kiismerni azokat, kik fizetni tartoznak , s kik azt hiszik, hogy első apostoli királyunk dicső emlékünnepére csakugyan vám nélkül is át kellene őket bocsátani. Vagy a hazafiui tisztelet kifejezését is meg kell vámolni ?

Eddig még csak volt helye a sári néptömegnek , de bezzeg a budai részen ! Szeretik mondani, hogy Buda még mindenben hátrább van Pestnél. Ez rágalom, lám Pesten böcsületesen a hidra juthattak a hosszuruhás hölgyek és fehér nadrágos urO., de Budán úgy

fölöntözék a hídfő előtti tért, hogy a kis selyemcipők , a gipsz bugyogók

pedig úgy megszeplősődnek, hogy hamarjában meg a kókuszdió szappan sem segíthetne rajtok. Buda tehát előbbre van Pestnél, mert Buda sokat öntöz, Pest pedig kevesebbet; és napjainkban azé a dicsőség, ki sokat csinál , akár árt azután azzal, akár használ, azt nem igen szokás tekintetbe venni. Most a várkerti lépcsőn tolong fői a sokaság ; két hölgy alig fér egymás mellett, keményített száz szoknyája miatt; valóban, ezen széllel bélelt ke-ményített szoknyákat helyesen lehet mai politikánkkal összehasonlítani ; sok hölgy széles mint az alföldi búboskemence, de ezt csak a sok keményített szoknya teszi, mert különben olly szárazok, hogy mellcsontjaikkal szemeinket is kiszúrják, ha vigyázatlanul közelítünk hozzájok. Hlyen politikánk nagyobb része is; a szóár hatalmas hullámokat csapongtat körülötte , s ha az igazság napsugára kiszárítja e tajtékozó habokat, a reménylett óriási cethal helyett nyomora galócát, vagy cigányhalat pillantunk meg. De hagyjuk e szánakozásra méltó politikát, es maradjunk meg inkább a szoknya mellett. íme, mint már mondók , két hölgy az egész lépcsőt elfoglalja , a türelmetlen sokaság a hosszú ruha szélére tapos, néhány ránc leszakad, s néhány nyelv szitkokat pereg, néhány arc pedig elpirul. De ez mind nem baj , kevés gombostővel épen olly jól hozhatni helyre e bajt, mint néhány üres szóval is orvosolhatni az alkotmány legkeservesb hibáit. Egy pár gombostő és egy pár üres szó napjainkban vajmi sok bajt egyenlít ki, pedig mindegyik úgy szólván semmibe sem kerül. Az illy orvoslás csak rövid ideig tart ugyan ; de ez sem baj, hiszen maga az élet is rövid ! —

De hová lett szeretetreméltó családunk? Ah, amott halad a várhegyen, arca verejtékében menve előre, élvezni a szemnek és fülnek bekövetkezendő gyönyöreit. Róza, Matild és az instruktor, s az együtt menő háromgyermek már az első várkapuhoz közelinek, de a boldog apa és illetőleg férj még csak az udvari kert második kapuja mellett halad, mert Aranka és a hősi szellemű kis Bende igen sok bajt okoznak neki.

,Apám, — szól az egyik, — én már elfáradtam

„En is — szóla pityergő hangon a másik.

Mindjárt a várban leszünk, édeskéim,tu inondá István, a családi ünnep hőse.

,De én már nem birok gyalogolni?

„En sem

,Végy öledbe, apám?

„Engem is

„,Nem szégyenlitek magatokat, igy al-kalmatlankodni

,Nem ám

„,Hallgass, rósz fiua

,Én leülök, mert nagyon elfáradtam

„En is

,„Nem veszek semmit a varban, ha szót nem fogadtok.

,Majd vesz anyám.

„Az ám!

,„De gondold meg, fiam, hiszen te katona vagy.

,Igen ám, de huszár ; a huszárok pedig nem gyalogolnak, hanem lóháton járnak. Végy hát hátadra apám.

„Engem pedig öledbe.

István szeretett volna porolni, de névnapjokon nem szoktak keménykedni az érzékeny apák, s igy kénytelen volt Bende urfit ölébe venni; de ekkor Aranka kisasszony még inkább akaratoskodott, mert nem birta átlátni, mért kelljen épen csak neki gyalogolnia, midőn Bende urfi ölben cipeltetik. Az apa tehát le akará tenni fiát, de ez kézzel lábbal olly hatalmasan kapálózott, hogy e szándékát teljességgel nem foganatosithatá ; Aranka ellenben olly élesen kezde sipongani, hogy nagyon kellene csalatkoznunk, ha idővei jeles énekes primadonna nem válhatnék belőle, főkép ha rendkívüli makrancosságát, ezen legkitűnőbb föltételt, illő tekintetbe veszszük.

István ur ugyancsak megakadt, mert Aranka egyenesen elébe állott, kabátjába kapaszkodott, s egyetlen lépést sem hagya tennie.

,Gyermekek, ugyan legyen eszetek , — szola végre türelmetlenül a boldog apa, — hiszen kettőt egyszerre nem cipelhetek

„Dehogy nem !“

,„Otthon jó kedvben hármunkat is vittél egyszerre.

,Igen, de itt az utcán.

„Hát az utcán nem vagy a mi apánk?“ Ezen talpra esett okoskodás és illetőképen megjegyzés igen mélyen hatott az érzékeny apai szívre.

Igen, gondolá magában mély sóhajjal István, ezen ártatlan csemetének igaza van ; én nemcsak otthon vagyok apja, hanem meg kell mutatnom, hogy az utcán is tudok apalenni. Egy nagy király nem átallotta hajdan, külföldi követ jelenlétében, hátán lovagoltatni gyermekét. E dicső példát követnem kell, mit annál örömestebb teljesíthetek, mivel ezen egyszerű, de egyszersmind .hatályos megjegyzésből biztosan jósolhatom, hogy kis Bendeguzom egykoron nagy férfivá fog válni.

Minthogy pedig István nem volt politikus , tehát igen természetes, hogy nem maradt meg a puszta sikertelen okoskodás mellett , hanem mind a két gyermeket azonnal fölkarold, és apai gyöngéd szive csordultig telt meg a legédesb örömek boldogító malasztjavai.

Hát Árpád? Ez olly büszkén követé apja lépteit , mintha épen e pillanatban foglalta volna el híres Budavárát , s kimondhatlan szívnyerő gyakorlottsággal fartá kezében az illatos fiumei szivart , Ó Buda valamellyik kereszteletlen gyárából. Lehet azonban, hogy kapadohányból készült ezen illatos szivar, mert ifjoncunk igen halvány vala, és egyszerre mindig csak egyet egyet szítt belőle, mintha szokatlan csípősségétől kissé idegenkednék.

így haladt visszaíartózhatlanul előre a boldog család, melly ma az évnek egyik legszebb napját ünnepié, s szerencsésen följutott a várba, hol Aranka és Bendegúz ismét saját lábaik erejére bizák testüket, miután néhány darabka mézes kalács ismét rózsaszínűvé varázslá kedveiket.

A nép még mindig előre tolonga, s a György téren túl az első kocsmába sereglett, mellynek udvara zöld ágakkal pompásan föl vala ékesítve. S talán bűnül tulajdonítják azt nekik némellyek, hogy mindenek előtt boros asztal mellé települtek? Nagyon kár őket e miatt megítélni, mert meg kell gondolnunk , hogy azok, kik kocsmába tértek, többnyire Pest távol külvárosinak lakosai, kik az iszonyú melegben annyira eltikkadtak, hogy mulhatlanul meg kelle magokat kissé enyhitniők, ha egészségükben tetemes kárt nem akartak okozni. Igaz ugyan, hogy valamint egyik szóa másikat szokta maga után vonni, ugy egy pohár bor is rendesen többet von maga után ; de az nem baj, sőt még az sem, hogy számos búcsus csak este gondolá meg, mikép processiót is kellene már látnia. Hiszen majd meg-láthatják jövő évben, akkor talán nem lesz olly olcsó a bor, mint most. —

A magasztos ünnepély kezdetét veszi, mindenütt legszebb rend uralkodik. A lovasok vágtatva rohannak keresztül a sokaságon, s ez szépen két felé oszllk, mert ugyan ki szeretné tyúkszemeit a lovak patkói alá juttatni. A harangok zugnak, a zene megharsan, s az ünnepélyes menet pompás csenddel közelít. Minden kebel hallhatólag dobog; az ablakokból számtalan csinos hölgy tekint le az utcára, s az utcáról számtalan férfi néz föl az ablakokra. Boldog családunk egy kapu előtt foglalt helyet, hogy lehetőségig kényelmesen láthasson mindent. István ismét karjaiban tartá legfiatalabb két reménycsemetéjét, hogy össze ne gázoltassanak.

,Atyám, — szóla kíváncsian Bendegúz, — látod ott lóháton azt a fehér üngös bácsit, én is ollyan katona leszek ám !

A menet kőzelite, s hogy a szűk utca kitágittassék, tehát vihar gyanánt vágtattak előre a lovasok, s a néptömeg annyira osszeszorult, hogy ünneplő családunk a házba nyomatott , s igy az egész pompából még csak egy szalmaszálnyit sem láthatott. Ez magában még nem lett volna baj, valamint az sem, hogy az ősizeszorittatott gyermekek tüdejők egész erejéből sivalkodtak, mert hiszen azért az ünnepélyen mégis csakugyan jelen valának, s ez mindenesetre fődolog volt; de azt már mégis kellemetlen véletlenségnek mondhatjuk, hogy István ur órája, és Róza nagy kendője az iszonyú tolongásban történetesen elveszett. Egyébiránt erre nézve is könnyen vigasztalhatá magát a kedves család, mert a „Peleskei nótárius virasztója úgy is azt mondja, hogy jobb nem tudnunk: hány az óra; meleg nyárban pedig rendesen csak kellemetlen teher anagy kendő. Az ünnepélyes díszmenet végre elvonult, s családunk lassanként kibontakozott a kelepcéből és a bástyára ballagott, hogy legalább a tábori nagymise pompáját szemlélhesse. Oda érvén, nagy szomorúságokra tapaszfalak, hogy két sorban csoportozott a sokaság mindenütt a bástya korlátfalai mellett, s hogy e szerint még csak a katonákat sem lehete látniok. Ismét tovább haladtak tehát, s rendkivül megörvendének, midőn négy kézmüvesinast láttak meg, kik kényelmesen támaszkodtak a bástya korlátfalához. A suhancok kissé piszkosak voltak, de igen jo kedvűek, és magyarul beszéltek, igy tehát kilencet lehete egyre fogadni, hogy az érdemes csizmadiacéhnek nagyreményű tagjai.

István neki bátorodék, és igy szola hozzajok, lehető legnyájasb hangon:

,J fiúk, nem adnátok egy kis helyet ?

„Nem ám !“ — felele igen példás határozottsággal az egyik suhanc.

,Szoruljatok hát kissé összébb

„Majd máskor

,Hiszen ti már eleget láttatok

„Majd mi tudjuk azt, hogy mikor lesz elég.“

Gyermekeim is szeretnék a katonákat látni; adjatok helyet

„Vigye az ur őket a kaszárnyába, ott még elég katonát láthatnak

,De látjátok, fiaim, ti ugy sem értitek ezen ünnepély fontosságát

„Ha nem értjük is, mi csak jogunkat akarjuk gyakorlani, s ezt mi is tehetjük értelem nélkíil, mint akárki más

,Hátha egy egy garast kapnátok tőlünk ezen helyért?

„Nem vagyunk mi korteseik, hogy meg hagyjuk magunkat vásároltatni

A körülállók nevettek, s igy szeretetre méltó családunk, nem akarván magát továbbra is kitenni az érdemes suhancok elmésségeinek, csöndesen eltűnt, hogy más helyet keressen kandisága kielégítésére. ügy látszottazonban, hogy a balsors ezúttal tökéletesen ellenök eskuvék, mert a hosszas barangolásnak csak az lett vége, hogy mindenütt elkéstek, se miatt még visszatértekor sem láthaták a díszmenetet; a min egyébiránt igen örömest vigasztalák magokat, mert hiszen még jövő évben is fogják azt láthatni ; s ezen nemes és csöndes megnyugvásból a sors titokteljes végzéseiben, világosan láthatni, hogy valóságos tős gyökeres magyarok, mert hiszen ezek is mindenkor beérik azzal, ha ez mondatik ne-kik: majd máskor. Különben pedig ők már önmagokban is olly kimondhatlanul boldogok valának , hogy a szép és ünnepélyes pompa látása vagy nem látása nem nagyobbithatá kebleikben a malasztos családi üdvet.

Meghiúsult eredményű sétájok után illy kedélyes beszélgeted támadott közöttük a bástya éjszaki végén:

,Edes férjem.

,.Parancsolj , kedvesem."

,Mit kezdjünk most

„Nem tudom.

Jnstruktor ur, mit gondol ön

,„A mit nagysád méltóztatik parancsolni ; en mindenre kész vagyok.

,On mindig olly udvarias.

„„Apám, menjünk enni.

„Menjünk tehát.

,Még arra korán van.

,„Hátha a fegyvertárt tekintenők meg?

,Szivemből szólott ön. „Tehát menjünk oda. „„De én ehetnem ! ,Majd később."

Ezen rövid és nem is igen jellemző beszélgetés után a fegyvertárba indultak, melly e nagy napon déli órákban mindenki számára nyitva áll. Az udvar lepve volt emberekkel, s a nagy lépcsőn ember ember hátán nyomult föl felé, kik minden évben rendesen bemennek az egyik ajtón, a másikon pedig kimennek , a nélkül hogy az ott látott csodadolgokról csak egyetlen fölvilágosító szót bírnánakis mondani. Vannak sokan, kik már tízszer is megfordultak ott, s még sem tudják megmondani, hogy tulajdonképen mit láttak. De ezt nem kell csodálnunk, mert elég magyart találhatunk, ki minden három évben megfordul ugyanazon helyen, s mégis bajosan tudná vi-lágosan megmondani, hogy voltaképen mért volt ott; a mi onnan származik, mivel sokan nem azért mennek egy vagy más helyre, hogy ott valamit lássanak vagy cselekedjenek, hanem csupán azért, hogy annak idejében büszke öntudattal mondhassák el : én is ott voltam ! Es ez azután elég az üdvösségre. —

,Kedvesem, — szola most aggályos kifejezéssel a boldog apa , — ugy hiszem, nem vergődhetünk föl ennyi ember közt.

„Oh, dehogy nem, instruktor ur majd utat tör nekem; ti pedig csak nyomuljatok utánam.“

,De ha baj éri a gyermekeket?

„Apjok gondviselése alatt? Ugyan mit gondolsz, kedves férjem!

E bátorító biztatásra nemes es büszke elszántság szállotta meg az apa lelket, annyira, hogy akár egész ellenséges táboron is keresztül mert volna édes övéivel törtetni; mert ugyan lehet e boldogitóbb s egyszersmind buzditóbb érzés annál, melly azt adja tudtunkra , hogy erőnkben bíznak azon gyöngék, kikhez leghőbb szeretettel simulunk ! —

Árpád es Matild karöltve követek tehát anyjokat és a hősi elszántságu instruktort, Jenő es Guido közbe vettek Izabellát, az apa pedig karjaiba emelé Arankát és Bendeguzot, s igy ellenállhatlan ostromtorony gyanánt nyomultak föl a lépcsőkön, és kevés pillanat múlva szerencsésen a terembejutottak, emberhalál nélkül ugyan, de mégis néhány érzékeny oldaldöféssel és lábtaposással, mit azonban illy rendkívül ünnepélyes alkalommal számba sem szokott az okos ember venni. A gyermekek egyet kettőt nyikkantak csak néha a nagy tolongásban, de egyébiránt igen nemes kitürést tanúsítottak, s igy reményihetik, hogy idővel még magosra juthatnak.

A teremben fullasztó gőz uralkodék, s részint e miatt, részint pedig, mivel a lépcsőn kifogyhatlanul tódult föl a sokaság, senki nem állapodhatott meg, hanem nyomban az ellenkező ajtó felé szorittaték, mi közben a terem csodáit csak következő egyes megjegyzésekből gyanithatá a család , mellyek átvonulása alatt történetesen egészen fülekig hatottak:

,Ezek azon golyók, miket Toldy Miklós unalmában a Dunán átdobált.

„Mindegyik legalább is tiz mázsás.“

,Azon nagy karddal egyszerre száz török fejét nyeste le Kinisi

„Azok voltak ám a magyarok !“

,De nem is jártak csíkos nadrágban és szürke cipőben

„Nem is mosdottak szagos vizzel

,De nem ám!

„Ezen zászlók alatt vertük meg Napóleont

,Meg ő minket.

„Biz ugy ám !“

,Ez a vas páncél három mázsát nyom.

„Ugyan ki viselhetted

,Mátyás király.

„Hja, csak a magyar bir el illy nagy terhet.

,Igen ám, hajdanában

„Hát mostd

,Most meggondolja előbb, hogy mit fogadjon el vállaira.

„Mégis csak jobb volt ám a régi világi ,Elhiszem bizony, hiszen a mostani fenekestül felfordult

Ez volt minden , mit István a fegyvertárban láthatott, s ez csakugyan nem sok volt. S ezt is csak félig meddig hallhatá, mert apai gyöngéd szive folyvást csak apró csemetéiért rebegteté őt ; és ezen aggálya közben, mellynél fogva szemeit mindig csak kebléhez szorított két gyermekére függesztő, nem is tudhatná , mi történik körülötte, és csupán akkorkezde ismét világosan eszmélni, midőn — már az udvaron állott. Saját lábain jutott é oda, vagy a tolongok vivék le, az iránt még máig sem birt magával voltakép tisztába jőni; elég az hozzá, hogy ő az udvaron volt, s nejét és gyermekeit sehol nem látá. Ismét vissza akart tehát rohanni a terembe, és kedves övéit min-den áron fölkeresni, habár életébe kerülne is ez iszonyú merény; de a kis Bendegúz, kit a tolongásban igen kiméletlenül nyomkodtak meg, kézzel lábbal ellenkezett, s olly hadvezéri hangon kezde sikoltani, miben a kis Aranka olly reményteljesen segité őt, hogy vakmerő tervéről azonnal le kelle mondania. Lecsöndesité tehát férji és illetőleg atyai szivét;, s elhatárzá, hogy csöndes megnyugvással fog övéire várakozni, kiket különben sem érhete nagyobbszerű veszély , miután a derék instruktor hathatós ótalma alatt valának. Ezen határzat után egy földön heverő nagy ágyúra kapaszkodott, s szemeit a folyosóra függesztő, hogy az érkezőket azonnal megláthassa, sáltalok is tüstént inegpillantathassék. E helyzetben a biícsusok egy részének igen mulatságos látványul szolgált, mert két gyermekét még mindig karjaiban tartá, minthogy Aranka egyik lábáról a tolongásban a piros cipő elveszett, Bendegúz urfi pedig a világért sem tudta volna megmondani, hogy kis szürke ka-lapja hová lett, silly csonka állapotban egyik sem akart a védő apai karokból távozni. S milly örömest teljesité István e szende gyermeki kivánatot; hiszen ő olly boldog családapa, s legszebb napját ünnepli az esztendőnek, — névnapját, melly minden évben csak egyszer szokott előfordulni!

Boldogságának csöndes merengő érzelmeiből panaszos nyögés ébreszté őt fel, melly az ágyú hátulső részéről látszék füleibe hangzani; eleinte nem ügyelt e hangra, mert szemei mindig csak Rózát és gyermekeit keresék, de mennyire megdöbbent., midőn végre a nyö-gések közöl e szókat különbözteté meg:

,Apám — meghalok !

Hátra tekinte — s Árpádot pillantá meg. De milly iszonyú változás történt e reménydiís ifjún! Szemei melyen be voltak esve, arca olly színben volt, mintha sávos cseberben úsznék, mellynek tetejébe hamut hintettek; ajkajt egy pár fonnyadt szederhez lehete ha-sonlítani , s csak ezeknek görcsös remegése mutatá még, hogy az élet nem költözött ki belőle.

„Az isten szerelméért, fiam mi bajod ?u — kiálta magán kivűl István, s rémültében bizonyosan elejté vala két kis gyermekét, ha olly derekasan nem kapaszkodtak volna nyakába.

,Nem tudom ! — hebegé Árpád, és — nem szabad kimondanunk , hogy mihez fogott e szavai után, s csak annyit jegyzőnk meg, hogy egészen úgy viselé magát, mintha életében most utazott volna először tengeren. Ebből tehát méltán következtethetjük , hogy a fiumei szivarnak ereje lázitá föl egész természetét, mit a hőség s tolongos a teremben és lépcsőn hatalmasul mozdita elő. —

István csak egyetlen hajszálnyira állott már a kétségbeeséstől, szerette volna haját tépni, de két gyermeket kelle tartania, s igy egyik kezét sem mozdítható. De valamint többnyire minőiig, úgy most is épen azon pillanatban érkezék meg a segély és vigasztalás, midőn tetőpontjára hágott már a baj. A folyosó tág ajtajából nagy néptömeg gomolyga ki, s ebből a derék instruktor vezérlete alatt az egész óhajtva várt család is kifejlett.

,Ide ! Ide P — kiálta örömittasan István , s kevés másodperc múlva kedves családja által látá magát minden oldalról környeztetve. Milly kéj dagasztó most keblét ! A boldogító viszontlátás egyetlen illy üdvteljes pillanata a világ minden öszpontositott szenvedéseit is örökre feledtetheti !

jKedves nőm !

„Édes férjem !“

„,Apám ! “

,Gyermekeim !

Milly egyszerű szóik, és mégis mennyifoglaltatik bennök ! Ezekben ömlöttek ki mindenek előtt a boldog család örömittas érzelmei , s csak ezeknek többszöri ismétlése után bírtak ismét magyarázó szóhoz jutni.

,Hol késtetek? — kérdé gyöngéd aggályjyal a férj. —

„Az ajtó mellett megszorultunk, — felele érzékenyen Róza , — s az instruktor ur nemeslelkű önfeláldozása nélkül alkalmasint valamelyikünk halálát kellene gyászolnod.

István buzgón köszőné az instruktor fáradozást, s a család némbertagjai tollászkodáshoz fogtak, az az; öltözet őket rendezők, melly a rémitő tolongásban iszonyú fölfordult állapotba jutott. Róza és Matild kalapja a szörnyű súrlódásban annyira összebonyolódtak , hogy eleinte még csak azt is bajos volt meghatározni, hogy tulajdonkép kalapok é még, vagy pedig valami sajátszerü átalakuláson mentek keresztül ; végre ugyanazonságuk be? bizonyult ugyan, de állapotuk mégis ollyan vala, hogy teljességgel nem lehete azokat ezúttal használni. Kalap nélkül pedig szinte nem mehettek emberek közé a hölgyek, meri:, a tikkasztó hőség és folytonos izzadás miatt, fürteik egészen keblökre lohadtak le, a mi a legszebb némberi arcnak is igen kellemetlen kifejezést szokott kölcsönözni. Ezenkül Árpád állapota is mindinkább roszabbult, a látha-táron pedig fekete felhők kezdőnek tornyosulni.

Rövid családi tanácskozás tartaték tehát, mellynek az lett eredménye, hogy az instruktor bérkocsiért küldeték, mellyben következő renddel foglalt helyet a család : hátul Róza, Matild és István ültek, Arankát, Rendét és Guidót ölükbe véve, elől pedig Izabella és f

Jenő közt a szerencsétlen Árpád törekvők erőt venni föllázadt természetén, mellyet a kocsi rázása még félelmesb ingerültségbe hozott. Az instruktor a kocsis mellett települt le, s igy a kocsi lassacskán ugyan, de biztosan előre haladott. Lám, mennyi boldog ember fér el egyetlen bérkocsi szűk öleben !

Fél óra múlva a kocsi megadott, s a boldog család kibontakozott belőle ; István fizetni akart — de erszényét a tolongásban kicsenték zsebéből, s nagy szerencse volt, hogy csak mintegy húsz forintot foglalt magában. Szállásának ajtaja felé siete tehát, de ezt zárva leié. A szolgáló ugyanis, csak ebéd után várván vissza az uraságot, mulatni ment s a kulcsot magával vivé.

,Majd az instruktor, édes férjem, kifizeti a kocsist

Most azonban uj baj támadott; a gyermekek éheztek, s az ajtó zárva volt. István a házmesterhez ment, de ez egész családostól a budai hegyek közé vándorlott.

,Menj lakatosért, édes férjem, ki kell az ajtót nyittatnunk, mert itt a kapu alatt csak nem várhatunk cselédünkre.

Ezen megjegyzés ellen nem lehete kifogást tenni, és István ur nagy lépésekkel siete lakatos után, mert a fekete felhők mindinkább közelitének, s kevés pillanat múlva úgy tetszett neki, mintha egy pár nehéz záporcsepp már orrára is esett volna. Annál gyorsabban siete tehát. Ámde szent István napján nem igen könnyű ám lakatost találni Pesten. Legalább húsznál megfordult már a boldog csa-ládapa , de mindig siker nélkül, pedig a zápor igen hatályosan kezde már omlani, és a sárga nankin nadrág igen kétségbeesett színeket mutatott ; de mit ártott ez ! Hiszen István kedves családjáért szenvede, s iüy esetben a legszilajabb fájdalmak is édes kéjmámorrá változnak ! —

Végre a legtávolabb külvárosban csakugyan sikerült egy fogfájós lakatost lelnie, kinek arca mindkét oldalról meleg hamuval volt felkötözve ; de ez csak öt ezüst forint igérése mellett szánta el magát a munkára. Épen délutáni három órát kongtak a harangok, midőn István, lucskosan, sárosán és izzadtan szállására érkezett ; — de ekkor családa már bontakozott feszes ruháiból a szobában, mert ez alatt a szolgáló megérkezett, és az ajtót fölnyitá.

A lakatost azonban mind e melleit is ki kelle fizetni, mert fogfájós embertől csakugyan nem követelhetni, hogy ingyen tegye ki magát az átázás es meghűlés veszélyeinek.

Végre István is megszabadult vizes öltönyétől, de mind a mellett is legalább húszat prüszkölt egymásután, mi világosan tanusitá, hogy egy kis hurut fogja névnapi örömeit koronazni. Árpád a pamlagra veté magáit, s foly-vást úgy érzé magát, mintha ellenséges hajóhad küzdene egymással belsejében, s a szolgálót orvosért ugratá a gyöngéd apa. A többi gyermekek ellenben ebédet követeltek, és komolyan fenyegetőztek, hogy valóban saját fejőket eszik meg, ha kívánságuk tüstént nem teljesittetik. Főzni hirtelen nem lehete mái, s igy Róza a kamarába siete, hogy legalább egy kis hideg étellel vigasztalja kedveseit. Ámde a kamara ajtaja a folyosóra nyilt, és — nyitva volt. Képzeljük az anya iszonyú rémülését midőn kamaráját — üresen leié, mintha kozákok látogatták volna meg ! Nagyvarasokban, s igy Pesten is, nagy ünnepeken többnyire nagy lopások szoktak történni!

,Szent isten, mi lesz estélyemből ! — sohajta Róza, és sirva borult István nyakába.

„Annak már most el kell maradnia !w — felele halaványan a férj.

,Mit fognak rólam Ítélni a meghívottak !

„,Ehetném !“

„„Én is !uu

E busitó megjegyzés még többször ismetéltetek; az apa és instruktor sütőhez siettek tehát, s annyi száraz eleséget hoztak magokkal , a mennyit csak lehete, mi azután lecsöndesité a gyermekek méltó neheztelését.

Az orvos csak nyugalmat és székfütheát rendelt a dohánybetegnek, a szolgáló meleg leves készítéséhez látott ; István pedig a meghívott vendégekhez siete, s előadá nekik balesetét , minél fogva a mai napra határozott estélyt mindenesetre el kell halasztani. Ezen kellemetlen látogatásaiból későn este tért viszsza lakására, hol jó meleg rántott leves várakozott rá, mit a világ valamennyi szakácsának mesterkélt ételeivel sem cserélt volna föl, mert hiszen kedves családja körében még a vadalmát is cukor gyanánt eszi az ember !

S milly édes lehete. az éjszakai nyugalom ennyi baj és fáradozás után ! S ki vehetne tekintetbe néhány forintnyi veszteséget, midőn családja boldogító körén legeltetheti örömittas szemeit!

Házasodjatok tehát rideg agglegények, s fohászkodjatok az éghez, hogy nektek is jusson illy üdvözítő család, s hogy nektek is engedtessék élvezetül legalább minden évben egy illy boldogító családi ünnep !

AZ URACS.

,Kemény tuskóba vágta ön fejszéjét, s tanácsoljuk, hogy legalább minden szeplőt kihagyjon rajzából, mert különben baj érheti önt ! — így szólnak talán, a fönebbi cimet olvvíái, az érdemes olvasók közöl azok, kik csekélységünk iránt némi kis részvéttel szívesek viseltetni, és mi köszönjük az intést; de az adott tanácsot használni még sem fogjuk , s ha az élőnkbe bukkanó arcokon szep-lőt látunk, vagy lép és májfollokat, mi ugyan minden hizelgés nélkül s hiven rajzolandjuk le azokat, hogy a legegyszerűbb ember is, látván rajzunkat, azonnal minden tétovázás nélkül megismerhesse abban az eredeti képét. Ezen eddigi szokásunk mellett ezúttal különösen legnagyobb bátorsággal maradhatunk meg, mert ismerjük lelkes ifjainkat, s tudjuk, mennyire bálványozzák ők a dicső véleményszabadságot és a korlátlan nyilvánosságot. „Ki a napfényre !“ ez most kedvenc jelszava az egész magyar ifjúságnak; meg vagyunk tehát ennél fogva bensőleg győződve, hogy azok, kikről e sorokban szó leend a nyilvánosság s szólásszabadság istenitett szellemétől áthatva, tetszést fognak tapsolni sorainknak, habár itt ott egy kissé talán sújtva érzenék is magokat, mert hiszen ki ne tudná, hogy a mai ifjúságban egészen testté vált ezen isteni ige : véleményét mindenki szabadon és minden tartózkodás nélkül mondja ki ! Mi legalább igy ismerjük a mostani ifjúságot, és azért bátran rakjuk föl minden arcra a szeplőket és foltokat, hol ollyasokra találunk ; egyébiránt pedig csak azt jegyezzük meg, hogy a kinek nem inge, ne vegye magára. Es különben is, ugyan mi botrányost mondhatnánk most, midőn a fokosnak fénykora már elmúlt, s helyette a műveltségi haladásnak gyönyörű zászlaja lobog? Hajdan három utcára harsogó pengős sarkantyú, sujtásos és ökölnyi gombu Zrínyi dolinán , széles kalap, súlyos bot, öblös pipa, sallangos kostök jellemzék külsőleg — mindenkor kivevén a kiveendőket — a pesti uracsot, most pedig vékony szövettopány, nyalka frakk, vagy szép egyszerű magyarka, testhez simuló ragyogó fehér vagy kockás nadrág, legújabb divatu fekete vagy szürke kalap , fényes fehér keztyü, lovagveszszőcske, vagy cérnaszálnál alig vastagabb botocska , illatos szivar, ragyogó szemüveg fog-lalja el amazok helyét. A külsőnek e kedvező megváltozása valljon nem föltétezi é egyszersmind a belsőnek dicséretes átalakulását? Hajdan tivornyazas, káromlások, mosdatlan tréfáik, verekedés, henye dőzsölés, és isten tudja még mennyi cégéreskedés miatt vádoltattak az uracsok és többnyire nem ok nélkül ; de milly egészen máskép van ez jelenleg ! Tudományos és komoly vitatkozások, értelmes politikai okoskodások, finomtársalgás a legjobb családu hölgyekkel, célszerű testgyakorlatok a lovagló intézetben és úszóiskolában, illedelmes hallgatás és egyszersmind tanulás a nyilvános gyűléseken, és egyéb illy dicséretes foglalkozások igénylik a pesti uracs egész idejét, s így igen természetes , hogy rakoncátlanságra egyetlen pillanata sem marad, mitől egyébiránt különben is hatályosan riasztaná őt vissza az óriási erejű korszellem , melly százszoros viszhangban peng és cseng minden fiatal ajakról. E szerint biztosan reménylhetjük, hogy csupán kellemes tényeket fogunk mond hatni, és azért — de ur isten, hová jutottunk ismét! röviden akartunk szólaní, és imé, annyira nyújtottuk már ezen bevezetést, hogy egész külön cikknek is beillenék ; csak hiában, a miben mester az ember, attól nem igen bir elállani.

Most azonban minden további fejtegetés nélkül egyenesen a tények csoportozatába markolunk , és válogatás nélkül szedjük össze azegyes vonásokat, a szerencsés véletlenre bizvan, hogy azokból egészet alkosson.

Reggel van, az óra épen hetet üt, s a nap olly vidorul küldözi sugarait a szép Pestnek poros utcáiba, mintha egész éjjel semmi baj nem történt volva a házakban és utcákon ; az emberek pedig olly élénkül sürögnek föl és alá, mintha dolog miatt azt sem tudnák, hogy fejők hol áll, ámbár fogadni mernénk, hogy sokan közölök sok pénzt adnának értté, ha valakitől megtudhatnák, mikép kelljen a hosszu és unalmas nyári napot kellemesen eltölteniök. Azonban, menjünk csak végig a váciutcán , s alkalmasint ollyanokat is találunk , kik ezen általános mozgásban nem osztoznak, és a nyugalom csöndes örömeit élvezik. Egy kávéház előtt számos ifjú ül, díszesen öltözve, és hatalmasul ásitozva, lábaikat egymásra horgasztva, bajszokat pödörintve, botocskáikkal a kövezetei verdesve, szóval, mind azt elkövetve, a mihez rendesen folyamodni szokott az ember, midőn nem tudja, hogy mit csináljon. Ez különban igen jeles mulatság, csak hogy egy kissé unalmas. Mi ismerjük ezen ifjakat, bátran leülhetünk tehát a másik padra, és figyelmezhetünk. Nagy lankadtság látszik ismerőseink arcán uralkodni, de azon nincs mit csodálkoznunk , mert jelen van már rémnapja a vizsgálatnak , melly befütyol sok ifjúnak. Bizonyosan tanulással tőlték az egész éjt, s azért olly leverettek most. Egyik kávéval tölt poharat tart kezében, de olly aluszékonyan hörbölgeti, hogy minden pillanatban majd kiejti kezéből a poharat; fogadni mernénk, hogy ez jutalmat fog kapni, mert látszik, hogy mindnyája közöl legjobban erőtette meg magát.

,Mégis csak furcsa, már egy órája lesz, hogy itt ülünk, s még egyetlen lyány vagy asszony sem ment erre, a túlsó oldalon pedig egymást éri a sok fehérnép.

„Talán látszik rajtunk, hogy hol mulattunk az éjjel, és azért nem mernek erre járni.

„„Csalatkoztok, barátim, — ezt mi mondottuk , kik fi sorokat Írjuk, — a hölgyek azért nem járnak erre , mert fenhangon olly kacskaringós észrevételeket szoktatok rólok elmondogatni, hogy még egy hét múlva is pirulniok kell, ha rátok gondolnak.

,Már ismét papolni kezdesz?

,„Ahhoz nem tudóik, de csak szeretem néha elébetek tartani a tükröt, hogy abban színről színre megláthassátok magatokat.

„Am tartsd tehát, ha úgy tetszik, mi legfölebb csak megberetválkozunk segedelmével, de más célt ugyan nem igen fogsz elérni fáradtságoddal

Egy csinos fiatal lyány megy el mellettünk , kezében uj szalmakalapot visz, és szemeit bátran jártatja rajtunk.

,Hová, babám, hová?

„Haza.

,Ne siessen olly nagyon, lelkem, fölkelt már kisasszonya ?

„Kérdezősködjék az urfi ott, a hol a múlt éjszakát tölté.“

A lyány, csókra termett ajakival egyet pittyentvén, minden további szó nélkül elsiet.

„,Ki volt ez

,Legszebb szobalyány a föld hátán , kis-asszonyának udvariok, hogy őt annál kényelmesebben szerethessem; most azonban ugy látszik , hogy ki akar rajtam adni. Szerencse, hogy pár nap múlva vége ittmulatásomnak

,„Hol voltatok az éjjel

,Ott, hová ma éjjel ismét elmenendünk. Erkölcsbiró uram is eljöhet velünk, ha tetszik , ha ha ha !

„„Mindenesetre eljövök.

,Annál jobb, legalább nem boszanthatsz azután többé unalmas leckézéseiddel

„Ne gondold azt:, barátom, csak ugy papol nekünk, hogy máskép fújja és máskép járja, mert alkalmasint ezen gyönyörű elvet követi: ne nézzétek tetteimet, hanem csak szavaimat kövessétek.

,Igazad lehet ; de, ha ha ha ! nézzétek csak kávézó barátunkat, ez ugyan megjárta. Anynyira elbámult szép szobalyányom után, hogy kávéja nagyobb része szalmakalapjába omlott, abból pedig fehér nadrágán egyenesen cipőjébe folydogált. Ez már derék

E tréfát jól megnevettük, ámbár az érdeklett hatalmas esküvel erősité, hogy ő abban ugyan semmi tréfát nem lel. Ezen kis mulatság után, változatosságul ismét sűrű ásitozás következett, mit végre azon igen bölcs határozat koronázott, mikép nem ártana az úszóiskolába menni, mert a hideg viz rendkívül megfrisít, és egyszersmind az egész idegrendszert megacélositja. Menjünk tehát.

Egy szinésznő halad el mellettünk, és nyájasan tekint reánk, mert ki ne tudná, hogy a tapsok és kihívások majd kizárólag csak tőlünk függenek.

,Mindennap megtapsolnám, ha — a többit elkapá a szél ; a színésznő azonban alkalmasint mégis meghalld, mert visszatekinte, s szemeiből ollyasmi vala olvasható, mit jó szivünk nemes haragnak, pajzán tapasztaltságunk pedig buzdításnak szeretne magyarázni. Mivel azonban önmagunkkal habozásban vagyunk tekintetűnek valódi értelme iránt, tehát ezúttal a bővebb magyarázgatást inkább elmellőzzük és tovább haladunk.

Egy ur közelit felénk és igen sajátszerü kifejezéssel méregeti ruháinkat, valóban, olly különös van ezen ur szemében, hogy szinte roszul kezdjük magunkat érezni. Hozzánk érkezvén, nyájasan emelinti kalapját, s mi szo-katlan tisztelettel viszonozzuk sőt úgy szólván megelőzzük üdvözlését, és legilledelmesb mozdulatokkal némán haladunk el mellette. Talán rokonunk vagy gazdánk volt? Oh, nem! Csak — szabónk volt ugyan, de bizonyos okoknál fogva igen meg kell előtte hunyászkodnunk. De szabó előtt! Igen ám, mert gazdánk is adósa, s ezen okból minket nagy szigorral szoritnak a fizetésre, hogy ő vagy ők aztán annál nagyobb türelemnek örvendhessenek. Illyen a világ ! a kis bűnösnek körmére ütnek, a nagynak pedig kezet csókolják. Őrizkedjetek tehát, fiatal ügytársaink, gazdáitok mesterembereivel dolgoztatni, ha akarjátok , hogy fizetés nélkül more patrio haza osonhassatok a siralmas hirü vizsgálatok után.

Egy csinosan öltözött ur sietve jő velünk szemközt, utána néhány városhajdu és sűrű népcsapat.

,Ah, bizonyosan valamelly tanácsbeli, ki fontos functióbul jő

„Dehogy, hiszen hátra vannak kezei kötve, nem látod?u

,Tgaz bizony, csak most veszem észre; lehet tehát, hogy talán csalatkoztam

A kötözött bűnös, hihetőleg vásári tolvaj , hetvenkedve jurátusnak mondja magát, és szabadon bocsáttatását sürgeti.

,Hazudik a gazember, ő nem jurátus, és gyalázatosán bitorolja e szép címet. Vágjanak nyaka közé a szemtelennek

A városhajduk legnagyobb készséggel

felelnek meg e s ezúttal jól is

tevék azt, mert vajmi sokszor bitoroltatik e cim illy és másféle gazok által, miből aztán azon kellemetlenség következik, hogy sok olly garázdaságot is zakkantnak a juratusok nyakába az emberek, mik soha még csak álmukban sem jutottak eszökbe.

A hid előtt haladunk el. Micsoda tolongás ez? Egy csinos öltözetű fiatal ember nem akar fizetni, s hangos szóvitában van a pénzszedőkkel, és többször egymásután jurátusnak mondja magát; pedig gyalázatosán hazudik a seimmrrlílll), mert két év előtt még gyufákat árult kávéházunkban, most pedig repcével és olajjal kereskedik a rágalmazó zsidó.

,Már nem állhatom ki tovább e szemtelenséget;, nyaka közé verek a hazug gazembernek

„En is rovok rá vagy kettőt

,„De ugyan gondoljátok meg, barátim, mikép használhatnék mi a botot, a zsarnokság e gyalázatos eszközét, most, midőn —

,Eh, hallgass, legjobb embereink is félholtra botoztatják azt, a ki őket meggyalázni merészli, s azért mégis tiszteltetés ünneplett tárgyai maradnak, és hangosan kelnek ki a durva erőszak használása ellen

„Úgy van, nincs olly szabály, melly annak idejében kivételt ne szenvedhetne. Most tehát ütlekezzük meg a rágalmazd zsidót, s holnap írjunk a botoztatás gyalázatossága ellen , és azzal minden rendén van.“

Ne haragítsuk meg barátainkat, mert a szabadelmüség a mai világban olly szent valami, hogy teljességgel semmi ellenmondást nem tűr el. A hajdani gyufás zsidó tehát, az összecsődült sokaság nem csekély mulatságára és szellemi élvezetére, jtl kikapá a magáét, és alkalmasint nem fogja a juratusi szép nevet többé bitorlani. Ebből tehát láthatni, hogy az igazságnak illy brevi manu kiszolgáltatása mégis csak hasznos, és azért nem is tanácsos azt csupa emberszereteti és személys jogegyenlőségi lágymeleg tekintetekből egészén kiküszöbölni.

Menjünk tovább. Egy kávéház előtt haladunk el, mellynek tulajdonosa valamennyi emberének megtiltá a bajusaviselést. Hallatlan vakmerőség !

,Meg kell ezen embert kissé tréfálnunk, ki illy aljas gúnyt merészel űzni nemzetiségünk egyik legfőbb kitűntető jeléből.

„Bizony jó lesz őt emberségre megtanítanunk

A kávéház ajtajához lépünk, s látjuk, hogy több barátunk hírlapokat olvas. Ez bátorságunkat még magosbra emeli.

,Kávés, hol a kávés ?

A kávés közelit és illedelmesen meghatja magát.

,Kávés ur, egy pohár vizet.

A kávés kissé ráncba szedi ugyan homlokát , de mégis személyesen hozza el a vizet.

,Meleg és büzhödt ezen víz?

A pohárból egyenesen a kávés arcára röpül a viz.

,Bocsánat, kávés ur, meztelen arcáról ítélvén, azt hívéin hogy valamelly bámész utcagyermek áll előttem, s azért meg akarám egy kissé ijeszteni

„Ha ha ha !“

Míg a kávés szemeit száját törli, addig mi legjobb kedvvel tovább ballagunk, és néhány pillanat múlva már úszó nadrágban vagyunk és a szőke Duna hűvös hullámai közé vetjük magunkat.

,Usszuk át a Dunát

„Nem bánom

,,,En is társ leszek; mi, kik annyi iskolát olly könnyen úsztunk keresztül, ezen kis folyamon is könnyen átrugtathatunk

A csolnak utánunk evez, s mi gondolatkönnyűséggel osztjuk ketté a hullámokét.

,Ez ám a derék haladás ! kezünk s lábunk minden mozdulatának ellenszegülés nélkül enged a nagy folyam„Mindig mondám én, barátom, csak akarni kell, s jobbra balra csapkodni és szükség esetén hátra rugdosni, s úgy halad az ember előre, mintha egész életében sem lett volna hátul

Ily épületes okoskodások közt végre a budai partra lépünk.

,Ugyancsak megéheztem a hideg vizben, menjünk kávézni

„Dicső gondolat

,„Mit gondoltok, hiszen ruháinkat az úszóiskolában hagytuk

,Hát aztán? Rajtunk van az úszó nadrág, Budán pedig úgy sem jár annyi ember, hogy valami különös nagy botrányt okozhatnánk

„Botrány, ugyan micsoda botrány? Ha a hölgyek meztelen karokkal s majd övig kivágott ruhákban járhatnak az utcákon, annak dacára, hogy legfőbb erényök a szemérmesség, s ha a színházban úgyszólván egészen meztelen ugrándoznak annyi száz ember és gyermek előtt a táncosnők, tehát épen nembírom átlátni, hogy mi, úszónadrággal ellátva, - ugyan mikép okozhatnánk valami különös botrányt.“

Illy nyomos okoskodás ellen nincs mit szólam , mi a kávéházba megyünk, melly csak mintegy száz lépésnyire van a Duna partjától ; szerencsétlenségünkre sok emberrel találkozunk , az öreg asszonyok köpködnek, a fiatalok pirulva fordulnak el, a férfiak pedig boszankodva csóválják fejőket. Csak rajta, mi gondunk nekünk másra, midőn kedvünk szerint mulathatunk. A kávéházba lépünk, két öreg ur hírlapokat olvas, és csodálkozva méreget bennünket fegyveres szemeivel ; a kávés hitvese elpirul, de nem nagyon haragszik , a mi egyébiránt igen természetes, mert a vendégekkel illedelmesen kell bánnia, akármílly öltözetben jelennek is meg nála. Az öreg urak egyike illetlenségről, s utoljára rendőrségről mormog valamit.

,Mit nekünk rendőrség, mi szabad nemes emberek vagyunk, s nem született még azonember, ki által magunkat az isteni szabadság gyakorlatában háborgattatni hagynék !

Az öreg ur elnémult, s mi a reggelizés után a Duna partjára sietünk, csolnakunkba ülünk, s szabadságunk büszke érzetében vigan eveztetjük magunkat Pestre. És ki gondolná , pedig böcsületünkre mondjuk, hogy igaz, néhány nap múlva a magyar lapok egyike feddőleg merészlé ezen ártatlan mulatságunkat megemlíteni? Csak rajta, magyar időszaki sajtó, csak rajta , kelj ki folyvást szabadságunk korlátlan gyakorlata ellen, s nem sokára tömegestől sirba temetended szép jogainkat !

,Barátim, kilencet üt az óra, siessünk gyűlésbe , nem szabad ma kimaradnunk, mert igen fontos ügyek jőnek vitatás alá

„Ügy van, le kell mennydörgenünk a gonosz szándékunkat. A haza reményei egyedül bennünk öszpontosulnak, csak mi vihetjük azt ki erőteljesen, a mit mások elég gyöngén kezdettek meg.“

Kettőzhetett lépésekkel sietünk szállásunk felé, mert kardot kell előbb kötnünk, hogy a békés tanácskozásban részesülhessünk. Vannak botor emberek, vagyis tulajdonkép németek, kik helytelennek hiszik, hogy békés, tanácskozásainkon fegyveresen szoktunk megjelenni. Szegény emberek! nem tudjátok, hogy most az egész világban fegyveres béke van divatban, s hogy fegyver nélkül nyomos és fontos okokat nem mindenkor találhat az ember.

Ej, mi ez, szolgánk még sem kefélte ki kócsagos fővegünket; néhány ütlekkel szükség őt kötelességére emlékeztetni.

,„Ugyan , barátim , minek bántottátok szegényt, hiszen ő is olly ember mint miu

,De szolga

,„Igen , de az emberek jogegyenlősége , és — “

,Hallgass, ez egészen más

„,Értem“

Csörögve megyünk a gyűlésbe, szerenrencsére van meg hely az asztaloknál, s mintegy nyolcán egész kényelemmel leülünk. Kevés pillanat múlva a terem megtelik. Három köztiszteletű szónok érkezik, bizonyosan az előleges tanácskozás miatt késtek el. Öreg már mind a három, s az állás nehezökre fog esni.

„„Barátim, keljünk föl hárman és adjunk helyet ezen tisztelt férfiaknak.

,Ugyan miért? Mért nem jöttek hamarább, mi is csak olly nemes emberek vagyunk mint ők.

,„Igen, de ők már öregek, és —

,Eh, mit, kitelt már idejök az ősz szakállasaknak, miénk a világ, s a hazának reménytől csillogó szemei rajtunk függenek. Egyébiránt pedig minden ember egyenlő ; máskor ne késsenek el.

,„Ha minden ember egyenlő, úgy tehát a hajdúk is leülhetnek, ha az állást megunják.

,Az egészen más.

Ezen nyomos ok ellen nincs mit szólani,mert a hatalmas korszellem mellette látszik harcolni, ennek pedig térdet fejet kell hajtani. A tanácskozások folyama megered, s mély csönd uralkodik a teremben, mert olly ünneplett szánok beszél, kit magához karolt a köz-vélemény. A szánok magasztas kifejezésekkel mennydörög a lábra kapott gyanúsítások, pártviszályok s különféle részrehajlások ellen, és meghatá hangon ajánlja az egyetértést, s különösen a szálásszabadságot és véleményi türelmet;, mellyek nélkül csirájában hervad el a haza boldogitásának édes gyümölcse. Legzajosb éljen és kardcsörtetés jutalmazza a derék szónokot; hogy e tetszésviharból nagy részt nekünk köszönhete a szónok, azt talán említenünk sem szükséges.

Erre más szánok emelkedők, ki némileg ellenkező nézeteket akart kifejezni, igen, de mi nem akartuk ám őt kihallgatni, a mit pedig mi nem akarunk, azt ugyan senki nem fogja teljesíteni, meddig csak épségben tartja meg torkunkat az ur isten ! Voltak ugyan némelly urak, kiknek lelkeit a korszellem szövétneke nem világosit meg, s kik annál fogva az előbbi szónok által említett szólásszabad-ságra es véleményi türelemre hivatkozván , kívánták a második szónokot is kihallgatni; de mi ugyan nem hallgattunk rájok, mert ez egészen más. A kit a közvélemény magához karolt;, a kit a népszerűség dicsfénye sugároz körül, az bátran beszélhet mindent; de annak csakugyan hallgatnia kell, a ki ollyasmit beszél, a mi a közvéleménynyel, vagyis nézetinkkel ellenkezik ; úgy van, uraim, mert ez azután ismét egészen más.

Egy másik nagyra böcsült szónok szívrázó hangon Írja le azon iszonyú kicsapongásokat, miket a köznemesség bizonyos helyen elkövetett, s beszédének minden részét dörgő tetszéssel jutalmaztuk mi, vagyis, akarók mondani: a közvélemény. És pedig méltán, mert ugyan ki ne borzadnia, midőn hallja vagy olvassa azon durva kicsapogásokat, melylyek fontolva haladás ürügye alatt követtettekel. Ezen pártnak egyik szónoka, védelmezni akarván az érintett botrányos eseményt, har-sány hangon erősité, hogy illyesmiket az ellenkező pártnak emberei is gyakran követnek el. Ohó, édes uraim, ez már ismét egészen más! Quod licet Jovi, non licet—. Azoknak tetteit a közvélemény szentesíti, önökéit pedig kárhoztatja, és ez aztán ismét egészen más. Ezen szónok botrányos szavait tehát lelkesen és derekasan lepisszegjük, mert nekünk jutott azon fényes dicsőség , hogy a közvéle-ményt tiszteletben tartsuk főn, s ne engedjük ellenkező véleményüek által megfertőztetek E szerint tehát az egész gyűlés alatt mi maradtunk fölül, mert torkaink Jerikó falait is megdöntenék, s igy igen természetes, hogy a köz-vélemény, vagyis mi, az ellenünk szóló urakat féken bírjuk tartani; a mi egyébiránt legszentebb kötelességünk, mert az édes hazának egyetlen reményei mi vagyunk. Találkoznak ugyan konok emberek, kik ebbeli fényes érdemünket csonkítani akarván , az időszaki sajtó utján mindenféle badar beszédeket inendogatnak el ellenünk; de ám károgjanak csak, mi ugyan nem is hederitünk irigy szavaikra, hanem nemzeti elszántsággal haladunk szép pályánkon, és büszke öntudattal nevetjük a világot, tudván, hogy csak az lehet jó , mit mi jónak tartunk.

Valamint mindennek széles e világon, úgy a gyűlésnek is vége szokott lenni annak idejében, és ebédnél azután lelkesülve folytatjuk a dicső vitatásokat, mert az illyesek nagy mértékben pallérozzák a hazaboldogitó ifjúság elméjét. Vannak ugyan olly szegényeszú emberkék is, kik azt hiszik , hogy inkább hasznos könyvet kellene forgatnunk, és hazánk történeteit tanulnunk. Szegény emberek! Mit keressünk mi azon poros könyvekben, miknek bötűit a felvilágosult korszellem hatalmas kezei eltörték? Mi az életbe markolunk , és annak kincseivel gazdagítjuk elménk tárházát. Mi a hírlapokat olvassuk, és Amerika történeteit tanuljuk, azon dicső országtörténeteit, hol a képviselőházban hajba kaphatnak egymással, sőt lődozhetnek is egymásra a haza atyjai, s hol a nép maga boszulhatja meg magát azon bűnösökén, kiket nem kedvök szerint büntetnek az illető törvényszékek. Úgy van, mi tanulunk, és midőn olvassuk, hogy a déli tartományok valamelylyikében egyesület létesült a kártékony csőrgőkigyók kiirtására, mi azonnal hasonlót tervezünk hazánk számára. Vannak ugyan, kik mondják, hogy erre nálunk nincs szksig. Se baj, édes uraim, mi egyesületeket tervezünk, ha már egyesülni nem tudunk, s ennek is meg van a maga érdeme. Úgy van bizony, mi nem akarunk semmiben a külföld mögött elmaradni, hanem minden külföldi intézetet utánozunk, alakultaknak nyilatkoztatjuk magunkat, egymást tisztviselőkké választjuk, és az egyesületek aztán többnyire megbuknak ugyan; de az sem baj, mert úgy sincs semmi e világon, a mi őrökké tarthatna.

De nagyszerű és világdöntő .fontosságú okoskodásunk alatt íme az est közelit, s nekünk még fontos ügyről kell tanácskoznunk. Érdemes hazánkfiainak egyik legérdemesbikét kell ma este megtisztelnünk, ki ollyigazságtalanul támadtatott meg, hogy az ellene ki-mondott szavak mindegyike egyenesen égbe sőt magosbra kiált, ha tudniillik még magosbra lehetne kiáltani. Néhány százan gyűltünk össze ezen nagyszerű ünnepélyes célra.

,„Barátim, tudjátok vagy ismeritek a megtámadás részleteit

,En nem.

„En sem “

,Minek is azt ismernünk, elég, hogy a közvélemény ellene van

,„Ki mondta azt

,Én.

„Én is.

„„Mi mindnyájan.““

»>Hogyan, ti, kik még nem is ismeritek az ügy tulajdonképi helyzetét

,Mindegy, hagyj föl okoskodásaiddal? ha barátunk akarsz maradni

„,Ah, már ez más, illy fontos okoknak örömest hódolok, es — mélyen hallgatok?

A megtisztelés terve • tisztába hozatik, erszényeink megnyilnak, s száz forint, vagy valamicskével több csakhamar összegyűl. Lehetnek ugyan olly rövidlátásnak, kik azt hiszik , hogy e pénzzel egy két szerencséden, szenvedő, szegény embertársunkat segíthettük volna, kiket olly borzasztó kőszivüséggel sároznak össze hatalmasaink robogó hintói Budapest utcáin ; oh, de uraim, már ez egészen más, azoknak szabhatunk törvényt, hogy hovátegyék jogszerű tulajdonuk jövedelmét, de saját pénzünkkel azt tehetjük, a mitakarunk; a fölött ugyan senki fia ne merészeljen ren-delkezni , mert mi szabadok vagyunk, és jogainkat bitoroltatni senki által nem engedjük.

Úgy van, mi azt tehetjük a mit akarunk, s azért most egyenesen a magyar színházba megyünk. Állapodjunk meg egy kissé azelőcsarnokban, s tartsunk szemlét a szépek fölött.

,Ah, milly szép hölgy, szeretnem megcsókolni

„Hát még ez , nézzétek csak, barátim, egész külseje, minden mozdulata mutatja, hogy csupán szerelemre van alkotva

,Nézd csak ennek szemét, nyakát és — ,„Ugyan hallgassatok, barátim, nem látjátok , mikép pirulnak ; bizony végre minden jobb érzésű hölgyet el fogtok színházunkból idegeníteni.

,Eh mit, szerelemre vannak alkotva a szépek, s egy sem haragszik meg azért, ha e rendeltetésüket elóttök említjük

„Es ha neheztelnének is, mi tovább azután? mi ugyan valamennyi hölgy kedvéért sem hagyjuk magunkat szabadságunk gyakorlatában korlátoztatni

„,Oh , már ez egészen más , ezt még ném tudtam.

Már most velünk együtt mások is tudhatják ezen alapigazságot, és szükség esetén, ha ugy tetszik, hasznukra is fordíthatják. Az élőzenének vége, s a közönség nagy figyelemmel hallgat a színészekre , sétáljunk tehát nagy robajjal fol s alá a színteremben , nekünk jogunk van erre, mert hiszen olly üres a ház, hogy nyulászni is lehetne benne, mi pedig tagjai vagyunk az erkölcsnemesitő, szivképzo, népnevelést előmozdító és a haza boldogságai felhőkig emelő — agarásztársaságnak. Nem tetszik talán valakinek e tettünk, és rendre bátorkodik bennünket utasítani í Ám tegye, de fogadjuk, hogy meg is ismertetjük vele a magyarok istenét ! mert a színház nemzeti intézet, mi pedig azon tagjai vagyunk a nemzetnek, kikre legvérmesb reménynyel tekint a magyar haza, a mi tet-teink fölött tehát csak a közvélemény biráskodhatik, ezt pedig mi alkotjuk, és azok, kiket annak sólyomszárnyain föllegekbe emelünk. Mi tapsolunk s mások pisszegni meré-szelnek. Ki velők, kik nyilvános botránynyal szentségtelenítik meg nemzeti intézetünket.

Igen, de hát mikor mások tapsolnak, mi pedig pisszegünk?“

,Az egészen más, ha nekünk jogunk van valamire, abból még nem következik az, hogy e sajátunkat mások garázdán bitorolhassák

,,„Mégis úgy hiszem, hogy a jogegyenlőség magasztos elve —

,Az ismét egészen más; mi határozzuk meg, hogy hol kell és lehet azt alkalmazni?

,,,Vagy úgy ! Na már ez csakugyan egészen más.

A függöny utólszor gördül le, s a közönség tolongva tódul ki a színházból ; nekünk , kik a gyors haladás emberei, akarók mondani bajnokai vagyunk, előre kell kinyomulnunk; ha e közben néhány hölgy öltözetét kissé megrongáljuk, s lábaikat mellesleg lapossá tapossuk, az még nem baj, mert a szabók is élni akarnak, és a lábtaposás sem árt, mert elpuhult hölgyeinket hasznos egy kissé megeddzeníink, hogy épebb s erősebb polgárokkal ajándékozhassák meg a szép magyar hazát.

Színházból egyenesen tanyánkra vonulunk , onnan pedig a tervezett megtisztelés végrehajtására sietünk. Van kiáltozás, van éljenzés, van egyéb minden tündöklő kifeje-zése a közvéleménynek, mikkel a választottakat megtisztelni szoktuk, s végezvén a végzendőket, és elhangoztatván a sokat mondani akaró szavakat, lelkesülve távozunk az előre tervezett esti mulatság élvezésére. Mivel pedig köztudomású, hogy a budai várban lakó katona legalább is a pesti városliget közelébe szokott mulatni járni, mivel mindig jobbnak hiszi az ember azt, a mi távolabbra esik tőle, tehát mi sem akartunk Pestnek számos mulatóhelye közöl választani, hanem egyenesen Budára siettünk. Vannak Budán, valamint Pesten is, házaik, mellyek tulajdonkép nem kocsmák ugyan ; hol azonban mégis étel, ital s egyéb korszerű mulatságok mellett igen jólszokta magát érezni a magunkféle fiatal ember; különben pedig mindig illendőbb is, ha illy félig meddig magányházakban ünnepeljük estélyinket, mintha nyilvános kocsmákba mennénk , hol gyakran legártatlanabbul is helytelen összeütközésekbe keveredhetik az ember.

A finom műveltségű háziasszony kitűnő megelőzéssel fogad bennünket, s lyánya és néhány fiatal nővére, kik finomabb kiképeztetes végett jöttek hozzá falusi rokonaitól, nyájas udvarisággal mosolygnak élőnkbe. Igen örvendék, hogy illy szép társaságba jutottam barátim által , mert rég ismert igazság az, hogy a fiatal férfiak neveltetése müveit hölgyek társaságában fejeztetik be. Mulatságunk részleteit nem szükség leírnom, elég legyen mondanom, hogy jól ettünk, igen jól ittunk, s még jobban mulattunk. Azonban , az ember igen törékeny edény, mert igen silány agyagból van gyüratva, és ennél fogva bizonyosan senki nem fogja nekünk bűnül tulajdonítani, ha őszintén kiváltjuk,- hogy a nélkül is ma-gosra emelkedett lelkesülésünk mellett a szeszes italok csakhamar ártalmunkra váltak. Fejünk csodálatosan keringe, s e bajunk következteben úgy tetszett, mintha a szobában minden mozgana es helyéről le akarna esni, mi tehat támogatni akartuk a mozgó tárgyakat, és csodálatos dolog ! kezeink alatt minden öszszetört. Es igy akaratunk ellen, s legjobb szándékunk dacára igen sok kárt okoztunk. A háziasszony példás szelidséggel tűrte el ezen szerencsétlenséget, s nyájasan monda, hogy ő az efféléket már megszokta, melly nyilatkozása szomorúságunkban nem csekély vigasztalásunkra szolgált. Már távozni akaránk, midőn egész illő szerénységgel jegyzé meg a jó háziasszony, hogy mulatságunk és az okozott kár mintegy száz jó forintba kerül. Ez ellen természetesen legkisebb kifogásunk sem lehete, s mi legnagyobb készséggel nyúltunk zsebeinkbe. De ur isten, milly zavarteljes nap volt ez ránk nézve! Történetesen mindnyájan honn feledtük erszényinket. Átkozott feledékenység, mennyi bajt okoztál már nekünk magyaroknak ! Pőréink nagyobb része is job-badán azon szerencsétlenségből származik , mellynek következtében olly igen gyakran szoktunk határnapokat s egyéb efféléket elfeledni. Ezen kimondhatlan zavarban tehát kötelezvényt irtunk az emlitett tartozásról, mellyben legfölebb öt nap alatt leróni fogadtuk és Ígértük azon kis mennyiséget. A kötelezvényt mindnyájan aláírtuk, és szállásainkra távoztunk ; mikép ? azt csak a jó isten tudja, mert a rósz gyártású pezsgő annyira elhomályositá agyunkat,hogy a mulatságot netalán követett ese-ményekre többé teljességgel nem emlékezünk.

De mi történt utóbb ! Mi szerencsésen haza utaztunk, az öt napról pedig tökéletesen megfeledkeztünk. Hitelezőnk panaszra ment ellenünk, de ugyan megjárta szegény! Nála mutatásunk alkalmával annyira meg volt zavarodva agyunk, hogy saját neveink helyett egészen más neveket irtunk a kötelezvény alá. E nevek tulajdonosai előhivattak, s a hitelezőné borzadott, mert meg kelle vallania,hogy azon urak közöl akkor este egy sem mulatott nála ! Pénzéről tehát csak mondjon le önkényt a jámbor, mert mire mi ismét Pestre jövünk, akkorra bizonyosan végkép elfeledjük őt és tartozásunkat. Am vigasztalja magát szegény azzal, hogy több is elveszett már Buda alatt, s boszulja meg feledékenységünket azzal, hogy soha, de soha többé ránk se gondoljon!

Ime, azon időben, midőn mi, kik e sorokat Írjuk, úgynevezett dologtalan uracsok valánk, igen számos barátunk és társunk napjai igy folytak ; azóta azonban sok viz folyt már le a Dunán, s annál fogva igen természetes, hogy most talán már egészen más a pesti uracs. Szeplős képünket pedig csak azért mutatjuk be itt, hogy attól mostani utódaink visszaborzadván, jelenleg követett müveit és tiszta életmódjokhoz ezentúl is szilárdul ragaszkodjanak, s mindig olly tiszteletre méltó és reménydűs polgárai legyenek a szép magyar hazának, mint most.

A SZOLGÁLÓ.

A ki valamelly város lakosival bővebben óhajt megismerkedni, annak gyakran meg kell fordulnia utcákon és olly helyeiken, hol a népélet minden tettetés nélkül egészen a maga eredetiségében mutatkozik. Illy célú sétáink gyakran az úgynevezett zsidópiacra is vezérlik lépteinket, melly a nagyhidutca irányában terül el és a váciuttal kapcsolatban van. S különösen a váciuton, mindkét oldalon, nyiló ócska ruhaboltok szokták leginkább figyelmünket magokra vonni. Nem sokat vélünk állítani, mondván, hogy az azokban függő ócska öltönyökből a főváros történeteinek legna-gyobb részét el lehetne mondani. Tekintsünk csak kissé körül egy illy boltban. A fogasok első sorát gyermekruhák foglalják el; e vörös galléru kis köpeny úgy szólván egészen uj még, talán meghalt kis tulajdonosa, és anyja vörösre sírta utána szemek , vagy vörös szalagokat vásárlott bűfeledésül a köpenyke árán. E nehéz habselyemből készült s meglehetősen elpiszkolt parányi lányruha bizonyosan azon kártékony majomszeretetnek köszöni léteiét, mellynél fogva némelly hiú anyák abban keresik s lelik föl gyönyörüségöket, hogy kis lánygyermekeiket legújabb divat szerint selyembe s drága bársonyba burkolják , s még csak egyetlen pillanatig sem gondolnak arra, vájjon szorgalmok után élő férjeik megbirják é az illy szükségtelen terhet? Mit gondolnak ők ezzel ! Az elnyűtt selyemruhácskát zsidónak adják, és bársony öltönykét vásárolnak helyette, hogy büszkén pompázhassanak végig a nevetségig cifra bábbal a váciutcán; valóban , csak szemcsőt adjatok, az illy majmocska kezébe, és kész a kacér hölgy en miniature! Pedig vajmi sok esetben milly állapotban láthatni az illy bábocskákat otthon. Öltözetök szennyes es keshedt, arcok mosdatlan, hajok borzas, mint őszkor hajtóvadászat után a tarló, és ágyok a vacok nevet is alig érdemli meg, eledelök pedig ízetlen és szegényes, mert a mamának ezer baja van a gallérkákkal, kis keztyuvel, fátyolkával és parányi kalappal, hogy délutáni sétájára illő pompában vihesse magával a lánykát, kinek utoljára ugy vérévé válik ezen életmód, hogy idővel üres agyu cicomabáb lesz belőle, ki mint asszony házakörét rendetlenül tartja, ügyeit cselédre bízza , az utcán nagy pompát csap és otthon álta-lános plengyeséggel boszantja a rendszerető férjet. De nézzük alább : e parányi sarkantyűs csizma viselőjének hihetőleg Árpád vagy Tuhutum nevet adtak gyöngéd érzelmű szüléi, s már három éves korában pengő sarkantyút verettek csizmájára, s csak azt sajnálták, hogy bajuszt és pipát nem ragaszthatnak orra alá és szájába, hogy tökéletes leventét csinálhassanak a szegény beteges és gyönge kis fiúból, ki e sarkantyú miatt többször belyuggatá fejét, s leventesége dacára öröklött görvélybaj miatt idő előtt sirba hanyatlott. E nagy sárga kabát, mellyen meg csak nyomát sem láthatni a szőrnek, de annál több tentafoltot, bizonyosan olly szegény férfinak tulajdona volt, kiből szüléi erővel urat akartak faragni, s ki, mivel fát vágni nem tanult, és magán sem en-gedett fát vágatni, végre oda jutott, hogy meleg öltönye árán fekete kenyeret volt kénytelen vásárlani, s most talán kórházban könyörög istenéhez, hogy őt kínjaitól minél előbb örökre szabadítsa föl, mert ha meggyógyulván, a kórházból kiszabadul és koldulni bátorkodik, hogy mezeden testét elfödhesse, becsukják őt mint korhelyt és zsúpon viszik ki a városból, mivel nem Budapesten született, következéskép az itteni csekély erejű jótékony intézetek pártfogására nem számolhat. Milly hegyke elbizottsággal néz le rá a mellette függő fényes gombu divatos zöld frak, mintha szinte óvakodnék, hogy vele valamikép közelebb érintkezésbe ne jőjön. Pedig vájjon kiévolt e frak ? Bizonyosan va lamelly kövezetrontó uracsé, mert elején égés nyomai láthatók, miket a nélkűlözhetlen cigaro okozott, mit sok gyermekifju a sokkal illőbb és szűkségesb emlő helyett szivogat napjainkban. Ha ezen frak birtokosa minden hónapban csak egyetlen este nem menne kávéházba a játékasztal mellé, úgy az elnyűtt kabát szerencsétlen tulajdonosából boldog és hasznos polgárt képezhetne. De hát ama gyönyörű s majd egészen uj zeke mért van olly gondosan elrejtve a zugolyban , holott épen az vonhatná magára leginkább a venni akarók figyelmét? Csitt! Azt egy cseléd lopta el urától, s a zsibárus épen nem siet azt eladni, mert az illető tulajdonos szép jutalmat fizet majd le az illető zsidó hajhásznak, és ismét visszakapja zekéjét, azon egy parányi föltét alatt, hogy a tolvajt ne kivánja megtudni. Es ezen csinos asszonyi krispin nehéz zöld selyemből ? Ennek furcsa története van. Egy szegény tisztviselő húsz forintot adott nejéneik, valamelly egyszerű téliöltöny vásárlására. Az asszonyka azonban kénytelen negyven forintos krispint venni , mert legjobb barátnéja harmincöt forintost visel ; a férj, nem értvén az effélékhez, elhiszi nejéneik, hogy a krispin csak húsz forintba került. Ámde az idő múlik, s a zsidó kalmár kérlelheti énül sürgeti a krispinre adósságul fönmaradt húsz forint lefizetését. A szegény asszony szerencsére olly igen erkölcsös, hogy szépségéhez nem akar segélyért folyamodni, hanem a krispint — zsibárusnak adja el husz forintért, s férjével elhiteti, hogy a cseléd gondatlansága miatt ellopták. A cseléd aztán természetesen kissé megveretik, s a szolgálatból elüzetik, és a házaspár közt az áldott béke továbbra is megmarad. De hát e külön álló fogason vájjon mit jelentnek e különböző kelméjü, de, mint látszik, egy testre szabatott asszonyi öltönyök? Furcsa történetke lehet velők kapcsolatban. Nézzük meg közelebbről. Az első szegen kurta kék karton szoknya függ, nagy virágú sárga kendő, és cifra túlipános ködmen; a második szeg üres; a har-madik szegen csipkével szegélyzett selyem ruha látható ; a negyediken pedig kerekgalléru selyem köpeny s fölötte tollas bársony kalap, és alatta bársony topány, inig az első szeg alatt magos sarkú vörös csizma szemlélhető. Szemeink akaratlanul is hosszasb ideig maradván függve e ruhákon, az öreg zsibárus e szókkal fordult hozzánk :

,Nem ok nélkül tekinti ön olly kitűnő figyelemmel e ruhagyüjteményt, mert története valóban némi érdekkel bir, s örömest elmondom önnek, ha azzal kedvét találhatom. Három év előtt egy gyönyörű barna falusi lyányka jött hozzám csinos, finom és divatos szabású gyapotszövetü hosszú ruhában , s az első szegen függő parasztos öltönydarabokat a vörös csizmával együtt igen jutalmas áron sajátomul hagyta itt. Szavaiból értéin, hogy négy hónap előtt jött faluról Budapestre, szolgálatot keresni, hogy megtakarítandó bérecskéjével idővel falujában kis gazdaságát elrendezhesse , ha pártáját fejkötővel váltandja föl. Négy hónap múlva egy vagyonos ur szobalyányul fogadta őt meg hitvese mellé, s Panna a paraszt öltönyt eladván szobalyány lett és Nettinek hivatá magát. Ekkor mondám feleségemnek : meglásd , Rebeka , ezen lyány egy pár év múlva selyem köpenyben fog járni. Nőm nem hitte, s fogadtunk, miután Nettit megkértem, hogy idővel eladandó ócska ruháit mindenkor csak hozzám hozza. És én a fogadást megnyertem. Netti asszonya darab idő múlva ollyasmit vélt észre venni, mintha szobalyánya kitűnő kegyét birná férjéneik, s azért őt szolgálatából elbocsáta. Gyanúja hihetőleg alaptalan volt, mert a jószivü férj a méltatlanul eliízetett lyánynak, csupán igazságszeretetböl, szállást bérlett, s gyakran lá-togatásokat tett nála, csupán tudakozás végett, hogy vájjon talált é már más illő szolgálatot? Végre az ur meguná a sok tudakozódást és látogatásit megszüntette. Netti unni kezdé magát, s mivel a munkától elszokott,tehát időtöltésül gyakran sétálni járt, és gya-potszövetű ruháját, Ígérete szerint eladá nálam, mert sétálgatni, ha csak lehet, selyem ruhában szeretnek a Nettik. E ruhát én a második szegre akasztám, melly jelenleg üres. Netti a magányos lakást csakhamar megunta és egy asszonysághoz költözött, kit ő „néninek“ nevezett, mig az őt „Ninának“ szólitá. Ekkor a tél bekövetkezett, s Nina hozzám hozá a selyem ruhát, melly itt a harmadik fogason függ, és csinos selyem köpenyt vásárla magának. En tehát fogadásomat megnyerőin, s már szinte feledni kezdém az egész történetkét, midőn két hónap előtt Panna-Netti-Nina hozzám jőve, s a selyem köpenyt kalapostul eladá, és a gyapotruhát visszavásárlá. Olly beteges színe volt szegénynek, hogy valóban szivemből megszántam őt, és igen olcsón oda adám neki a kopott gyapot ruhát. Uram, száz ehhez hasonló történetkét beszélhetnék önnek ócska ruháimról

Alig mondá ki e szókat az öreg zsibárus,

Minden ember szereti életet, de még inkább egészségét, mert egyedül ez az, a mi az életet a különben legszomorubb helyzetben is kedvessé teszi. Mi csoda tehát, hogy az orvosok , az élet és halál e hatalmas urai, az egész világban olly nagy fontosságú szerepet játszanak, s boldog és boldogtalan siet napjainkban orvossá lenni, koránsem ijedve viszsza azon gondolattól , hogy a jó orvosnak holtig tanulnia kell ; hogy legjobb álmát is el kell hagynia, ha bár a legszegényebb koldus küld is érette ; szóval, hogy hivatásának örökös rabjává kell lennie. Pedig vajmi súlyos az orvosi pálya minden tekintetben, s mennyi készületet és minden nemű nélkülzést kivan! Lássuk csak hamar példában is, millyés imé belép hitvese, Rebeka , s egy rongyos gyapotruhát nyújt neki e szavakkal:

„A kórházból jövök, s betegápolótól ezen ruhát vettem. Ismered é még ? A szegény Panna-Netti-Nina meghalt.

Hány illy szomorú történetet mondhatnának el Budapest kórházai?!

AZ ORVOSNÖVENDÉK.

Keservesen készülnek sokan lovagokká lenni a gyógyászat mezején, hogy a kaszás halállal lándsát törhessenek. Álljunk meg az ujvilág-utcában az arany sas vendégfogadó mellett, s szemeljünk ki magunknak egy pár orvosnövendéket, kikről kedvünk lesz tovább tudakozódni; reggel van, s bizonyosan nem kell sokáig várakoznunk. Jő már egy, nézzük meg kissé ; de nem, szájában nehéz ulmi pipát tart ezüst kupakkal pakfongból, ez bizonyosan csak a sebészet leendő szerény avatottja, mert az orvosnövendék csak cigaróval járhat az utcán. Hah.jőnek már embereink, karöltve; derék egy pár ifjú, az egyik meztelen sima areu, a másik hatalmas bajuszt és szakállat visel, s zekéje a legújabb divatminták szerint készült;; fehér keztyüjét talán kétszer is fölváltja napjában, mert a cigaro hamvának még csak legkisebb nyoma sem látszik rajta; a másik egyszerű de tiszta téli kabátban lépeget mellette, s kezeit zsebében tartja, talán a kissé csípős hideg miatt, vagy, a mi még vaIóbbszínü, azon egyszerű okból, mivel keztyűje nem volt. Ennek arca mely gondolkozásra mutat, amazé pedig gyanittatja , hogy tulajdonosa az eleinek vidor fia, kinek legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy megtanulja: mikép kelljen a halál áldozatait ritkítani. Hőseink a „Nemzeti pipa“ című kis vendéglő elébe érkeznek. A zeke fashionable tulajdonosa kiveszi zsebéből a bonctudomány egyik kötetet, s cigarója hamvát leveri rajta, mert leginkább e nemes célra szokta a nevezett könyvet használni, és rendkívül komoly arckifejezéssel igy szól kabátos társához:

,Feri barátom, a levegő igen ködös és csipos, következéskép az egészségre nem legjobb befolyást gyakorol; életünkre pedig vigyáznunk kell, mert jövendőben sok embernek adhatunk életet. Mit gondolsz, nem jó lesz é kissé a pipába térnünk, és a rósz lég befolyását egy kis jóféle villás reggelivel lefojtani

„En a jónak soha nem vagyok megrontója, azt tudod Ödön, —jegyzé meg Feri, a kabátos — ; de először, erszényem aszkórban szenved —

,Semmit az aszkorról, az enyim olly puffadt, mintha vízibetegségben sinlődnék, s azért meg kell csapolnunk ; egy faluban születtünk, s most egy házban lakunk; illő tehát, hogy erszényünk is közös legyen

„Köszönöm barátságodat, de még fontosb okom is van most szivességeddel ellenkezésre

,Es mi lehetne az?

„A bonctudományi lecke előtt még három bábával kell korrepetálnom, és ezt nem mulaszthatom el.

,Hárommal ! Es erről még szót sem mondái nekem. Szépek?

„Arra nincs gondom; de jól fizetnek, nekem egyéb nem kell.

,Szerencsés barátom, már most nem merlek tartóztatni ; menj , de vigyázz, hogy szivedbe, vagy legalább eszedbe ne kerüljön aveszélyes correpetitio. Azt szokták mondani: sok bába közt elvesz a gyermek ; vigyázz tehát, hogy baloldalodhoz ne kapjon valamelylyik tanítványod.

„Nyugott lehetsz, barátom; jó étvágyat. A leckén látjuk egymást

,Mindenesetre, ha a pipában nem találok elég jó társaságot.

S Ödön fütyölve a pipába lépett, Feri pedig az orvosikar épülete felé ballagott, és már most az a kérdések kérdése, hogy a kettő kozol mellyiket kövessük ? Szeretnők ugyan látni, hogy vájjon s milly mértékben veszélyesek Feri tanítványai; de ismervén gyarló ter-mészetünket, mégis csak jobb lesz távol maradnunk a tűztől, nehogy megperzseljük magunkat. Kívánjunk tehát sok szerencsét a szorgalmas Ferinek, és lépjünk inkább a pipába Ödön után.

Ah, Ödön már kényelmesen elhelyezkedék a karszékben, s derekasan szabdalja a párolgó sülteit, és valóságos pezsgővel öblíti le.

Körülötte mintegy tiz orvosnövendékül, különféle reggelit fogyasztva, s Ödönnek minden szavát hangos kacajjal kisérve. Látszik, hogy Ödönnek pénze van és illőn tudja azt használni.

,De, barátom Ödön, ugyan hol valál tegnap ? sem itt, sem a leckéken nem láttalak. „Mégis többet tanultam, mint ti, kik majd egész nap a poros padokon gunnyasztottatok. Haljátok csak. Barátim, én mindenek fölött leginkább csak gyakorlati megtanulását kedvelem a tudományoknak. Mondjátok el szép hosszasan a tűz minden tulajdonságit annak, ki tüzet még soha nem látott, s bizony keveset fog róla tudni; de én tüzet gyújtok előtte, s ha megégeti benne kezét, bizonyosan magyarázgatás nélkül is meg fogja tanulni tulajdonságait. Beszéljetek az elzárva tartott tizennyolc éves ifjúnak a szerelemről akár meddig, bizony nem igen fogjátok őt felvilágosítani. De mit teszek én vele? Megfogom kezét, s egy szép kék szemű fiatal lyányelébe állítom őt, és fogadom, hogy minden magyarázgatás nélkül bámulatos fogalmakat fog magának a szerelemről szerezni. Ez rend szerem és ezek elveim, s szigorúan követem ezeket, mert nem tartozom azon jeles hazánk fiai sjírü csapatjába, kik cifra, hangzatos szavakkal mindenféle javítást ajánlanak, de magok olly javithatlanok , mint a megrögzött köszvény, melly csupán a halál éles kaszájának szokott engedni. De térjünk a dologra. En az orvosi tudományt is leginkább csak gyakorlati utón szeretem tanulni. Ennél fogva tegnapelőtt este a ....i kávéházba menék, hol a leghiresb játékosak szokták éjenként tanyájokat felütni; a kártyázás legszilajabb szenvedélyeket ébreszt, s vajmi szükség az orvosnak ezeket eredményeikkel együtt ismerni! A banktartó háta mögé állék, honnan az egész társaságot könnyen áttekinthetéin. Egy nyugalmas arcú öreg ur folyvást nagy összeget tőn kártyájára, s mindig vesztett, és minden veszteség után nagy nyugottan egyet szippantott arany szelencéjéből; bizonyosan csak az időt Öli, gondolám, s e célra bár mennyi pénzt is örömest kivet, mert olly lelketlen, hogy böcsületesb mulatság mellett balálra unatkoznék. S milly ellentétet képez mellette azon beesett arcú sovány fiatal ember:, kinek kártyái szinte egymásután vesztenek ; bizony van oka kétségbeesésre , mert neje és gyermekei éheznek, mig ő csekély fizetését mindjárt a hónap első napjaiban elveszti, s bánatában olly hanyagul teljesíti tiszti kötelességeit, hogy rövid idő múlva bizonyosan azt is el fogja veszteni; fogadni mernék, hogy nem sokára börtönben fog ülni, ha Dunába nem öli magát. Mellette egy meztelen arcú ifjonc ül; szemeit álmatlanság ón színe körzi, s fiatal arcát lázas szenvedély redősíti, kezei remegve tartják a kártyát, s szája félig nyitva bámul a nagy ezüstrakásra, mintha egyszerre akarná azt elnyelni, mert kicsapongásai olly sok pénzt kivánnak, hogy atyjának véres verejtéke nem birja már kiteremteni. A fiúnak tanulni kellene, de ő

igen jól érti a szabadság szellemét, a politikát pedig tökéletesen magáévá tette Privorszky kávéházában, és igy mi szüksége neki többé a tanulásra? Még sokat mondhatnék, de rövid akarok lenni, mert tulajdonkép csak azt akarom elmondani, mikép töltém el a legkö-zelebbi órát. Hogy tehát a kártyázásnál kifejlő szenvedélyeket annál jobban megismerhessem — magam is helyet foglalék a zöld asztal mellett, hajnalig kártyáztam, s tapasztalás-dúsan és pénzszegényül, ásitozva szállásomra tértem; szegény Feri barátom akkor már tanult az átelleni szobáhan, én pedig jó reggelt kivántam a kis Háninak, né csinos

szobaayanyának, és lefeküdtem. Reggel tized- félkor azonban már talpon valék, s a harmadszor kopogtató hajfodrászt bebocsátám, ki, fodrozás közben, röviden elmondá a leghitelesb kútfőkből merített napi újdonságokat, hogy a hídról egy fiatal lyány a Dunába ug-rott, egy másik pedig fölakasztá magát, mivel mindketten olly Ígéretében bíztak szeretőjöknek,mellyet ritkán szokás megtartani ; hogy három kereskedő bukást hirdetett, mielőtt még jövendőjét illőn biztosította volna; ezt azonban maga a fodrász sem akarta hinni ; hogy egy karénekesnő a színi pályáról lelépett, mivel erényét veszélyeztetve hívé; hogy reggel az utcákon csak húsz részeg embert találtak ; hogy egy nagyreményű ifjú főbe lőtte magát, mivel egy szép lovagmüvésznő teljességgel nem akart rajta könyörülni, s hogy egy külföldi utazásaiból visszatért fiatal orvos már három nap óta nem dicsekszik külföldön szerzett roppant tapasztalásaival ; ezt azonban semmikép nem birtam elhinni. Fodrozás után hamarjában egy kis értekezést Írtam az emberek jogegyenlőségéről egyik hírlap számára, és inasomat megvertem, mivel zekém gallérját pelyhesen hagyta. órakor föl s alájártam a váciutcában, szemlét tartva a sétáló szépek fölött ; egy órakor látogatóba mentem — x— szabónéhoz, ki különösen velem szereti magát gyakorlani a francia nyelvben, s én ekis szívességet örömest megteszem neki, mert két év óta még egy árjegyzékkel sem alkalmatlankodott férje. Két órától négyig ebéden valék —y— nagykereskedőnél, kinek öt nagyreményű lyánya van, és ki rendesen három házi orvost szokott tartan:!, azon remény fejében, hogy majd csak kigyógyitják lyányait egymásután az örökös párta-bajból; már megígérte , hogy negyedik háziorvosa leszek, mihelyt utazásimból visszatérek. E háznál igen jól esznek és isznak, s azonkül olly jól mulathatja magát az ember , hogy legnagyobb balgaság nélkül nem hanyagolhatom el. Négy óra után többedmagammal Guerra lovagmutatványaira kocsiztam ki, és pompás ismeretséget kötöttem egy gyönyörű zsidólyánykával; orvosnak mondám magamat, és ő szivecskéjét fájlalá ; rajtam bizonyosan nem múlik, hogy minél előbb tökéletesen segíthessek baján, és orvosi tapasztalásomat ez által is bővithessem. A mutatvány óráig tartott; színházba még nem mehettem, tehát egyet sétálék az úri- és váci utcában, mellyek illy időben igen népesek szoktak lenni, s természettudományi tanulmányaim egyik osztályát ismét bővitém, néhány különös fajú éjilepke után futván, s mozgásikból következtetéseket vonva életmódjukra és természetőkre; fogni azonban egyet sem mertem, mert többnyire mérgesek, és igy igen veszélyesek. Végre hetet ütött az óra, s színházba siettem, még pedig ezúttal kivételkép magyarba, mert megígértem —o— tanácsosnőnek, hogy páholyában elfecsegem szemeiről az álmát, melly őt, operanapokat kivevőn , rendesen meg szokta lepni. Szerencsémre a vig asszonyka olly hangosan beszélt, hogy a színi előadásból egy szót sem hallhattam, pedig előre féltem, hogy a német eredetiből fordított silányság gamókon sántikáló szokott üres szódagálya fogja majd füleimet és ezek által lelkemet boszantani. Színi előadás után azon vendéglőbe sieték esteli zésre, hol nemzeti színházunk némelly tagjai szoktak rendesen összegyűlni; de várakozásomban keserüen csalatkoztam, mert egy jeles színésznőnk beteg volt , kettő vendégeskedni utazott, s vagy öt kitűnőbb színész szinte ez utóbbiakat követte. Bizony csak aszkórban sínylik szegény Thaliánk, nem ártana fejet Priesznitz által jól megzuhanyoztatni, mert az én orvosi rendszerem szerint semmi komoly baj nem érheti addig a test tagjait, mig a fejet erős épségben bírjuk megtartani, és ezen uj tanomat a régi magyar közmondás is bizonyítja, melly szerint mindig fejtől büdösödik a hal. Azonban, a várt élvezet hiányzása dacára sem roszul mulattam, mert néhány úgynevezett „Vocalsángerin“ volt ott, se csinos fiatal lyányok olly gyönyörű és olly csípős dalokat énekeltek, hogy még én is elpirultam. Ez nagy szó, de igaz, s meg nem foghatom, mikép szenvedhetni meg illy erkölcsrontó mosdatlanságok elkornyikálását nyilvános helyeken. Egyébiránt, ez nem az én gondom, s különben pirulva és boszankodva is jókat kacagtam , és éjfél felé ballagtam csak szállásomra.

Az egész házban minden aludt már, csak Feri és a kis szobalyány nem ; amaz ismét tanult meg, ez pedig csak azért virasztott olly sokáig , hogy nekem csöndes jó éjszakát mondhasson. Jó kis lyány szegényke; minden baján örömmel segítek. Már most szóljatok: ennyi foglalatosság közt ugyan mikép jöhettem volna el a leckékre “ —

Ödön szavait hangos helyeslés követé, s csak most vették észre a reggeliző ifjak, hogy — a bonctani leckének már vége van, mert Feri sietve haladt el az ablak előtt.

,Hová olly sietve, Feri — kiálta utána Ödön.

„Két gyermeknek kell most órát adnom a magyar nyelvben, azután pedig haza megyek tanulni—“, felele víg kedvvel Feri, és gyorsan folytató útját.

S Ödön és reggeliző társai? Sétálni mentek a városligetbe, hová víg ebédre hitta meg őket Ödön. Ám menjenek; mi nem kö-vethetjük őket most oda ; de annak idejébenmajd elmondjuk, hogy mint graduált orvosak milly sikerrel haladtak illy szépen s különböző ösvényen kezdett pályájokon Feri és Ödön nagyreményű hőseink, kikről ezúttal csak anynyit mondunk még, hogy nemes törekvéseiknek legjobb szerencsét kívánunk.

A SÍRÁSÓ.

Orvosnövendékről szólánk legközelebb ; igen természetes tehát, hogy a rendes eszmetársulás szabályainál fogva erre tüstént a sírásó jut eszünkbe, azon nevezetes és hasznos tagja a társaságnak, ki e gyarló és múlandó világban az utolsó szolgálatot teszi meg embertársainak , kiktől azért még csak puszta köszönetét sem vár, ámbár szolgálata egyike a legkevésbé nélkíilözhetőknek. Ezen ember szeretete mellett még valódi szabadelmu ember a pesti sírásó, kiben a kornak igéje tökéletesen testté vált; ő ugyanis semmi rangkülönbséget nem ismer, s karja a világ bármelly sok szinü csillogó urának csak azon ásóval készíti végső nyughely ét, mellyel azon szerencsétlen elnyomatott áldozatnak ássa meg sírját,kinek feje fölött szenvedés sötét felhői borongtak. Hogy azon sírokat virágokkal ülteti be, mellyekért jól megfizetik őt, inig a szegények hantjainak porát a szel szeszélyes játékának engedi martalékul, azt épen nem tulajdoníthatni neki bűnül, mert, gyertyavilágnál tekintgetvén magunk körül, bizonyosan tapasztalni fogjuk, hogy tulajdonkép csaku» gyan a szabadelmű embernek is maga felé szo-kott keze hajlani, s még a halálhoz sem juthatunk ingyen ezen szomorú siralomvölgyben, mert életünkkel fizetjük ezt meg. Emberünknek némi előleges kis megismértetéseül ez talán elég, s már most keressük fel őt, hogy rögtön bővebb s körülményesb megismerteté-séhez foghassunk.

De vájjon hol keressük őt? Természetesen a kocsmában, színig töltött seres kancsó mellett, mert, mellesleg legyen ezt szabad megjegyzenünk , a sírásó inkább szeret sert inni mint bort, mivel a sert vértisztitó italnak tartja, mire nagy szüksége van annak, kiélete nagyobb részét a sirok ártalmas kipárolgásai közt kénytelen eltölteni. Ezen állításunk pedig koránsein tréfa ám, mert hány embert vonszoltak már ki hat lovon a pesti temetőbe, ki életében soha semmijét nem tett; hányat, ki mindig csak roszat tett; s hányat, kinek gyomra volt egyetlen bálványa, mellynek anynyit áldozott, hogy végre meg kellett halnia! Mi csoda tehát, ha a temetői lég ártalmas, és mi természetesb, minthogy azt serrel , mint legolcsóbb óvszerrel, kell ártalmatlanná tenni. A sírásók legalább igy okoskodnak, kik a városháztól nem messze eső „Lapos“ nevű kocsmában szokták a temetkezési megrendeléseket bevárni, s okoskodásuk helyességében nincs jogunk kétkednünk , mivel e részben semmi tapasztalással nem bírunk. S már most lépjünk a „Laposába, hogy emberünkkel az ismeretséget minél előbb megköthessük.

A szoba, mellyet néhány kitűnő elméncségü targoncás teremnek szokott széles kedvében gúnyolni, a szépen sütő nap s délelőtti tizenegy óra dacára is olly sötét a pipafüst és az ivók nagyobb kényelmére s pipák meggyujt hatása végett éjjel nappal pislogó olaj mécs fojtó gőze miatt, hogy a sötétséget ugy szólván kupával lehetne mérni ; de ebben ne ütközzünk meg, mert a mostani rósz irányú világban minden csak a sötétséget törekszik előmozdítani : miért ne tehetné ezt tehát a „Lapos“, érdemes bérlője is, főkép ha hasznára van e taktika, s vendégei a zavaros sert és pimpós bort is tiszta gyanánt isszák meg?

Tekintsünk kissé körül. — A baloldali hosszú asztal mellett egy kétes külsejű fiatal ember ül, mély gondolatokba merülve; kalapja több helyen behorpadt, nyakkendőjének bokra bal vállán fityeg le, frakját egészen nyakig kapcsolják össze kopott gombjai, s arcán az öntudatlanság azon bizonytalan kifejezése ömlik el, melly azokon szokott mutatkozni, kik legközelebb olly rendkívüli eseményeken mentek keresztül,hogy irántok még önmagokkal sem birtak voltaképen tisztábajoui, s mintegy rendezni törekszenek gondolataikat:, mielőtt kielégitő következtetéseket bírnának belőlök kivonni. Kezei többször motoznak zsebeiben, de mindig üresen jőnek ismét vissza a mécsnek fényére. Bizonyosan olly éji kalandor a jámbor, ki este megissza eszé s éjjel játszó asztalnál, vagy még roszabb helyeken gyilkolgatja önmagát, hajnal tájban pedig, maga sem tudja mikép, illy „Lapos“ féle teremekbe kerül, hol azután fél nap is eltelik, míg a történtek iránt tisztába bir magával jőni. Kicsoda ő tulajdonkép, azt nem mondhatjuk meg, mert e pillanatban alkalmasint még maga sem tudja; de annyit mégis mondhatunk, hogy illy helyeken többször láttunk már illy embereket, kikkel egyébkor igen tisztességes helyeken is találkoztunk, s kik ismereteik végső kiképzésére küldetnek szüléik által Budapestre, hol aztán rósz társaság és balul magyarázott „szabadsági korszellem“ illy sajnos tévútakra is vezérelgeti őket. — Az asztal alatt egy halovány suhanc nyújtózik, csak annyi rongyokba burkolva, hogy meztelensége legalább némileg födve le-gyen, mellette a lámpás és öblös tarisznya azt tanúsítják, hogy éjjel a fölvilágositás egyik terjesztője, azok közöl, kik világgal kezökben biztos menedék helyett gyakran büzhödt posványba vezetik az embert, — nappal pedig az;on dunaparti ácsorgók egyike, kik kész szolgálatot ajánlanak mindenkinek, s a sok dolog miatt feledékenységből olly tárgyakat is raknak tarisznyájokba, mellyek különben talán máséba tartoztak volna; miket azonban bizonyos kocsmák tulajdonosai örömest szoktak egy kis roszabb alvóhelylyel fölcserélni....

Szemeink, mert istennek hála! magyar szemekkel vagyunk ellátva, imé milly hamar megszokták a sötétséget, már látjuk embereinket a szoba jobboldali zugában, egymásután emelgetni a seres poharakat. Hárman ülnek az asztal mellett; lássuk őket sorban. Az , ki leggyakrabban hajtogatja a poharat, szóvivője a kis társaságnak, s alkalmasint elöljárójais, mert a másik két fiatalabbat csak tegezi, mig ezek kend címmel tisztelik őt meg. Borzas fejét „szeszélyes alaku“ kalap födi, mellynek szögletes horpadásai olly különös hajlá sokat képeznek , mintha minden pillanatban hangos kacajra akarnának fakadni . melly akaratban a furcsán pödrött őszbe csavarodott bozontos bajusz is osztozni látszék; barna ar-cát hosszú sebforradás díszesité s mintegy két részre osztá, mi azt gyanitatá, hogy egykor katona volt, melly gyanút bizonyosságra emelé az úgynevezett ágyukereszt, melly városhajdúi szürke hacukája mellrészén pompázott. A másik kettőnek egész külseje olly mindennapi volt, hogy emlitést sem érdemel. A szobába léptünkkor alkalmasint hadban viselt dolgait mondá el bámész társainak, mert be-szédét épen e szókkal fejezé be:

,Mondom, fiúk, akármit beszélnek is világbiró Sándorról a tudósak, én csak a mellett maradok, hogy nagy Sándor még csak káplárja sem lehetett volna Napóleonnak, sha aztán mondom, hogy mi mégis megszalasztották őt, akkor elhihetitek, hogy csakugyan emberek voltunk a gáton

Ekkor, észrevevén beléptemet , felém fordult a hatalmas bajnok , kezével fővegét érinté, és nagy udvarisággal kérdé:

,Sírt méltóztatik parancsolni ?

„Nem

,Pedig olly vigan tekint felém a téns ur , mintha gazdag nagynénje halt volna meg?

„A. temetőt szeretném látni, s kalauzt keresek, kitől szükséges főlvilágositást kaphatnék

,Oh, bennem már emberére akadt téns uram; úgy ismerem az egész temetőt, mintha valamennyi sírban esztendeig laktam volna

„Tehát mehetünk?

,Még nem; be kell előbb várnom a tizenkét órát , mert addig szokták a sírokat másnapra megrendelni. Fiúk,ti már mehettek; ássátok meg azon hatvan esztendős menyecske sírját, ki a múlt farsangban ment negyedszerférjhez egy húsz esztendős szegény legényhez; de mélyre ássátok ám, hogy vissza ne jöhessen pénzes ládájáért. A hentesné kis fiának is áshattok; de ne mélyen, mert a koporsónak szép selyem szemfödele lesz. A többit tudjátok, s most már szaporán hányjátok előre rost lá-baitokat; ha pedig feleségemet látjátok, mondjátok meg neki, hogy — hogy — valaki hivatott, és nem tudjátok, hol vagyok

A két segéd nem legjobb akarattal, de mégis csakugyan eltávozott, s vonakodásukat azonnal megmagyarázhatám magamnak, midőn távozásuk után zsebeiben motozott a sírásó, és fejét csóválva ezen nagyjelentőségű s könnyen megérthető szókra fakadt.

,Ugy segéljen ! egy fillér apró pénzt sem találok zsebemben, pedig nem ártott volna a rósz sert egy kis jó féle borral lemosni, s a német sógor kocsmáros azt szokta mondani, hogy nekünk magyaroknak nincs hitelünk

„Egy itce neszmélyit ezen érdemes sírásónak— “; parancsom azonnal teljesült, sasírásó nagy elegültseggel tekinte rám, mondván :

,Oh, kérem, nem azért szólottám ; de ha már épen meg kell lenni, tehát — a téns ur egészségéire! adja isten, hogy sokáig ne szoruljon szolgálatomra, ha pedig csakugyan meg kell lenni, fogadom, olly mélyre ásom sírját, hogy szemfödelét, habár aranyból lesz is, senki nem lophatja el

„És szoktak illy gonoszságra vetemülni?“

,Nem mondhatom gonoszságnak, mert a holt embernek semmire nincs szüksége, de bezzeg annál több kell a szegény sírásónak, kivált ha olly sárkány felesége van, mint nekem. Nem azért mondom ezt, mintha talán rajtam uralkodnék, mert az illy hadviselt ember, minő én vagyok, királyán kívül más által nem igen hagy magának parancsoltaim. És —

A sírásó elnémult, keze fel úton állapodott meg szája felé a boros üveggel, s szemei merőn az ajtóra tapadtak. Az ajtó megnyilt,s egy valóságos sárkány toppant az asztalhoz. Fejét kissé roncsolt szalmakalap fődé, melly alól kígyók gyűrűztek le szétkuszált álla-potban, miket más talán hajfodroknak nevezne jó kedvében; bátor metszésű szája már a szobába léptekor mozgott, de indulatának roppantsága nem engedé még haragja tengerét szabadon kilávázni. Nyakát vörös hímzésű fehér fátyolkendő, egykor valamelly kis gyermek szemfödele takard, s mellét, női szerelme ezen kiégett s összerogyott vulkánját is elrejté, mellyből tűz helyett csak Tátra nagyságú szitokszirteket szórt az ingerültség bor-zasztó kitörése a férjek és sírásók legboldogtalanabbjára. Hamuszín felruhája egykor bizonyosan olly öreg asszony testét fődé a koporsóban, ki nyolc férjet gyötrött halálra, s mérgében halt meg, mivel a kilencediket két hosszú év alatt sem bírta halálra kínozni.

A kocsmáros bizonyosan ismeré már e szeliditett sárkányt, mert beléptekor azonnal a szoba legtávolabb zugába vonult, s egy kisasztalt állított sáncul maga elébe. — Az aszszony két ökle magosra emelkedék, a sírásó olly kicsinyre törekedett összezsugorodni, a mennyire csak lehetett, s a vulkán kitörése isszonyuan kezde dörgeni. Igen sajnáljuk, hogy híven nem közölhetjük minden szavát; de nincs olly gyorsíró a csillagok alatt és fölött, kinek tolla ezen iszonyú szóözönt fölfoghatta volna. Emlékezetes szavait csak rövid kivonatban adhatjuk, melly ekkép hangzik:

,Tudtam, tudtam , hogy ismét az átkozott „Laposuban találom a gyönyörű madarat ! Ez lapositja meg a te erszényedet, te — te — mákvirág ! De úgy kell nekem, mért vetettem magamat illy pogánylelkű korhely nyakába, holott száz meg száz derék legény közöl sza-badon választhattam volna , kik lyány koromban nálam mosattak. De nem, én nem tettem azt, hanem hozzád vártam magamat, te részeges naplopó, mert annyit beszéltél a sok aranygyürüröl, miket ti sírásók a koporsók-ból kiloptok —

„Asszony — u

,Fogd be szádat; azért is a piacon kiáltok ki mindent, és magam sodrom meg a kötelet , mellyen fölakasztanak, mert ollyan hazug vagy a milyen részeges ; a többi sírásók feleségei minden héten egy pár aranygyűrűt adnak el, én pedig egész hónapon át alig látok egyet, s csak azon kopasz mentségeddel kell beérnem, hogy, mióta a váltótörvény miatt egymást éri a sok bukás és csődület, nem gyűrűzik föl a halottakat. Váltótörvény! épen te tudsz ahhoz, kit a sátán váltott ki rósz kedvében; de fogadom, majd más törvényt vakarok én arcodra körmeimmel, ha csakugyan nem birlak szelídségemmel megjobbítani. Alig van este vége az utolsó temetésnek, alig hántoljátok be az utolsó sírhalmot, s már tanácskozni mégysz, hozzád méltó társaiddal, természetesen a kocsmába, hogy éjjel mellyik sírban keresgéljetek, s mivel a tanácskozásra éles ész, az éji munkára pedig erő szükséges, tehát a temettetőktől kapottborravalót utolsó fillérig megiszod, mig én otthon a víznek is szűkében vagyok,és annyira lerészegszel, hogy az éjjeli osztozásnál társaid megcsalnak, mert mámorodban a gyémánt gyűrűt is penészféregnek nézed. Hajnal felé rekedten haza tántorogsz, s késő reggelig hortyogsz, akkor pedig a helyett, hogy a sírokat öntöznéd és gyomlálnád, itt a „Lapos“ látja ásításaidat, mig utoljára olly laposakat pislogsz, a sok sertől és bortól, hogy még csak szemeidhez sem férkőzhetnek körmeim, s engem aztán mindenütt szidnak, mocskolnak, midőn az öntözésért a hónapi fizetést követelem. Es ez mindennap igy megy, a szegény feleség pedig szomjan veszhet el otthon. —né fiainak sírját mert nem öntözted meg, holott tudod , hogy olly jól fizet?

„Kőnyűivel áztatja azt a szerető anya.“

,Es — ur sírját

„Fiatal özvegye annyi vigasztalóra talált már, hogy soha nem nézhet utána.

,— ur sírján mért nyírtad le olly mélyen az akácfákat? Majd elszáradnak

„O még mélyebbre nyirkálta alattvalóit. ,— ujságiró sírját mért nem gyomláltad tisztára ?

„Életében mindig csak gazzal s gyommal rakta meg újságát; illő tehát, hogy sírja is ollyan legyen

,— asszonyság sírjára fehér rózsát ültettél , pedig vöröset parancsollak

„Azt gondoltam, hogy majd mégvörösödik azon pirositótul, mellyel életében mindennap vastagon mázolta be arcát

,— iró ur sírját sem öntözted meg

„Mert versei olly vizesek, torka pedig olly bortól ázott volt, hogy bizony még sírját is nedvesen tarthatnák

,— ir sírjára négy sárga virágú ákácfát ültettél, pedig azt parancsénak, hogy ketteje vörös legyen

„Politikus férfi volt ám életében, és olly sokszínű, hogy igen illőnek hiszem, ha most,legalább halála után, valahára már csak egy színt mutat."

,Hallgass haszontalan furfangosságiddal. Röstséged miatt éhen kell elvesznünk, ha cholera, vagy más járvány nem segít rajtunk

„Ne biísulj feleség, cholera nélkül sem veszünk el éhen, míg olly nagy számmal szaporodnak az orvosok Budapesten. Azért, vígan feleség! fogd ezen nagymesszelyes úgynevezett itcés üveget, félig van benne a bor,még pedig valóságos neszmélyi a Steinbruchból."

A hajdani sárkányokat lyányok föláldozásával szokták megszelídíteni, a sírásó sárkánya pedig a bornak mindenható ereje előtt hajlott meg. Mi pedig annyit tudtunk meg ezen kis szerelmes villongás által a budapesti sírásó életéből, hogy épen nem véljük szükségesnek őt a temetőbe kisérni. —

Vége a második résznek.

KOS UR SZÍVBAJAI.

Remegve ragadom meg első lábaimmal a tollat, reszketve mártom azon fekete nedvbe, melly annyi bajt okozott már a vílágon, es lesujtatva semmiségein iszonyú érzete által, csüggedve fogok az Íráshoz. De mégis csakugyan hozzáfogok, mert engedelmes polgára vagyok az állatországnak, s gyűlésünk azt határozik , hogy az állatok megismertetni kötelesek életöket az emberekkel; írnom kell tehát, de nem magamról fogok írni, mert szerénységem ezt tiltja, s különben is több rokonom irt már önmagáról, egyébiránt pedig fajom annyira el van mindenütt terjedve, hogy eléggé ismeretes vagyok s nem szükség magamról szótanom. Lesznek ugyan, mert a gáncsolok serege vajmi nagy ! kik azt fogják mondani, hogy olly megvetett fajból származó állatnak, minő szerencsétlenségemre én vagyok, nem illik az iró állatok közt tényleg föllépni; ezeknek azonban, szerényen bár , de határozottan, csak ezt súgom : az állatországban is meggyujtaték már a haladás szövétneke, s a jobblét sánczai közé diadali pompával vezettetnek be egyenként azon megvetett állatfajok, melylyek eddig onnan kizáratva valának, s a mi a hatalmas medvének, farkasnak s egyéb erős állatoknak szabad, az most már nekem is meg van engedve, mert az állatok sem akarnak haladás ügyében az emberek mögött elmaradni, s meg fogják a gúnyolódó igazságtalan világnak mutatni, hogy ők a jelenkor kivánatait megértették, s bátran fognak a tizenkilencedik század szellemével haladni, habár sarkaiban megrendülne és tengelyeiből fordulna is ki a világ. Polgári kötelességemen kivül még a barátság hatalmas szózata is lábamba kény-szeríti a tollat, s én e szózatnak engedek, még pedig örömmel engedek, s megmutatom a romlőtt világi embereknek , kik gyakran a legszentebb baráti jogokat is lábbal tapodják, hogy mi megvetett állatok e tekintetben is nemesebbül tudunk érezni, mint ők, kik a világ urainak neveztetnek.

De most jut eszembe, hogy emberek számára irok, s hogy annálfogva mindjárt első soraim elolvasása után, minden oldalról azon kérdés fog hangzani : ki irta azokat, mert az emberek olly furcsa állatok, hogy nem a tárgygyal , hanem inkább csak a névvel szeretnek bíbelődni, pedig ugyan nem mindegy é, akár a görény ölte meg a tyúkot, akár a menyét, ha már csakugyan megöletett? Engedjétek meg, tisztelt emberi olvasóim, hogy nevemet elhallgathassam , mert valamint köztetek, úgy köztünk sem rontattak még le annyira a botor előítéletek, hogy pirulás nélkül bírnám , böcsületes bár, de megvetett nevemet kimondani; a mai emberi világban többen cselekszik azt ugyan , minden érzete nélkül a szégyennek, ámde nyíltan meg kell vallanom, hogya nemes Önmegtagadás ezen nemében mi szegény állatok meg igen hátra vagyunk. Jellemem egy pár vonását mondom csak el tehát, s a ki azokból reám ismer, ám tartsa meg magának nevem titkát, s nyilvános kihirdetése által szeplőtlen arcomat ne pirítsa meg. Türelmem határtalan, s van e enne! szebb erény! Van é ember, ki ebben velem mérkőzhetnék? Nincs, nincs! sőt épen azon ember, ki nevemre egyébiránt legérdemesb, rendesen legtürelmetlenebb szokott lenni. Tekintsetek szét a világban, s állításomat igaznak tapasztalandjátok. Szorgalmam határtalan, s e mellett igény-telenségem mégis szinte a megfoghatlansággal határos ; én izzadok és dolgozom , s az életnek semmi kényelmében nem részesülök ! Eledelem olly silány, hogy minden állat undorral fordul el tőle. Bundám visszataszító , mert tisztításra senki nem tartja azt méltónak. Halálom után csak kutyák rágódnak csontjaimon , s azon embert keményen megbüntetik, ki embertársaival eteti meg húsomat. S mig a kecskének bőre szép hölgyek lábaihoz simul, a rókáé pohos urak haját őrzi télben a hideg ellen , a borjúé a haza védőinek hátán bátran az ellenség szeme közé néz, a csikóé a szívderítő kulacsot födi, az ököré pedig sarkantyusan peng az erőteljes férfiak lábain , ugyan mi történik ezek helyett az én szegény bőrömmel? Vagy olly iratok készülnek rajta, miket nagyra becsül ugyan a világ, de miknek becse mind e mellett is napról napra csökken, vagy pedig dobra feszítetik, hogy még halálom után is verettessem ! Egyébiránt őseim egyike megszólalt hajdanában, egy másik ősömnek csontjával pedig ezer embert sújtott halálra egy régi hős. Ezen adatokból már most magyarázgassátok nevemet tetszés szerint, s a ki még ezzel sem elégszik meg, s makacs konoksággal folyvást csak kilétemet motozgatja és fürkészgeti, ám ne sajnáljon tükrébe tekinteni, és azonnal színről színre meg fog engem látni.

Ezeknek léirása után már most barátom szomorú történetesek előadásához fogok. Hazánk legmagosb regényes bércei alatt, számos év óta legnagyobb egyetértésben élt egy több száz főből álló község, tulajdona egy böcsületes táblabirónak a régi jő időből, s e községben én igen tisztes hivatalt viseltem. Csodálkoztok ezen, nagyérdemű olvasók? Tekintsetek szét a világban, s tapasztalni fogjátok , hogy napjainkban ez már mindennapi dolog. Szivem most is fennen dobog, ha azon boldog napokra visszaérni ékszem, miket elhunyt barátom társaságában leéltem! S kik voltak azon község tagjai ? Böcsületes, tős gyökeres származású, eredeti magyar juhok hosszú szőrű bundában s kacskaringós szarvakkal , mikép Noé bárkájának hajdan kitűnő díszére váltanak. Táblabiró gazdánk valóságos tekintetes ur vala, a pásztor pedig csak kendnek nevezteték, a mi elég nagy igazságtalanság voll, mert ő bizony nagyobb tiszteletet érdemle, miután bojtárokat sem tartott, hanem maga személyesen őrzé a gondjaira bizott nyájat, s kocsin soha nem járt, hanem eredetiősi alázatossággal csak hátamon tereié jobbra balra a jó kedvű nyájat, s kényelmes lakás helyett csupán az én árnyékomban hevert. Még két érdemes tagja volt községünknek : Kormos és Duncsi, talpig böcsületes és hűséges két komondor, mellyek száz lépésnyire is megsza-golták a sötétben lappangó kártékony farkasokat, mellyek a világ keletkezése óta mindig legnagyobb ellenségei valának a jámbor juhoknak , ámbár ezek senkinek nem vétenek, s olly türelmesen nyírétik magokat, mintha csupán ezért szabadultak volna ki a vízözön hulláimból; pedig gyakran meg is vérezi őket az olló. Bocsánat ezen kis eltérésért, de meg akarám kissé vágni a kártékony farkasokat, már csak azért is, hogy nagyon el ne bízzák magokat, s lássák, mikép a mai világban már én is meg merem őket rugdosni, ha történetesen velők találkozom.

Egykor ragyogóbban kelt föl a nap, s nyájasabban fuvalt a szelíd szellő , mint rendesen szokott, én jobb kedvet érzék mint máskor, s hangos énekléssel magasztalain a ter-mészet ellenállhatlan bájait, remegő trillákkal fejezve ki benső felhevülésernet ; a pásztor szörnyű biísan furulyázott, jeléül, hogy legrózsásabb kedvben merengett lelke; a tekin-tetes ur tajtékpipájából olly füstfelhők emelkedtek , mint valamelly száz lóerejű gőzös kéményéből; a komondorok pedig ollyanokat ugrostak széles jó kedvökben , hogy a világ akármelly színházának táncosai sem foghattak volna ki rajtok. Illy rendkivüli pillanatokban rendkívüli eseményeket szokott megérteim a nagy természet. A világ minden krónikáiból tudjuk, hogy rendkivüll, nagy férfiak születését többnyire rendkívüli természeti tünemények szokták megelőzni. Ezen hosszú tapasztalás által bebizonyult igazság ezúttal is teljesült; a leirt, nagy jelentékenységú, ünnepélyes pillanatban ugyanis egy szelíd, kimondhatlanul nyájas és példás életű juhocska anyává lett ! Szemeiben a fájdalom közepett is örömkönyűk rezegtek, édes örömkönyuk, mert elsőszülöttje nagyreményű hím bárányka vala, egykor hatalmas kossa leendő, s fényt és dicsőséget árasztandó az egész családra. Az anya forrón szorítá kebléhez a gyönyörű csemetét, apja valódi képmását. S az apa kos nemde szinte örvende neve e derék kis örökösének? Fájdalom, ő többé semminek, s annálfogva ennek sem örvendhete, mert egy pár bét előtt a kegyetlen farkasok áldozata lett ! Csak szarvait leltük meg a közel erdő szélén, s azokat mindennap könyűivel füröszté az érzékeny özvegy! De a kegyetlen sors ezzel még nem szünteté meg keserves csapásait, az anyai örömeket csak néhány pillanatig élvezheté a szerencsétlen özvegy, s párája , egyetlen fájdalmas sóhajban, örökre ellebbent, és első szülöttje siralmas árvaságra jutott ! A napnak sugárai vérszínben táncoltak végig a liliomruhába öltöztetett mezőkön , és könyűzve törtek meg a folyamok kemény jégpáncéléban, én pedig szomorúan horgasztám le füleimet, s kétes sejtéseim miatt busán csóválám fejemet,mert tapasztalt szemeim messziről is bizonyos domborodásokat pillantanak meg a kis juhpolgár fejének hátulsó részén, mikből mi, kik a koponyatannak párthívei vagyunk , szerelmi kalandokat szoktunk jóslani. Mivel pedig igen jártas vagyok a világban, tehát igen természetes , hogy szerelmi hajlamokból sok bajt hivék idővel ezen ártatlan hím báránykára háromlandni, s azért eltökélem, hogy életének minden lépését figyelemmel fogom kisérni, s mint hű tanácsosa lehetőségig ótalmazom őt a romlott világ csábjai ellen. Föltétemet szigorúan teljesítőm, s gyászos kimúlásáig mindig változhatlan hűségű barátja valék. Szomorú történetét pedig azért mondom el, hogy az ártatlan juhocskák e siralmas példán okuljanak , sőt talán egy pár ember is tanulhasson belőle valamicskét, a mi épen nem olly lehetlen vagy nevetséges, mint talán első pillanatra látszik , mert a mostani fölvilágosult világban bizony az én szavamra is hallgatnak.

Barátom első ifjúságáról keveset szólok,dajka emlőin neveltetek ugyan fő!, de azért semmi fogyatkozást nem szenvede, mert mi állatok e tekintetben is igen .kedvezőleg különbözünk az emberektől, kik többnyire saját gyermekeikkel is keveset gondolnak, mig például a tyűk még az apró kácsákat is szeretettel ápolja és neveli. Barátom már első ifjúságában mutatá némi jeleit szerelmes hajlamainak , mert a helyett, hogy fiatal kostársaival homlokának erejét hatalmas döngetésekkel próbálgatta volna, inkább a szép báránykákkal játsza dozott ,mellyek közöl a legszebb is szerencsének tartá, hacsak egyetlen pillantást nyerhete is barátom ragyogó és kifejezésdűs szemeiből. Barátomnak olly érzékeny szívet adott a természet, hogy, miután a férfiasság erőteljes korába lépett, virágról virágra szállonga , mint a fehér nadrágos és sárga keztyűs férfi-pillangók, s szerelmi fogadásokat és ígéreteket csak azért tett, hogy legközelebbi pillanatban ismét megszeghesse azokat. Epen nem szándékom őt e miatt vádolni, mert akik

nagyra születtek., azoktól egyáltalában nem várhatni s nem is igen követelhetni, hogy illy apróságokra nézve a nagy tömeg mindennapias gondolkozásmódját kövessék. A mi a közönséges állatnak bűnül rovatik föl, az a hatalmasabbaknál legcsekélyebb gáncsra sem érdemes. A ki nem hiszi ez állításomat, ám tekintsen kissé körül a világban, s bötti szerint valónak fogja azt találni. Egyébiránt barátomat még az is védheti, hogy szépsége ellenállhatlan vala; midőn Kormosnak és kis tiának társaságában sétálni ment a mezőn, minden bárányszem megakadt rajta, és pedig méltán, mert termete, arca, szemei és mozdulata olly sajátszerü varázszsal birtanak, hogy ót látni s szeretni mindig csak egyetlen pillanat müve volt. Barátomnak e kecseit nagy mértékben emelé azon rendkívüli tünemény, miszerint vastag szarvai csigában csavarodtak össze halántékai körül, s nem meredeztek egye-nesen fölfelé , mint a többi magyar juhok szarvai. E meglepő tünemény fölött igen sokatokoskodtam, de minden siker nélkül; végre levelezésbe léptem iránta bátyámmal, ki több német tudományos egyesületnek tagja volt, s a moszka tudós társasággal is szoros összeköttetésben állott. Ennek fáradhatlan szorgalma s feneketlen mélységű tudománya végre azon meglepő magyarázatot hozta napfényre, hogy ezen rendkívül fontos és nagyszerű tüneményt teljességgel nem lehet megmagyarázni. Azon értekezés, mellyben ezt megmutatá, az egész tudós világban legnagyobb lelkesüléssel fogadtatott.

Barátom tüzes szemei azonban nemcsak saját nyájunkban okozának pusztításokat, hanem a szomszéd helység kecskenyájának szebb felet is szenvedélyes lángokra gyujták, s barátom , szokása szerint, itt sem maradt érzé-ketlen, Volt azon kecskenyáj között egy kecske kisasszony, mellynek kecseivel csupán barátom férfias kellemei mérkőzhettek. Ezen kecske hófehér vala ; szőre a selyem vékony szálaival vetélkedett finomságban s gyönyörűragyogásban : sima szakállábán Ámorok pajzán serege játszadozott; vékony hasitéku rózsaszín ajakin a legszelídebb mosoly trónolt ; szabatos orra és villogó kis szemei rendkívüli elmésséget gyanittattak szép idomzatu kis fejében rejleni, s föl felé kanyaruló parányi farka olly negédes pajzánságot tanusíta , hogy az életunt Kormos is idétlen mosolyra vonítá tertyedt ajakit, és helyeslést billente bozontos farkával, valahányszór e gyönyörű kecskét megpillantá. De hát lábairól mit szóljak ! Mikép magasztaljam táncát ! Oh, az ő tánca a leghidegebb vérű kos-nak szivét is lángra gyújthatta volna. Higyj becsületszavamnak, szíves olvasó, hogy illy szép táncot:, illy kifejezésdűs ugrásokat, soha, sehol, még a nemzeti színházban sem láttál . Csoda é tehát, hogy ennyi ellenállhatlan kelletnek szeretett barátomat leláncolák? Elsler Fanny előtt egész Amerika meghajolt, a szép kecske kisasszony lábaihoz pedig barátom, a kosok leguemesbike, remegve térdelt le, s megható kifejezésekkel szép szivéért esd ekeit.

,Bocsánat, szép nagysád,— igy szála,jobb lábát szivére szorítva, s szikrázó szemeit a gyönyörű kecskére emelve, barátom, — vakmerőségemért ; de ön varázs kellemei megfosztának eszméletemtől, minden érzésem csak e két szóbán öszpontosul : imádom nagysádat !

„Uram, — szóla pirulva s legnagyobb za-varodottságban a bájos kecske kisasszony,— uram —, kérem —keljen föl.“

,Nem, — itt lábainál akarom hallani boldogságomat, vagy halálos ítéletemet. Oh, ne fordítsa el tőlem szép szemeit, nagysád; derítse föl ezen ragyogó két csillagával keblemnek sötét és viharzó éjszakáját! szerettetni vagy meghalni! ez jelszón s szarvaimra esküszöm, hogy örömtelen életemet tüstént erőszakkal tépem ki forró keblemből, ha nagysád kegyetlenül utasítja vissza szivemnek tiszta lángjait !c

„Oh, uram, — ön igen meglepett engem , — mérsékelje szavait, mert hízelgései nem vigyázatlan fülek, hanem forró vérbe esnek. Hol vagyok ? Itt nincsen senki, csak a csábi tó magány környez. Hová csevegé ön őrizetlen szivemet !“

,Oda, hol a bátortalan szenvedély vakmerőbb lesz, s a hevtilések szabadabban beszélhetnek a hevütésekkel — kiáltó Schiller Fiescojával barátom, s szivéhez, onnan pedig forró ajakihoz szoritá hév szerelme tárgyának első lábait.

„Ah, uram, ön kegyetlen ! Ártatlan szivemben ismeretlen érzelmeket s vágyakat ébreszt, miknek teljesültéről még csak álmodnom sem szabad.”

,Hogyan, s kimerészlené szerelmünket gáti a ni ?

„„Mi mindnyájan !““

A fönebbi szócskát az apa bogé, az utóbbiakat pedig a család többi tagjai orditák. A szép kecske ájul tan rogyott a harmatos fűre, barátom pedig iszonyú kifejezéssel e szókat dörgé : ,Majd meglátjuk !É — s a zajra oda futott Kormos kíséretében azonnal hozzám siete.

Az egész éjt lázas nyugtalanságban töke barátom , szemei vadul forogtak fejeben , s ajkairól iszonya fenyegetőzések harsogtak i majd párviadalra akart kelni az apával s valamennyi bak tagjával az egész kecskecsaládnak ;

majd ismét titokban akará kedvesét ellopni, s vele a sötét bércek közé költözni, honnan a müveit világ előitéletei számüzetvék ; majd pe. dig öngyilkosságot emlite, és szarvaira esküvék , hogy önkényt a farkasok fojtó karjai közé rohan, ha szerelmesének dobogó keblén nem szabad az élet örömeit élveznie. E borzasztó éjszakát soha nem fogom feledni !

,Barátom, — igy szólék többi közt ünnepélyes hangon a szerencsétlen szerelmeshez, — végy erőt sziveden, s győzd le szenvedélyedet, és gondold meg, hogy a győzelmek! egnemesbikét víjjuk ki, midőn önmagunkat győzzük le! Látod, szeretett barátom, a kecskéknek csakugyan igazok van , hogy veled nem akarnak szorosb családi viszonyba vegyülni. Ők egészen más életmódot, más szokásokat követnek ;téged a pásztor megnyír, ők pedig csak tejjel adóznak az övéknek; ők minden tekintetben nagyobb szabadsághoz szoktak, mint te; és ugyan mi lenne szerelmetek édes gyümölcseiből! El birnád é tűrni, hogy tőled elválva, a kecskék életrendszerét követnék ? Vagy kíván-hatnád é,hogy szerelmesed rokonai tűrnék azt el? Látod, barátom, a józan ész teljességgel nem javalhatja szerelmedet, higyj szavamnak, frigyeteket soha nem fogná áldás követni, és pásztorunk bizonyosan teljes erejével gátolná e szerelmedet

„Hallgass, — kiálta sértő ingerültséggel barátom,— illy észrevételek csak tőled telhetnek ki

E szók után elfordult tőlem barátom, s én örömöst megbocsátám neki bántó kifakadását, mert a szenvedély meg az emberek agyát is meg szokta zavarni, annál inkább tehát a kost, mellyet az oktalan állatok közé szokás szá-mítani.

Másnap reggel hosszasan látám barátomataz öreg Kormos fiával tanácskozni, s arca mindinkább fölindult. Ennek én örvendék, de egyszersmind búsultam, mert igen vásott fickó volt a böcsületes Kormos fia ; neve Szellő volt, s ő e névnek ugyancsak meg is felelt! Alig hányá el első fogait, s már a legnagyobb komondorokkal is verekedett, s minden fiatal agár, kopó, vizsla és komondorkisasszony körül olly ügyesen udvarolgatott, mintha még a nagy diófán túl is minden országot bejárt volna már.

Aggályom kevés nap múlva rémségesen teljesült. Szellő ledér tanácsainak örömest engede barátom , és titkon találkozott szerelmesével. Alig múlt el néhány nap s a szerelmesek örök hűséget esküdtek egymásnak a hold ezüst sugárinál ; de fájdalom! már másnap elárultattak. A szép kecskéért ugyanis egy hatalmas szakállu bak szinte hevesen lángolt, s éber féltékenysége tanújává tette őt a szerelmesek édes andalgásának. A bak tajtékzott szörnyű dühében, mikor az első csókot látá a szerelmesek ajakira tapadni, s nemtelen boszujában szörnyen elbödíilt, s kemény homlokával barátomat hátulról földre terité ! E Zajra az egész kecskehad összerohant, s gúnykacaj közt tombolt szerencsétlen barátom körül. Ez azonban e nagy szerencsétlenség közepeit fényes jelét adá magasztos hidegverusegének, mikép azt rendkívüli veszélyekben a kitűnő nagy jellemek mindig tanusitni szokták, s komolyan e szókat mondván :

,Bak HIT , holnap reggel e helyen találkozni fogunk ! — megvető tekintettel eltávozott.

Másnap korán reggel a csatahelyre sietünk; barátom mint párbajnok, én és Szellő mint tanúi. Néhány pillanat múlva a bak vetélytárs is megerkezék tanúival. En békítői szerepet akarék ugyan játszani ; de hasztalan! Tanácsom gyakran meghallgattatik a világban, de itt siketeknek beszéltem. A vetélytársak tiz lépésnyire hátráltak egymástól, s fejeiket lehorgasztvan,már egymásra akarának rohanni; de e pillanatban éles sikoltás hasitá a levegőt, s a szerelmes kecske kisasszony könyűs szemekkel a harctérre rohant, s a két küzdő kozott térdre borult, hangosan kiáltva e szókat a bak felé :

,Uram, kedvesem szivéhez csak véremen keresztül fog őn utat találhatni!

j,Ha ha ha ! — nevete metsző gúnynyal a bokrok kozol rögtön előlépő apa,— milly regényben olvasád e haszontalan hősködést ? Nemes bak, győzd le ezen gyalázatos kost;, és lyányom akarata ellenére is tied leend.“

A szép kecske eszmélet nélkül vitetékel a harctérről, s a vetélytársak egymásra rohantak. A ki német lovagregényeket olvasott, az hirhat némi fogalommal ezen szörnyű összeüt-közésről. Csak a vaskaru Berlichingen sujthatá olly keményen halomra ellenségét, mint barátom az utálatos bakot. A kos erősen megállóit lábain, de a bak vérezve rogyott össze, s kevés pillanat múlva iszonyú kínok közt horgé ki fekete páráját. Homloka az iszonyú összeütközésnél ketté hasadt ! s én hangos diadali énekét harsagtatva, büszkén vezetem vissza nyájunkhoz barátomat. Örömünk azonban nem sokáig tartott, mert másnap hire futamodott, hogy a szép kecske nyom nélkül eltűnt. Némellyek azt mondák, hogy az apa dühében megölte az ártatlan állatot, mások ellenben azt hivék, hogy rokonainak dühétől rettegve, futásban kerese szabadulást a kecskék legszebbike, s a közel bércek közé menekült. En lágy szerelmi dalokat hangoztaték a hegyek tövében, de haszta lan ! Az eltűnt kecske nem válaszolt, s a kos baráti hű keblemen zokogta ki szilaj fájdalmának metsző keserveit !

Minden vigasztalás hatás nélkül pattant vissza barátom szenvedély dúlta kebléről, s még a ledér Szellő könnyelmű enyelgései sem bírták őt mosolyra fakasztani. Már attól kezdénk félni, hogy elméje megháborodik, mikép az a mai világban nemcsak kosokon szokott megtörténni ; de gazdánkat rögtön más, jobb világra szólitá a szomorú halálharang, s ez annyi mindenféle változást szült körülöttünk, hogyszeretett barátom bánata kissé elszórakozott. A fiatal tekintetes ur, az elhunytnak fia,az egész jószágot nj alakba öltözteté, s annyira ellentéte vala mindenben atyjának, hogy még pénzt sem adott kamatra senkinek, hanem inkább maga vett föl mindenkitől. Nyájunk is tövis vala szemében, mert miután ő valóságos nemes ember vala, tehát azt akará, hogy juhai is a legnemesb fajokból származzanak, lovaival együtt, s hogy e szerint úgy szólván egyetlen rokon családot képezzen. Valóságos spanyol juhokat, angol lovakat, cseh juhászt, és német jobbágyokat szerzett tehát, a nemzeti gazdálkodás és népesülés boldogító előmozdítására; a juhnyájat pedig velem együtt eladá, s ezentúl az én tisztségemet hihetőleg ő maga fogja betölteni.

Egyedül csak az fájt mindnyájunknak, hogy azon mezőket el kelle hagynunk, hol minden kavics, minden bokor, minden vakandtúrás kedves emlékekkel állott kapcsolatban reánk nézve. En különösen azon patakot sájnálám, mellynek partján, a gyászfüzek suhogó ágaialatt, költői merengéseimet olly gyakran szárnyaltaiéin magosra ; s azon szoros völgyet, mellyből olly kimondhatlanul regényesen hangzott vissza énekem fűlcsiklandoztató zenéje ! Hiában, a világban minden változik, emberek és elvek egyenlőn váltogatják föl egymást, s a mi fekete volt ma, azt fehérnek kürtölik holnap, ha a megváltozott érdek megfordult köpönyege úgy kivánja ; miért zúgolódjam tehát épen csak én a világ e változhatlan törvénye ellen ? E világbölcseségi nézetek által már meg-lehetősen megnyugtatva érzém magamat, midőn azon éjjel, melly után örökre távoznunk kellett volna régi kedves tanyánkról, barátom és Szellő, egészen váratlanul, előttem megjelentek. Arckifejezésök bizonyos nemét tanusitá a két-ségbeesett elszántságnak, s minden mozdulatok gyanittatá,hogy rendkívüli ok tartja őket ébren a& éj rémes homályában, A falu tornyán éjfélt kongott az óra , s az egész vidéken síri csönd uralkodék, mit csak baglyok iszonyú huhogása és a lappangó farkasok tompa vonitása zavartmeg. Agyvelőin remege csontjaimban, fogaim vacogtak, s füleim magosra nyiladoztak föl. Első lábaimat némán nyujtám látogatóimnak, s rövid szünet után, felig elfojtott, de mégis érthető és ünnepélyes hangon igy szó la barátom :

,A hármas szám mindenütt tiszteletben s szerencse jelének tartatik. Mi hárman vagyunk itt, s ma a hétnek harmadik napja van. Barátom, én e tájtól nem bírok megválni! Kisértsük meg a szerencsét, szökjünk a hegyekbe

„A hegyekbe? — kérdem álmélkodva. ,Igen, hol a szabadság lakik, mint egy német költő mondá, s hol talán, ah ! szerelmem tárgyát is föltalálhatom.

„En sem szeretném e vidéket elhagyni, de gondold meg barátom, hogy az illy fontos tárgyat illőn meg kell előbb fontolni, mielőtt—

,„Oh, — szóla közben nem minden güny nélkül Szellő, — ön ismeretes ugyan azon különös előszeretetéről, mellynél fogva mindentcsak hosszas fontolgatás után szeret tenni ; de uram, itt gyors elhatározás es bátor tett szükséges, ha boldogulni akarunk, különben nem szabadulunk meg pásztorunk fütykösétől.

„De mégis —

,„Semmi de, — akar ön vagy nem? Önnel együtt megyünk, ha úgy tetszik, vagy ön nélkül, sőt ha ellenünk szegülne is ön, mi mindenesetre megkísértjük a merényt, s majd meglátjuk, kié lesz a konc

,Baráti érzelmeinkre kérlek —

Ennyi ostrommal nem birtam dacolni ; néma , forro ölelés után, azonnali szökésre határoztuk magunkat. Szellő tanyánk ellenkező oldalára futott, solly hangosan kezde jelt adni, mintha legalább is tiz farkas közelített volna a nyájhoz. Kormos és Duncsi azonnal a hang után futottak , mint régi hű szolgák , kik csak addig élnek, inig urok parancsait vakon mozdíthatják elő ; ekkor Szellő mindinkább távozott a nyájtól, folyvást más hangon csaholva, mintha legnagyobb tűzzel üldözné a farkasokát, s én és barátom az alatt szerencsésen kisurrantunk a nyáj kozol, a nélkül hogy szö-késünket valaki észrevette volna. A hegy tövénél ismét egyesült velünk Szellő, s hajnalkor egy távol völgy gyönyörű pázsitján örömdalt zengénk szerencsés megszabadulásunkért! Dalunkra kellemes viszhang válaszolt, s a távol bércek egyik kiálló csúcsán — a szép kecskekisasszonyt pillanták meg örömkönyuktől ragyogó szemeink ! Barátom egészen feledé szokott komoly méltóságát, s zerge gyanánt iramlott tüskén bokron keresztül az ismét föltalált kedves ölelésére, melly szinte víg szök-décseléssel közelíte szive lángjainak választott tárgyához. Csak egy szirthasadék választá még el egymástól a szerelmeseket, a kecske már ölelésre nyitá első lábait, s barátom hatalmas ugrásra feszité izmait; de oh ! ereje nem felelt meg akaratának, s ő — a feneketlen mélységbe zuhant; kedvese pedig ezen kiáltással : ,Az előitélet elválaszta bennünket egymástól, ám egyesitsen tehát most örökre a halál ! utána ugrott. Csontjaik az iszonyú mélységben porlanak!

Mind, ez egyetlen pillanat műve volt, s az egész borzasztó történet most is csak rémes álom gyanánt lebeg szellemi szemeim előtt.

Barátom és kedvesének gyászos kimúlása után néhány napig cél nélkül barangoltam szerte a világban, búsan fontolgatva, hogy mire határozzam magamat. Szellő egy pár nap múlva meguná panaszaimat, s elhagyott, én pedig folyvást fontolgatám a teendők sorát, mig végire, midőn épen mély okoskodásokba valék merülve, egy ember hirtelen fülön fogott, há-tamra ugrott, s néhány nap múlva Pesten egy vizhordó asszonynak eladott, kinek szolgálatában azóta egész nap be vagyok fogva. Szellőt szinte Pestre sodrá sorsa, s kevés hét múlva a bakó legényei halálra sujták a szerencsétleut, mivel független szabadságban akarván élni, egy gazdához sem szegődött, s nyakszoritót nem viselt. Most már barát nélkül, egyedül s elhagyatva állok a világban, s bocsánatot kérek a nagyérdemű olvasó közönségtől, hogy keserves bánatomat, szeretett barátim siralmas történetének leírásával némileg enyhíteni merészlém !

A DIVATORVOS.

Luther Márton egykor az orvosokat az ur isten foltozószabóinak nevezé, kik a testben rongyollásnak indult embereket ismét összefér celik es foltozgatják. A tudós tanár azonban alkalmasint nagy bakot lőtt ezen állításává] i mert a foltozott ruha rendesen sokáig el szokott még tartani, de az emberek, kik orvosi foltozáson mennek keresztül, többnyire vagy csakhamar szétfoszlanak, vagy minduntalan újabb foltozásra szorulnak, migvégrea sok folt miatt saját anyjok is alig ismerhetne rajok. Es ez igen természetes, mert midőn az ember megbetegszik, akkor egész erejének a betegség ellen kell küzdeni, s igy ha orvost hivat, igen természetes, hogy már két baj ellen kell harcolnia, a mi azután nagyon kétessé teszi a diadalt. Mitehát azt hiszszztík, hogy az orvos nem foltozó-szabó, hanem olly ember, kinek hivatása, vagy is, ki hivatalsának hiszi : a beteg ember testéért tusát küzdeni a karcsú lábú vígyorgó halállal. E tusa közben az orvos mindent megtesz, a mit tud, vagy is tudni vél; mindent rendel, a mit hasznosnak hisz, s teljes tisztelettel bízik az ur istenben, s az emberi természet halál iránti undorában , s miután minden gyógyszert siker nélkül kisértett meg, akkor vizhez s levegőhez folyamodik ; az az : betegét fürdőbe vagy utazni küldi, ki azután többnyire ki is utazik ezen silány árnyékvilágból, s a múlandó földi örömeket örök dicsőséggel cseréli föl.

Altalányos jellemzésre ez talán elég lesz, s most rögtön és egyenesen a divatorvosra térhetünk. Ez könnyeden végzi tanulási pályáját ; holttestek helyett a divatvilág semmiskedéseit boncolgatja, s azt hiszi, hogy, ha a szép szem, száj, orr és ajak vonzó vagy visszataszító erejéről alapos Ítéletet tud mondani, akkor az emberi test minden részeit orvosilag ismeri. A próbatéteken azért mégis mindig szerencsésen átúszik, mert ő fölötte jó táncos, jó táncosnak pedig rendesen igen sok pártfogója szokott lenni, s egyébiránt természetes esze többnyire csakugyan van, s ezzel gyakran többet segíthet magán az ember, mintha fülig könyvekbe te-metkeznék. Hogy rövidek legyünk, tehát csak annyit mondunk még, hogy a divatorvos úgy végzi tanulási pályáját, mikép azt ,,Orvosnövendék“ cimü cikkecskénkben) bővebben volt már szerencsénk előadni. E szerint tehát csak azon időszakra térünk , midőn már zsebében van hősünknek az orvosi oklevél, melly őt embertársai életének független urává teszi.

Mindenek előtt nagy lakomát ad barátainak , kik közt néhány újságszerkesztő, vagy legalább szerkesztőségi segéd is találkozik, kik azután lapjaikban illő körülményességgel ma-gasztalják értekezését, mit graduál tatása alkalmára irt, s melly igen szép velinpapiron és csinos ) uj bőtűkkel jelent meg, melly körülményt a dicséretből világért sem szabad kifeledni; azután külföldi utazásra készül, s ekkor ismét egyet fának a tárogatóba a baráti lapok, figyelmeztetvén a nagyérdemű közönséget azon diís- reményü fiatal orvosra, ki tanulmányainak sikerére a tapasztalás koronáját készül föltenni. Ha ezt csak egyetlen magyar lap mondja is el, bizonyosak lehetünk az iránt, hogy valamennyi német lap, mint megannyi kis utáncsahos, közleni fogja azt hasábjain ; s igy számos család lesz előre is figyelmes a reménydus orvosra, ki alkalmasint meg fog házasodni, ha külföldi uta-zásaiból visszatér.

Hősünk tehát legelőször is Bécsbe utazik, s miután meggyőződött arról, hogy szent István tornya most már csakugyan egyenesen áll, Grae- fenbergbe megy, hol egy igen érdekes lengyel grófnő temetésén olly mély bánatba merül, hogy szórakozásra van szüksége, s azért rögtön Berlinbe siet, s ott a nevezetesb orvosak neveit tárcájába jegyzi, egy pár magyar ifjúval jólmulat, és még néhány német városka megtekintése után egyenesen Párisba rohan. Ott az isteni Rachelt, mikép a parisiak nevezik, csodálja ; Sand Györgynél bemutattatja magát, néhány francia Vaudevillet vásárol, Hahnemann özvegyét meglátogatja, valóságos pezsgőt iszik, és Londonba utazik. Mivel azonban London olly nagy város, hogy csak hónapok alatt lehetne kórházaival, természettudományi ritkaságaival, s egyéb nevezességeivel illendően megismerkednie, tehát inkább nem is fog e roppant munkához, hanem néhány jó beretvát, s egy valódi Makintosh kabátot vásárol, gondolván , hogy ennek szagától maga a halál is irtózni fog, azután pedig a legrövidebb utón visszautazik Magyarországba, tapasztalásokkal dúsan megrakva , s utjának szörnyű fáradalmait kipihenni törekszik falun, szüléinek nyájas körében, kik most már sokkal emeltebb fejjel járnak, mert erősen hiszik, hogy a halál nem igen merészlend illy tapasztalt derék orvoshoz és szüléihez közeliteni.

A szalonkák s fogolymadarak ideje lassanként lejár , s ezen madarakkal a falun tartózkodó uraságok is eltávoznak, s a főváros felé vonulnak; hősünk fölteszi magában, hogy eléggé gyakorolván már magát a szárnyas állatokon, ezentúl csakugyan komolyan s kizárólag a halál ellen fog puskázni, melly föltételét azonnal végre is hajtja, s ellátva a gyapjuárnak egy részével, Pestre utazik, . mintha csak épen most érkezett volna meg külföldi utazásaiból, s mintha nem is töltött volna el öt hónapot falun. Megérkeztét a hírlapok tüstént illő hangon jelentik, nagy érzékenységgel tevén hozzá, hogy a szegények ingyen nyerendnek tőle orvosi segélyt, a mi magában nem nagy teher az orvosra nézve, mert a valódilag szegény ember rendesen csak akkor folyamodik orvoshoz, midőn már félholtan kórházba hurcolják.

Most már az a fő dolog, hogy mikép szerezhessen magának betegeket. Szerény, tanult orvosnak ez eleinte igen sok bajt, aggodalmat és álmatlan éjszakát okoz ; de a divatorvosnak

ez csak gyermekjáték. Ő egy este két színházban is megfordul, föltünőleg angolosan öltözve, és inasa által nagy robajjal hivatja ki magát, mintha súlyos és nagy tekintélyű betegei által kerestetnék. Ez alatt barátaival hangosan beszél hölgyek közelében a házasság édes Örömeiről, s világosan kimondja,hogy tüstént nyakába venné ezen boldogító igát, ha hölgyet találna , kinek szive valódi szerelemre gyulna iránta. Az illy észrevételek soha nem tévesztik hatásukat, s bizonyosak lehetünk abban,hogy egy pár nap múlva legalább hat olly család fogja őt hivatni, melly bővében van a fölserdült díszes hajadonoknak. Az illy helyeken, mintegy oda vetve, csak azt mondja a divatorvos, hogy mihelyt betegeinek száma eléggé megszaporodik, azonnal élvezni szándékozik a házasélet boldogságát. Az illy oda vetett megjegyzések többnyire csattanó hatásúak szoktak lenni, mert ezen családok azután utón útfélen egekig magasztalják a nagy tudományu fiatal orvost, ki e szerint utóbb valódi betegekhez is jut, és népesítenikezdi a temetőt ; miért azonban teljességgel nem vádolhatni őt, mert mindnyájan jól tudjuk, hogy halál ellen nincs orvosság.

Ezen egy fogással azonban természetesen nem érheti be a divatorvos, mert neki gyorsan kell emelkednie. Ő tehát kávéházakban s egyéb efféle helyeken is gyakran mutogotja magát, és mihelyt ismerőssel találkozik, azonnal nagy ügyességei tudja a beszédet külföldi tapasztalásaira és mostani betegeire s nagyszerű gyógyításaira fordítani. Kárhoztatja őt talán valaki, hogy illy alkalommal többnyire nem marad meg egészen az igazság ösvényén? Mi őt nagyon menthetőnek találjuk, mert ő ezt csak legtisztább szándékból teszi ; ő ugyanis meg van bensőleg győződve, hogy a legjobb orvosak egyike ; e szerint tehát az egész emberiségnek kimondhatlan becsű szolgálatot tesz, midőn minden áron betegeket törekszik magának szerezni. Hogy erre a dicsekvést és kérkedést nagy sikerrel használhatni, az igen természetes, mert ki ne tudná, hogy a gyarló emberek az igénytelenszerénységben nem igen szoktak bizni. — De lássunk egy pár élő példát is, hogy mikép törekszik magát ismeretessé tenni a divatorvos. Tegyük föl, hogy nagy társaságban van, hol egy barátjához igy szól :

,Tegnap ismét igen nevezetes esetem volt.

„Valóban?

,Tgen. X . . . grófhoz szólítottak, kinek azonnal rendelvényt irék, s betegem huszonnégy óra alatt meghalt.

„Ezt nem látom különösen nevezetes esetnek.

,De mégis, mert ügyetlen orvos talán még egy egész hétig is elkinozhatta volna őt

„Jobb lett volna őt meggyógyitani

,Ha egy nappal előbb hinak, úgy bizonyosan megtartottam volna életét ; de igy azon szerencsétlenségem van, hogy többnyire csak akkor folyamodnak hozzám a betegek, midőn már a leghíresebb orvosak is lemondanak rólok ; igy azután igen természetes, hogy néha néha nemsikerülhet őket a halál körmei kozol kiragadnom. Én erről nem tehetek

„Pedig ez nagy baj, mert illy esetekben a fizetés is elmarad.“

,Epen nem

„Ha mindjárt az első rendelvényre meghal is a beteg ?“

,Az mindegy. X ... gróf örököseitől húsz aranyat kaptam.

„Mégis csak különös, hogy az orvost mindig fizetik, akár fölgyógyul a beteg, akár más világra költözik.”

,En pedig igen természetesnek találom ezt, mert mit tehet arról az orvos, ha betegének ideje lejárt?

„Az igaz, de gyakran arról sem tehet, ha fölgyógyul“

,Ah, barátom, ez elmésség akart lenni, nemde ?

„Nem épen, hiszen ti magatok mondjátok, hogy mind azokat, kik hasonszenvi gyógyszerrel élnek, csupán a természet gyógyítja meg.”

, A z igaz, mert a hasonszenvi rendszer csak üres agyrém.’

„Tanultad azt?“

,Miért vesztegettem volna erre időmet? Beszéltem Hahnemann özvegyével Parisban, és ez elég.’

„Hát a vizgyógyászatról mit tartasz

,Röviden ennyit : ha kendődet öt percig mosod, szép tiszta lesz, ha ellenben egy hétig folyvást dörzsölöd és mosod , úgy bizonyosan elszakad. Voltam Graefenbergben, s bízvást hihetsz tapasztalásaimnak

„Tehát csak a te rendszered jó?“

,Betegülj meg, hivass engem, és tapasztalni fogod.

„Köszönöm szépen !w

Az illy el határzott hangú s némi kis humorral és merész hasonlításokkal vegyített megjegyzések és okoskodások ritkán tévesztik hatásukat, mert a gyarló emberek igen szeretnek a rendkívülihez tapadni, és nem igen járnak valódi alaposság után , minthogy annak önmagukban is ritkán lelik nyomát. — De nagyon csalatkoznánk, ha azt gondolnék, hogy ezzel már tökéletesen ki vannak merítve azon módok, mikkel a divatorvos betegeket szerez magának. Esze olly leleményes, hogy mindezt még csak csekély kezdetnek kell tekintenünk.

Igen szerencsés sikerű mód még ez is. A divatorvosnak elutazása előtt számos barátja és számtalan ismerőse volt. Ezeket most egymásután meglátogatja, s utazási kalandjainak s nagyszerű tapasztalásainak elmondásával mulattatja. Az asszonyokat figyelmezteti a párisi divatokra, s annyit beszél kalapokról, fejkötőkről és keményített szoknyákról, Musard táncvigalmairól s a fesztelen párisi életről, hogy végre szükségkép megkedvelik őt,és legnagyobb szerencséjüknek tartják, ha minél előbb ismétli látogatását. A férjeknek ellenben sokat beszél a francia kamarák és angol parliament legjelesb szónokairól, kikről a hírlapokból gondosandetieknek látszassanak. Mivel pedig politika a magyarnak leggyöngébb oldala, s legkedveltebb nádlova, tehát igen természetes, hogy a férfiak is igen szívesen fogadják a divatorvos baráti látogatásait. Természetes azonban az is, hogy az illy baráti látogatásoknál gyakran ismeretlenekkel is találkozik, kikkel rögtön megis-merkedni iparkodik. S mi könnyű azután úgy forgatnia a beszédet, hogy ezen ismeretlenek által is baráti látogatásokra szólittassék föl ! Ez valódi gyermekjáték. Megkell azonban jegyzenünk, hogy illy látogatások alkalmával gyakran igen jól és ügyesen tudja előhozni, hogy milly bőkezüleg fizettetnek külföldön, s különösen Angliában az orvosak, s hogy az orvos csak úgy művelheti ki magát tökéletesen, ha bő jövedelem mellett egészen gond nélkül élhet. Ez olly tárgy, mit nem lehet eléggé sokszor ismételnie a divatorvosnak, azonban természe-tesen mindig apró történetkékkel fűszerezve és mintegy enyhítve az orvosak ismert nagylelkűségéről , mellynél fogva csupán azért fizettetik magokat fényesen a gazdagok által, hogy fölöslegeiket azután bőkezüleg oszthassák meg szegény özvegyekkel, s más szerencsettenekkel, kik idegenek gyámolitására szorulnak. gyűjtöget érdekes adatokat, miket saját találékony elméje illőn hírszerez, hogy egészen

De az ügyes divatorvos itt még koránsem állapodik ám meg, mert ő nemcsak szívesen fogadott látogató, hanem egyszersmind jól fizetett háziorvos akar lenni. Es ez láncszem gyanánt folyik a másikból. Lássuk csak.

A divatorvos látogatóban van. A tekintetes vagy nagyságos asszony kis fia igen sűrűn ásitíU:; mi azt hiszszük, hogy azért, mivel a tanulás órája közelít, ámde a divatorvos ehhez jobban ért; ő arcát azonnal komoly és jelentékeny redőkbe vonja, szemeit majd lezárja félig, majd ismét nagyon is fölnyitja, száját öszszehuzza, szemeit az anyáról a fiúra, a fiúról pedig az anyára fordítja, fejét alig észrevehetőig csóválja, és hallgat, minden mozdulata által tetemes aggályt tüntetvén ki. Igen, ő hallgat , s ez a mesterfogás !

A gondos anya csakhamar észreveszi azorvos sajátszerü mozdulatait, fiának fejét tapintja, és — nagy ég, a fiú feje valóban meleg ! Az orvos alig észrevehetőleg sóhajt, és — ismét hallgat. Ámde a gondos anya nem hallgat, hanem nagy aggodalommal szól :

Meleg a fiam fejecskéje.”

Most már az orvos is szól, még pedig olly sajátszerű megnyugtató s félig tompa hangon, melly még nagyobb aggályt képes gerjeszteni, mondván :

„Szinéből láttam , hogy változása van. ,Az istenért, talán csak nem veszélyes? „Oh — épen — nem — gondolom !“ ,Arcából ellenkezőt olvasok.”

„Oh, nyugodjék meg nagysád, gyermekbajokon rögtön segíthetni, ha teljes kitörésök megelőztetik ; én Berlinben és Londonban különös tanulmányommá tevém a gyermekba-jokat.”

,Kérem, orvos ur, legyen szives megtapintani fiacskám literét.”

„Szivesen.”

A divatorvos előveszi szép francia hengeróráját, baljában tartja, jobbjával pedig a fiúcska üterét tapintja, s egy pár percig legnagyobb csönd uralkodik. Végre mintegy könynyülve szólal meg hősünk :

„Láz van készülőben —“

,Az istenért!

„De egyetlen kis gyógyszerrel megelőzhetjük ; hanem ma és holnap nem szabad az urficskának tanulni.“

Az anya tüstént Írószereket hozat, s hősünk egyetlen porocskát ir az urfinak, melly cukron kívül egy pár hüsitő szerecskéből áll, mellyek nyáron igen kellemesen hatnak az emberre , s miket a legegészségesb kanári madárka is minden ártalom nélkül vehetne be.

A gyógyszert meghozzák , az orvos maga személyesen adja azt be a kissé makrancoskodó fiunak, és imé, csoda történt; a fiúcska azonnal rendkívül vidám lesz, a gyógyszertől é, vagy azon megnyugtató és szivviditó öntu-dattól, hogy két egész napig nem kell tanulnia,azt nem merjük meghatározni ; annyi bizonyos, hogy a gyöngéd anya helyét is alig találta örömében, hősünk pedig azon délután még kétszer s másnap négyszer tett látogatást a kisfiunál,melly kitűnő szorgalma nemcsak rendkívüli érdemül rovatott föl neki,hanem egyszersmind jól megjutalmaztatott ; magától értetvén, hogy azon pillanattól rendes háziorvossá lett, s több jó háznak hathatósan ajánltatott. Azonban,még más módja is volt, mellyel házi orvosi rendes hivatalhoz tu-dott férkőzni.Többi közt, midőn olly háznál volt ismeretségi látogatóban,hol veszélyes beteg volt, mintegy történetesen kezébe vévé a háziorvos rendelvényét, végig futott rajta szemeivel, s könnyeden vállat vonított, mi közben némi szá-nakozó mosoly vonult el ajkai körül ; mellyet azonban azonnal gondosan elnyomott, mihelyt észrevevé, hogy valaki rápillantott. Illyenkor a férj, vagy, ha ez volt beteg, tehát a nő, természetesen tüstént aggályosán kérdé őt :

,Talán valami helytelent vett észre, orvos ur, a rendelvényben

„Oh, kérem, hiszen nagyságtok háziorvosa régi, tapasztalt férfi

,De ön vállat vonított

„Valóban

,Es mosolygott

„Ezerszer bocsánatot kérek, ha tudományom kedvelése feledteté velem az illedéket.“

,Oh, kérem, orvos ur, méltóztassék őszin. tén szolani, szegény betegem már olly rég óta szenved

„Megvallom, nem örömest avatkozom ügytársaim működéseibe

,De kérem

„Ám legyen, ha épen parancsolni méltóztatik. Áz orvosi tudományok gyakorlati része nálunk Magyarországban még nagyon hátra van, s különösen az újabb és sokkal hatályo-sabb gyógyszerek csodatevő ereje még úgyszólván egészen ismeretlen, s hová nálunk hetek alatt jutnak, oda Franciaországban vagy Angliában egyetlen nap alatt röpülnek el. Úgy van,azorvosi tudománynak is vannak vasutai. Ábetegnek forróláza van,mikép tudni méltóztatik. En Berlinben és Parisban különösen a lázakat tevém tanulmányaim főtárgyául, s mondhatom, hogy tapasztalásaim következtében négy nap alatt talpra állíthatnám a beteget, ki már ugyanannyi hét óta nyomja az ágyat ; pedigmostmár nemcsak magával a bajjal, hanem az eddigi gyógyrendszer fonák hatása ellen is küzdenem kell, melly lassúsága miatt minden erejétől megfosztó a szegény beteget.“

,Oh, kérem, drága orvos ur, méltóztassék irni.c

„Valóban nem örömest fosztom meg ügytársamat nagyságtok becses bizalmától."

,Mindenre kényszeríteni ont, teljesítse kérésemet !‘

„Am legyen, midőn az emberiség szózata parancsol, akkor félre kell minden melléktekintetet tenni. Hanem kérem, csak a gyógyszertárba méltóztassék küldeni, mert egyedül ott kezdnek utasításom szerint némelly uj gyógyszereket tartani."

Hősünk a becsmérlett rendelvényt csaknem szóról szóra leirja, s ezt mindennap ismétli, mert nagyon természetes, hogy a régi orvoson nem adnak mindjárt tül, hanem járni hagyják őt a beteghez, s rendelvényeit mindennap pontosan hősünk kezeibe szolgállatjak, ki vállat vonít, szánakozólag mosolyog, s a rendelvényt lemásolja. A beteg, már ugy is tüi lévén a baj veszélyesb részén , kevés nap alatt fölgyógyul, s hősünk dicséretekkel halmoztatik, és itt is rendes házi orvossá lesz ; a régi orvos pedig elég soványan kifizettetvén , útnak bocsáttatik, és minden ismerős körben becsmérlésekkel tetőztetik, mert — igy fizet a világ!

Ezeket elmondván, meg kell jegyzenünk, hogy mind ezek nem egy pár nap alatt történnek, hanem legalább is néhány hónapot igénylenek. Ez alatt a divatorvos sokat költ, és keveset vesz be, mi szüléinek béketürését meglehetősen kifárasztja, kik azon boldog hitben vannak ősi fészkükben, hogy ők ugyancsak sokat vetettek fiókba, s igy már most gyümölcsöznie kellene, mert, hogy tanulatlanság üszöge nyomta el benne a jó magot, azt ők még csak álmukban sem képzelik. A posta tehát szemrehányó levelet hoz hősünknek, s igy átlátja, hogy a lassú haladás mellett nem szabad továbbra is megmaradnia, hanem rohanva kell célhoz törekednie, hogy vagy mindent érjen el egyszerre, vagy pedig örökre bukjék meg.

Mihelyt ezen eszmére nézve magával tökéletesen tisztába jött, azonnal terve kiviteléhez fog, S mikép eszközli ezt ? Zsidóhoz megy, mert hiszen a zsidók azon segitő szellemek, kikhez mind azon kétségbeesettek rendesen folyamodni szoktak, kiknek életszekere az egyenesen haladó utón elakadt.

Ő tehát zsidóhoz megy, és rövid bevezetés után igy szól hozzá :

,Ön lovakkal kereskedik?

„Igen, nagyságos uram.“

,Es kocsigyárt is tart?

„ügy van, nagyságos uram.,Es kölcsönöz is kocsit s lovat ?”

„Miért nem, ha illőn megfizetik.”

,Én szeretnék délelőtt és délután mindig egy óráig kocsizni a városban.”

„Az igen egészséges mozgás.”

,Délelőtt üveges hintót és két pej lovat szeretnék; délután pedig könnyű hintót és két szürkét”

„Mindezzel szolgálhatok.”

,Es mit fizetek egy hónapra”

„Csak százötven forinhti.”

,Váltóban „

„Tsten mentsen ! Most más csak pengőben beszélünk.”

,Ez mégis sok:”

„Olcsóbban nem szolgálhatok, s a fizetést hónaponként előre bátorkodom alázatosan kikérni.”

,Ám legyen. De most más szükséges kiadásaim vannak ; én tehát váltót fogok önnek adni a százötven forintrói”

„A váltó igen jó, de legjobb a pénz; hanem, ha száznyolcvan forintot méltóztatik Írni, úgy szívesen szolgálok

,Hiszen ez szörnyű uzsora?

„Kérem alázatosan, a pénz drága.

,Ez önnek utolsó szava?

„Nem szoktam alkudni, midőn illy finom nagyságos urakkal van dolgom.

Hősünk megvan szorulva, s a váltót aláírja, mert jelszava : most vagy soha!

Másnap már fényes hintájában látjuk őt az utcákon szerte robogni; minden második vagy harmadik nagy ház előtt megáll, mellyben uraság lakik, s az egyik lépcsőn lassan fölsé-tál , a másikon pedig még lassabban leballag, s ismét hintájába ül, mintha orvosi látogást tett volna a kérdéses házakban. Ismerősei ezt látják, s nagy szerencséjüknek tartják, hogy illy nagyhírű orvossal némi közelebb viszony-ban állhatnak, ki néhány hónap alatt annyira ment orvosi gyakorlatával, hogy már két hintót és négy lovat tarthat. Mivel pedig rendesen tapasztalhatjuk, hogy igen sok ember látogatja az olly színdarabot, mellyben lovak is játszanak, tehát igen természetes, hogy azon orvos is kapósabb, ki tudományán kívül pejeket és szürkéket is hoz magával a beteg ajtaja elébe, mert két ló csak könnyebben kihúzhat valakit a sárból, mint egyetlen gyalog ember. Az is önkényt következik azután még ebből, hogy a lovas orvost sokkal jobban szokás fizetni, mint a gyalogot, minthogy nagy várasokban a széna és abrak igen sokba kerül.

E szerint divatorvosunk ismét sok beteget szerez magának, s hogy még többet foghasson, tehát a hírlapokban nagy bőtökkel jelenti, mikép betegeinek száma annyira megszaporodott, hogy a szegény szenvedőket ezentúl nyolc óra helyett reggeli kilenc órakor kénytelen elfogadni, tudniillik legsürgetősb első látogatásainak bevégzése után. Ha közben közben nyilvános hálát is intéztet magához a hírlapokban, olly súlyos betegektc>!, kik nem is léteznek, s kiket ő rendkívül rövid idő alatt szerencsésen és nagylelkűen kigyógyitott, akkor tüstént ismétlegalább is három fizető és harminc nem fizető beteget kap ; mert meg keli jegyzenünk, hogy a mostani romlott világban még a betegek közt is sokkal nagyobb a nem fizetők szárma, mint a fizetőké.

Most még egy csattanó hatású fogáshoz folyamodik divatorvosunk. A piacra hajtat, s ott csakhamar megpillant egy részeg puttonyos asszonyt, ki dörmögve éviekéi a sárban, mikép azt minden hetivásári napon láthatni. Az orvos azonnal leugrik hintájából, kabátját földhez csapja, s eret vág az asszonyon. Ez azonnal jobban érzi magát, s az emberszerető orvos öt forintot nyom markába, hogy magát illendően ápolhassa. Hogy a nép áldáskiáltásai követik őt, azt nem is szükség említenünk, valamint azt sem, hogy e nemes tette három napig minden pamlagon magasztaltatik, és ismét sok beteget szerez neki.

így azután valóságos divatorvossá válik hősünk, s előbbkelő beteg alig halhat meg nélküle a városban, valamint házi táncvigalinatsem igen képzelhetni, melly nélküle menne véghez.

Es örökké tart e szerencséje ? Oh nem, néhány szerencsétlen gyógyítás föl nyitja a világ szemei, s helyét más divatorvos foglalja el ; ö azonban gondoskodik magáról, mert rövid sze-rencséje tetőpontján gazdag polgárlyányt vesz nőül, s csöndes házi életnek örvend. —

AZ ARSZLÁNNŐ.

Mióta olly mgy divatban van a lovak, juhok, s egyéb állatok nemesítése, azóta ellenkező divat is kezd már uralkodni, tudniillik az emberek nemtelenitése , vagyis állatiasitása. Ezen utóbbi divatot károsnak kell mon-danunk , mert ez által az embernek belső becse igen tetemesen csökken , mig az állatok, ezen műtétéi által, egészen ellenkezőleg, becsben rendkívül emelkednek. E divat először is a franciáknál kezde lábra kapni, kik az egyenlőség szép eszméjével nem tudván voltaképen tisztába jőní, azt hivék, hogy csak ennek hódolnak , midőn magokat bizonyos tekintetben az állatokhoz teszik hasonlókká. A mély tudományu németek legalább igy szeretik e rendkívüli tüneményt magyarázgatni ; mi azonban valamint igen sok másra, úgy különösen erre nézve sem vagyunk velők egy véleményen , s azt hiszszük, hogy önző okoskodásuk e tekintetben is hatalmas bakot lőtt. A legjelesb francia lapokból, s néhány elfogultlanabb német folyóiratból is tudhatjuk, hogy a franciák magok is derekasan gúnyolják és elcsen ostorozzák honfitársaik közöl azokat, kik párhuzamba szeretik magokat állatokkal tenni, s mivel ezen utóbbiak száma sokkal csekélyebb, mint a gáncsolóké, tehát mié különös tüneményt igy ma-gyarázzuk : vannak Franciaországban még most is elegen, kik a hajdani féktelenség édes gyönyöreit nem birják feledni, s kik nem tudják azon eszmét megszokni, melly szerint az ember minden helyzetben csak embernek tartatik, és kiket irtózattal tölt el azon mindinkább szaporodó tapasztalás , hogy leginkább csak az ész és lelki nemesség azon gyémántlépcső, melylyen a tisztelet s becsültetés magas templomába juthatni. A sötétség ezen bolygó lidérceitehát mintegy igy okoskodtak : ellenszegülésünk áltál csak gyorsítjuk azon merészek törekvéseinek sikerét, kik mindent egyenlővé akarnak tenni, s csak az ész és valódi érdem hatalmának kivannak hódolni; iparkodjunk tehát még rajtok is túl tenni, aljasitsuk le magunkat egészen az állatokig, tegyük magunkat azokhoz egészen hasonlókká, s a veszélyes ujitók bizonyosan annyira el fognak undorodni, hogy a régi jó ösvényre ismét visszatérőn dnek.

Ezen okoskodásnak, jó alkalmazással, alkalmasint kedvező sikere lett volna, de a vállalkozók eltévesztek az ill irányt, s még az állati átváltozásban is hivek maradtak régi szokásaikhoz. Célszerű lett volna ugyanis, hogy, eszméjökhez méltó következetességben maradván , lajhárokká vagy szamarakká iparkodtak \olna láthatólag is átváltozni; de ők ezt nem tevék, hanem ismert gőgüknél fogva, mind megannyi királyoknak kivánfak tekintetni, s arszlánoknak és arszlánnőknek nevezék magokat; ámde hiában növeszték meg serényöket,füleik rémesen kandikáltak ki az állatkirály bőréből,és ők nem undort, hanem csak megvető kacajt gerjesztőnek, és a valódi érdem el nem porok hető jogainak újabb diadalt szereztek.

így keletkeztek tehát Franciaorszagban az úgynevezett arszlánok és arszlánnők, s mi csoda, hogy e divatnak messze terjedező gyökerei a jó magyar földben is zsiros alapra találtak a hon derűjének pirító napsugárai alatt, mellyek már annyi gyomot buja virágzásra érleltek! Azonban, ha ez már Franciaországban is csak megvető kacajt gerjeszthete, ámbár ott nagyobbszerü célok valának vele kapcsolatban, mikre nálunk még teljességgel nincs szükség a világosságot kerülő lidércek részéről, kik előtt még minden ajtó megnyilik, habár annyira sem érett is meg itélőtehetségök, hogy tudnák, mikép az ajtó kilincsét meg kell fognunk, ha ki akarjuk nyitni,—akkor nálunk az illy arszlánkodás egyenesen csak a legélesebb s legégetőbb csaláncsomó hathatós cirógatására érdemes; inért a majmologia annyira kezd hazánkban terjeszkedni, némelly Orangutangokbuzgalma által, hogy valóságos irtó háborút kell ellene folytatnunk, ha utolsó csepp jó vérünkét is nem akarjuk ereinkből az utánzás posványvize által kizuhanyoztatni.

Es ne gondoljátok ám, tisztelt olvasók, hogy nagyitó üvegen látjuk a tényékét; épen nem, mi csak meztelen igazság által engedjük azokat toliunkba mondatni. Legyen csak szabad néhány példát idéznünk, hogy szavainknak na-gyobb súlyt kölcsönözhessünk. Először is, micsoda tulajdonképen az a majmologia? Ennél nevetségesebbet alig ismerünk, mert nincs a világon olly természetes tény, mellyet az szánakozásig nem torzít el. Például, a beretválkozás nemde olly, melly szükséges, természetes és nem nevetséges; de ha az Orangutánig , vagy más majom, beszappanozza pofáját és, az embert utánozva, beretválkozik,nem nevetséges é ez? Ezenkül pedig szánakozásra is méltó, mert bizonyosan jól összevagdalja, és derekasan megvérezi magát. Illyen azután minden, a mi ezen kártékony majmologián alapszik.Milly nevetséges, és gyakran egyszersmind milly szomorú esem ínyekre szolgáltatnak alkalmat a inajmologia ujdivatu hősei ! így pél-dául az egyik rögtön felugrik külföldi könyveinek halmaz írói és tündöklő szemeit mesés gyorsasággal forgatva, így kiált föl :

,Hah , milly dicső eszme ! Ezen országban a kávétól nem adóznak a jobbágyok. Hazánk számára is törvényt kell alkotnunk, hogy a kávétermesztést mindenki szabadon űzhesse

Es a majmologia hősei lelkesülve pártolják ez eszméé, nem is gondolva arra, hogy nálunk nem terem kávé.

Egy másik viszont könyiís szemekkel és lágy sóhajtással igy szól :

, lh, mi dicső eszme! Ezen boldog országban még az oktalan állatokat sem szabad kínzani ! Ezt hazánkban is divatba kell hoznunk

Hogy ennek is számtalan pártolója akad, azt épen nem kell csodálnunk, mert hiszen kimondatott már az óriási roppantságu szó, melly szerint a műveltebb külföld mögött egyáltalában semmiben nem szabad elmaradnunk, a mi — pénzünkbe nem kerül.

Jól van, nem szabad tehat többe kínzanunk az állatokat. Am legyen ; ah, milly gyöngéd, milly szép, milly magasztos eszme ez! De tekintsünk csak bármellyik megyénk úgynevezett országutjára. A jobbágy fát vontat a tisztviselők számára. Sovány lovai elakadnak az irtózatos rósz útban. Mért soványak és erőtlenek lovai?

Mert saját szemeiből is éhség ijesztő szörnyei pislognak.

Miért rósz az ut ?

Mert vállaink szüzességét nem akarjuk megfertőztetni, s következéskép fölösleg fillérünket nem fordíthatjuk utaink megcsináltatására.

De hát mit fog elakadt lovaival kezdeni a szegény jobbágy?

Tudná ő, hogy mit kellene tennie, de mivel ostorát sem lovaira, sem azokra nem bocsáthatja, kik miatt elakadtak, tehát először fejét vakaga, mi nem hasznai Agyart, de leg-alább nem is árt; azután pedig töredelmes hangon igy szól :

Jnstálom, nemzetes ló uraimék, méltóztassanak kissé megerőtetni magokat, mert különben ránk siet az éjszaka.

De a lovak nem mozdulnak, részint azért, mivel nem értik a szívemelő gyöngéd bánásmódot, minthogy nem szoktatták őket még csikó korukban hozzá, részint pedig, mivel saját lábaikat is alig birják a barátságosan tapadó iszapból kihuzogatni.

A szegény ember tehát másodszor is megvakarja fejét:, és a jói távol fekvő faluba siet egy pár ökörért, hogy szekerét kivonszoltathassa , mi által fuvarbérét elveszti ugyan, s ezt majd gyermekei koplalják meg ; de ez nem baj, csak győzzön azután a magasztos eszme, melly szerint az állatokat többé nem szabad kinzani !

Egypár óra múlva visszatér a szegény ember, s kimondhatlan őrömmel tapasztala, hogy távolléte alatt csak — egyik lovát ették meg a farkasok. Éljen a majmologia, melly levegőben kezdi a tornyot építeni, s az első alap megvetésére nem is gondol! —

S azt hiszitek, nyájas olvasók, hogy a dicső majmologia e lelkes párthívei legalább magok jó példát mutatnak népboldogitó eszméik buzgó gyakorlata által?

Nagyon csalatkoztok! Angliában, Franciaországban , vagy más valamelly országban, már magunk sem tudjuk bizonyosan, hogy tulajdonkép mellyikben, épen a párviadal megfenyitése körül vitatkoztak, midőn két törvényhozó , két buzgó honatya, párbajt küzde egymással. Mégis csak szép ám a következetesség ! Tehát még egyszer : éljen a majmologia!

Efféle épületes példákkal nagyon könnyen betölthetnénk még néhány ivet, de ezúttal alkalmasint ez is elég lesz, s igy most már bízvást befejezhetjük e bevezető és illetőleg fölvilágosító sorokat, s egyenesen az arszlánnő meg-ismertetéséhez foghatunk. —

Meghalljuk , hosszasan tusakodtunk magunkban , inig el bírtuk határozni, hogy aranyos , egyszerűen fényesített, vagy csak puhafa rámába foglaljuk é a képet, mellyet a tisztelt olvasó közönség elébe állítani készülünk. Hoszszas fontolgatásunknak végre az lett eredménye, hogy — mind a hármat használjuk, mert csak ez által véljük a részrehajlás és egyoldalúság vádját kikerülhetni.

Nem kell ugyanis gondolni, hogy azarszlánnők csak valamelly kiváltságos osztály sajátai;oh, nem ! mindenütt lelhetni arszlánnőket, a fényes csarnokokban csak úgy, mint a penészes kis szobában, mert valamint ruháik divatszabását utánozzák a főrangú osztálynak az alantabb helyzetűek, úgy még nagyobb s kevesebbé ártatlan balgaságaikat is hiven majmolják. Mivel pedig az arszlánnőnek különben főjellemvonása az, hogy nem úgy él, mikép nőnek kellene, s nem azt cselekszik, mit tennie kellene, tehát igen természetes, hogy minden körben hasonlitnak egymáshoz, s csupánaz eszközökben különböznek; vagyis, a gazdag arszlánnők drága angol acéllal ölik meg nui szép rendeltetésüket , inig a szegények csak rozsdás magyar vassal viszik véghez e műté-téit, s ez által legalább némi kis hazafiságot tanúsítnak, minthogy e szerint a nemzeti műipart némileg előmozdítani törekszenek.

Hogy udvariasaknak tartassunk, tehát pillantsunk először is — aranytól csillogó terembe, és pedig korán reggel, vagyis délelőtti tíz órakor. A víolaszin harson függönyökén félve lopózkodnak be az éltető nap sugarai, és olly igéző fél homályt szülnek az illatos teremben, mit csak akkor bírnánk vo.ltaképen leírni, ha egyszerű emberi kezek helyett arszlánkörmokkel ajándékozott volna meg bennünket a nagyszerű természet. A bútorzat a müveit külföld legműveltebb részeiben készült, s kényelemre és fényűzésre nézve a legmerészebb képzelődést is sasszárnyakkal lengi túl. Mindent kifejezünk, mit gondolunk, ha azt mondjuk, hogy ezen egyetlen terem bútorzatának árábóllegalább is száz szegény család egész éven át igen kényelmesen élhetne, se mellett méganynyi maradna, hogy a teremet igen bőcsületesen ki lehetne butoroztatni. Mellőzve a többi tár-gyakat , csak a mennyezetes nyoszolyara és éji pipereasztalkára legyen szabad futó pillantást vetnünk. Az asztalka valamelly özönvíz előtti állat csodás és idomtalanlábain nyugszik, táblája pedig cifra rakványból, vagyis magyarul mozaikból készült, mellyet nem Herkulanum romjaiból ástak ugyan ki, de azért mégis méreg drágán fizettek meg. Az asztalka lepve van csodás, mesés, idomtalan alakú arany és ezüst edénykékkel, mellyek olly rútak, hegybőcsületes ember csak legnagyobb irtózattal szem-lélheti , s mégis azt mondják, hogy ezek épen rendkívüli ocsmányságuk miatt szépek, mert ez rococo. Bizony furcsa! A német tudósak azt vitatják, hogy a szép nem létezik Ő világon; az arszlánnők ellenben azt hiszik, hogy csak épen az igazán szép, a mit józan eszű emberek rútnak tartanak. Valóban, mi szinte hajlók vagyunk hinni, hogy e fonákság oka igen mélyen fekszik. Tapasztaljuk ugyanis, hogy a hányaveti szemtelen ifjak közönségesen igen müveiteknek és salonszeruknek tartatnak ; hogy a női gyöngéd szemérem és visszavonulás nevetséges libaságnak tartatik; szóval, hogy mind az, mit hajdan tiszteletesnek tartottak, azt a mostani sikolt fölületesség kacajra méltó sületlenségnek hiszi, miután napjainkban már maga a szégyenlés is pirító szégyenné kezd válni. Es ime, mi már most igen természetesnek látjuk, hogy az, ki a lélek szebb tulajdonságit rútaknak tartja, viszont még anyagi tárgyakban is a rutát hiszi szépnek. Lehet, hogy csalatkozunk, de nem tehetünk róla ; mert mi ugyan nem tud-juk magunknak a mostani Ízlés fonákságát máskép megmagyarázni.

Kandik talán szép olvasónőink megtudni, hogy mit rejtenek rémes külsejű öbleikben az érintett edénykék és eszközök ? Sajnáljuk, hogy nemes vágyuk kielégítése hatalmunkat és te Sctséjginket túlhaladja ; de ugyan hol is azon nem arszlán férfi, ki a valódi arszlánnö éji pipereasztalának titkait értené ! Fajdalom, mi még csak neveiket sem ismerjük azon száz meg száz féle íroknak, vizeknek és poroknak, mellyek bármelly rococo arcról is elderítik a múltnak szomorú felhóit. Tekintsünk tehát érdekesb tárgyra.

A mennyezetes ágyat rózsaszín bárson függönyök lengik körül, arany csillagokkal és bojtokkal elárasztva. Most a függönyök mozognak, és nehéz selyem suhogása hallik, melly közé ezüst csöngetyű tiszta hangja vegyül ; a terem ajtaja megnyílik, s csinos komorna lép be, hófehér öltönyben ; az ablak függönyeit felig megnyitja, a nyoszolya függönyeit félrevonja, s azarszlánnő ásitva hagyja el dagadozó selyem párnáit, itt azonban meg kell jegyzenünk, mikép ezen ásitást a komorna nem veszi észre, mert a valódi arszlánnő még meghitt komornája által sem láttat magán olly emberi gyarlóságot, melly más közönséges emberekkel is közős szokott lenni.

A fölkelést az első öltözködés titkai követik, s mi, minden udvariatlanságunk dacára is bírunk annyi lovagiassággal, hogy e jelenet alatt szemeinket — behunyjuk, s csak akkor nyitjuk föl azokat ismét, midőn az arszlánnő már felöltözött, és öltözőszobájába távozik — öltözködni.

Ezen arszlánnő azon korát érte már el, mellybena hölgyek rendesen csak minden négy évben szokták születésnapjokat ünnepleni, mert a fiatalabbak sokkal inkább biznak saját természetes hatalmokban, hogysem az arszlánság sivitó cafrangjaihoz kivánnának lealjasulni. Azért tehát tudja meg minden nyájas olvasó, hogy mind azon hölgyeknek, kik arszlánkodás által iparkodnak magokat kitüntetni, minden pillanatban négy keresztet készül homlokukra róni a kérlelhetlen időnek vas tolla.

Az öltözőterem az előbbinek pompáját még jóval meghaladja, s a pipereasztal itt már valamicskével nagyobb, és rajta a szépítő eszközökön kivül Írások is hevernek.

Az arszlánnő kérdezőleg tekint az Írásokra :

,Folyamodások, — szól tiszte]etteljes han gon a komorna, néhány gyanúsnak látszó színű hajszálat kenegetve.

„Ismét koldulások.

jNagysád ismert nagylelkűsége—

„Visszaélnek vele.

,Nagysád magasztos kegyessége —

„Hagyd el. Hát ez micsoda ?

,Uj divatlap

„Francia ?

,Magyar.

„Nem kell.

,X.. . grófnő tegnapelőtti estélye remekül le van benne írva.

„Meg van a grófnő nevezve ?“

,Igen.‘

„Milly vakmerőség !C

,Nagysád uj Bibi kalapja nagy klassicitással van leírva.

„Hogyan ?“

,Az mondatik, hogy az egész birodalomban nincs párja.”

„Az igaz.”

,S hogy nagysád csokrai utánozhatlanok votak

„Lám, valahára tehát mégis van már magyar lap is, melly megérdemli, hogy asztalunkon helyet foglaljon. Járatni kívánom e divatújságot. Az illy érdekes tárgyakat mindig eh mondhatod majd fodrozás közben.”

,Nem kívánja nagysád olvasni”

„Milly gondolat !”

,Bocsánat”

„Jól van ; csöngess a komornoknak.”

A komornok belép.

„Fogja e folyamodásokat, vizsgálja meg, s ezen tiz forintot ossza ki a kérők érdeme szerint.”

A komornok távozik, s a pénzt ki fogja osztani, ha — becsületes ember, mit nem akarunk kétségbe vonni, minthogy ellenkezőt nem tudunk róka bebizonyítani. Annyit azonban mégis nyíltan meg kell vallanunk, hogy a nagyságos asszonyjobban tenne, ha személyesen hallgatná ki a szegény kérelmezőket, mert a nyomornak és ínségnek látása néha néha még a megrögzött arszlánnőt is üdvös gondolatokra ébresztheti !

Az óra tizenegyet üt, s a pongyola öltözet elkészült, és az arszlánnő pompás mellékterembe távozik, hol ízletes reggelihez ül. A milly sokáig tartott az öltözkedés, olly rövid időt igényel a reggelizés, melly után egy ur jelentetik be, kinek látogatása azonnal elfogadtatik.Ezen szerencsés úri emberke azon férfiak egyike, ki maga nem főrangú ugyan snein is gazdag, de azért mégis minden, vagy legalább majd minden fényes terem ajtaja legnagyobb készséggel nyílik meg előtte; mert mindenféle apró hírek és szolgálatok által szükségessé tudja magát tenni; e mellett saját véleménye nincs, a magas elménckedés tompa nyilait szó nélkül tűri, sokat eszik, sokat beszél, és keveset gondolkozik ; szóval, ő a drága szőnyegek egyik legérdemesb köptatója.

Ezen ur elmondja a fényes korok krónikáját, s azon kimondhatlan szerencsében részesül, hogy az arszlánnőt mcgkacagtatja,— mennyiben tudniillik az üledék korlátai engedik.

,X.. bárónő uj komornoka megérkezett már, — szól többi közt a finom látogató, — mondhatom, derék fiú ! Bécsben szereztem

„Szőke?“

,Barna.”

„A szőkék serényebbek ; a barnák többnyire kicsapongásra hajlandók.”

,Nagysád meg van elégedve komornokával ?”

„Tökéletesen”

,Kimondhatlan szerencsémnek tartom : igen jó házból származott.”

„Mit hallott ön a fiatal X... grófról ?“

,Oh, az alkalmasint végkép elveszett a sa Ion okra nézve!”

„Hogyan ?“

,A hírvágy viszketege szállotta meg

„Hírvágy ?“

,Egyszerre politikussá lett

„Hiszen legkisebb készültsége sincs erre ,Arra nincs is szüksége. A mostani nagy politikusok, kik mindig mondogatják, hogy a tekintélyek ideje már lejárt, minden áron fiatal főurakat iparkodnak megnyerni, hogy fényes nevükkel díszt áraszthassanak pártjokra

„Es találkoznak emberek, kik magos állásukról annyira megfeledkezhetnek?

,Miért nem ! Olcsóbb áron nemigen tehetnének hírességre szert.

„Fölfordult világban élünk

,Fájdalom, igen

Illy hangon még tovább tart a szellemdiís társalgás, mellynek részleteit nem merjük közleni, nehogy magára véljen valaki ismerni; mert most, a nyilvánosság dicső korszakában, könnyen baj érheti az embert, ha nyilvános-ságnak adja át azt:, mit mások jótékony fátyolalá kivannak rejteni. S vannak példáik, hogy épen a korlátlan nyilvánosság leghőbb barátai szoktak leginkább neheztelni, ha ellenők is ki meri mondani valaki az igazságot, mert ők azt szeretik hinni, hogy erre egyedül csak ők van ríak főljogositva !

A látogató távozik, s legott a harmadik őltőzkedés kővetkezik, mert tizenkét óra elmúlt már, s ez időben minden valódi arszlánnő a váciutcában sétálgat, mert ez azon óra, mellyben a szegény bőcsületes ember jó izűen eszi meg egyszerű ebédjét, mit isten segitsége és saját szorgalma által magának szerzett; ilyenkor tehát nem igen félhet az arszlánnő attól, hogy az illy nyomoru emberek valamikép tár-latán vagy habselyem ruháik szegélyével szenynyező érintkezésbe jőnek.

Milly hegyesen páváskodnak illyenkor az isten adta főldőn, mintha külőnős leereszkedésnek kellene azt tekinteni, hogy nagyra termett lábaikat kőzvetlen érintkezésbe hozzák vele ! E kőzben járdarontó uracsok és naplopók szemtelenül bámulnak rajok, s cifránál cifrább megjegyzéseket hallatnak, és illyenkor valósággal azt gondolná az ember, hogy Bábel vi-dékére tévedett, annyi idegen nyelvet hall hangzani , félig selypegve, félig töredezve, s egészben olly hibásan, hogy csak istennek köszönheti, ki fogfájást nem kap tőle.

E séta mintegy délutáni két óráig tart : ekkor a szorgalmas néposztály már ismét nagyon hemzseg az utcákon, s igy igen természetes, hogy az arszlánnők fényes barlangjaikba vonulnak vissza, nehéz díszöltönyeiket levetik , pongyolába öltöznek, s pamlagra dőlnek, kezökben valamelly újabb francia regényt tartva , hogy jótékony álmot csalhassanak szép szemeikre. A semmit nem tevés ez édes helyzetében egy óra telik el, s három órakor ismét pipereasztalhoz ül az arszlánno, mert az ebéd ideje már közelít, s az asztalnál újonnan öltözve kell megjelennie.

xVz óra négyet üt, a konyhában harangoznak, s az arszlánnő asztalhoz megy, holmár válogatott társaság várakozik rá. Nem szándékunk konyhacédulát, vagy étlapot Írni, s azért nem is soroljuk el nz ételeket, sőt az asztal körül ülők beszédeit sem említjük meg, mert csak az utolsó daljáték bírálata korül folyt a vita, annak pedig nem lehet olly érdeke, hogy ismétlést érdemlene. Némi ismertetésül azonban még sem ártand egy pár megjegyzést közlenünk, mellyek körül belől igy hangzottak :

,Volt nagysád tegnap a magyar daljátékban ?

„En nem ismerek magyar daljátékot, hanem Norma magyar előadásában igenis voltam.”

,S mikép méltóztatott megelégedni ?

„Normával jól, a többi szót sem érdemek ,Valóban csodálatos, hogy a páholyok nagyobb része üres volt.

„Sőt én azt igen természetesnek találom, mert egy fecske nem csinál tavaszt.

,Való, de a német színházban egy illy fecske sincs.

,,Az más, a magyart a nemzet pártolja, illő tehát, hogy mi a németet segítsük

,Az igaz, mert hiszen Magyarországban feküsznek jószágaink.

f,Nem hiszem, hogy a magyar színház sokáig fogná magát föntarthatni.“

,Dehogy nem, hiszen hány száz magyar mesterember lakik Pesten!

„Való , azoknak pedig minden jó."

,Ugy van.

Ez alkalmasint elég annak megmutatására, hogy milly szellemben gondolkozik az arszlánnő. Illy szellemdús mulatozás közt villámgyorsan telik el két óra, s az arszlánnő ismét öltözőszobájába vonul, mert hét órakor színházba kell kocsiznia , hol a lovagmüvészek rendkívüli mutatványt adnak,lovakkal és egyéb állatokkal, hol tehát természetesen nagyon helyén van az arszlánnő,

Színházi előadás után még fél órát az öltözőasztal előtt tölt el az arszlánnő, azután pedig estélyre siet, hol éjfélig whist, herbaié

és csevegés közt tölti el az időit, s éjfél után dagadd selyem párnáiba merül, buzgó fohászszál adva hálát jóságos terem tőjének, hogy e napot is olly kellemesen s hasznosan engedé eltöltenie. Jó éjszakát neki !

Lépjünk néhany fokkal alább, s ismerkedjünk meg a középosztály reményteljes arszlánnőinek egyikével. Minthogy ez már jóval alábbvalda fönebbinél, tehát természetes, hogy férjeről és gyermekeiről is fogunk mellesleg néhány szót ejteni.

Szobájába reggeli nyolc órakor lépünk, az arszlánnő öltözködik, férje pedig fejére illeszti a kalapot, és menni készük

,Hová jő kedves férjem ?’

„Milly kérdés ! A boltba.”

,Honn fogsz ebédelni?’

„Még nem tudom.”

,De csak fogjuk egymást látni ?’

„Talán este a színházban,”

,Mellyíkben?’„Milly kérdési

,Ah, értem; ma lép föl először a giraffe és a kél struc.’

„Jó mulatóst, édesem.

,Hasonloképen, kedvesem

Boldog házasok ! A férj távozik, s először a hajfodrászhoz siet, fejét rendbe szedetni, onnan pedig kávézni megy az angol királynéhoz: mert hiában, sokkal jobb zamatja van a kávénak a kávéházban, mint otthon, s azután szükséges is, hogy a kereskedő gyakran forduljon meg az emberek közt, hiszen boltsegédei az alatt majd gazdálkodni fognak.

Férje távozása után öltözködését gyorsan befejezi a másodrangu arszlánnő, és kiált :

,Lízi !

A cseléd belép.

,Lízi !

„Tessék parancsolni.”

,Az ur nem fog itthon ebédelni.

„Értem, nagyságos asszonyom.

,Es alkalmasint én sem.

„Jól van, nagyságos asszonyom”

,Ennél fogva ma nem kell főzni”

„Hát a kis urfi és kisasszonyka mit fog enni í

,A. dajka elmehet velők keresztapjokhoz, ott szívesen látják”

„Vacsorát készítsek

,.Nem szükséges.”

Ez alatt az arszlánnő felkészült, kék kalapfátyolát tágra kőté, hogy jól hosszan rőpüljőn utána, és elébe tolakodó gyermekeit kikerülvén, hogy valamikép meg ne zavarják ruhájának pompás redőzetét ,kimért lépésekkel az utcára siete, és egyenesen a német színház felé tartott.

Valóban, meg kell vallanunk, csinos menyecske, szinte kár értté, hogy ő is az arszláncsordába állott. Milly kecsesen hordozza fejét, mintha fényes nappal is csillagvizsgálatot akarna tartani, s e mellett mégis milly ügyesen tudja szemügyre venni mind azokat, kik mellette elballagnak. S milly negédes büszkemagatartása van; bizony szinte csodálják az emberek, hogy paszomántos cseléd nem kő veti oyomdokit.

Most a német színház hátulsó részéhez érkezik,hol a társasági kocsik szoktak állani, mellyek egy tizesért a császárfürdőbe viszik az embert.

Szerencsétlenségre e pillanatban egy illy kocsi sincs jelen , a mi elég gyakran szokott megtörténni, midőn épen sokan várakoznak. Ámde vannak ott székek és padok, a kávéház előtt pedig számos férfi ül az illatos reggeli mellett, s igy a várakozás egy életre való hölgynek sem eshetik nehezére.

Az arszlánnő tehát helyet foglal, s műismerő tekintettel szemlét tart a kávézók fölött, kik közöl egy üres tekintetű, de reményteljes sörényű uracs csakhamar elhagyja széket, szi-varéról a hamut leveri, barkóját végig simítja, s röviden üdvözölvén hölgyünket, ekkép szólal meg:

,Nagysád kocsira méltóztatik várni ?

„Jgen.“

,Régen méltóztatik már a fürdőt használni „Csak mulatságból megyek ki.“ Szerencsém lesz tehát nngysáddal kikocsiznom

„Orvendek”

,Megfoghattan , hogy olly sokáig késik a kocsi

„Nem mulasztok semmit”

,En sem, mert istennek hála, magaméból élek, s nőtlen lévén, kedvem szerint tölthetem el napjaimat

„Hogy önök férfiak olly nagyon bálványozzák a szabadságot !“

,Csupán azért, hogy minél több szép hölgy pillantatinak áldozhassuk azt föl

„Jól betanult hízelgés”

,Oh, nem, én a tanulástól mindig idegenkedtem; nálam minden csupa természet

„Az igen szép, csak hogy bajos elhinni” ,Nagysád tehát kétkedik szavaim őszinteségében ?

„Oh, épen nem, s különben is, illyesmire teljességgel nincs jogom.“

,Ah, itt jő a kocsi.

S a kocsi csakugyan megérkezett, a társaság kiszállott belőle, s az arszlánnő a legkényelmesb hátulsó ülést azonnal elfoglalá; az uracs pedig szemközt a legelső ülésen foglalt helyet, hogy valamint őt, úgy az egész összegyűlendő társaságot folyvást szemmel tarthassa, a mi nagy tapasztaltságot tanúsított részéről, mert mindig jó, ha az ember mindjárt előre nem köti le magát valaki mellé,minthogy utóbb érdekesb vendégek is érkezhetnek, kik az illy kitüntetésre érdemesebbek. Majd meglátjuk, nem csalatkozott é bölcs számításában az uracs !

Most két asszonyság érkezik, s a középülést nagy robajjal foglalja el ; mindketten igen szélesek, magosak, s a mellett olly udvariatlanok, hogy háttal fordultak az uracs felé, s az arszlánnővel azonnal beszédbe vegyültek

,Ma igen meleg lesz

„Már most is meleg van.

„,Hja, azért van most nyár.

,Fürdésre illy idő kell?

„En már is izzadok.

,„Én is. “

,Mire vár meg a kocsis ?

„Illy hőségben nem kellene a kocsit olly igen megrakni

,Nincs ezen embereknek józan itéletök „Oh, milly hőség!

,Talán még mennydörgés is lesz.

„Alkalmasint.

Ezen éles elmét tanúsító szóváltás alatt az uracs majd jobbra, majd balra mereszté szemeit és nyakát majd kificamítá, de az arszlánnőt meg sem pillánthatá,mert az előtte ülő két hustorony minden kilátást tökéletesen elzárt.

Most élénk szóváltás támadt a kocsi mellett , egy ur és asszonyság érkezett ugyanis, mintegy öt éves fiúcskával, kik igy okoskodtak a társasági kocsik fölügyelőjével :

,Uram, itt a huszas kettőnkért.

„Az urficska nem fog kimenni ?

,De igen

„Úgy tehát három tizest kerek.“

,Hogyan ?

„Igen, három tízest

,Hiszen ölemben fogom fiacskámat tartani

„Az mindegy

,De kérem, az nem mindegy „Színházban sem fizetek érette ,Elhiszem, de a társasági kocsi nem színház.

„Ez hallatlan !

,Nem tehetek róla

„Isten neki, fél tizest fizetek tehát

,Sajnálom, de nem lehet

„Uram, gondolja meg

,Nincs mit meggondolnom

„Am legyen tehát, itt a három tizes; de még egyszer mondom, hogy ez hallatlan s büntetést érdemlő zsarolás

E szók utána házaspár, szerelmük gyönge csemetéjével együtt, helyet foglal az uracs mellett, ennek nem csekély boszuságára.

,Apám, en öledben akarok ülni

„Maradj helyeden, megfizettem.”

,De én nem akarok?

„,Jer ölembe, kis fiam”

Es a gyöngéd anya ölébe vévé a fiút, az apa pedig pipára gyújtott, és nyugodt kedélyességgel eresztgeté a füstöt, mi az uracsot illy szókra fakasztá :

,Uram, én gyógyszerrel élek?

„Sajnálom uraságodat — — visznná áhide g közönösséggel az apa , és orrát hatalmas adag burnóttal látta el.

,A dohányfüst ártalmamra van

„Nagyon sajnálom, de nem tehetek róla”

,Kérem, szíveskedjék a dohányzással fölhagyni

„Azt nem tehettem, mert jogaink és tízeseink egyenlő becsnek.”

,A hölgyek sem szeretik a dohányfüstöt, ezek iránti tekintetből tehát —

„Tisztelet, böcsület a hölgyeknek, de —

én megfizettem tízesemet, és pipámat minden esetre kiszívom

,„Ej , férjecském, ülj az én helyemre, s bocsásd ki a füstöt az ablakon; én pedig majd ezen ur mellé ülök

Az apa hatalmasan füstölt, burnótolt, és a helycsere megtörtént. Most azonban uj zivatar támadt, mert a kocsi minden részéből illv kiáltások hangzottak :

,Kocsis, induljunk !

,Kire várunk még?

,Majd megöl a hőség

,Hol a kocsis?

,Milly szörnyű rendetlenség !

,Hallatlan !

,Meg kellene hírlapokban róni.

A kocsis a lovakat itatá, s igére, hogy tüstént indulni fog. Ekkor egy Öreg zsidó jött éltes életpárjával, s az arszlánnő mellett kényelmesen letelepedett. A szép hölgy számtalanszor szagold zsebkendőjét, de azért uj szomszédait csakugyan nem szagolható ki a kocsiból. Azöreg zsidó azonnal pipára gyújtott, neje pedig kosarára vigyázott, mellyet ölében tartott, mig a két kövér asszonyság folyvást torié homlokát, s mennyre földre esküvék, hogy a császár-fürdőig mulhatlanul legalább is kétszer tökéletesen el fognak olvadni.

Végre fölült a kocsis, a két sovány tátos hátra horgasztá fülét és nagy szomorúan előre kezdé roskadozó lábait rakni. Darab idomulva szerencsésen a hidra érkezett a lassan haladó kocsi, s az apa és öreg zsidó csak úgy lopva dohányozgattak, hogy az édes merengésbe mélyedéit őrök valamikép észre ne vegyék e merész kihágás. Az arszlánnő valósággal roszul kezdé magát érezni, de mégis tűrnie kelle a hajt. Az uracs pedig igen nagy szívszorongást volt kénytelen kiállani, mert a kis fiú igen nyugtalan vala, s szünet nélkül kézzel lábbal dolgozott, melly eleven működése halálos veszélylyel fenyegető az uracs liliomszín fehér nadrágát, melly olly tiszta volt, hogy becses tulajdonosa rendkívüli hóditásokra vélt segélyeáltal számolhatni. Meg akarván tehát minden balesettől menteni lényéneke kiegészítő részét, annyira a sarokba húzódott, hogy majd kifeszité a kocsi oldalát, mi miatt szürke kabatja meglehetősen Összeráncosodott.

Már szerencsésen áthaladtak, mintegy fél óra alatt a hídon, midőn a gyermek siránkozó hangon igy szóla :

,Anyám, ehetnem

„Majd a fürdőben, fiacskám

,De én most akarok enni.

„Várj békével.

,Nem akarok várni

„Nesze néhány szilva, te rósz fíu

A . fiú nagy elégültséggel raká sipkájába a szilvát, s két kézzel tömé szájába, mi közben édes megnyugvással szóla az anya :

,Igen jó fiú, csakhogy kissé makrancos, de nem akarom elevenségét elfojtani

Most nagyot zökkent a kocsi, mi a vizivárosi kövezeten olly mindennapi esemény, hogyszót sem érdemlene, ha ez úttal rendkívül gyászos következményt nem okozott volna.

A fiúcska ugyanis e nagy zökkenésre két fél szilvát ejte el, s utána kapván, mind a tíz ltjának szomorú nyomait az uracs fehér nadrágán hagyá.

,Jaj, szilvám!’

„Jaj, nadrágom!”

,„Jaj , fiam, elesel !”

E háromszoros fölkiáltást zavart hangok követék, mellyek egyike olly tökéletesen hasonlított a ludgágogáshoz, mint egyik csepp VÍZ a másikhoz.

Es ugyan mi okozá e nagy zajt?

A hatalmas zökkenésre a kissé elszenderült zsidónő elejté kosarát, mellyből egy hízott lúd egyenesen az egyik kövér asszonyság ölébe zuhant, sajátszeru rokonszenvből é,vagy mi okból, azt nem merjük meghatározni. A két kövér hölgy annyira elrémült, hogy azonnal hátra veték magokat, menekülni óhajtva aludnak csapkodó szárnyaitól, és egész siílyokkalaz uracsra és kis fiúra estiek, ki irtózatosan visítni kezde.

,Megfojtják gyermekemet’ — kiálta kétségbeesés szívrenditő hangján a gyöngéd anya.

„Ludam kiröpül — sikolta a zsidónő, és egész testével a két kövér hölgyre veté magát, de nagy buzgalmában ludját is annyira megnyomd, hogy a szegény ártatlan állat irtózatosan gágogni kezde.

Most még egy nagyot zökkent a kocsi, s az egész társaság úgy összebonyolódott, hogy valóban mesterség lett volna egyes tagjait egymástól hirtelen megkülönböztetni. Ez alatt pedig csak folyvást előre baktattak a lovak, mert a kocsis olly magosán ült, hogy a belől véghez menő irtózatos jelenetnek legkisebb neszét sem hallhatá.

A rendnek végre csakugyan bekövetkezett helyreállítását leginkább a kis fiúnak lehete köszönni, ki kézzel, lábbal s fogaival olly hathatósan dolgozott, hogy a két kövér aszszonyság sikoltva veté magát vissza székére, sezen mozdulat által a zsidó házaspár, lúd és arszlánnő is ismét visszajutottak előbbi helyzetekbe, és kevés pillanat múlva minden olly szép rendben volt ismét, mintha soha legkisebb baj semérte volna e válogatott társaságot; sőt úgy látszott, hogy e baleset még inkább nyájasb hangulatra birá egymás iránt a kocsizókat, mert még a zsidó házaspár bocsánatkéré-sét is nevetve hallgatók, a kis fiút pedig dicséretekkel halmozók, hogy olly ügyesen tudá a rendet helyreállítani. Egyedül az arszlánnő mutatott némi elégültlenséget, s nem mulasztó el néhány finom célzással tudatni a társasággal, hogy máskor mindig külön bérkocsin menend a császárfürdőbe, mivel ő nem szokta meg az efféle botrányos jeleneteket. E véleményben az uracs is osztozott, és kimondhatlanul sajnáltja, hogy lovait egy barátjának kölcsönzi, s most e miatt illy soha nem tapasztalt botrányos eseménybe kelle vegyülnie.

Miután ezen külön vélemények és nyilatkozatok kölcsönös elégültségre kicseréltettek,ismét a hőségre került a sor, s a beszélgetés már majd egészen elakadt, midőn a kocsi szerencsére megállapodott, s ismét uj élénkséget nyert a társalgás.

A kocsis ugyanis lebotorkált magos üléséből , s a kocsi ajtaját megnyitá, mellyen egy igen terjedelmes testű ur izzadva iparkodott a kocsi belsejébe jutni. Ezen szándéka azonban rendkívüli zajt okozott, mellyből csak kővetkező felkiáltások valának érthetők :

,Már tele van a kocsi.’

„Alig mozdulhatunk.”

,Megöl a hőség.’

„Kocsis, nincs több hely.”

,„De kérem, itt a két asszonyság mellett még van hely; minden ülésen három személynek kell elférni. Csak tessék.”

Es a terjedelmes testű ur fölvánszorgott a kocsiba, s a két kövér asszonyság közé hagyd halandó részeit zuhanni, renditő mély hangon e szókat mondva :

Bocsánat, de hiszen majd helyre ráz bennünket a kocsi

E biztató nyilatkozat után nagyszerű füstfelhőket bocsátaöblős pipájából, azután pedig a kocsi ablakait behuzá, mondván :

,Engedelmet kerek, nagyon megizzadtam, s a levegő átkozottul húz ezen bárkában

A három férfi dohányföllegei csakhamar átláthatlan sötétségét okoztak a kocsiban, mi a társaságot elnémitá, s alkalmasint azon meggyőződésre hozta, hogy társasági kocsikban nem mindig szerfölött mulatságos az utazás, s hogy olcsó húsnak csakugyan híg szokott a leve lenni.

Végre megállott a kocsi, s az elsanyargatott társaság megszabadult keserveitől.

Az arszlánnő rendbe szedó Öltözetet, s nagyszerű lépesekkel azonnal a sétálók közé vegyült; oh, de a szerencsétlen uracs nem vegyülhetett megszeplősitett fehér nadrágában a társaság közé, hanem más kocsira ült;, s ismét visszatért Pestre. Egész napja meg volt rontvaa szerencsétlennek, pedig a boltoslegénynek minden hélen csak egy napja van! Őszinte sajnálkozásunk kövesse szomorú lépéseit. —

A társaság többi tagjaira ezúttal nem lesz gondunk , csupán az arszlánnö tetteit és mozgalmait tartozunk hiven elsorolni, mit ezennel pontosan teljesihink.

Az arszlánnö tehát mindenek előtt sétál, s szokott társaságával találkozván, holmi semmiségekről cseveg, vagya zenére hallgat:, a mennyiben tudniillik kedvet érez magában rósz zenére figyelmezm, melly arra látszik rendel-tetve lenni, hogy a vendégek jó kedvét lehetőségig megrontsa. Séta közben a kúthoz megy az arszlánnő, s megtöltni poharát a kénbűzű vizzel, épen nem azért, hogy igyék , hanem, hogy töbször ismételhesse, mikép e kiállhatlan zamatu vizet a világ minden kincséért sem birná meginni. Az illy megjegyzés igen egyszerűnek látszik ugyan, de azért mégis megböcsülhetlen becse van, mert száz meg száz igen kellemes ismeretség megkötésére szokott alkalmulszolgálni. A fürdő udvara mellett kert is van, melly nemeilyek állítása szerint arra rendeltetett, hogy abenne sétáló emberek, ha árnyékot keresnek, jobban ki legyenek a nap égető sugárainak tetetve; mi ellenben azt hiszszük, mikép e kert azért nyittatott meg, hogy a valódi nemes vendégek, kik tudniillik fizetni nem akarnak, mindig oda menekülhessenek, midőn a zenészek kéregető körjárást tartanak az udvaron. A többször ismételt kertben, melly, mellesleg legyen mondva, épen úgy érdemli meg e díszes elnevezésit, mint az alföldi mocsár az országutét, az arszlánnő is megfordul néhányszor; azonban alkalmasint nem azért, hogy a fizetést kikerülje, mert őt semmi tekintetben nem mondhatjuk fösvénynek; hanem csupán azért, hogy a kertben szabadabban lengethesse kék kalapfátyolát a Duna hullámairól átröppenő szellő.

És ugyan mért sétálgat annyit a császárfürdő udvarán és kertében a középosztályu arszlánnő?

Mert ezt a divat úgy hozza magával. Aránylag igen kevés e fürdőben azok száma, kik elvesztett egészsegöket iparkodnak helyreállítani ; ámde annál nagyobb azoké, kik jő egészségőket is örömest kockáztatják, csak hogy fényes öltözeteiket bámultathassák, s szeretetteljes gyöngéd megjegyzéseket tehessenek embertársaikról. A nehéz selyeinruhák suhogása egy kis vihar zúgásával is fölér, a kalapokról legalább is négy megye korteseit lehetne toliakkal ellátni, s a nyakláncok és karperecek becse hat középszerű csődületet szüntethetne meg. Hátha még a haszontalanul elfecsérlett idő becsét akarnék fölszámítani ! Ur isten, hiszen azzal Pesttől Debrecenig olly csatornát lehetne ásatni, hogy három gőzös is kényelmesen haladhatna el rajta egymás mellett.

Végre az egész társaság összegyűlt, mellyre az arszlánnő várakozott, s melly néhány arszlánnőn kivül szellemdús férfiakból állott, kik csupán azért nem találák föl a lőport, mivel az már jóval korábban más által találtatott föl.

Rövid tanácskozás után határzattá lett, hogy Margit szigeten igen kényelmesen s kellemesen túl lehet adni a napnak egy részén, s igy a társaság csolnakra ült, és átevezett.

Margit szigetén nyáron igen szép zöld a természet, s kell é ennél több arra, hogy az arszlánnő és társasága kellemesen mulasson? Sétálás és andalgás a fák alatt, ebéd a fák alatt, fülriasztó ének a fák alatt, zálogoséi játék a fák alatt, üres de annál érdekesb csevegés a fák alatt, szunyogcsipések a fák alatt, sületlen csirke a fák alatt, bőrig megázás a fák alattah, mind ez milly mennyei mulatságnak édes összegét foglalja magában! Alig veszi az ember észre, s látja, hogy már közéig az este, s az idő hazatérésre int.

De az arszlánnő még nem ürité ki egészen az örömpaharat, ő még a budai színkörbe siet, hol dohányfüstöt és fagyiakat nyel, a girafte látásában gyönyörködik, és elragadtatva ennyi élvezettől, örömittasan kiált föl, hogy csak egy Magyarország van a világon, s csak egyBudapest Magyarországban, mi ellen csakugyan nincs mit mondanunk, miután ezen két állítás igazságát kétségbe nem vonhatjuk. Az arszlánnő tehet igen jól mulatóit, s hogy is ne! hiszen a girafte es hős olly szilárd elszántságot mutattak, a strucok pedig olly vadak voltak, mintha valóságos túzokok lettek volna, s a színésznők kozol bizonyára egyik sem volt olly szép mint az arszlánnő, a mi már magában is olly megnyugtató körülmény, hogy mellette minden más hiányt vajmi könnyen feledhetni! Végre eleget nyelt az arszlánnő a pipafüstből, s ru-hája gallérán elég hamu gyűlt össze a háta mögött álló uracs szivaréról, testét pedig eléggé átjárta az esti csípős léghuzam, ennél fogva tehát elhagyhatja már társaságával a kertet, mellyben néhány lámpa pislog, csupán azért, hogy minden vendég élénkebbül érezhesse a sötétben botorkálás keserveit, mellyhez ezúttal még félelem is járul, mikép azt tüstént látni fogjuk.

A vendégek már indulóban vannak a kertajtaja felé,midőn a nagyobb számnak arcán rögtön iszonyú haloványságot vehetnénk észre, ha a sötétség miatt látnunk lehetne.

És ugyan mi okozá rögtön e rémülést ?

Oh, ennek oka épen olly hallatlan, mint égyszersmind borzasztó, s több nap óta remegteté már meg a krisztinavárosi lakosságot. Naplenyugvás után tudniillik, s igy most is, rémséges üvöltés kezd hangzani és egész éjen át csaknem szünet nélkül rémit. Némellyek üvöltésnek , mások horkolásnak, bömbölésnek, nehéz sóhajnak, éles sziszegésnek, s jó ég tudja, még minek nevezik e rémséges hangokat. Hogy honnan jőnek, azt senki nem merészlé elhatározni; némellyek a levegőből, mások a föld alól hivék azt származni, mig végre a leghoszszabb fülűek azon meglepő gondolatra jöttek, hogy a kerti vízcsatornából emelkednek a borzadályos hangok, és isten tudja, milly csodaállattól származnak. Ezen állitás csakhamar szájról szájra futott, s olly hitelt nyert, hogy a kert bérlőjét azonnal számosán az árok megmotozására szóliták föl. Ez eleinte vonakodék ugyan , de az irtózatos hangok mindig borzasz-tóbban zúgtak, s így méltán félhete, hogy éjen át még valami roppant szerencsétlenség fogja őt érhetni, őt, a boldog családapát, és kiinondhatlanul hasznos honpolgárt ! E gondo-lathoz még azon eszme is társult, hogy jobb lesz most, ennyi vendég jelenlétében, valamit megkísérteni a bömbölő csodaszörny ellen, mint, egyedül maradva, egész dühének tenni ki magát és megfoghatlan ragaszkodással szeretett édes övéit, az éjfél iszonyteljes pillanatában. E megfontolás után tüstént hatályos készületeket tőn az ismeretlen rém üldözésére, és illetőleg kiirtására, mi által, mint erősen hivé, a legszebb polgári érdemkoronák egyikét fogja magának kiküzdeni.

Az arszlánnő már most a világ minden kincséért sem mozdult volna társaságával a kertből ; mert a hol valamit látni lehet;, onnan ugyan csákányos eső sem űzheti el a valódi arszlánnőt, ki különben is mindenkor és minden esetbenolly bátor, hogy saját árnyékától csakugyan nem ijed meg. Azon helyet választá tehát most is, honnan mindent legnagyobb kényelemmel láthatott. S most már egyedül csak azt óhajtjuk, hogy hiven és voltaképen Írhassuk le az egész irtózatos jelenést, melly rövid előkészületek után olly borzasztó ünnepélyességgel fejlett ki, és ment véghez, hogy emléke bizonyosan még századok múlva is élni fog a két ikerváros haladási krónikáiban.

Fegyvereket természetesen a színkör raktárából kelle kölcsönözni, hol elég fáklyadarab és szurokkoszoru is találtatott a leendő csatatér illő kivilágitására.

Mindenek előtt a fölött folyt a vita, hogy a csatorna, vagy tulajdonkép árok felső, vagy alsó részén kell é a kutatást megkezdeni. Némellyek azt hivék, hogy valóbbsziníi, mikép a hegyek közöl jött le valamelly rémséges állat, az utolsó nagy eső alkalmával s most a leapadt árokban megakadt, minél fogva fölülről kell a kutatást kezdeni. E véleményt valamennyi

felen volt fiatal ember pártola, egyhangúlag állitván, hogy csak fölülről jöhet a baj. Az öregek azonban aggályos fejcsóválással jegyzék meg, mikép a baj mégis alkalmasint inkább alulról jő, mert a csatorna a Dunába szakad, s igy igen könnyen megtörténhetett, hogy a gőzhahajók után az aldunai vidékről, vagy épen a fekete tengerből, valami éjszaki óriás vagy szörnyeteg úszott föl, melly a rácvároshoz kö-zelítvén, ezen árokba tévedett, ott megszorult, s most olly rémitően nyöszörög, mint a nilusi krokodilus, midőn az embereket martalékul magához törekszik csábítani. Az öregebbek ezen értelmezése kissé meghökkentő ugyan a tömeget, de a fiatalabbak mégis csaknem győztek már, midőn egy középkorú barna férfi, középutat ajánlott, mondván, hogy fölülről is származhatik ugyan a baj, de talán alulról is, és igy nem ártana a fegyveres csapatot két részre osztani, s az egyik a kertnek felső, a másik pedig alsó részén kezdené a csatornát vizsgálni , mcllynek közepén mind a két rész találkozni fogna egymással. Ezen indítvány tehát egy-hangúlag elfogadtatott, s mind a két csoporthoz egy trombitás adaték, ki tehetsége szerint fogná azt fújni, azon esetre, ha az egyik rész tusába bocsátkoznék a rémalakkal, midőn azután a másik rész azonnaFsegítségére rohanna. Ez által egyszersmind azon fontos eredmény éretendvén el, hogy a szörny sem a hegyekbe, sem a Dunába nem menekülhetne, hanem az egyik vagy másik fegyveres csapatnak mulhatlanul áldozatul esnék.

Ezen nagyszerű elhatározás után azonban tetemes bökkenője volt még a harcias vállolatnak, az tudniillik, hogy ki legyen a két csapat vezére. A bérlő szerénysége egyáltalában nem engedé, hogy illy fényes szerepet vállaljon, mert meg kell jegyzenünk, hogy nemcsak cselédei ragadtak fegyvert, hanem számos önkénytes is, kik mint műkedvelők kívántak részesülni e dicsőségteljes táborozásban, melly mellett Buda várának hajdani visszafoglaltatása csak gyermekjáték gyanánt tűnik elő, —

De tekintsünk immár a félelmes táborra. Jaj neked szörny, bizonyosan veszve vagy! A főpincér Berlichingen lovag súlyos dárdáját tartja tányérkoptató kezeiben, s olly hősies állásba helyezkedik, hogy azon magas karénekesnő , kinek halványsága még a holdéval is vetélkedik, ott azon poros lombozatu fa alatt, bizonyosan feledni fogja, hallatlan büszkeségét ; egy nagy elszántságu szabólegény két puskát tart kezeiben, s vitézi lelkesülésében azt sem veszi észre, hogy egyiknek sincs sárkánya; egy borbély Jaromir kardját villogtatja , s mennyre földre esküszik, hogy megborotválja vele az óriás szörnyet; egy merész tekintetű színésznő Saluzzoi Corona paizsát ás vadászdárdáját ragadáineg,s az elsők közt foglal helyet a csatarendben; a bérlő maga olly sokáig válogatott a fegyverek közt, hogy utoljára csak Abaellino félelmes tőre maradt meg számára; a többiek jobbadán alabárdokkal és rozsdás szekercékkel valának fegyverkezve; ámde az nem baj, mert ezekkel is csodákat lehet eszközleni, ha meggondoljuk, hogy haj dan egyetlen szamárnak állcsontjával is ezer filiszteust lehete agyonkókányozni. A szurokkoszorúk és szövétnekek haragosan lobogó lángja borzasztó fényt árasztott e harcias tömegre; mellyben mindazáltal a vezérválasztás még folyvást roppant akadályokra és kimondhatlan ellenveté-sekre talált. Végre azonban két lelkes miskolci csizmadialegény önkényt fölajánld magát a haza fővárosának javáért ezen vészteljes hivatalra, mit az egész sereg harsogó éljenzéssel fogadott, melly közé rémesen vegyült az ismeretlen szörnynek vérfagylaló sziszegése. Most a színkör lomtára még egyszer megmotoztaték, s Thoringer Gáspár és Löwenherz Rikárd bajnokok kemény papirosból készült réz páncélai előhozatván, a két vezér legnagyobb ünnepélylyel középkori lovaggá alakíttatott , hogy a szörny romboló erejének kevésbbé legyenek kitétetve. Ezeknek illyképen megtörténése után a két csapat egymástól elvált, s az egyik föl, a másik pedig le felé indult. Ekkor a kert te-temesül megürült, s csak a legelszántabb nézők nem tágítottak, kik közt a legkitűnőbb helyet természetesen az arszlánnő foglalá el, mert ő, s hozzá hasonló erdemű társasága, vagy nem ismerő a feleimet, vagy példás szerőnységgel hivő, hogy nem nagy kár lesz értté, ha valami baj találná is érni.

Kevés pillanat mnlva mind a két harcias csapat helyen volt, s a motozást nagyon óvatos vizsgálattal megkezdő, mi nem igen sok nehézséggel járt, minthogy a viz melysége, egy pár helyet kivevőn, alig emelkedők mintegy fel lábnyira. Most — lelekzetünk elakad — a felső részén a trombita megharsant, mert a motozó dárda valami puhába akadt. Ugyan e percben az alsó csapat trombitája is irtózatosan recsegett , mert ott keménybe akadt a dárda.

Szörnyűség ! tehát kőt remalak van a csatornában?

Tüstént meglátjuk.

Ki képzelheti magának a hadsergek borzasztó helyzetet ! Egyik sem siethete a másiknak segítségére, s így igen természetes va!a, hogy mind a két csapat a kert ellenkező részébe futott, hol szerencsésen összetalálkoztak.

Ott a vezérek mindenek előtt megszámlálák embereiket, hogy ugyan nem veszett é el közölök valaki, mit könnyen vihettek véghez , mert a kettős trombitaszó mind kiriasztotta a nézőket a kertből, kivevénaz arszlánnőt, ki legmerészebb tagjaival társaságának még folyvást helytállóit. A vezérek nagy lelki megnyugtatására tehát csakhamar kisült, hogy még eddig egy halottat sem kell gyászolniok. Ezután arról folyt a vita, hogy most már mihez keljen tulajdonkép fogniok, minek elhatározása annál bajosb vala, mivel e pillanatban mindnyájan egyhangúlag álliták, hogy jelenleg két helyről hangzik a szivrenditő sziszegés, s igy könnyen megtörténhetett, hogy egy helyett két rémalakkal fog bajok meggyűlni, mi az egész elszánt vállolat nehézségét tetemes mértékben nagyobbitá. Végre abban őszpontosultak a szerteágazó vélemények, hogy előbb a puha, vagyis felső tárgyat kell legyőzni, minthogy azt könnyebben lehetend majd megsebesíteni, mint az alsó keményet, melly talán dacolni is fog majd a gyönge emberi fegyverekkel.

Az egyesült haderő tehát az árok felső részére vonult, azon ünnepélyes csönddel, mellyet az illy életbe vágó merények mulhatlanul megkívánnak. Rövid kémlés után csakugyan dárda hegyére került a fönebb említett puha valami, és szerencsésen partra emeltetett. Es, csodálatos ! az bizony csak egy — rűtul megviselt gömbölyű férfikalap volt, melylyet alkalmasint vihar sodrott mostani iszapos szekrényébe. A harcosak szívdobogással tekintének egymásra, s minden további tanácskozás nélkül, buzgón folytaták a motozást lefelé. E szerint tehát az alsó kerítés közelében a kemény valamit is meglelék. Es ugyan mi volt az? Valamelly korán elszenderült lónak, vagy talán még valóbbszinüleg —szamárnak feje, mellyhez az előbb lelt kalap olly csodásán illett , mintha mind a kettő ugyanazon testnek lettek volna egykoron tulajdonai. E szerint már most világos vala, hogy a rémalak nincs a kertben, ámbár sziszegése még folyvást elég irtózatosan hangzott. A derék vállalkozók tehát édes megnyugvással csöndesen eloszlottak, jutalmat lelvén szörnyű fáradozásukért azon büszke és jótékony öntudatban, hogy honpolgári kötelességöket hiven teljesiték ; eloszlásuk előtt azonban ünnepélyesen fogadák egymás közt, hogy e rendkívüli kalandot örökre a legmélyebb titok sötét fátyola alá fogják takarni. Ennélfogva nagyon kevesen tudják ezt voltaképen Budapesten, s az egész eseményről csak egyes henye hirek szárnyaltak szerte , egymással annyira ellenkezők , hogy sokan az egész hadjárást csak üres mesének tartják; mi azonban egyenesen az arszlánnő hű előadása szerint raktuk szavainkat, s igy teljes biztossággal véljük reménylhetni, hogy igazságuk ellen senki nem merészlend kételkedő szózatot emelni.

A hadjárás után az arszlánnő s meglehetősen leolvadt társasága estelizni akart a kertben, de miután csak egy darabka kérges fekete bőrt kaphattak,melly elég szerénytelen volt magát sódarnak neveztetni, azt határozók , hogy étvágyukat majd csak Pesten fogják kielégiteni, hol jó pénzért úgy szólván meg madártejet is kaphatni. De ugyan honnan van az, hogy azon kertben még pénzért sem kaphattak eledelt? Oh, az igen természetes; hiszen a hol a girafle és túzokféle koppasztott strucmadár a szellemi étvágyat gyökeresen kielégíti, ott nem lehet arra alapos szükség, hogy még anyagi táplálékról is gondoskodjanak ! —

Ki akarván a főutcán emelkedő nagy porfelhőket kerülni, a kertek közt siete Pest felé kis társaságával az arszlánnő; de alig haladtak a márványlépcsőtől jobbra mintegy száz lépésnyit, s már meg kelle állapodniuk, mert az eloltok lenyúló sikátoron tömérdek népség hullámzott föl a hegyoldalra, s tenger gyanántterjedezett el rajta , osszeösszebűva, mint a juhok, midőn fejeiket a napnak égető sugarai ellen biztosítani iparkodnak. Mennyire a teljes hold rezgő fényé látni engedd, közel s távol minden arcon félelem s iszony jelei valának kifejezve, és csak ittott lehete néhány jókedvvűleg mosolygo arcot észrevenni, mellyek bizonyosan pesti emberek tulajdonai voltak,kik annyira mentek már a bölcsészeiben, hogy még a boszorkányoktól sem akarnak többé rettegni. És ugyan mi okozhatá e lázas ingerültséget Buda azon városrészében, hol a jámbor lakosok esti nyolc órakor már rendesen legszebb jogukat gyakorolják, a jótékony álom karjai közt pihenve.

Mi más, mint azon ismeretlen csodaszörny, melly ellen a mulatókertben kevés pillanat előtt olly emlékezetes táborozás ment véghez. Ügy van, a szószegés borzasztóan hangzott itt a hegyoldalon, s valamelly bástyaüregből Játszók jőni. Valóban, már szinte nem tudjuk, mi kelljen e rendkívüli eseményről gondolnunk ? Előbb a kertből véltük ezen borzasztó hangokat származni, s most világosan tapasz-taljuk, hogy az ismeretlen rém e pillanatban mindenesetre valamelly bástyaüregben tartózkodik. Tehát megváltoztatá azóta helyét, vagy egyszerre két helyen van jelen, vagy csak viszhangját hallottuk a kertben ? Okosodjék ki ebből bár ki, de mi ugyan nem tudjuk megmagyarázni e rendkívüli tüneményt ; azért tehát állapodjunk meg az arszlánnő közelében, itt a kerítés mellett, s figyeljünk, hogy mit Ítél a nép ezen irtózatos jelenetről, mert hiszen a nép szava isten szava, s igy bizonyosan csalhatlan igazságot fogunk hallani.

,Már, komám uram, — igy szól egy virágos arcú kefekötő, ki a tavaliból alkalmasint jól felhörpintett, — én csak megmaradok előbbi véleményemnél, ez bizonyosan sárkány, vagyis úgynevezett Lindwurm, mellyet az üstökös csillag fölhúzott magához az indiai vizekből’

„De hát hogyan tévedhetett ide kérdéegy böcsületes nyárspolgár, ki szőllőmivelésből élt.

,Hát bizony, én azt nem tudom, de alkalmasint a nagy szelek sodrottak le a levegőből , s most valamelly elhagyatott bástyaüregben megakadt

„Mégis csak csodálatosak a természet titkári, komám uram !“

,Es néha borzasztok is !

„így bűntettetik meg a hitetlenség, mit főlvílágosultságnak neveznek !“

,Igy bizony !

„,De én azt hiszem, hogy ez inkább gonosz léleik, — jegyzé meg hangosan egy öreg asszony, ki apró viaszgyertyákat szokott árulni a templom előtt,. — valami kemény szivü uzsorásnak lelke, ki nem bir nyugalomra találni sirjában.c“

,Az is meglehet.’

„Meg bizony

„,Oh , mi lesz ennek vége ! “

„Rósz bortermés.

,Vagy döghaial

,„Vagy háború

,En leginkább csak attól felek, hogy, ha sárkány ezen ismeretlen rém, úgy megrázhatja a várhegyet, hogy nagy földindulás lehet belőle, és mindnyájan elveszünk

„Szent isten, én holnap hajnalban kiköltözöm a szőlőbe !“

,„ Jaj, hát én hova legyek

„Jőjjön velem, szomszédasszony”

,Koma, én is kimegyek

„„Eh, ugyan ne rémitsék magokat, — szól most egy fiatal ember, kinek külseje igen piszkos és rongyos vala ugyan, de egész magaviseleté mégis rendkívüli hányavetiséget tanúsított, — mondom, hogy ez nem sárkány, nem kigyó, nem Lindwurm és nem is kisértet““

,Hát ugyan micsoda ?

„„Csekélység.""

„Ho hó !

,„Nem fél az ur, hogy elkárhozik, ha illy hitetlenül beszél?

„„Nem ám; hallják csak fölvilágositásomat. Midőn a levegő ollyan helyre szorul, a hol nincs levegő, vagy a hol már igen sok levegő van, akkor előre hátra mozog, és ezen mozgás efféle sziszegést okoz. Ez az egész, s ha illő készületekkel bírnék, tüstént experimentum által is bebizonyíthatnám szavaim igazságát”

,Már ugyan , mikép lehetne ez igaz, hiszen mindenütt van levegő

„Van ám

,„Es mikép tudna a levegő sziszegni? „„Hát a szél nem süvölt

Igen, de az szél

„Nem pedig levegő

„„De mondom, hogy én szavaimat experimentummal is bebizonyíthatnám

,Hogy mi az az experimentum, azt én nem tudom ugyan, de azt erősen hiszem, hogy itt most nem levegő, hanem sárkány sziszeg.

„Vagy Lindwurm.“

„,Vagy kisérteté”

„„De kérem, még egyszer ismétlem, hogy én kész vagyok experimentum által—““

, Jaj nekem !

„Szentséges mennyországé

„,Seregeknek ura!UÍ

Ezen fájdalmas felkiáltások után a kefekötő , kapás és öreg asszony összerogytak, s isten ótalmába ajánlák szegény Ielköket.

És ugyan mért ? Talán nyakon ragadá őket az ismeretlen rémalak?

Nem, hanem iszonyú dörrenést hallottak, mit százszorosán hangoztattak vissza a bércek.

Talán a Lindwurm fészkelődött, s megrázván Budavár alapját, irtózatos földrengést okozott ?

Nem.

De ugyan mi történt tehát?

A hatóság néhány ügyes vadászt állított lesbe a közel kertekben, s ezek egyike kilövé puskáját.

Talán csak rémiteni akará a népet a pus kalövés zajával?

Nem, hanem a bástyaüregek egyik ablakából az irtózatos rémalak kiröpült, s a vakmerő vadász — szerencsésen lelőtte.

S mi volt tulajdonkép azon borzasztó szörnyeteg ?

Sem sárkány, sem Lindwurm, sem kisértet , hanem — ártatlan bagoly, mellynek rémletes sziszegése négy napon s négy éjen át iszonyú rettegésben tartá a közel s távol lakosságot.

A sziszegés megszűnt, a bagoly kézről kézre adatott, s a kefekötő és kapás röstelték ugyan csalódásukat; de legalább vigasztalást leltek azon körülményben, hogy a magát olly igen bölcsnek tartó experimentumos ur is csakugyan nagyon elvetette a sulykot. Egyedül az öreg asszony csóválá fejét, s makacsul dünnyögé, hogy a gonosz lelkek már gyakran bag-lyokká változtak.

A mi pedig minket illet, mi igen szerencséseknek tartjuk magunkat, hogy az arszlánnő előadása szerint terjedelmesen es hiven közölhettük e páratlan csodatörténetet, mellyről a budapesti magyar es nemet hírlapok csak ainngy mellékesen emlékeztek meg, s melly bizonyosan saját korszakot fog alkotni a krisztinavárosi évkönyvekben.

A rémséges történetnek ezen mulatságos kifejlése után, vigan lépegető társaságával Pestre az arszlánnő, s rövid tanácskozás után a „Pipához“ cimzett vendéglőben rendkívül derült kedv vei estelizett. És hogy is ne ! olly szép zene volt ott, egy asszony hegedült, egy férfi hárfát pöngetett, két lyány pedig meglehetősen éles, de annál tisztátlanabb hangon énekelt, a sült csirke pedig kissé sületlen és elég drága volt, következéskép az estelivel mindenki rendkívül meg lehete elégülve.

Vannak ugyan némelly szőrszálhasogatók, kik azt állítják, hogy hölgyeknek nem illik illy nyilvános helyeken eztelízní, mivel azon úgynevezett énekes társaságok gyakran nem épen legtisztább tartalmú dalokat hangoztatnak, smindig találkoznak férfiak, kik hölgyek jelenlétében ugy szólván kettős érdemöknek tartják, olly beszédeket váltogatni egymás közit, melylyek a kissé kényesb füleket sértik. Mi azt hiszszük, hogy az ebből származó aggodalom túlzásból szánmaóilv, mert hallgassuk csak végig a színházban az úgynevezett német bohózatokat , mikből legalább is három játszatik el minden héten, és tapasztalni fogjuk, hogy azon botrány , mit azok okoznak , százszorosán haladja meg a csapszéki dalokat és beszélgetéseket. Midőn tehát olly színház látogatását a legműveltebb hölgyek is dicsőségüknek tartják, s e miatt senki által nem rovatnak meg, nem birjuk átlátni, hogy mért ne lehetne a csapszékben is minden botrány nélkül megjelenniük, főkép most, midőn bizonyos ünnepélyes helyeken is kitűnő hely engedtetik nekik, hol megjelenniük dicsőség, s hol gyakran bizony nem igen épületes dolgokat hallanak.

Estelizés után végre szállására tér az arszlánnő, társaságától a kapu előtt elbucsuzik, s szobájába lep, bol cselédéhez mintegy illy kérdéseket intéz :

,Nem keresett engem senkid

„Nem

,Itthon volt már férjem d

„Nem.“

,Mehetsz ; én még olvasni fogok

„Kérem alázatosan, az urficska nagyon köhög.“

,Be kell jól takarni; mehetsz

„A. kisasszonykának pedig forrósága van.u

,Bizonyosan sokat evett; menj, ne alkalmatlankodjál

A cseléd távozik, és meg nem foghatja, mikép lehet az anya illy érzéketlen tulajdon gyermekei iránt. Bohó cseléd, ugyan hová gondolsz! Mikép lehetne az arszlánnő egyszers-mind anya ? Ugyan gondol é azzal a fa, ha ágáról a gyümölcs leesik. Köszönjük azoknak , kik az úgynevezett arszlánkodást divatba kezdék hozni, ha végre fényes nappal is gyértyával kényszerülendünk anyát keresni azok közt, kiket a hivalkodó arszlánszellem megragadott, s a családi boldogság élvezésére és megadására alkalmatlanná tett ! Köszönjük azoknak, kik hölgyeinkben csak üres mulatozás , pipere s egyéb anyagi balságok iránt törekszenek vonzalmat ébreszteni, s e csiklandoztad örömek és élvek terjedése által keblökben minden nemesb irányt elfojtanak ! —

Az arszlánnő éjfélig olvas, természetesen külföldi regényt:, mellyben ragyogó színekkel és tündöklő szóözönnel az mutattatik meg, hogy az asszony többnyire vaskaru önkény szomorú áldozata; hogy vannak körülmények , vannak helyzetek, mikben a gyönge nőt nem vádolhatni, ha megbotlik ; hogy a férjek többnyire nem értik meg nőik szivhangjait, hogy házuk első cselédévé s gyermekeik dajkájává aljasitják le a nőt, ki szintolly szabad , s szintolly jogokkal van fölruháztatva , valamint a férti. így okoskodik az arszlániró, s illy irományokat nyel el mohon az arszlánnő,kit csak isten hatalmas karja óhat meg attól, hogy végre is mint arszlánnő, valódi állatiságra ne fajuljon, legszentebb kötelességeinek elleneben. — Arszlánok , öltsétek le magatokról az állatbőrt, hagyjatok föl a kártékony majmomaniával, es iparkodjatok ismét emberekké változni.

Éjfélkor hazatér a férj, néhány szóval üdvözli a nőt:, s mogorván lefekszik. Az arszlánnő csak egy óra múlva követi őt. Es ugyan mért olly kedvetlen a férj ? Játékban vesztett, s hatalmas léptekkel látja már közelitni a csődnek szörnyeit. Es minek kell ezt tulajdonitnia? Annak, hogy hitvese arszlánnő, megjegyezzétek meg, hölgyeink, hogy háziatlanságtok által előbbutóbb a legjobb férjet is korhely naplopóvá változtatjátok, minek díját utóbb csakugyan nektek kell megfizetnetek.

Most pedig emeljük föl harmadik képünkről is a leplet, s mutassuk meg, hogy azarszlánkodás már az alsó osztálynál is lábra kezdkapni. Es ezen épen nem szabad csodálkoznunk, mert, például, eleinte csak főbbrangu hölgyek viseltek selyemruhát, utóbb a szatócsod, s végre a karján kosarat cipelő szolgáló; eleinte csak nagyurak jutottak csőd alá, utóbb kocsmárosok, s végre szabólegények is ; mi csoda tehát, hogy a majmomania által született arszlánság is, a fényes körökből először a polgárházakba kezde terjedezni, onnan pedig végre a városhajdu, vagyis drabant parányi szobájában is megfészkelé magái:, s jobb helyet valóban nem is igen választhatott volna ; mert a férj többnyire távol van, s igy az asszony egészen szabadon működhetik. Es mikép lett e tiszteletre méltó drabantnőből arszlánnő? O szobalyány volt valamelly előbbkelő háznál, s mivel ezek köznyelven szobacicáknak neveztetnek , tehát igen természetes, hogy bizonyos arszlánok nagyon vonzódnak hozzájok, minthogy az oroszlán is a macskafajhoz tartozik ; a melly szobalyány pedig arszlánnal ismerkedik meg, az utóbb igen örömest nejévé lesz bármelly drabantnakis, — csak vegye. — Tekintsünk tehát a drabant-arszlánnő szerény hajlékába, mellyet a külvárosok egyik szükebb utcájának rozzantabb külsejű házában kell fölkeresnünk, mert a drabant fizetése csekély, de arszlánnő neje azért nem mondhat le hajdani szobalyányi díszes öltözésről, s inkább kész mindenben szükséget szenvedni, mint halandó részeinek fölcifrázásáról lemondani. Pillantsunk a szobába. Két ágyat látunk benne, két bölcsőt, egy rozzant asztalt, két szalmaszéket IS öt ládát ; mindegyik ágyban három némbert, az összetett ládákon kettőt, s a földön hármat, és mindegyik bölcsőben két kis gyermeket, az asztalon egy nagy tarka macskát, alatta pedig egy kis tarka kutyát. A macska dudál, a kutya ásit, a némberek horkolnak, a gyermekek pedig görcsösen szopogatják összeaszott szájacskáikkal a piszkos rongyba kötött vizes kenyérbéél, és örömest sikoltanának, ha erőtlenségük és a nagy dugasz ezen műtételt megengednék. A drahant magéi, mint látjuk, nincs honn, hihetőleg éji őrködésre volt kirendelve. — Most mozogni kezd az arszlánnő az egyik ágyban, és parancsoló hangon szól :

,Hej, lyányok, hetet ütött már az óra, keljenek föl; ma vasárnap van, majd üres is lesz már a piac, mire összekászolódunk

E szózatot minden zugban ásitás köveit, s néhány ismételt biztatás után, azok, kik a földön feküsznek, lerázzák magokról a szalmát, mellyel takaróztak vala, s bozontos fejtőket fölemelik, s álmosan meresztgetik szemeiket az ablakra, mellyen nyájas mosolylyal kandikálnak be a napsugárak. Ezután nyújtóznak, az ásitást ismétlik, és álmaikat kezdik elmondani, mire az ágyban és ládákon fekvők is fölegyenesednek , és nagy figyelemmel fülelnek ; utóbb pedig szinte elmondogatják álmaikat, mellyek olly csodálatosan megegyeznek egymással a magyarázata nézve, hogy mindnyájan igen sok jót és Örvendetest vélnek a mai naptól reménylhetni. —

Ezen rövid jelenet után a földön fekvőkfölkelnek, szalmájokat szépen összeszedik, s a két ágy alá dugdossák, hogy láb alatt ne legyen, es este ismét szolgálatot tegyen. Hely támadván ez által, a többi is fölkel, s az ágyak befödetnek ; azután, egyet kivéve, mindnyájan a ládákra állnak, s ezen egy gyorsan kisöpri a parányi szobáit, minek bevégzése után öltözködéshez fog az egész csoport, s ha titkaikat elárulni akarnék, sokat mondhatnánk, miből kiviláglanék , hogy még az illy szegénysorsu némberek is használják a szépités segédeszközeit , és koplalással is megtakaritnakegy pár huszaskát, hogy segítsenek némileg ott, hol a természet kissé mostohának mutatkozott.

A helyeit azonban, hogy titkaikat napfényre deritenok, mondjuk el inkább, hogy kik tulajdonkép e csodálatos háztartás tagjai.

Az arszlánnő , mint már tudjuk, nem szeret dolgozni, s e tekintetben a drabant-arszlánnő sem képez kivételt. Szolgálata idejében sok cseléddel ismerkedék meg, ezeknek tehát , s ezek ismerőseinek, midőn szolgálatból kimaradnak, szállást ad parányi szobájában, meg pedig rendkívül csekély díjért ; ezek azután különös hálából minden apró házi dolgait teljesítik helyette; ismételjük : hálából, mert illy szolgálaton kívül levő cselédeket mások, tetemes büntetés terhe alatt, csak egy hétig tarthatnak magoknál, de a drabant-arszlánnő, mint hatósági hiteles személy, természetesen nem áll e törvény alatt, s igy nála hónapról hónapra is bátran tartózkodhatnak a bitang cselédek, sőt a mit szolgálatuk alatt véletlenül „találtak", azt ott legnagyobb bátorsággal tehetik le, s fordíthatják utóbb pénzzé, mert meg lehetnek előre is győződve, hogy a szál-lásadó arszlánnő pártfogása mellett minden kellemetlen kérdezősködéstől mentek fognak maradni. Ennél fogva tehát az arszlánnő nem dolgozik, s mégis olly szép mellékjovedelmecskének örvend , hogy szobalyányi öltözésmódját mindig föntarthatja, s még a kávétól sem kénytelen elszokni; sőt mi több: férje asztalára minden héten legalább háromszor Ízletes sültet adhat föl, vasárnap pedig lehető legnagyobb ünnepélylyel foglal helyet a színház kar-zatán. Ezenkül még más hasznokban is részesül, mikép azt rövid idő múlva látni fogjuk. —

Es a gyermekeké Mi ezeket illeti, igen természetes, hogy nem az arszlánnő tulajdonai, hanem „dajkaságbancc vannak nála. Társasági viszonyink egyik legmélyebb sebéről kell itt a köteléket kissé szellőztetnünk, mennyire célunk megengedi, mellynél fogva sem szerfölött keserűk, sem nagyon elbusitók nem óhajtunk lenni. Vannak esetek, s fájdalom,eléggé gya-koriak, mikben lelketlen csábítók az egyszerű falusi hajadont, ki szolgálatba jő Pestre, egyetlen kincsétől fosztják meg, mellyet a tudatlanság nem bir hatályosan ótalmazni a linóm műveltség ravasz fogásai ellen.E gaztettek szerencsétlen áldozatai, vagy a Dunába fojtják szégyenöket, vagy a szemérem isteni sugárát végkép kiirtják leikőkből, és olly undok pályára lépnek, mellynekmegnevezésével olvasóink füleit sérteni nem akarjuk. Illy boldogtalan anyák gyermekei ezek; ez anyák vagy szolgálatban állnak, vagy gondtalanul gázolnak előre a bűn fertőjében, s magoknál nem tarthatván gyermekeiket, nehány húszasért illy s ehhez hasonló házakba adják a szegény csecsemőket, hol elhanyagoltatás miatt néhány hét, vagy legfölebb kevés hónap alatt:, meghalnak. Sorsuk szomorú, de talán mégis jobb, mint lenni fogna, ha nevelés nélkül, gyom gyanánt fölnevekedvén, utóbb bitón, vagy pallos által kellene életőket végezniük! Forduljunk el ezen vérháboritó képtől, mellynek színezetét nagyon is gyöngén raktuk fők.

Mig ezeket elmondottuk, az alatt a kis szoba lakosai felöltöztek, s mondhatják, hogy kontyuktól egészen lábokig ugyancsak meglátszott rajtok a vasárnap.

,Ki akar regggelizni — kérdé nyájasan az arszlánnő, midőn kávéját az egyik némber behozá.

E csábitó kérdésre azonban csupán egy felelt igennee, ki csak pár nap előtt állott ki szolgálatából, s igy meg két garast is könynyen költhetett reggelijére. A többi azonban nemmel válaszolt, gondolván, hogy egy darab száraz fekete kenyér is lecsöndesitheti a gyomor alkalmatlan kiáltozását. Reggeli után ismét megszólalt az arszlánnő :

,Ki akar ebédelni

Erre négyen feleltek igennel, kiknek, hoszszas keresgélés után végre csakugyan sikerült az ezen élvezetre megkivántató nyolc rézgarast az asztalra tenni. A többi ellenben majd ismét csak a száraz kenyérhez fog folyamodni.

Csodálatos ! szolgálatban olly válogatók a cselédek az ételben, s most mégis készebbek kenyér mellett időzni, mint minél előbb uj szolgálatba állani?

Úgy van, az efféle arszlánnők magokhoz csalogatják a cselédeket, pénzecskéjüket lassanként magokévá teszik, végre pedig öltözeteik egy részét zálogban tartják , minden kölcsön adott forintért hónaponként csak két garast követelvén.

Es kiállják ezek az illy zsarolást ? Miért nem; legalább néhány hetet henyéléssel töknek el. S ki meri őket ezért gáncsolni, miután müveit ember is olly rendkivül sok van, ki a földi boldogságot csupán a henyélésben keresi !

Az arszlánnő elvégzi reggelizését, csészéjébe s a tejes csuporba vizet önt, mind a kettőt jól kiöblögeti, a csecsemők dugacsátbele mártogatja, ismét száj okba csömoszoli, és kegyes arckifejezéssel kérkedik szomszédai előtt, hogy ő kávéval hizlalja kis „Kosztosait.“ —

Mind ezek igy s nem máskép történvén meg, a csecsemők lepedővel borittatnak le? melly hajdan tiszta voll, hogy a legyek ne legyenek alkalmatlanságukra, s azzal az egész csapat eltávozik, a kis kutj ával együtt ; csupán a macska hagyatika jól bezárt szobában, mert, mert az semmikép nem jut az arszlánnő eszébe, hogy a macskák gyakran fojtották már meg a bölcsőben szendergő kis gyermekeket. De különben is ugyan mi kár érettök, hiszen az elég csekély tartáspénzt sem igen szokták az anyák pontosan fizetni, s szívókból örvendnek, ha ezen nyomasztó tehertől es gond alól fölszabadulnak; es ez igen természetes, mert hiszen ez nem gyilkosság, ez nem gyermeköl és, ezért senkit nem fényit meg a törvény ! Mégis csak jó ám az, ha van hely, vagy intézet, hol az illy elhagyatott gyermekeknek lélekismeretes gondjokat viselik; de hiában, nem lehet mindenről egyszerre gondoskodni, mert az agarak drágák, a lovak drágák, az édes kalandok pedig még drágábbak.

De ugyan hová mentek a kis szoba lakosai? Az arszlánnő piacra, s egyik lakosnéja bizalmasan viszi utána a kosarat; a többi pedig templomba, mészárszékbe, vagy szinte piacra, hol a szolgálatban levő cselédeket kiállásra buzditgatják, igéző színekkel föstve a szabad független élet örömeit, kéjeit.

Az ebéd olly nagyon hasonlít a reggelihez, hogy részletes leírásával nem akarjuk szives olvasóinkat fárasztani, s azért egyetlen ugrással azonnal a délutánra térünk, mert akkor veszik csak igazán kezdetöket ezen némberek örömei. —

Az asztalt tisztára törlik, a néhány darab cserépedény megmosását a kutya és macska tiszta nyelvére bizzák, öltözködnek, a szagos "olajat és vizeket nem kiméllk, sa nemzeti szinií kis napernyőket az ágyra teszik. Gondolják ta-lán némellyek, hogy hazafiságbol vásárolnak illy napernyőket e némberek? Oh, nem; csupán azért, mivel ezek mindenek közt legolcsóbbak. Es mért legolcsóbbak ? Mert e színekből legtöbb kelme készül jelenleg, minthogy a német lovagmüvész, cseh majomkomédiás, és moszka medvetáncoltató is nemzeti színekkel diszesíti már deszkabódéját, nemzetiségünk nem csekély előmenetelére, és szép magyar hazánk nem kis fölvirulására.—

A templomok tornyain hármat kong az időnek érc nyelve, s a kis szoba ajtaja megnyílik, s először is a legnagyobb pontossághoz szoktatott pattantyús közlegény jelenik meg, ezt nyomban követi a bakancsos dobos, és kevés pillanat múlva a kovács, lakatos, asztalos és szabólegények is belépnek, ünnepi öltözeteikben , mert tudnunk kell, hogy kiválólag ezek azok, kik legtöbb rokonszenvet táplálnak ér-zékeny kebleikben az illy némberek iránt. Most a szó teljes értelmében annyira tele volt a szoba , hogy mozdulni is alig lehetett. A nagy társaság tehát elindult, miután az arszlánnő vonakodása legyőzetett, s a négy csecsemő ismét a macska gondviselésére bízatott.

Es ugyan hová mennek? Hogy mulatni mennek, annyi bizonyos, de hová? erre már csakugyan nehéz a felelet. Azonban e föladat megoldását is megkísértjük. Van Pestnek egy külvárosa, mellynek még nincs neve, e külvárosban egy utca, vagyis tulajdonkép csak sikátor találtatik, mellynek szinte nincs még neve, s ezen utcza végén kert fekszik, melly IJdvvrdy-kertnek neveztetik, mellyben hat krajcár belépti díjért a paradicsom minden örömeit élvezik a mesterlegények, pattantyúsok és dobosok ; a némberek ellenben belépti dij nélkülrészesülnek e kéjekben, s csak örőinittas — mosolylyal fizetnek.

Ezen pesti paradicsomhoz két ut vezet ; az egyik nagyon hosszú és rendkívül poros, a másik ellenben valamicskével rővidebb, de irtózatosan szagos, mert büzhödt csatorna mellett, és káposztás földek közt vonul el. Tár-saságunk ezen utóbbi utat választó, mert alig várhatja már a mulatság özönét ; s különben is, a csatorna mellett szökdécselő patkányok kedélyes játéka igen elmés beszédekre szolgáltat tárgyat, sőt ijedelemre is, midőn azután szorosan a vezető kajához lehet simulni, a nélkül, hogy ezt valaki botrányosnak mondhatná.

Ah, harsog már a zene, s embereink gyorsítják lépteiket, mertszivökmajd kiugrik már keblökből. Végre belépnek a kisajtón, és egyenesen a deszkabódéba rohannak,hol a keringőt már javában járják. Társaságunk azonnal táncra kerekedik, csak az arszlánnő marad állva az ajtó mellett, mert neki nincs párja; ámde azért nem kell sokáig várakoznia, mert egy másik hozzá mindenben egészen hasonló arszlánnő, megszólítja őt, s ketten azonnal merész ugrásokkal a táncolok közé vegyülnek. Hogyan, két asszony ? Igen, és ugyan miért nem? íme, amott két termetes mészáros legény vágtat együtt előre, s csak olly jól mulat, mintha a legderekabb szakácsnéval táncolna ; sőt vannak férfiak és némberek, kik egyedül járják, s ezen kitűnő ügyességükért zajos tapsokban részesülnek. Selyemruha, lo-bogó fürtök , kopott kartonszoknya , lecsüngő szalagos haj, bárson topán, piros csizma, fekete frak, szenynyes ingúj, mindezek a legtarkább vegyületben láthatók egymás mellett, s végre az arszlánnőnek számtalan táncosa akad, mert annyira uralkodik e diszes körben a lovagiság dicső szelleme, hogy a hatalmas timárlegénytől egészen az összetöppedt szabóinasig , legnagyobb buzgalommal vetélkedtek mindnyájan, lovagi szerepet játszani az elhagyatott hölgyek mellett. Ezenkívül a lakosnéklovagjai is kötelességeiknek tárták, a háziaszszonyt tiszteletből megforgatni, s igy nagyon természetes, hogy az arszlánnő többet táncolt, mint bárki az egész nagyszámú gyülekezetben.

Most vége szakadt a keringőnek, s embereink lihegve törlik le homlokukat; de künn a zene még folyvást harsog, s ők mindnyájan oda rohannak, és ismét a táncolok sorába ve-gyülnek. Ez ám még a mulatságos látvány ! Egy ölnyi széles padozat van a kert közepén egy lábnyi magosságra a földből kiálló facölopökre szegezve, melly meglehetős nagyságú kört képez. Ezen egy ölnyi padozaton legalább őtven pár vágtat, és valóban nagy mesterség kívántatik arra, hogy ezen keskeny táncösvényről le ne zuhanjanak a gyepre; a mi egyébiránt igen gyakran szokott megtörténni, mi azután rendesen nagy hahotát és rendkívüli mulatságot okoz.

De a tagok kissé lankadni kezdnek, s társaságunk hosszú asztal mellett foglal helyet, és a lovagok mindent hozatnak, a mi jó ésdrága, meg a rántott csirkének sem szabad hiányzani. Az arszlánnő nagyon szabadkozik ugyan, hogy nem éhes , de udvariságból mégis derekasan használja fogait. Ez alatt a padozaton egy elmés czizmadialegény igen kellemesen mulattatja a kerti vedeet, mindenek előtt egy itcés üveget szőrit fogai köze, es táncolva nyeli le tartalmát, mi általános bámulást gerjeszt; azután kezeivel a padozatra ereszkedik, es ugatva táncolja körül az egész kort, melly rendkívüli műtétele által olly roppant lelkesülést gerjeszt, hogy egyhangúlag az est arszlánjává kiáltatik ki, min egy monori szolgáló annyira elérzékenyül, hogy szive bizonyosan örökre oda van.

E közben sötétedni kezd, és a lámpák megbújtatnak, sa mulatság növekedő zajjal folytattatok. De mit látunk, a pattantyús még fagyialtat is fizet; úgy van, valóságos fagylaltat ! Fagyiakat, melly olly hideg, mint a jég! A dobos és többi legények böcsületök legérzékenyebb részét érzik megtámadtatva, és —ők is fagylai tat fizetnek. Ez ám az élet ! — De hát ez ugyan mit jelent? Néhány ur, még pedig valóságos ur sétálgat a táncolok és csemegézők körül, hosszú tekintetekkel méregetve a némbereket. Ugyan mikép és mi okból vegyülhetnek illy társaság közé? Alkalmasint cselédet keresnek, mivel tudják, hogy ez a szolgálaton kivül álló cselédek vasárnapi gyülhelye. Lássuk csak.

Néhány mesterlegény gyanúsan esoportozni kezd és illy szavakat hallat :

,Nem vetted észre, hogy méregetik ezek az urak a lyányokat ?

„Különösen Rózsit és Katit kerülgetik.i ,„Meg Jucit. “

„Szeretném hátukat megpuhitani „Mit keresnek itt böcsíiletes emberek közt.“

„„Szólítsuk meg őket.

„Okosan mondod. — Mit akarnak itt az urak ?

„„Mi gondjok rá?uu

,Micsoda? Az urak nem táncolnak, nem esznek, nem isznak, hanem csak a lyányokat boszantják szemeikkel.’

„„Micsoda szemtelenség ez

„Szemtelenség? Ho hó, édes jó urak, már most azt mondom, hogy kotródjanak innen, mert különben —„

„„Micsoda ? Hej ! Nincs itt drabant ?” ,Drabant? Na, csak az kellene még. Most a mesterlegények mindinkább szükebb kort képeztek az urak körül, mindinkább összeszorultak, ökleiket nagy jelentőséggel rázák, fenyegető hangokat harsogtattak, s az urak végre, nem csekély meglepetésökre, csak azt vették észre, hogy fülig éviekéinek az utcai porban, s egész testükön bizonyos tompa zsibbadtság terjedett el, mit, ha homályos emlékezetük nem csalá meg őket, alkalmasint a felbőszült mesterlegények ökleinek kelle tulajdonitniok. Hogy ezek után nem igen lehete kedvök a kertbe visszatérni, az nagyon természetes. Mivel pedig ők illy rutul megjárták azártatlan célú cselédkereséssel, tehát alkalmasint meg fog a szives olvasó bocsátani, ha mi is csöndesen eltűnünk a kertből, nehogy igénytelen kandiságunk bennünket is illy veszélyes hínárba juttasson. E szerint tehát nem szólhatUnk az éj többi örömeiről, nem hallgathatjuk ki az érzékeny keblüek édes ömlengéseit a nem annyira illatos , mint poros lugasokban, mikben a kemény falócákat is illatos bársonpázsittá varázsolhatja a bűvös erejű lángképzelődés, és nem Örvendhetünk az egyszerű néposztály ártatlan édes örömei fölött.

Annyit mondhatunk csak tehát, hogy a legénység csupán akkor távozik e kertből, midőn már utolsó fillérének is szerencsésen nyakára hágott, mi őt koránsem busitja, mert hi-szen jövő vasárnapig ismét megtelik zsebe, s akkor azután ismét teljes erejéből örvendhet az élet édes gyönyöreinek. A történeti igazság kedvéért azonban meg kell még jegyzenünk, hogy sokan késő reggelig mulatnak ezen kertben, s akkor azután igen szomorú sorsra jutnak; mert akkor hatatmas hajducsapat jelenik meg, s városházba kisérik a dőzsöl őket Ott szigorú szemle tartatik fölöítők, s a mesterlegények , kik ellen kisül, hogy nincs állandó mahelyők, és a némberek, kik rég óta nem állanak szolgálatban, irgalom nélkül utasittatnak ki a városból, még pedig többnyire a kecskeméti utcán. És mi lesz ezen szerencsétlenekből? Fél óra múlva a kerepesi utcán ismét visszatérnek, és kedvök szerint folytatják vig életőket.

Hát az arszlánnő? Oh, ez tudja már az efféléket, s elég jókor hazatér védenceivel, s minden bántaloni nélkül folytatja vig és jövedelmes életét. Közte és a másik két arszlánnő közt tehát csupán azon egy lényeges különbség uralkodik, hogy amazok végre többnyire csődület alá jutnak, imez ellenben kis vagyonkát gyűjt magának; igaz,hogy nem a legegyenesb utón, s mások tetemes kárával ; de ez már többnyire rendes folyása a világnak, s azért hiában iparkodnánk ellene kikelni, bármilly hatbatns szónoklatra erőködnénk is fakadni. — Végszavainkat tehát csak ezekben öszpontositjuk: az ember maradjon minden helyzetben ember; ne iparkodjék magát arszlánkodás, vagyis nap-lopás által állattá aljasítani; teljesitse hiven osztályának kötelességeit; az örömeket pedig csak emberi módon élvezze, mennyire azt tud-niillik az erőnek uj munkásságra ébresztése kívánja, s ne használja azokat minden lelkién testi tehetségeinek eltompitására.

VADASKERTI ESTÉLY.

Egy jó családból származott szarka annyit csörgött és csevegett egy vadaskerti tölgyfa ágai közt az állatvilági mozgalmakról, és emberek elleni összeesküvésről, hogy a szelid kedélyű dámvadak és fácánok végre szinte meg-hökkentek, gondolkozókká lettek, és gyanúsan kezdék fejeiket összedugdosni, midőn magokat minden veszélyes tanútól vagy kémtől szabadoknak hivék. A szabadelmü szarka kimondhatlanul örvendett e kedvező változásnak, s annyit regélt a dicső egyenlőségről, hogy a vadaskerti állatok már szinte vágyó pillantásokat kezdőnek a közel erdőre irányozni ; ámde, a kert fala magos volt, s igy e vágyó pillan-tások nagyon keveset használtak, s más eszközökről kelle gondoskodni, s a szarka ezen eszköztcsakhamar ki is találta, igy szólván a dámvadakhoz, szarvasokhoz, s egyéb lakosaihoz a vadaskertnek :

,Tisztelt uraim és hölgyeim ! Örömmel tapasztalom, hogy önök is megérték a század hatalmas szellemének szózatát, s fönséges intéseire fölmelegűitek. En mindenütt megfordulok, s azért eleven hírlapnak tekinthetnek önök engem, melly a század magvait mindenütt elhinti , hol jól trágyázott földet, az az fogékony keblet talál annak befogadására, s melly szóözönével a szellemi esőt képezi, a dicső magnak kicsiráztatására és növesztésére. A fejedelmi sas üldöz ugyan ezen korszerű izgatásomért, de én ezt legnagyobb örömmel tűröm el, mert édes a szenvedés fajunkért, melly minden titkos és utóbb köztudomásra juttatott sóhajtásunkat ezerszeres hangos éljenkiáltással jutalmazza. (Eljen ! Eljen ! A szarka elérzékenyülten törli szemeit lebocsátott szárnyához.) Ezen bevezető vezérhang után legyen szabad tüstént tárgyhoz szólanom. (Halljuk !) Önök, tisztelt fajtársaim, ezen szép kertben semmi hiányt nem szenvednek, önök legnagyobb szükség idején is meglelik eledelüket a szokott helyen ; ámde nem érzenek é önök szivmetsző fájdalmat, ha meggondolják, hogy azon időben fajtársaik s egyéb állatrokonaik, mellyek előtt nem nyíltak inég meg ezen szép kert sáncai, Ínséget és legnagyobb szükséget szenvednek, ámbár ők is csak olly állatok mint önök? (Ügy van ! Helyes !) Arról kell tehát gondoskodnunk, hogy ezen szép kert sáncai közé a többi állatok is szabad bemenetelt nyerjenek. (Egy öreg szarvas, aggályos hangon : „Hát a fölöttünk álló hatalmas emberek mit fognak ehhez szólani?“) Hogy mit fognak ehhez mondani ? Ez igen nevezetes kérdés, mondom, igen fontos és nagy tapasztaltságot s világismeretet tanúsító kérdés; de azért mégis megkísértem a feleletet. Ők szokás szerint ellenkezni fognak, mert hiszen jól tudjuk, hogy minden üdvös szándékunkat gátlani iparkodnak; ámde ne gondoljunk mi velők; s mutassuk meg nekik, hogy nélkülők, sőt ellenők is tudunk boldogulni, ha velünk nem akarnak haladni. (Éljen ! Helyes !) Egyedül az lehet tehát, alázatos csekély véleményem szerint, a kérdés, hogy mikép bocsáttassanak állatrokonink kertünk boldogitó sáncai közé , egyenként é, vagy pedig rögtön egyszerre ? A hosszas fontolgatás félénk barátai azt mondják, hogy jobb lesz egyenként s mintegy észrevétlenül becsusztatni sáncaink közé az egész állatsereget , mert igy nem fogna e javítás az el-lenkező emberek előtt szerfölött feltűnni; de mi, tudniillik én és politikai elvrokonim, az iliy gyáva eljárást nem pártoljuk, sőt minden eszközzel ellene dolgozunk ; merít, kérdem , könyörögjünk és mesterkéljünk é akkor, midőn teljes jogunk van, az igazságot hangosan követelni ? Nekünk nem kell kegyelem, nekünk nem kell engedmény, mi csak igazságot követelünk; ámde ezt mennydörögve követeljük. (Éljen! Éljen!) Alázatos indítványom tehát abban őszpontosul, hogy ma este nyissuk meg az erdőre nyilo kis ajtót. (Egy fiatal őz : „De mikép ? hiszen nincs hozzá kulcsunk !)“ Szarvas urak ki fogják azt szarvaikkal sarkaiból emelni , én pedig értesítem az erdei és házi állatokat , hogy szép kertünk sáncai kivétel nélkül nyitva állnak előttük. (Éljen ! Éljen !) A teendők sorozata fölött békésen fogunk majd azután a nagy tó mellett tanácskozhatni (Helyes ! Éljen !)

A szarka illedelmesen meghajtá magát, tolláit rendbe rázá, lábait kinyujtá, s azonnal a kastély udvarába röpült, hol a háziállatokkal tudatá a nagy újságot, s mindnyáját meghivá a vadaskerti estélyre. Azután hasonlót tőn az erdei vadállatoknál is.

Ez alatt a vadaskerti nemes állatok mindent elkövettek , hogy állattársaikat illedelmesen fogadhassák el, s egyszersmind kármentesithessék azon hosszú idő szenvedéseiért, melly alatt a szép kert sáncai közöl folyvást száműzetve voltak.

A szarvasok kiemelék sarkaiból a vasajtót, s gúnyosan taposák a földön, még a kis özek is egyet kettőt rúgtak rajta. Alig történt ez meg, s alig tűnt fel a hold a tiszta égboltozaton , és az állatok megjelentek. A rókák szokás szerint elsők voltak, s hizelgve törekedtek megbarátkozni a vadaskerti állatokkal ; ezeket egy pár szamár követel, mellyeknek rendesen annyi idejök van, hogy minden körben elsők jelenhetnek meg, s legfölebb is csak az ármány által előztetnek meg; ezek mindenütt előre tolakodtak , s hangos ordítással ügyekeztek butaságukat elfátyolozni ; ezután a farkasok és medvék kullogtak be, és éhesen nyaldosák szá-jok végét, midőn a kövér őzeket megpillanták ; végre kecskék, juhok, kakasok, tyúkok, kutyák, macskák, házi és vad sertések, többi állattársaikkal együtt is megérkeztek, s volt zaj és lárma, melly emberek gyűlésében sem lehetett volna különb. Csak a sertések hallgattak és csöndesen turkálták föl a szép gyepet a tó körül.

Végre együtt valának mindnyájan, s a tanácskozás megkezdeték.

A szavalok sorát egy igen tisztes külsejű éltes szarvas nyitá meg, szomorú hangon ekkép nyilatkozván :

,Tisztelt gyülekezet!’

„Halljuk !”

,Meg kell őszintén vallanom, mikép én részemről soha nem tudtam barátja lenni azon eszmének, hogy előjogaink minden állatra egyenlőn terjesztessenek ki.’

„Oh! Oh!”

,Kérem, méltóztassanak kihallgatni.”

„Nem kell!”

,Kérem, különböztessük meg magunkat az emberektől, s hallgassunk hi minden véleményt.’

„Helyes! Halljuk!”

,En tehát nem örömest hagyám szép kertünk sáncait mindenki számára különbség nélkül megnyiitatni, mert mindig azt hivém, hogy mindenre meg kell előbb érnünk, ha nem csupán vakon s céltalanul akarunk rohanni, hanem valóban hasznosan kivánunk haladni a közboldogság ösvényen. A többség kivonatának azonban mégis hódoltam, és sáncaink megnyitását nem ellenzem.

„Éljen !“

, Fájdalmasan tapasztalom mindazáltal, hogy aggályom csakugyan nem volt helytelen.

„Haltjuk !“

,Ime, disznó urak és asszonyságok maris tettleg tanúsítják, mikép nem értek még meg arra, hogy alkotmányunk, vagy is kertünk sáncai közé befogadtassanak. Oké szép gyepet, melly annyi éven át méltó büszkeségünk vala, oktalanul föltúrják, és bizonyoson még több kárt is fognak köztünk okozni. En tehát kizáratásukat bátorkodom alázatosan indítványozni.

A sertések mogorván röfögnek, s kedélyesen folytatják kártékony munkájokat. Az állatok a fönebbi indítványra kissé megdöbbentek, s hallgattak, melly szünetet egy hófehér macska illy nyilatkozásra használt :

„Én szarvas ur korszerű indítványát szivemből pártolom, s egyszersmind megjegyzembátorkodom, mikép illy ronda teremtményeket nem szabad magunk közt eltűrnünk, ha a műveltség díszes címére igényt óhajtunk tartani. Méltóztassanak csak kegyesen meggondolni, milly kiállhatlan bűzt terjesztnek magok körül, s Inennyire elrutitnak minden helyet. En azt hiszem, hogy, ha az emberek óvakodnak a zsidókat minden jogaikban részesíteni, míg bot-rányos életmódjoktól meg nem válnak, akkor mi is igen helyesen cselekszünk, ha sertés urakat kertünk sáncai közöl kirekesztjük, hol csak kárunkra és dísztelenségünkre fognak válni. Változtassák meg erkölcseiket és szokásaikat, s azután bizonyosan legnagyobb örömmel fogjuk őket rokon kebleinkhez szorítani

A szarka alig várhatá be e nyilatkozás végét, s azonnal nagy tűzzel kezde szónokiam, mondván:

,„Szégyen pirítja arcomat, hogy e tisztes gyülekezetben illy szókat kelle hallanom. Tehát puszta véleménykülönbség miatt zárjuk ki ezen érdemes polgártársainkat kertünk sáncai közöl?

Ez mostani fölvilágosult századunkban hallatlan követelés ! Mi szeretjük a tisztaságot, es neheztelünk sertés urakra, mivel ők ezen vonzalmunkban nem osztoznak. Ez szörnyű vakme-rőség ! Hát nekünk ugyan jól esnék é, ha ők viszont tisztaságunk miatt kívánnának bennünket kirekesztetni ? És ugyan mire való volt itt hasonlításul a zsidókat fölhozni? Kinek lehet közölünk kedve az embereket majmolni ? Mi az emberek ellen esküdtünk össze, s mégis botlásaikban keresünk okokat, hasonló botlások elkövetésére? A sertés igen hasznos állat, mert derekasan meghízik.

„Igen, de csak az emberek javára! „Sőt épen kárukra, mert nem tagadhatjuk, hogy minden disznótor alkalmával néhány ember rendesen meg szokott betegülni?”

„Ez uj ok arra, hogy ne szenvedjük meg magunk közt a sertéseket, mert mi nem akarjuk az embereket alattomosan megölni, hanem felsőbbségünk által kívánjuk őket irántunk szelidebb bánásmódra kényszeríteni?

„Az emberek is azért nem fogadjak föl polgártársaikká a zsidókat, mivel ezek pénzükkel mérgesítik meg életöket.“

„Mellyet mások kárával szereznek magoknak. “

„S ezt teszik, különben nagyon tisztelt polgártársaink, a sertések is, mert a többi háziállatok elől minden kukoricát fölfalnak.“

„Úgy van ! Helyes !“

„Ki a sertésekkel !“

„Simuljanak előbb a többség erkölcseihez s szokásaihoz, és csak azután igényeljenek egyenlő polgári jogokat.“

„Éljen !“.

„Ki velők!“

„Javítsák meg magokat."

„Helyes ! Éljen !

Hiában csattogtató szárnyait a tökéletes egyenlőséget szomjazó szarka, s hiában erőködött dörgedelmes vezérhangokat mennydörgeni ; a többség kivánata végzéssé emeltetett,melly szóról szóra illyeténképen és ezek szerint hangzott :

„Az oktalan állatok nem követik ugyan vaktában az emberek minden gyarló botlásait, de azért koránsem vetik meg józanabb határzataikat, mivel meg vannak arról győződve, hogy néha még a legvékonyabb ázalék féreg is jöhet olly üdvös eszmére, mellyet a mammutok és elefántok is követhetnek. Ennél fogva katároztatott, hogy valamint az emberek is csak józan föltételek mellett vélik zsidó rokoniknak az általános polgári jogegyenlőséget megadhatni , úgy mi is szinte csak akkor fogjuk az érdemes és különben nagyon tisztes sertésfajt szép kertünk boldogitó sáncaiba bocsátani, ha megszünendnek külön statust képezni a status-ban , és józanul simulandnak polgári sulási magasztos eszméinkhez, miktől mindeddig legnagyobb konoksággal elszigetelve tartották magokat

E fontos határzat kimondása után az érdemes sertésfaj azonnal egész tisztelettel megkéretett, hogy a szép kert sáncaiból lehető legnagyobb gyorsasággal .távozni méltóztassék:. Ámde a szép tiszta to mellett olly jól esett a turkálás, hogy az állatok ezen tisztes felekezete nemcsak távozni nem akart, hanem még hatalmas agyarait is vicsorgatni és csattogtatni elég vakmerő vala. Erőszakot kelle tehát használni , s igy csakugyan sikerült őket a kert ajtaján kizavarni; mi azonban természetesen nem történhetett meg tetemes zavarok, és némelly szerencsétlenségek nélkül. Egy pár juh és tyuk ugyanis életét veszté, s a farkasok és rókák kimondhatlan gyanúba estek, hogy a közős zavart hasznokra forditván, vérengző természetüket tettleg érezteték a nevezett ártatlan állatokkal , mi igen kellemetlen benyomást okozott, s azon öreg szarvasnak, kit már szerencsénk vala egyszer hallani, illy igazságos kifakadásra szolgáltatott alkalmat :

.Tisztelt gyülekezet!

„Halljuk ! Halljuk !“ ,Tisztátlan rokoninktól megszabadultunkugyan, de fájdalom! határzatunk foganatosítása néhány érdemes polgártársunknak életébe került.

„Ok a közjóért estek el.fc

„Ez nagy tisztelet.

„Sorsuk igen szép.

„Irigylésre méltó.

,Mind ezt megengedem, érdemes polgártársak, de okom van gyanítani, hogy a tisztes farkas és róka faj fogai okozák a bajt.

„Ez személyeskedés!

„Rendre! Rendre!

„Vonja vissza szavát.

„Kövesse meg az érdemes farkas és róka urakat.

„Vagy adjon elégtételt!

,Bocsánat, sérteni nem akarám érdemes polgártársaimat, s gyanúmat örömest visszaveszem ; de szabad legyen a nagytekintetü gyülekezetét állati alkotmányunk egyik legnagyobb hiányára figyelmeztetnem.

„Halljuk! Halljuk !

,Alázatos csekély véleményem szerint a mostani sajnos kis vérengzés bizonyosan nem történt volna, ha szigora és célszerű törvényekkel bírnánk az illy kicsapongások méltó megfenyitésére. En tehát azt hiszem, hogy mindegek fölött leginkább efféle törvényeket kellene most alkotnunk.

„Helyes ! Éljen !“

A szamár nem osztozott e helyeslésben , hanem fejét szomorúan csóválván, fülét sokat jelentőleg rázá, és nem minden gűny nélkül Így nyilatkozott :

„Nagytekintetü gyülekezet ! Az embereknek annyi törvény ök van, hogy alkalmasint századmagammal is alig birnám törvénykönyveiket elcipelni, és ugyan mi hasznuk van belőle? Ok azért mégis minden bűnt olly bátran követnek el, mintha büntetés helyett külön jutalomra várhatnánk. En tehát azt bátorkodom alázatosan hinni, hogy törvénykönyv alkotása által nem igen nagy hasznot fogunk hajtani.

A szarka indulatosan kiálta:

,„Hát ki mondja, hogy mi hasznot akarunk hajtani? Hiszen nem vagyunk mi kalmárok vagy mesteremberek ! Nekünk nem kell haszon , hanem haladás, és annál fogva mindent utánoznunk kell, a mit a francia állatok véghez visznek”

„Éljen ! Éljen !“

A tetszésvihar zaja sokáig tartott, de végre mégis lecsöndesült, s akkor egy vaskos harcsa kidugá fejét a tóbél, és öblös szájából illy szókat hangoztatott :

,,,,En minden jónak barátja vagyok ugyan, de az előttem szólott érdemes polgártárs szavaira mégis meg kell jegyzenem, hogy az, mi Franciaországban nagyon jó, nálunk azért káros is lehet, mert mi egészen más viszonyok közt élünk. Ezen körülményt figyelmébe ajánlom a nagytekintetü gyülekezetnek. ““

A harcsa ezen vizes szavai hatás nélkül hangzottak el, s a szarvas igy nyilatkozott :

,En megmaradok indítványom mellett, mert szilárdul meg vagyok arról győződve,hogy mi állatok tisztelni fogjuk alkotandó törvényeinket, s ebben is követésre méltó példát adandunk az embereknek

„Éljen!“

,Nagytekintetű gyülekezet! En azt hiszem, hogy midőn törvényeket akarunk alkotni, mindenek előtt ollyanokat szükség előállítanunk , mellyek fajunk szaporodását lehetőségig mozdítsák elő, mert nekünk sajátszerű helyzetünk van az emberek közt. Kiket közölünk a vadász életben hagy, azokat a mészáros vagy szakácsnő koncolja föl. Es ez még nem elég, mert fájdalom, mi magunk is többféle módon kevésbitjük egymást. Ezen módok közöl először is azt em-lítem , mellynél fogva sokan csekélységért öszszezördülnek egymással, s véres tusára kelnek, melly gyakran életébe kerül az egyiknek, sőt néha mind a kettőnek is. En az illy gyaláza-tos tényre, mellyet az emberek , ha nem csalatkozom, párbajnak neveznek, a legnagyobb büntetést kívánom szabatni, mellyet törvénykönyvünk magában foglalandó.

Ezen indítványt a juhok és tyúkok legélénkebben pártolák, mivel efféle párbajban már több kakas és kos veszté már reményteljes életét, az állatfaj nem csekély kárára. A kutyák sokat szónoklottak ugyan lovagiasságról, mellynél fogva a párbajokra nem kell törvényes büntetést szabni ; de végre magok is engedtek azon súlyos okoknak, miket több jeles szónok előtérj észté , mondván, mikép párbaj csupán ott menthető, hol törvények nem léteznek; hol azonban vannak törvényiek, ott mindenki a bíróság által orvosoltassa sérelmeit, és ne váljék gyilkossá; mert sokkal gazabb az, ki párbajban öl, mint az, ki éhsegét enyhíteni akarván, gyújtogat, rabol és gyilkol. Ezeanyomos okok olly villanyosán hatoltak a vadaskerti estély tagjaira, hogy emberek is okulhatnának belőle ; s csakhamar egyhangúlag kimondatott azon határozat, hogy a szabandó büntetések legsúlyosbja érendi mind azon állatokat , mellyek egymással párbajt küzdenek.

Ezen határzat kihirdetése után ismét szót isméit a szarvas, mondván :

,Fájdalom fojtja el szavaimat, tisztelt gyülekezet, mert a mit most mondani fogok, az még -az embereknél is alább helyez bennünket „Halljuk! Halljuk!’

emberek közt tudniillik csak kivételkép történnek egyes gyilkosságok, de nálunk, ob fájdalom! vannak fajok, még pedig nagy számmal, mellyek csupán más fajok véres kiirtásában lelnek gyönyörűséget ; a hatalmas sastól kezdve egészen a kis pókig vajmi számos faj gyakorolja ezen vérengzést, melly végre utolsó körömig ki fogja az egész állatfajt pusztítani. Én tehát indítványozom, hogy szinte legsúlyosabb büntetés érje mind azon állatokat, melylyek állattársaikat éhségök enyhítésére használják

Ezen inditvány leirhatlan zajt támasztott, a maggal s fűvel élő szelidállatok hangosan helyeslék a szelid érzelmű szónok szavait ; a ragadozó illlatok ellenben bősz indulatossággal fakadtak .ki ellenie, s minden oldalról illy zavart főlkíáltások hangzottak:

„A farkas örökké bárányhussal fog élni.u

„Úgy van, javítgatni lehet alkotmányunkon, de egyszerre nem szabad azt fölforgatni, s ha róka őseink büntetés nélkül fojthaták meg a tyukokat és karcsú nyakú libákat, úgy e jog minket is törvényesen illet.“

„De a polgárisulás szelid szelleme —“

„Ki vele!“

„Mi lenne a macskából egerészés nélkül !“ „Helyes ! Éljen !“

„Az ősi szokásokat tisztelni kell.“

„Korcs, ki azokat megveti.“

„Éljenek az ősi szokások !“

„Éljenek, de azért haladjunk!“

„Maradjunk ! Maradjunk !“

Ezen általános zavar közepeit, a tó mellett emelkedő dombocskán, következő borzasztó esemény fejlett ki. Egy fiatal és egy öreg kakas ugyanis illy párbeszédre fakadt :

Tisztelt uram bátyám, mit szól Ön e jelenethez ?

„Én bizony őszintén megvallom, kedves uram öcsém, hogy nem vagyok barátja az újításoknak”

,Mikép méltóztatik ezt érteni?”

„Csak úgy, hogy nem kellene azon régi szokásokat feldöntögetni, mik mellett századokig boldognak tudá magát érezni az állatfaj."

,Tehátazis boldogság volt, midőn a róka megfojta bennünket?’

„Az nem nagy boldogság ugyan, de ki tehet arról, hogy mi a kukoricát szeretjük, a rókák pedig a tyukhust kedvelik ju

,Haladás hatalmas szelleme, milly beszéd ez !’

„Uram öcsém, mit akar ezzel mondani?"

,Azt, hogy ön — ;

„Hogy én«“

,Hogy ön — egész fajunkat gyalázta meg ezen botrányos szavaival.’

„Botrányos? Tehát nem szabad már másvéleményben lennünk? S mindjárt botrányod az, a mi más bölcseknek nem tetszik ?“

,Uram, ez sértés

„Tehát a bölcs nevezet is sérti önt?u

,Ez gúny, s ön nekem elégtételt fog ezért adni

„De uram CssémT, gondolja meg.“

„En nem gondolok meg semmi, hanem a haladás hatalmas szózatát követem, és párbajra szólítom önt

„De illy semmiség miatt !u jMeggyalázom önt , ha kihívásomat nem fogadja el

„Hiszen épen e pillanatban alkottunk szk goru törvényt a párbaj ellen.M

,Mi törvényhozók bátran megszeghetjük a törvényt r valamint a gelencsér is földhez vághatj a a fazekat, mellyet készített

„Am legyen tehát !“

Es a két kakas véres párbajra kelt, meily sajátszerU látvány annyira lecsöndesité a zajt,hogy a szarvas ismét szóhoz juthatott remegő hangon mondván :

,Ime, nagytekintetű gyülekezet ! inennyire elkorcsosult már az állatfaj, Most alkottunk kemény törvényt a párbaj ellen, s magok a törvényhozók szegik azt meg! Ugyan mikép várhatnék [tehát, hogy a többi állatok, illy gyalázatos példa után, tisztelni fogják törvényeinket ! Oh, mennyire hátra vagyunk még az annyira becsmérlett emberek mögött ! Ezek bizonyosan örökre száműznék körükből az olly korcsokat, kik magok taposnák sárba azon törvényt , mellynek hozatalára magok is befolyással voltak, mig én indítványozni is alig merem a két törvénytaposó kakas megfenyítetését

„Halál fejökre —kiálta épületes szemforgatással a róka gondolván, hogy a bakói szereppel talán őt fogja megtisztelni a gyülekezet.

,„Gyalázat ezen indítványra ! — sikolta tüdejének lehető legnagyobb megerőtetésével a szabadelmü szarka, — a haladás mostanidicső korszakában halálbüntetésről többe már szó sem lehet.”

„Helyes! Éljen!”

„De itt mégis büntetnünk kell.”

„Meg pedig súlyosan”

„Úgy van !”

„„Tüstént előadom alázatos indítványomat. A két kakast tiszta szellős ketrecbe kell zárnunk és jó kukoricával táplálnunk, hogy egészségükben kárt ne szenvedjenek”

„Ha ha ha !“

„„Kérem alázatosan, ne méltóztassanak kacagni, mert ezennel megmutatom, hogy bűn” tetesök mégis súlyos leend“

„Haljuk ! Halljuk !”

,„A két kakasnak nem leend szabad bűntetésök ideje alatt kukorikolni, hanem némán leendnek kénytelenek javulásuk fölött elmélkedni.”

„Ha ha ha !“

,„Én ismételve is ezt ajánlom a büntetés legnagyobb fokának”

„Ha ha ha !”

„En mindjárt fölkoncolok egy pár bárányt, hogy illy kényelmes élethez juthassak”

„En ökröt fojtok meg, hogy minél előbb illy boldogító ketrecben láthassam magamat”

„En agyon rugók valamelly szelid állatot, hogy ne kelljen többé dolgoznom, terhet cipelnem és száraz kórót rágnom.”

„En inkább fölakasztom magamat, hogy sem a hápogástól tartózkodjam”

így nyilatkoztak egymás után a farkas, medve, szamár és kácsa,sa szarka nagy búsan kezdé átlátni, mikép magasztalt büntetési rendszere némedly állatokra nézve óhajtott kedvezés , mig másokat a halálnál is kegyetlenebben fogna sújtani, s hivé egyszersmind, hogy nehéz ollyasmit találni föl, mi minden tekintetben kielégítő legyen, s hogy az oktalan utánzási düh nemcsak az állatokat, hanem még az embereket is nevetségesekké teszi.

Ez alatt a két kakas annyira össze vissza sebezé magát, hogy végre mind a kettő kiadá

páráját s ennél jobbat csakugyan nem is tehetnek az illy vitéz bajvívók, kik azt hiszik, hogy sertettnek veit becsületüket a törvény megfertőzése által helyreállítják, holott épen csak ez által teszik magokat valóéilag becstelenekké. •

A szarvas iszonyúan rázá hatalmas szarvait, s hatályos hangon szóla :

.Tisztelt gyülekezet! Kimonéhatlan fájdalommal kell tapasztalnom, hogy nagy hibát követtem el társaimmal együtt, midőn a szarka fenyesen és édesen hangzó csábszavait meghallgatván, szép kertünk sáncait minden előkészület nélkül nyitottuk meg az állatok különböző kedélyű és irányú fajainak. Sokan vagyunk itt most és ugyanannyi felé oszlanak a vélemények. Uraim, igy nem boldogulhatunk, hanem választmányt kell alakitanunk, melly teendőink körül bölcsen és hatályosan tanácskozzék; addig pedig kérjük meg tisztéit állatrokoninkat, hogy szíveskedjenek sáncaink közöl ismét távozni, s majd —

Többet nem szólhatott a szarvas, mert abebocsátott állatok nagy tömege iszonyú zajt támasztott, s minden oldalról illy kiáltások harsogtak :

„Ki a szelid állatokkal V

„Ők regen vannak e kert sáncai közt,- s már az is búnők, bogy csak most bocsátottak be minket.“

„Ki velők !“

„Ha nem egyezhettünk még, tehát győzzön az erősebb felekezet

„Helyest Éljen!“

„Csatára ! Csatára !“

És véres csata Ion, mellynek látására maga a szelid hold is elhomályosult.- A szelid állatok , a szép kert régi lakosai, részint kegyetlenül fölkoncoltattak a ragadozó állatok által, részint pedig a kertből kiűzettek, mellynek sáncait rövid idő előtt olly szíves bizalommal nyitották meg a vad csoport számára. Bezzeg volt azután tobzódás, lakmározás! A vad állatok mindent össze vissza romboltak, a mit éhes gyomrukba nem temethettek, s azt hivék,hogymost már tetőpontjára jutottak a földi boldogságnak.

Hiedelmükben mindazáltal óriásilag csa-latkoztak ; másnap reggel ugyanis a vadaskert ura, látván a gyönyörű gazdálkodást, fegyve-reket töltetett, vadászait rendbe állitá, a kópékat és agarakat szabadon bocsáttatá, a réz kürtöket vígan harsogtatá, s olly véres pusz-títást vitt véghez a vad csorda közt, hogy csak igen kevés menthető meg gyors futás által éle-tét, a többi ellenben mind halomra lődöztetett, s a szép kert hosszú időre, vagy talán örökre elpusztult!

A VÁLLALKOZÓ.

,Nincs vállalkozó szellem a magyarban ! — ez azon vádak egyike, miket gyakran kell hallanunk, s meg kell vallanunk, hogy ebben csakugyan van némi kis igazság, mert lapokat töllhetnénk be, olly vállolatok elősorozásával, mellyek jobbadán az illető vállalkozók ügyetlensége miatt buktak meg, vagy legalább csak úgy sántikálnak, hogy minden pillanatban sirba szállásukat várhatják.

Néhány illy bukást, okaival együtt, ezennel érintünk, hogy annál jobban kitűnjenek bokros és csokros érdemei azon vállalkozó lángésznek, kinek boldogitó sikerű működéseit, terveit és indítványait ezennel illő fénybe szándékozunk állítani , mennyiben csekély erőnk az illy magos szárnyalásu lángész irtó zatos röptét utolérheti, vagy legalább megkö-zelítheti.

Mi buktatott meg hazánkban egy pár gyorsutazási vállalatot? Vállalkozási szellem hiányzása. Mert ki akarna olly gyorsutazási intézetet használni, melly elvül a fontolva haladást követi? Mikép lehetne illy eszközt használni a kitűzött cél elérésére!

Van és volt újság, melly szerkesztője terjedelmes vastagsága dacára is sovány, vagy előfizetési aszkórban halt meg. Mi okozá ezt! Az, hogy a szerkesztőnek nincs és nem volt vállalkozási szelleme, vagy taktikája, vagy tapintata.

Vannak és voltak politikusok, kik olly hamar lejárták magokat, mint a hajdani debreceni órák, miket mindennap kétszer kelle fölhúzni. Es miért ? Mert nincs vállalkozási szellemök , vagyis tapintatuk, modoruk és taktikájok.

Vannak lyányok, kik szépek, okosak, gazdagok és erényesek, s mégis hajadonokmaradnak. Miért ? Mert nincs vállalkozási szelleműk, s ennél fogva a férfiakat nem tudják jégre vezetni.

És igy száz meg száz példát hozhatnánk még föl, de alkalmasint ez is elég annak bebizonyitására, hogy a vállalkozási szellem hiánya igen nagy baj. Egy vállalkozó férfinak némelly jegyzeteit közöljük tehát, hogy láthassa a magyar világ, mikép boldogulhat az ember, ész, érdem és pénz nélkül. Előbb azonban el kell még mondanunk, hogy mikép jutottak birtokunkba ezen megböcsülhetlen becsű jegyzetek.

Sétáltunk, hol, az nem tartozik ide, elég, hogy sétáltunk, a mi különben ritkán szokott megtörténni; hirtelen zápor kezde hullani, a mi gyakran szokott megtörténni, s mi kapu alá menekültünk, a mi rendesen mindig megtörténik, midőn esernyő nélkül sétál az ember, s váratlanul zápor kezd szakadni. A kapu előtt bérkocsi állott, s a házból bizonyos szőnyegrontó uracs suhant a kocsiba, kit nincs sze rencsénk

ismerni. Kocsiba ugrása közben iratcsomó hullott ki zsebéből, mi azonnal fölkaptuk azt, de mielőtt visszadhattuk volna,a kocsi már elrobogott. A ház pedig vendéglő volt, s az uracsot még a pincérek sem ismerték. A kézirat tehát birtokunkban maradt, s mi most két okból teszszük azt nyilvánossá; először azért, hogy tanulhassanak belőle azok, kik mint vállalkozók, ész, érdem és pénz nélkül szerencséhez kívánnak jutni; másodszor pedig azért, hogy az érdemes uracs ismét viszszakövetelhesse tőlünk nagybecsű kéziratát, melly szóról szóra illyeténképen hangzik:

Fiatal honfitársaim ! A boldogság valódi tanára akarlak titeket oktatni, melly eredményeiben mindenkor csalhatlan. Legyetek vállalkozók , ha az élet üdvének titkát meg akar-jatok nyerni. Vállakozási szellem nélkül úgy szólván nyár közepén is jéggé fagy előttetek a forró viz.

Kérdezitek, miből áll tulajdonképen ezen vállalkozási szellem ? Egy szóval kimondhatom :botor emberek szemtelenségnek nevezik azt, a fényes teremek és selyemszőnyegek francia szabású emberei pedig arszlánságnak.

Es most halljátok a részletes fejtegetést és követésre méltó alkalmazást.

Kezdjük a vállalkozás legkönnyebb ne mével, s végezzük a legnehezebbel.

Legkényelmesb boldogság az, ha olly hölgyet veszünk nőül, kivel sok pénzt kapunk, s ez olly könnyű, hogy úgy szólván puszta gyermekjátéknak mondhatni, mert erre csak az kivántatik, hogy férfiasságunkról feledkezzünk meg, s az úgynevezett böcsületet ne tartsuk szigorúan szemeink előtt. Bókoljunk s hizelgjünk, és mindig tiszta fehér keztyüt visel-jünk; ellenkező véleményünk ne legyen soha, s nadrágunk és mellényünk szorosan simuljon testünkhez. Ha ezen lelki tulajdonságokkal bírunk, akkor testi szépségre nincs is szükségünk ; bizonyítja ezt az is, hogy a hölgyek a majmokat is szeretik, mellyek különben csakugyan nem nagyon szépek. így azután gazdag, vagy legalább szép nőhöz juthatunk, a mi tulajdonkép mindegy, mert ha annak idejében szemeinket be tudjuk hunyni, és vállalkozási szellemmel bírunk, úgy a szegény de szép nő mellett is meggazdagodhatunk. Itt azonban meg kell egyszersmind jegyzenem, hogy magyar szellemű hölgyektől távol kell magunkat tartanunk, mert azokat valódi érdem nélkül most már bajos elszédíteni.

Nagy politikusoknak kívántok tartatni? Ez sem nehéz. A vállalkozó ember igy szokott ehhez jutni. Mindenek előtt olly köröket keres föl, mikben rendkivül és szünet nélkül politizálnak, mert meg lehet arról győződve, hogy épen ott értenek hozzá legkevesebbet. Eleinte hallgat, s a nevezetesb és egigazabb megjegyzésekre, kezeit mellénye zsebebe dugja, szeműidéit fölhúzza és ismét lebocsátja s gúnyosan és mintegy szánakodólag mosolyog. E műtétel soha nem téveszti el hatását, mert az emberek azonnal illy gondolatra fakadnak : ,Ezen ember hallgat, ámbár arcának giínyos kifejezéséből, hogy e tárgyat jobban V

meri mint mi . Ez az első csapás. Utóbb, ha például valamelly csiklandósb természetű tárgy kerül szőnyegre, csak vállat vonit a vállalkozó , bajuszát — ha tudniillik van bajusza — végig pödöri, szemeivel pislog, s aggályosán körül tekint; végre pedig lehetőségig tompa hangon azon megjegyzést teszi, hogy nem jó mindent kimondani, a mit tudunk, főleg, ha többet tudunk mint mások. Az illy megjegyzés csodás hatást szokott szülni, s rögtön hírre kapatja az embert, mihelyt pedig ez megtörtént , akkor a többi már úgy szólván magától jő, s ha néhány valódi jeles férfit,illy körökben , bizonyos meghittségi kifejezéssel, s csak amúgy könnyeden tisztelt barátunknak nevezgetíink, akkor rövid idő alatt meglehetős tekintélyt víhatunk ki magunknak, főkép, ha némelly sikerültebb s álnevű értekezések dicsérésének hallásakor olly megjegyzéseket teszünk , mikből a könnyen hivők azután minket gyaníthatnak az álnév köpenyébe burkolt szerzőnek. Ha ezután jeles férfiak előtt alázattal jelenünk meg, a bangókat pedig magasztaljuk, úgy lassanként mindent elérhetünk a politika mezején, s csakhamar tapasztalni fogjuk, hogy nagyon sokan vannak, kik szinte így kapaszkodtak föl az ugorkafára, s mégis úgy hányják vetik magokat, mint polturás malac a garasos kötélen. E hasonlítás kissé illetlennek látszik talán, de meg kell jegyeznünk, hogy a politikai tekintélynek népszerűség a vezércsillaga , és igy mulhatlanul szükséges , hogy népies kifejezésekhez is szokjék, mikkel azután a nép sziveit megnyerheti.

A politikai világot napjainkban, fontosságra nézve, rögtön a művészet csodás országa követi. Ki ne ohajtna művész lenni, most, midőn egyetlen trilla , egyetlen bakugrás többre böcsültetik Napoleon minden diadalánál, s a legbölcsebb kormányférfiak minden működésénél ! Azonban itt egy kis csomóra akadunk, mellyet maga Hamlet sem birna megoldani. Kiáltani minden birka tud, de trillázni nem, sbakugrásokban minden majom kitüntetheti ugyan magát, de lábát művészi szabályok szerint egészen orrához emelni — ez már kérdések kérdése, mellynek megfejtése arcátlanság-nál, vagyis vállalkozási szellemnél valamicskével csakugyan többet kiván. Azonban, a vállalkozás hatalmas szelleme még ezen bajon is segite már. Nagyon világosan szeretnék most beszélni, s azért hasonlatossághoz folyamodom, melly rendesen könnyebben értetik meg, ha még jobban nem bonyolítja össze az ügynek fonalát. A régi mesés világban, körülbelül Argirus király idejében, bizonyos ismeretlen or-szágban egy csapat férfi jelent meg lóháton ; az ismeretlen ország lakosai ezen csodán rendkívül elbámultak, mert lóhátas embereket még soha nem láttak, s azért azt hivék, hogy ez külön emberfaj, és e lovagokat centaurosoknak nevezék el. Most figyelmet kérek. Rekedt torokkal, idomtalankezekkel, lőcslábakkal és üres fejjel művészekké nem lehetünk, de mind ezek nélkül, sőt még fej nélkül is csakugyanbuzgó tisztelői lehetünk a művészetnek, vagyis — hogy világosabban szóljak — mi, mint műismerok, kedvelők és tisztelők, centaurust képezhetünk a művészekkel, hogy tolok mindenkor elválhatlanok lehessünk, s egyszersmind velők egynek tekintessünk a profanus közönség áltál. Természetes, hogy a valódi érdemnek örömest megadjuk az illő tiszteletet, és a lónak nagy hatású szerepét vállaljuk magunkra, s örömünkben nyerítünk, tombolunk és ágaskodunk, mialatt dicsőségnek fénysugára leng a művész illy lovára.

De térjünk részletekre, s mutassuk meg, hogy mikép juthatunk illy irigylésre méltó szerephez. Gondoljátok talán, hogy nehéz annyi művészre találni, hogy minden ember, kinek illy magos megtiszteltetésre kedve van, centaurust alkothasson vele ? Csalatkoztok ; annyi most a művész és művésznő, hogy isten a megmondhatója! Ha az utcán orrotokra buktok, meg lehettek győződve, hogy művészben botlottatok meg; ha valaki tyúkszemetekre lép, neharagudjatok, mert bizonyosan művésznek köszönhetitek e kitüntető szerencsét; ha valaki jól eldöngeti hátatokat, tartsátok megtiszteltetésnek, mert bizonyosan művésznek tiszteletre méltó kezei sulyosultak rátok, kinek előadása által még csak árva eszetektől sem hagyátok magatokat megfosztatni ; ha valaki rátok rohan s szemeiteket legalább is félig kikarcolja üregeikből, csókoljátok meg selyempuha kacsóit és tarlatan szoknyája illatos szegélyét, mert bizonyosan művésznő, hallatlan és megfoghatlan művésznő áll előttetek, kinek ragyogó szépsége még csak görcsökre sem birta nyomoru testeteket összegörnyeszteni, s kinek ezüst hangcsokrai és mesés kiterjedésű trilláinak olvasztó lávái sem birák bennetek a keleties lomha természetet remegő ömledezesre csiklandoztatni ; szóval, a mit fületek hall, s szemetek lát, a mit kezeitek érintenek, a miben lábaitok meg-botlanak, a mi orrotokat kéjmámorra lelkesíti, s Ínyeteket remegő aléltságra korbácsolja, az mind művész, az mind művészet ! —

Művészekben tehát nincs hiány, s nemde, azt kívánjátok már most tudni, hogy tulajdonkép mi módon csatlakozhattok szorosan hozzá jok, s mikép juthattok azon kimondhatlan szerencséhez, hogy műismerőknek, műbarátoknak, s a művészet hő tisztelőinek tartassatok, habár a trombita harsogását sem bírjátok is megkülönböztetni a hegedű remegő hangjaitól.

Figyeljetek, s a titkok ezen titkát is föltárom előttetek. A mint meghalljátok, hogy valamelly idegen művész érkezett fővárosunkba, a mit minden pillanatban legalább hatszor hallhattok , azonnal húzzatok föl fekete frakot, fehér keztyüt, s télen fekete, nyáron pedig fehér nadrágot, hogy már messziről is látszassák rajtatok a nagy műismeret, és siessetek a hallatlan művész szállására. Ott körül belől egész szerénységgel igy nyilatkozzatok :

,Uram, vagy, nagyságos asszonyom, vagy kisasszony, — mert, jól megjegyezzétek! a kötéltáncosné is mindenkor nagyságoltatik, minthogy ő is csakugyan művésznő,— ön nagyszerü hírét sasszárnyakon röpteté fővárosunkba a művészet csillogó arcú nemtője, s én sietek hogy első fejezhessem ki azon kimondhatlan hódolatoit, mellyel minden valódi hazafi önnek lábai elébe borul, forrón rebegve hálát, hogy oh szegény hazánkat megjelenése leirhatlan boldogságával megtisztelni kegyeskedett. A mai nap, melly önt hozzánk hozá, uj korszakot képezend évkönyveinkben; ön kimagyarázhatlan művészetének roppantsága feledtetni fogja velünk a múlt századok vészeit, a jelen súrlódások rémeit, s a jövőnek kétes képeit ! Úgy van, csak e pillanattól érezheti magát boldognak árva hazánk, mert ön annyira leereszkedni méltóztatott, hogy füleinket megcsiklandoztatni, szemeinket megkápráztatni, és nyomoru, érdemeden pénzünk egy részét magával vinni kegyeskedendik. E nagylelkű leereszkedés, melly annyira túlhaladja érdemeinket, örök hálára fogja ön iránt kötelezni a szegény magyart

Ha ezen kemény töltést pirulás nélkül bírtatok kisütni, úgy már nyertesek vagytok, smeg lehettek győződve, hogy legméltóbb tisztelőjivé váltatok a nagyszerű művészetnek, s bár melly ordas sinkoránnal is bátran megmérkőzhettek.

Ezen bevezető nyilatkozat után, a lehető legrendkivűlibb szerénységgel igy folytathatjátok szavaitokat :

,On idegen e városban, s minden emberi képzeletet túlhaladó boldogságnak tartanám, ha ön, vagy nagysád, csekély érdemeden személyemet mindenre használni méltóztatnék ; mindenre ajánlkozom Önnek, mint Schiller Fiescojának a szerecsen. Roppant ismeretségeimnél fogva talán szerencsés lehetek önnek haszonnal szolgálhatni. En csak egyszerű nemes ember vagyok ugyan, de anyám főfőcsaládból származott, s igy Összeköttetéseim magosra tejednek. A szerkesztőségekkel is jó lábonállók, s ismerem az utakat, miken hozzájok lehet férni

Illy hangon sokáig lődözhettek, mert ugyan mikép juthatna fillentéseitek nyomába azidegen művész, ki hazánkról csak annyit hallott , hogy határai közt születnek a kedves körmöciek !

E puskázás mindenesetre hatalmatokba adja a művészit, s most kezdjetek a szépkilátásról beszélni, melly szállása ablakaiból, vagy erkélyéről kínálkozik, s azonnal vezessétek őt az ablakba, vagy erkélyre. E műtétéit úgy szól-ván diplomának nevelhetni, melly által az utcán bámészkodó nép, melly rendesen egy pár kan veréb verekedésére is össze szokott csődűlni , azonnal meggyőzetik arról, hogy meghitt viszonyban álltok amegmérhetlen nagyságú müvészszel, s hogy annálfogva valódi műismerők, műbarátok és nevezetes emberek vagytok.

De ez még nem elég, mert mulhatlanul szükséges, hogy e boldogító véleményben az egész művelt közönség is osztozzék az utcai bámészokkal. A művész előadásakor iparkodjatok tehát az egész közönség figyelmét magatokra vonni. Érdemeitek erre nem lévén, igen

természetes, hogy e magasztos célt csupán valóságos botrány által érhetitek el. Midőn legnagyobb a csöndesség, akkor, mintegy akaratlanul, ezen félig elfojtott, de mégis eléggé hangos kiáltásokat hagyjátok kéjtől remegő ajkaitokon kitörni : ,Brava, vagy Bravo ! Cara! Caro ! A közönség erre természetesen piszszegni fog, minthogy csöndes élvezetében háborgattatik; de hiszen épen ez az, a mire nektek szükségtek van. Mindenki rátok fog bámulni, s ti ekkor görcsösen hányjátok vessétek magatokat, mint a középkorban a gonosz lélek által megszállottak szokták tenni. Szórjatok koszorúkat, virágokat, verseket, s ne bánjátok, ha roszak is az utóbbiak, hiszen a külföldi művész úgy sem érti; a közönség pedig annyira megszokta már az efféléket, hogy még csak gyomrát sem képesek többé megrontani. Végre, béreljetek ki valamelly szegény suhancot, s lelkesült elragadtatást színlelve — harapjátok el fülét. Ekkor azután nemcsak az egész közönség, hanem az idegen művész, s általa az összes külföld is erősen hiendi, hogy ti vagytok a művészet leghőbb tisztelői, és boldogságtok örökre meg van alapítva. S mind ezt minek fogjátok köszönhetni? Kitűnő elmetehetségnek ? Isten mentsen, — csak egy kis vállalkozási szellemnek ! —

ígéretem szerint, térjünk már most a legnehezebbre, hogy megmutathassam, mikép vállalkozási szellemmel azt isgyermekjátéki könynyüséggel érhetni el. Meg vagyok ugyanis győződve , mikép sokan vannak köztetek , kik sze-retnének mint tudósak vagy irók kitűnni, ámbár jól érzitek bensőleg, hogy nemcsak a lőport nem bírnátok föltalálni, s nemcsak a fűnek növését nem halljátok , hanem , magyarul szólva, tulajdonkép még azt sem tudjátok, hogy hány hét a világ ! De azért ne búsuljatok , barátim, csak a vállalkozási szellemhez folyamodjatok, s mentve lesztek. Figyeljetek ! A közönség nagyon szereti hírlapjainkban az újdonságokat olvasni, mint gyermekek a könynyü csemegét, melly az alaposb ételekkel megrakott gyomrot sem rontja meg. A hírlapok tehát minél több apró újdonsággal s hirecskével iparkodnak a nagy gyermekek asztalait megrakni, s az ártatlan édességek közt gyakran fgyomorizgató borsos és paprikás süteményeket is ügyesen használnak, hogy a hathatósb emésztés után alaposb eledelre is uj étvágy ébredjen az olvasókban. Iparkodjatok tehát valamellyik hírlap újdonságai közé azon hirt csempészni, hogy tőletek rövid idő múlva illy meg illy című munka fog megjelenni. Hogy vonzó címet válasszatok, az olly természetes hogy említeni is fölöslegnek tartom. E hirt — irodalmunk érdekében, s hogy a falánk hasábok teljenek, egymásután közleni fogják a többi lapok is, a nélkül, hogy azért folyamodnotok kellene. E hírek megjelenése után járjátok el a könyvárusokat, s kérjétek azon meg nem jelent könyvet, s kéressétek barátaitok által is minden héten néhányszor; hogy pedig sok jó baráttal vagytok megáldatva, az igen természetes, miután számotok olly nagy! Többhét múlva mintegy illy tartalmú jelentést bocsássatok közre valamennyi hírlapban :„cimü knnyv , a szerző álta el nem hárítható akadályok miatt nem jelenhetik meg.

E fogás mindenkor csattanó hatású, mert rendesen art szokták hinni, hogy igen jeles munka az, melly ellen efféle legyőzhetlen akadályok gördülnek. Most rögtön fordítsatok le valamelly jeles külföldi munkát, hiszen ez nem nehéz, mert vajmi könnyen kiforgathatni a legkitűnőbb lángész munkáit is ! A fönebbi előzmények után bizonyosan találni fogtok könyvárusit, ki e fordítást kiadja , a nélkül hogy ezért tőletek fizetést kivánna, sőt még alkalmasint néhány ingyenpéldányt is fogtok tőle kapni. Ezeket azután osztogassátok el olly olvasók közt, kikről meg vagytok győződve, hogy olvasni — nem szoktak; illyentpediganynyit találhattok, hogy akár az egész kiadástól is megszabadulhattok ez utón, s egyszersmind azt nyeritek, hogy dicsérni fognak, mert nem

olvasott könyvről nem igen mernek roszul nyilatkozni az emberek, minthogy a roszalást mégis csak némi okokkal kellene támogatniok. Ezután iparkodjatok valamelly hírlapban néhány kitünőbb s valóban érdemes irót lehetőségig gyalázatosán megtámadni ; ezek irgalmatlanul le fognak ugyan benneteket rakni, de ebből háromszoros haszon háromlandik rátok; először ugyan is, a gyönge emberek azt hiendik, hogy mégis csakugyan nevezetesek vagytok, mivel kitűnőbb férfiak is szóváltásba bocsátkoznak veletek; másodszor, a szánakozók azt fogják mondani : még sem szép, hogy.annyian rohanják meg ezen egyet! harmadszor, a gyávák félni fognak tőletek, s hizelgve oldalognak majd körülöttetek. Es igy gyöngeség, szánakozás, gyávaság és hízelgés, melly sok embert emelt már föl, végre titeket is csakugyan magosra fog juttatni, ha a vállalkozási szellem ezen bölcs intéseit szorgalmas kitöréssel gya-koroljátok.—

De többet mondok, a nehéz munkák legnehezebbjét is kikezdhetitek a vállalkozási szellem segélye által; úgy van, még hírlapot is szerencsés sikerrel alapíthattok, habár tetőtől talpig csupa gyarlóságokból vagytok is összeállítva, pedig annyi vetélytárs közt ez csakugyan igen igen kemény föladat.

Tanácsom e tekintetben imez : ígérjetek mindent, s teljesítsetek annyit, a mennyit megerőtetés nélkül eszközölhettek. Csináljatok nagy zajt, hogy mindenki úgy szólván líjjal mutasson rátok; hizelgjetek minden bohó fo-nákságnak s divatos visszaélésnek; egynek nejét, másnak lovát, harmadiknak lyányait;, negyediknek kalapját, ötödiknek pedig mindenét magasztaljatok, s öt előfizető már hálótokban van; ragadjátok meg a szobalyányok kötényét, s csússzatok utána az előszobába, és tiz közöl nyolyc előfizetőt nyertetek ; a ki visszaélések s kábaságok ellen harcol, azt gorombán támadjátok meg, hiszen ezt ész nélkül is megtehetitek , s tiz ótalmazott bűnös közöl legalább is öt fog tőletek előfizetési nyugtatványt kérni ;

az alaposságot kerüljetek, mert ahhoz nem értetek, s e tekintetben vajmi sok rokonkebelre fogtok találni, kiknek nagy része szinte zászlaitok alá fog szegődni; a vendéglők pincéreit fogadjátok zsoldotokba, hogy minden előbbkelő utazó megérkeztét veletek rögtön tudassák , s ti mindannyiszor öltsétek magatokra ellenállhatlan divatos ruháitokat,öntsétek lenia-gatokat illatos vizekkel, rohanjátok meg az utast, s ostromoljátok a legvastagabb hízelgé-sekkel, és százat fogadok egyre, hogy előfizetési nyugtatványaitokat be fogják váltani, gyakran boszankodva ugyan, de azzal ne gondoljatok ; utazzatok gyakran gőzhajón, mert ott leg-gyakrabban fordulnak meg az unatkozó gazdag angolok, s mondjátok nekik, hogy vigyenek egy példányt díszes lapjaitokból hazájokba, hol magyar hírlapot még úgy sem igen láttak, és a szeszélyes angol már csak különcsége miatt sem utasitandja el tolakodásokat, az egy két guineet kivett, s csak egy számot kap, mert természetes, hogy nem fogjátok lapjaitokat ollymesszire utána küldözgetni ; a művésznőket emberi értelmet túlhaladó magasztalásokkal arasz-szátok el, s vigyetek nekik páldányt, és meg lehettek győződve, hogy gazdag aratásából egy sem fogja azon néhány forintocskát sajnálni, mellybe lapjaitok kerülnek.

Illy eszközökkel a vállalkozó ember legalább is fél évre alapíthatja meg lapját, továbbra pedig majd gondoskodik az, ki a mezei liliomokat ruházza, és az égi madarakat táplálja ! —

Eddigi a nagybecsű kézirat, melly még némi személyes jegyzetekkel is el van látva, miket nem merészlek közleni. Reményijük, hogy a tulajdonos minél előbb vissza fogja követelni világboldogitó tanait.

A NYÁRSPOLGÁR.

Minden jónak, nagyszerűnek es hasznosnak szoktak lenni ellenségei, irigyei és gáncsolói, különösen pedig gűnyolói ; ez olly megrögzött szokás, hogy szinte kár is ellene szólam vagy írni, mert előre is meg lehet az ember győződve, hogy csak falra szórja a borsót s illy működésben valóban semmi gyönyörűség nem rejlik. Mi azonban mégis erősen föltettük magunkban, hogy az efféle méltatlanságokat mindenkor ostorozni fogjuk, sőt le isdorongoljuk, ha a körülmények épen ezen utóbbi uj politikai eszközt találnák szükségessé tenni.

Különösen a polgári osztály az, mellyen sokan szeretik elmésségöket köszörülni, s milly igazságtalanul történik ez! Az emberek jóval túlnyomó többsége legjobban szereti, léginkábbtiszteli, leggondosabban őrzi, és úgy szólván bálványozza — testének közepét, az az gyomrát es hasát, s ezekért mindent, de mindent megtesz; legjobb barátjának, sőt tulajdon édes atyjának sem tenné azt meg, a mivel teste ezen részének őrömmel kész áldozni. Már pedig— és itt különös figyelemért esedezünk — a polgárság a nemzeti testnek szinte középrészét alkotja, s így világos, hogy legméltányosb tiszteletre érdemes.

Miután ezt déli napfénynél világosabban megmutattuk immár, bízvást tovább haladhatunk egy fokozattal, hogy méltányló megismerésünket a polgári osztály tránt illőn tüntethessük ki. Midőn fejünknek van baja, az baj ugyan; ámde akkor kezeinkkel és lábainkkal mégis eleget működhetünk; ha viszont végtagjaink tagadják meg tőlünk a szolgálatot, akkor a fej teszi meg a magáét; de mihelyt tes-tünk középső része, a gyomor, beteg, azonnal testünk valamennyi része is bajba keveredik. E szerint tehát a polgári vagy is középosztályrendkivfili hasznosságát ezen hasonlattal ismét fényes sikerrel bizonyítottuk be, minek kimondhatlanul örvendünk.

Es most ismét előbbre hatolhatunk egy lépcsővel. A gúnyolódok sokasága különösen aZ úgynevezett nyárspolgár ellen szokott kikelni. Mondják ezek ugyanis, hogy a nyárs-polgár feszes, mintha nyársat húztak volna végig derekán; hogy mindig csupán eszem iszomra gondol, s minden vasrúd megpillantásakor illy fohászra fakad : ,Ah, rnilly derék nyársat lehetne ebből kovácsoltatni, s milly jó pecsenyét lehetne rajta sütni!— Mondják továbbá, hogy a nyárspolgár olly türelmesen forog, mint a nyárs, habár még olly igen égeti is őt a tűz; mondják, hogy mindenre használtatni engedi magát, mint a nyárs, mellyen nemcsak a címeres malacot, hanem a legsilányabb verebet, vagy halacskát is meglehet sütni; mondják, hogy a nyárspolgár esze olly tompa, mint a nyársnak hegye, s hogy nyaka a sok hajlongástól végre úgy meggörbül, mint a nyársnak fogantyuja Szóval, isten tudná csak elszámitani mind azon rágalmakat, mellyek a bőcsületes nyárspolgár boszantására koholtatnak; pedig a rágalmazók minden hasonlitgatása nemcsak kimondhatlanul sületlen, hanem azonkúl még a nemzetek történeteivel is merőben ellenkezik; mivel pedig nem vagyunk hires és nevezetes politikusok, tehát ezen állításunkat tüstént olly okokkal fogjuk bebizonyítani, hogy a rágalmazók, ha nyilvánosan nem is, de titokban bizonyosan szégyenleni fogják magokat; mert átlátandják, mikép mindeddig még csak azt sem tudták, hogy tulajdonkép ugyan micsoda az a nyárspolgár.

Most ráncoljuk össze kissé homlokunkat, ültessünk orrunkra szemüveget, nyissuk meg szájunkat lehető legnagyobb fontossággal, szippantsunk egy kanálnyi burnótot, pipánkat füstöltessíik irtózatosan, s öklünket szorítsuk homlokunkra , hogy egész külsőnket bizonyos sajátszerü ünnepélyes tudós bűz jellemezze, mert tudományos mélységből kell néhány sort meritenünk, mi olly roppant elszántságunkba kerül, hogy csupán szép célunk nagyszerűsége — és ezt jól kérjük megjegyeztet ni — bírhatott bennünket ezen rendkívüli búvárkodásra.

Az egész ismert és ismeretlen világ vala króníkájában, és ezenkül Magyarország poros és porló okleveleiben is, részint világosan , részint homályosan, de mégis eléggé ér-telmesen , olvastuk, és olvashatja ezentúl is minden ember, ki illy lélekölő munkára elég erőt s valódi nemzeti elszántságot érez magában , hogy hajdan a polgárok leginkább csak varasokban laktak, s ez okból leghasznosb tagjai valának a hazának, mellyben laktak, következéskép az egész világnak, minthogy ők mindenütt laktanak, a világ elején csak úgy, mint közepén és végén. Es miből állott tulajdonkép azon nagy haszon, mit a polgárok dicséretére a régi krónikák följegyzettek? Tüstént elmondjuk. Hajdanában, midőn hullámszelő gőzösek helyett még csak halnyelő harcsák laktak a Dunában, sok vad nép szokottegyik helyről másikra csatangolni, mindenütt pusztítás nyomait hagyva maga után. Illyenkor a hatalmas várurak rendesen megnyiták szik-lafészkeik vaskapuit, menedéket ajánlva a

földön futó parasztságnak. Ámde ezen szegény emberek már akkor is azt hivék, hogy nagy urakkal nem jó egy tálból cseresznyét enni, s hogy nagy golyhó azon bárány, melly a farkas odújában menedéket keres. Volt é illy okoskodásra elég alapos okuk, vagy nem, azt a történetek tengerében állandón horgászó tudósak eredménydus kimutatásaira bizzuk, már csak azért is, mivel fölvett tárgyunktól nem szabad olly messzire távoznunk. Hová menekültek tehát illy szomorú esetekben a szegény parasztok? A várasokba. Skik ótalmazák őket a varasokban? A polgárok; igen, ünnepélyes kifejezéssel mondjuk még egyszer : a polgárok!

A várasok ugyanis falakkal voltak környezve, és erős kapukkal ellátva. Valahányszor tehát kutyafej ü vagy másféle tartárok lepték el az országot;, a városi polgárok mindig keblökre fogadók a parasztokat, marháikkal együtt, s a város kapuit keményeu belakatolván, fölmentek a falakra, hosszú nyársakkal fegyverkezve. Midőn azután a tatárok fölmászni iparkodtak a falakra, a polgárok mindig átdöfék őket nyársaikkal és letasziták, melly hősi elszántságuk végre olly félelmes hirbe jött, hogy a tatárok, s egyéb pusztító vad csordák utoljára még csak szaglálódni sem merészlettek a várasok körül. ezen hősi elszántságu polgárok székében nyárspolgároknak neveztettek, minthogy nyársat viseltek és használtak fegyverül. A nyárspolgár cím tehát legnagyobb ki-fejezése az érdemlett tiszteletnek, s gúnyolódásra legfölebb is csak olly tudatlanok által használtathatik, kik a világ nemzeteinek és saját édes hazánk történeti évkönyveiben tökéletesen járatlanok, mert különben e díszes címet bizonyosan nem fognák egyedül a pecsenye kedveléséből következtetni. —

Ezeket illő ünnepélyes és tudományos kifejezésü komolysággal mondván el, most márbátran szabadabban mozoghatunk, s homlokunk tudós redőit simára vasalván, arcunkra ismét főiültethetjük a derült mosolyt, mit ezennel meg is teszünk, s a poros oklevelek fojtó gőzköréből a vidám élet illatos mezejére lépünk, előadandók, megmutatandók, és bebizonyitandok, mikép a mostani nyárspolgár is olly derék s hasznos tagja a hazának, mint a hajdani, habár, az idők mostohasága miatt, jelenleg tatárok helyett csupán malacokba és egyéb aprómarhákba kénytelen is ütni a középkori hazamentő nyársat. —

Sok bocsületes nyárspolgárral van szerencsénk szorosb ismeretségben lenni, és igy a soknak jeles tulajdonságait;, szorgalmas méhecske gyanánt, gondosan összehordogaaván, egyetlen jeles példányt iparkodandunk belőlök alkotni. Hogy tehát az, kiről szólani fogunk az egész maga valóságában csak elménk szüleménye, az magától értetik, mert olly egészen tökéletes emberi lényt a mostani fölfordult világban nem is találhatni.

Nyárspolgárunk tehált— de ne használjuk mindig e szót, hanem gondoljunk ki inkább keresztyen nevet számára, mellyen aztán folyvást szólíthassuk, s nevezzük őt, ha úgy tetszik, Nietnagel Jónásnak. E nevet pedig azért választjuk, mivel név csak név, s tulajdonkép akár Schuhnagelnek is nevezhetnők őt, vagy Patkószegnek, az ugyan egyetlen mákszemnyit sem fogna az egész dolgon változtatni. Különben pedig hősünk vasárus, mi legalább annak kívánjuk képzeltetni, s igy a Nietnagel Jónás nevet egészen a tárgyhoz illőnek véljük mondhatni. —

Nietnagel Jónás ur nem dúsgazdag ember ugyan, legalább milliókat nem rak egyik zsebéből a másikba, de, a mint a polgári életben mondani szokás, igen jól birja magát. Házán s kereskedésén egyetlen fillérnyi adósság sincs, s ámbár maga rendesen csak egylovas kasszekéren jár a városban, steinbruchi vagy sashegyi pompás termésű szőlejéből mégis saját termetes nyolc német lova hordja haza a mustol;, s a városháznál, szépitőbiztosságnál es zá-logházban néhány meglehetős tőkéje is pihen, s lehet, hogy rövid idő múlva a takarékpénztárban is meg fog az öreg ur fordulni, mert ő a közhasznú, főleg magyar, intézeteket igen szereti pártolni, bár mit mondogassanak is ezek ellen némelly ügyfelei, kik csak a magyar áldást szeretik élvezni, és különben mindenben egészen ellenkező irányt követnek, nem is gondolva arra, hogy a szíves adomány mindig megérdemli a hálát.

Kereskedése és gazdasága után leginkább családját szereti Nietnagel ur, melly érdemes hitvesén kivül, ki a nagy kiterjedésű Weissbrod családnak tagja volt, hat reményteljes gyermekből állott, kik közöl három fiú, három pedig lyány volt. Jónás ur későn házasodott meg, mivel előbb olly kerek vagyont kelle magúnak szereznie, hogy gazdag hajadon megkérésére lehessen igénye; ennél fogva igen természetes, hogy gyermekei még mind a háznál voltak. A legidősb fiú azonban már tizennyolceves vala, az iskolákat átfutá, s atyja gyakornokká fogadtatá őt fel, hogy idővel tisztviselő lehessen, mivel magyarul nem tudott. Ezen fiú után tizenhat eves lyány következett, ki egy fiatal orvossal félig meddig jegyben járt már, mert tudnunk kell, hogy a fiatal orvosak, kik jól fizető betegekre nem tudnak szert tenni, nagyon örömest sompolyognak az úgynevezett nyárspolgárok körül, hogy pénzes nőt szerezhessenek magoknak, s azután kényelmesen koptathassák a két város kövezetét. S illy há-zasság napjainkban igen sok történik, mit némelly gáncsoskodók ferde nagyravágyásnak szeretnek tulajdonitgatni, mondván, mikép a nyárspolgár csak azért adja pénzzel terhelt lyányát orvosnak, hogy tekintetes asszony váljék belőle. Ez ismét ocsmány rágalom; a nyárs-polgár általánosan igen emberszerető és jó szivü, s azért szereti lyányát orvosnak adni nőül, hogy a fiatal orvos kényelmesen s munkátlanul élhessen pénzéből, s ne kényszerüljön betegeket gyógyítani, vagy is kigyógyítani. Ez által számos emberéletet ment meg a becsületes nyárspolgár , s így ezért koránsem rágalmat, hanem inkább legnagyobb dicséretet érdemel. Többi gyermekeiről elég lesz annyit mondanunk, hogy a legfiatalabb csak hét éves, és hogy ezen utóbbi, édes anyjának nem csekély boszuságára, tökéletesen jól beszél magyarul, inig a német nyelvet csak keservesen tördeli, minek atyja kimondhatlanui örvend, mert ő olly józan gondolkozásu ember, hogy tökéletesen átlátja , mikép nagyon illő, hogy az , ki Magyarország áldásait élvezi, magyarul köszönje meg a mindenható kegyességét.

Talán nem fog ártani, ha Nietnagel ur szokásait is megemlítjük néhány szóval, hogy annál világosabb fogalmat szerezhessünk róla a szives olvasónak. Jónás ur reggel jókor fölkel, magára ölti kék kabátját s kék nadrágát, a sárga meilénynyel s fekete selyem nyakkendővel együtt, és családjával nyájas beszélgetés közt reggeliz, s egyszersmind kiadja parancsait a napi munkára és mulatságra nézve,mellyek mindenkor tiszteletben tartatnak, mert ő nagyon jó ember ugyan, de a papucskormányt szerencsesén ki tudta kerülni. Itt öltözetére nézve mellesleg szabad legyen megjegyzeniünk, hogy, május elsejétől September végéig, a kék nadrágot sárga nankin, a sárga mellényt pedig fehér váltja föl. Miután ezen fontos megjegyzéssel a történeti igazságnak eleget tettünk, ismét nyugodt lélekismerettel folytathatjuk nevezetes előadásunkat.

Reggelizés után a nő tisztelettel adja kezébe az arany gombu nádbotot, szarvasbőr keztyüt s jól kikefélt kalapot, és ezen gondosságáért pátriárkái csókot kap, melly kedélyes műtétel után a gyermekek kezet csókolnak, és a családfő ünnepélyes lépésekkel távozik.

Mindenek előtt borbélymühelybe megy, mert szakálltalan kövér arcát nagyon szereti simává varázsoltatni. Neki a műhelyben külön széke, kendője s beretvája van, és a legények minden tekintetben legpontosabb figyelemmel viseltetnek iránta, nem annyira a reménylettuj évi ajándék kedvéért, mint inkább azon ösztönszerü tiszteletből, mellyel minden nagy férfi iránt önkényt viseltetni szoktunk. A beretválkozás rendesen némán megy véghez mert a borbélylegények már jól tudják, hogy a kevés de annál fontosb szavú Nietnagel ur nem szereti az üres fecsegést; újdonságokat ugyanis azért nem kiván hallani, mert azt hiszi, hogy neki semmi köze más bajához, s jobb,ha minden ember saját ajtaja elől iparkodik a szemetet elsöpreni ; a politikáról pedig épen nem szeret beszelni, mert az fölizgatja a kedélyeket, s ő jól tudja , hogy a böcsületes polgárnak első s legszentebb kötelessége a csönd és nyugalom.

Megszakálltalanittatván arai, templomba megy, s hálát adván teremtőjének eddigi boldogságáért, egyszersmind annak további fönmaradásaért könyörög, és a dohánykeres-kedésbe lépeget, hol szelencéjét megtölteti fekete burnóttal, és saját boltjába távozik. Ott legnagyobb nyájassággal fogadja vevőit, példát adván segédeinek arra, hogy tisztelettel viseltessenek azok iránit, kik vagyonosságát megalapítani segítek.

TÍZ óra tájban megáll boltja előtt egy lovas kasszekere, s ő főiül, es szolgáját haza kűldvén, meglátogatja szőleit, pincéit és egész gazdaságát, mert ő mindenütt személyesen szeret jelen lenni, tudván , hogy a gazda szemeitől híznak a marhák, mit élettelen jószágra is bátran alkalmazhatni. E fölügyelési sétából rendesen csak a dél veti őt ismét haza , édes Ővéének nyájas körébe, kikkel vidám csevegés közt költi el az ebédet, melly után pamlagra dől, kissé gondolkozni, mint ő mondani szokta, vagyis tulajdonkép szundikálni, mikép mi hiszszük, s mit titok szoros pecsété alatt ezennel mindenkinek nyilvánítunk. Ez alatt mély csönd uralkodik az egész házban, mert még a legutolsó cseléd sem akarja az öregur csöndes nyugalmát háborítani.

A burnótszelence hatalmas koccantása jelenti , hogy a családfő már eleget gondolkozott, s jeladásul szolgál az egész családnak arra, hogy az ünnepélyes és egyszersmind meghitt kihallgatás legkedvezőbb pillanata bekövetkezett ; mert tudnunk kell, hogy a nyugalmas életű és szelid kedélyű ember akkor van legközlékenyebb s egyszersmind legemberszeretőbb hangulatban,midőn azon boldogító meg-győződéshez jut, hogy gyomra emésztési műtételének első foka szerencsésen megtörtént, s hogy e szerint lélekháboritó csömörtől, vagy az étvágy szomoritó elvesztésétől többé nincs mit tartania. E kedvező alkalmat tehát többnyire használni szokta a család, némi kis engedélyek megnyeréséhez, miket más alkalommal bajosabb lett volna kiküzdenie. Azonban jobb lesz talán élő példával fölvilágositanunk ezen eljárást.

A burnótszelence nagyot csattan , s kevés pillanat múlva belép férjéhez a nő, és nyájasan szól :

,Hogy érzed magadat, kedves Jónásom? ,,Igen jól“, — felel különös szives indulatot kitüntető hanglejtéssel a férj ,s hosszasan ásít, háromszoros keresztjeit csinálva hüvelykújával , illedelmesen megnyitott szája előtt.

,Igen jó színben vagy?

„A malacpecsenye ma különösen jó volt.

,Elhiszem, Hánikánk maga ügyelt rá.

„Kedves gyermek !“

,Kedvenc ételeidre mindig ő ügyel

„Jó gyermek, már csak kell neki vásárra valami kis örömet csinálnom. Mondhatom, olly ropogós volt a malac bőre, hogy nem olly hamar fogom elfeledni, s az alma, mellyet szájában tartott, kimondhatlanul jól Ízlett. Dicső pecsenye, kedves lyányka !“

,Mikor lesz vásár, kedves férjem?

„Hat hét múlva.

,Oh , az meg igen messze !

„Miért?

,Addig meg legalább is hat malacot eszünk meg.‘

„Na, mondhatom, ha mind a hat olly jó lesz, mint a mai, úgy mindenesetre legalább is egy arasznyit hizom.“

Meglátod, hogy mind jobb lesz a mai pecsenyénél

„Az lehetlen.“

,Hánika legalább azt ígérte, és ő meg szokta szavát tartani

„Derék gyermek, milly boldognak tarthatja magát jövendő férje.“

,Egyet gondoltam, kedves férjem „Ugyan mit?“

,A vásár még messze van

„Az igaz.“

,Hátha most csinálnál egy kis örömet Hánikának

„Most mindjárt?“

,Igen.‘

„Hiszen időm sincs meggondolni, hogy tulajdonkép mi által. “

,Hátha én már gondoltam is volna valamit?

„Igazán,Hánika félig meddig menyasszony.

„Nem sokára egészen azzá lesz.

,Igen nagy örömére szolgálna, ha uj kalapot vennél neki.

„Uj kalapot ?u

Igen.‘

„Hiszen szalmakalapja még igen szép, nyáron pedig elég az.“

,Igaz, de változtatásul mégis valóban uj selyemkalapra van szüksége.

„Látod, kedves Orsolya, a malacpecsenye igen jó volt ugyan, de én a fölösleg piperét és fényűzést nem szeretem.

,Oh, hiszen ez mégnem fényűzés; más polgárlyányok még tollas kalapot is viselnek?

„Elhiszem, de tudod é, mi lesz annak idővel vége ?

,Ugyan mi?

„Az, hogy dobos áll házaik elébe, s malacpecsenye helyett burgonyára szorullmlk”

,Oh, édes Jónásom, hiszen egy kalap nema világ, s most különben is nagyon olcsók a selyem kalapok !

„Elhiszem, de mindig nagy vesztegetés az, ha csak egyetlen krajcárt adunk is ollyasiniert, a mire nincs elkerülhetlenül szükségünk. Ezt soha nem szabad felednünk."

,A világért sem , de jövendő vőnk is bizonyosan jó szemmel látna, ha kissé csinosan járatnék lyányunkat, s ezt márjövendő rangja is megkivánja, és János fiunk rangja is, ki rövid idő múlva valóságos tisztviselővé fog kineveztetni

„Ah, mintha még most is ropogna fogaim alatt a malac bőre! Feleség, nem bánom, vehetsz kalapot Hánikának, csak nagyon föltűnő ne legyen, mert nem szeretnék jó lyányomból piperebubát faragtatni."

,Légy nyugodt, édes Jónásom, a kalap egyszerű lesz és mégis szép

„Na, már ezt szeretem"

A nő nagy elégültséggel távozik, mint valamelly hadvezér dicsőséggel kivitt győzelemután a csatamezőről, s e szerencsés siker Jánost is főlbátoritja, ki azonnal szinte atyjához siet, és legnagyobb tisztelettel szól :

,Edes uram atyám.

„Na, mi baj , fiú

,Egy szippantkát kérek.

„Ej hát te is boszantod már orrodat ,Hja, édes uram atyám, mi tisztviselők mindnyájan burnótozunk.

Az öreg ur homlokát e kifdjezés : „mi tisztviselők rendkívül főlderité.

„Szó a szó, fiú, de bizony jó is a burnót a szemnek; nektek irka firka embereknek pedig leginkább szemetekre van szükségtek.“

,Edes uram atyám, igen jól állok ám most mar

„nogy, hogy«“

,Egy tiszt e napokban nyugalmaztatni fog, s ha helye betőltetik, akkor már csak harmincöt ingyen gyakornok lesz előttem.

„Igazán

JJgy bizony

„Már ez derék ; mikor fogsz tehát fizetésbe jutni !“

,Legfölebb hat esztendő mulva

„Az ugyan szép idő még. “

,De nem sok, hiszen épen akkor leszek huszonnégy éves

„Igaz, de addig csakugyan sok szép forintomba fogsz kerülni

,Igen, de ollyur leszek azután, mintakár melly nemes ember.

„Már ez megérdemli a hosszas várakozást, ezt nem tagadhatom

,Edes uram atyám, úgy é nem sértem meg egy kis kéréssel?

„Csak ki vele hamar, mert mindjárt mennem kell

,Pénzem elfogyott.

„Micsoda ? Hiszen még csak közepén vagyunk a hónapnak

,Pedig már egy fillérem sincs.

„Na, fiú, a pazarlást nem szeretem

,Nem is vagyok én pazarló, de lássa, édesuram atyám, mi tisztviselők kénytelenek vagyunk gyakran jótékony célokra aláírni, s ollyankor a Nietnagel név mellé csak nem irhatok egy pár garast; azután mi tisztviselők Casinoba is kénytelenek vagyunk járni, hol tanácsosakkal s elnökökkel társalkodunk, és igy bizony néha néha költ is az ember estelire, vagy kártyára egy pár huszaskát, mert díszes társaságból csak nem vonhatja el magát mogorván , mert különben még azt mondanák róla : mi, ez ugyan nem finom társaságba való ember

„Es ti ingyen gyakornokok is szabadon társalkodhatok már a nagyobb urakkal?

,Természetesen , hiszen tudja, édes uram atyám, hogy diákból lesz a pápa.

„Igazad van bizony ; de fiú, mondd meg igazán, mit szólasz a mai malachoz?

,Dicsőséges volt

„Már azt szeretem, hogy ízlésűnk megegyezik.“

,De csak édes uram atyám sashegyi boraadta meg neki az igazi zamatot; mondhatom, nincs olly bor a két városban

„De magam látok is ám utána

,Tanácsosom csak tegnap mondá, hogy kevés olly gazda van a megyében, mint édes uram atyám.

„Nem dicsérem ugyan magamat, de annyi igaz, hogy lehetőségig megfelelek magamért. De az idő halad, nesze pénz, fiú, szerezz böcsületet a Nietnagel névnek, de az oktalan pazarlástól őrizkedjél.

,Minden húszast kétszer megfordítok, mielőtt kiadnám.

„Helyesen, de azért épen nem kell cudarkodnod , mert a zsugoriság is bűn, s apádnak van még ládája fenekén egy pár penészes húszasa.

A fiú kezet csókol, s az apa kávéházba megy, hol délután négy óra tájban több ügytársa s régi barátja szokott összegyűlni, egy kis csésze fekete kávéra, egy kis nyájas cse-vegésre, és egy két barátságos kis tartlira. Hogynem szenvedélyből játszanak az öreg uraik, s legfölebb is csak néhány huszaskát kockáztatnak, az olly természetes, hogy einlítni is fölöslegnek tartanok, ha a történeti igazság nem parancsolná, hogy erről se feledkezzünk meg, s bár e példánkat Béla király névtelen jegyzője is követte volna, úgy most többet tudnánk első királyaink házi életéről ; de uram fia ! igy most azt sem tudjuk, hogy mit reggeliztek rendesen, és minő öltözetben jártak, a mi nem csekély s helyre hozhatlan kárára van nemzetiségünk kifejlődésének, mikép azt a szorgalmas szinházlátogatdk is elég sajnosán tapasztalják, midőn az Árpád vérü királyokat és hősöket asztalnál, ágyban, s ki tudná, még hol mindenütt, kardosán és páncélosán kénytelenek látni a színpadon, mint valami Miklós napi Krampuszokat, kik az ártatlan gyermekeket ijesztgetik.

Bocsánat ezen kitérésért, melly nem tartozik ugyan szorosan e helyre, de annyiból talán még sem egészen fölösleg, hogy legalábbmostani és jövendő komoly történetíróinkat arra figyelmezteti, mikép ezentúl a szüksé-ges mellett a hasznost és kellemest se feledjék ki halhatlanság dicsfényével koszoruzandó határtalan jelességü müveikből. —

Most pedig tekintsünk kissé körül a kávéházban. Nem olly fényes ez ugyan, mint a többi , de annál kényelmesb és zajtalanabb. Arszlánok, hajhászok s egyéb csöndzavaró em-berek ide nem járnak, hanem talpig böcsületes és békés szellemű polgárok, kik egy pár órai enyhüléssel fűszerezik hasznos munkásságokat. Némellyek az „Ofner Zeitungé politikai hírei fölött vitáznak, mások a legjobb trágyáról ér-tekeznek, mások apró gyermekeik vagy unokáik furcsa pajzánságait beszélik el, s egyszersmind visszaemlékeznek saját gyermekéveikre; mások ismét a zsidók pöngetett emancipatiójáról okoskodnak, s azt hiszik, hogy a bagolynak soha nem lesz sólyom fia, valamint viszont a verébnek mindig csak veréb a fia ; némellyek háziorvosságokat sorolnak el, s ezaz igazi kiapadhatlan beszedtárgy,már e tekintetben csakugyan mindnyájan tudnak valamit, s midőn végre a fogfájás elleni szerek jőnek szőnyegre, akkor meg a pincer is elmondja csalhatlan orvosságát; mások a nagy drágaság s meg nagyobb pénztelenség ellen panaszkodnak ; ismét mások pedig az asszonyok példátlan fényűzése ellen mennydőrőgnek, annál nagyobb tűzzel, mivel saját hajlékukban egyetlen szóval sem szabad e botrányos tárgyat megemlítniök. Mi azonban csak Nietnagel urra fordítsuk figyelműnket, s ne zavarjuk össze a tárgyakat.

A mint érdemes hősünk belép, azonnal minden oldalról legnagyobb megelőző nyájas sággal űdvözlik őt ; a pincér legnagyobb alázatossággal veszi el botját, s minden asztal mellől legalább is öt burnótszelence nyujtatik elébe, és ő koránsem jő zavarba, hanem mindenkinek számára lekötelező mosolylyal bir, s egymásután húsz szelencéből szippant, mig egyúttal viszont ő is szives készséggel kinálgatjasaját szelencéjéből a nyájas ismerősöket. E közben minden oldalról illy kölcsönös és jellemző kérdések s feleletek váltatnak :

,Hát hogy vagyunk

„Csak úgy la.“

,Meg kell elégednünk, ha jobban nem lehetünk

„ügy van.“

,Ujunk sem egyenlő

„Nem bizony.

,Mi újság van?

„Zöld borsó.“

,Ha ha ha!‘

Ezen elmésség az előleges kérdéseket s feleleteket befejezi, s Nietnagel ur szokott asztalához lépeget, pipára gyújt, s fekete kávét iszik, és mind ezt legnagyobb illedelemmel végezi. Ez alatt megérkeznek tartlitársai, vagy legalább mindenesetre kártyatársai, mert mi pirulva vagyunk kénytelenek megvallani, hogy a kártyajátékok egyetlen nemét sem ismerjük. Az egyik társ tiszteletre méltó kefekötő ; tiszteleire méltó pedig azért, mivel igen józan életű, s nem iszik úgy, mint a kefekötőkről rendesen hinni szokás; kűlönösb jellemzéséül még azt mondhatjuk, hogy nadrága alsó szegélyét a legszárazabb időben is mindig föl szokta hajtani, a mi magában véve talán csekélységnek látszik, de mindenesetre nagy fontosságot nyer az által, hogy ebből példátlan elővigyázatot következtethetni részéről minden ügyben, elővigyázat pedig a bölcseség szülöttje, mikép egy hires német iró mondá, kinek neve e pillanatban nem jut eszünkbe, s igy az érdemes kefekötőt teljes joggal bölcsnek mondhatjuk. A másik társ a fölvilágosulásnak egyik leghatalmasb terjesztője ; ő ugyanis szappanos, és egyszersmind igen veszélyes szabadelmü politikus, minthogy minden gyertyájának bélén egy egy vörös fonál vonul végig ; szerencsére azonban ő maga nem tudja még, hogy ő illy veszélyes és nagyszerű szerepet játszik a politikai világban; min egyébiránt épen nem kell csodálkoznunk, mert nap-jainkban nem egy politikai tekintély létezik,melly maga nem igen hiszi fontosságát, mások által ellenben a világ első csodájának kürtölt étik. Különben szappanosunk igen szelid s jámbor ember, és csupán azon egy hibája van, hogy nemzetiségünknek engesztelhetlen ellensége , mivel a nemzeti színház légszeszszel világittatik, melly annyi kárt okozott már a szappanosaknak. A harmadik társ végre igen híres sütőmester, ki hallatlan műtételt vitt véghez; eddig ugyanis minden ember közönségesen azt hitte, hogy nagyból lehet ugyan kicsinyt csinálni , de kicsinyből nagyot nem ; ő azonban világosan és kézzel foghatólag bizonyitá be ezen utóbbi hiedelem alaptalanságát, mert parányi süteményeiből igen nagy. házat épített. Egyébiránt ő igen elmés ember volt, s ezért örömest tűrék őt el minden társaságban. —

Ezen három férfival kártyázott tehát Nietnagel ur mindennap, s igy most is, midőn lépéseit figyelmes őrszem alá vettük. A játék élénkül folyt már darab ideig, midőn az egyik közelebb álló asztal mellől e szók hangzottak :

,Mondom önöknek, ezentúl vám nélkül hozhatni be a sert

Most leggyöngébb oldalára tapintottak vagy ütöttek Jónás urnáik, ki a serivásnak kimondhatlan ellensége volt, mit épen nem csodálhatunk, ha meggondoljuk, hogy mintegy száz negyed szőlővel birt Budapest legjobb helyein, s roppant pincéiben úgy is alig talált már helyet uj terméseinek, mióta a vizivás olly nagy divatba jött. A fönebbi megjegyzés által tehát olly igen érzékenyen sujtatott meg, hogy kártyáit létévé, pipájából irtózatos füstfelhőt bocsáta ki, és igen határzott kifejezéssel e szókra fakadt :

„Az nem lehet”

,Pedig úgy van „Nem hihetem ,De mondom. „Az istenért, hiszen akkor még olcsóbb lesz a ser, s ki fog azután még bort inni? En már el is adtam szőlőmee.”

„Ez hallatlan ! Végre kénytelenek leszünkmagunk meginni borainkat, vagy szőlőinkbe burgonyát ültetni. Az árinányos vizivás már úgy is megrontott bennünket, de abhan legalább annyiból megnyughattunk, hogy az bizonyosan nem fog sokáig tartani; mert egy pár év múlva majd átlátják az orvosak, hogy a folytonos vizivás áltál végre minden erejőkből kifogynak az emberek; tekintsünk csak a hidra, midőn szél fú, s tapasztalni fogjuk, hogy a legszakállasb ifjakat is karfákhoz sújtja. És mi okozza azt ? Az, hogy bort nem isznak."

,Ugy van.

„Hát még a ser! Hiszen az kész méreg. TÍZ ember közöl, ki meghal, nyolc bizonyosan serivó."

,Az nagyon természetes, mert sokkal többen isznek sert mint bort

,„Ha ha ha ! “

„Kacagjanak bízvást, de én csak azt mondom, hogy az újításoknak egyáltalában nem vagyok barátja, és illyen újítás a servám megszüntetése is. Ujitgassunk csak mindig, s fogadoni„ hogy utoljára még a zsidók emancipatiója is csakugyan megtörténik

„De már az még sem megy keresztül

„„Csak az kellene még

„Akkor mindnyájan tönkre jutnánk „„„Gyermekeink mindennapi kenyérért koldulhatnának a zsidók ajtai előtt“

„Inkább vízbe fojtanám gyermekeimet

„„Magam is azt mondom

„„Eh, nem fog az olly hamar megtörténni

„Nem bizony

„„Ellenkező oldalon kel föl akkor a nap.

„Ugyan mit szabadkoznak önök olly nagyon „ hiszen a zsidók már is csaknem egészen hasonlitnak hozzánk

„Oh„ Oh!

„Úgy van „ lám „ most már házakat is bírnak Pesten„ s legközelebb Milly gyertyagyárt is állítanak föl a zsidóké

„„Már ez hallatlan — kiálta a szappanos

és pipáját leirhatlan indulatossággal asztalra sujtá, ökleit pedig félelmesen rázá.“

„Pedig úgy van, s ha szól az ember valamit az efféle botrányok ellen, tehát csak azt nyeri válaszul, hogy más miveit országokban legdíszesb hivatalokra is alkalmaztatnak a zsidók.

,Ha más kútba ugrik, nem következik abból, hogy mi is utána ugorjunk.’

,„Ugy van.“‘

„En csak azt hiszem, hogy alkalmasint utána fogunk bizony ugrani, mert sok pénz van a zsidóság kezei közt.”

,Igen, de milly utón jutnak hozzá!’

„,Az ám a kérdés !”

„Az nem látszik meg a pénzen, s én még egyszer mondom, hogy Náni legyen a nevem, ha rövid idő múlva polgárok nem lesznek a zsidók.”

,Akkor kiköltözöm az országból.’

,„Es nem lehetne ezen bajt valamikép elhárítani?”

„„Nem igen, mert már nagyon előre haladt.““

,De ugyan mit tegyünk tehát ?’

„Semmit, várjuk be a történendoket, s azután majd meglátjuk, hogy mire mehetünk

’ ,Igaz bizony.’

,„Ugyan helyesen szól, Komáromi komám uram, hiszen a minek meg kell történni, az bizonyosan megtörténik, ha fejünkre állanánk is.“

,Mindenesetre.‘

„,Legjobb tehát hallgatnunk. ,Ne szólj szám, nem fáj fejem. Kevés pillanat alatta jelen volt békés szellemű polgárok mind igy nyilatkoztak, s ártatlan mulatságaikat olly példás nyugalommal folytaták, mintha az ingerültséget meg csak nevéről sem ismerték volna. Az egész politikai vitának egyedül csak az lett következménye, hogy egy sem ivott sert, hanem mindnyájan egy meszely bort parancsoltak, és polgári jogaik föntartásaért barátságosan iddogáltak.”

Az óra hatot üt s Nietnagel ur leteszi a kártyát, s boltjába megy ; útközben mindazáltal gyógyszertárba lep, s két garas áru keserűt iszik, hogy a servám miatti fölgerjedés valamikép kárára ne váljék különben igen jeles emésztő műszereinek. Boltjában könyveit megvizsgálja, levelezését rendbeszedi, azután egyet fordul a városban, s haza megy, hol Ízletes esteli várakozik rá. Estelizés után ostáblán mulatja magát feleségével, azután minden ajtót bezár, körül tekint, hogy a tűz jól el van é mindenütt oltva, s feje're hófehér hálósüveget von, egy pohár tiz esztendős sashegyi vörös bort iszik , és lefekszik, így folytak zavartalan boldogságban a nyárspolgár napjai, mint csöndes időben szőke Dunánk sima vizei. Egykor azonban, midőn este felé szokott sétáját végezé, egy köztiszteletü grófot láta, ki egyszersmind választópolgár. A gróf egy igen egyszerű nyárspolgárral találkozván , legnagyobb nyájassággal köszönte őt, mondván :

,Jó estét, kedves Collega!

Az egyszerű nyárspolgár szinte egyszersmind választópolgár volt. Ezen egyszerű és igénytelen s egyszersmind véletlen esemény Nietnagel urra nézve elhatárzó fontos eredményű lett.

,JÓ estét, kedves Collega!

E szók napokig és hetekig viszhangzának füleiben, s nem tuda többé azon eszmétől megszabadulni, hogy mégis irigylésre méltó szerencse az, ha az ember illy meghitt s barátságos lábon állhat a két magyar haza egyik legűnneplettebb fiával. Szüntelen tűnődött magával, hogy ugyan mikép lehetne ő is osztályos e szerencsében. Az egész ember óriási változáson ment keresztül; olly gondolkozóvá lett, hogy gyakran még családja tagjainak is egészen fonák feleleteket adott; a kártyán mindig vesztett , s gyakran még az is megtörtént, hogy kis csésze feketéjét cukor nélkül itta meg. E zavarodott állapota természetesen különféle magya-rázatokra szolgáltatott alkalmat; némellyek azthívek, hogy a servám zavarta meg agyat; mások ellenben azt álliták, hogy valamelly kereskedési vállolata nem sikerült; mások ismét titkos családi bajban keresek mélyelmüsége okát. Egyedül mi vagyunk olly szerencsesek, tudhatni, még pedig teljes bizonyossággal tudhatni , hogy a

,Jó estét, kedves Collega!’

okozá ezen bajt Nietnagel ur magaviseletében. Azt mondják, hogy minden emberen két szellem uralkodik, mellyek kozol az egyik erre, a másik pedig arra törekszik gondolatát hajlítani. Ezen két szellem hatalmasul csatázott most Jónás ur agyában. Halljuk csak a két szellem egymásközti vitáját.

Az egyik, igen kedélyes és barátságos hangon igy szóla :

,Kedves Nietnagel, te jámbor családapa és szerény egyszerű ember vagy; oh, ne áldozd föl édes nyugalmadat az epesztő nagyravágyás ördögének

A másik szellem ellenben, büszke demégis nagyon hízelgő hangon, ekkép nyilatkozott :

„Nietnagel, te bocsületes ember vagy, s gondold meg, hogy nem szabad csupán hasadnak élned. Bocsületes emberekre kimondhatlaniíl nagy szükség van a közügyek kormányzata körül.“

,Jónás, családod érdeke mulhatlanul kívánja , hogy kereskedésedet s gazdaságodat ne hanyagold el

„Jónás, te nemcsak családapa vagy, hanem egyszersmind polgár; még pedig polgár előbb voltál, mint apa. Ezt nem szabad feledned

,Gondolj mostani csöndes napjaidra, kedélyes szokásaidra, ártatlan mulatságaidra.’

„Gondolj arra , hogy a melly polgár nem teljesíti kötelességeit, s gyáván vonja el magát a munka elől, midőn hazája s városának boldogitása és boldogsága kívánja, az rósz hazafi, ki azt sem érdemli, hogy a napnak dicső sugárai homlokát jótékonyan melegítsék."

„Mennyi bajnak, milly sok boszantó fondorkodásnak leszesz kitétetve.

„Mennyi hasznosat fogsz polgártársaid számára kieszközölhetni

,Hány ember előtt keilend majd meghajtanod !‘

„Milly sok ember fog előtted majd tisztelettel hajlongani !“

„Mennyire foga felelősség súlya terhelni! „Milly édes lesz annak tudata, hogy ismét jót víttál ki.“

,Légy állhatatos.

„Légy férfi.

,Nincs elég tudományod

„Természetes eszed s szilárd böcsületességed eléggé kipótolja a könyvtudomány hiányát"

Folyamodók fognak nyakadon alkalmatkodni.

„Ugyefogyottak fognak hozzád járulni, s te igazságot segitendesz számokra kieszközöltetni

,Reménylett nagy befolyásod csak puszta agyrém

„Vagyonod olly tekintélyt biztosit számodra , hogy szavaidat bizonyosan mindig meg fogják hallgatni

,Mit reménylhetsz kivíhatni ?

„Mindent

,Soha !

„Mondom , mindent; a kocsmanyitási jogot korlátoztathatod.

,Üres beszéd.

„Szent igazság.

,Ne hallgass a csábitóira.

„Még a servámot is magosbra emeltetheted!

S ez volt az el határzd csapás. Nietnagel ur magosra szökkent föl pamlagáról, egymásután háromszor szippantott, nagyot nyújtózott, még nagyobbat ásított, s lehető legnagyobb lépésekkel háromszor végig futván szobáján, rendkívüli elszánást tanúsító hangon igy szólt a tükör előtt :

,Ugy van, jó szellemem sugallatát követem ; két hét múlva tisztujitás leend, s nekem minden áron választó polgárrá kell lennem. Ez a sors világos intése, s ezzel nem szabad dacolnom. Segíteni fogok azoknak, kik városunkat , következéskép hazánkat is boldogítják. Igen, a közügy, a közjó kivánják, hogy magamat föláldozzam. Megálljatok csak , serivók, fogadom, hogy magosra köttetem abraktarisz-nyátokat !É

Ezen jellemző magánybeszéd után sugárzó arccal hagyá el családját Jónás ur, melly nem kévéssé örvendett, látván, hogy a családfő redős homlokáról a szomorú felhők tökéletesen eloszlottak.

S hová ment Jónás ur ? Kávéházába, tartlizni ?

Oh , nem ! Egyenesen posztókereskedésbe siete , s ott negyedfél rőf finom fekete posztót vásárlott ; onnan szabóhoz ügetett, s mérléket vetetett magának nadrágra és frakra, s egyszersmind fehér mellényre. A szabó nagyón csodálkozott e rendkívüli megrendelések fölött, s szentül igéré, hogy a kitűzött három nap alatt mindenesetre elkészíti a megrendelt ruhadarabokat. A szabótól kalaposhoz es keztyüshöz ment Jónás ur, s finom fekete kalapot es meg finomabb sárga keztyűt vett ; mihez utóbb még divatos vékony nádbotot is vásárlőtt. Ezután borbélyához vágtatott, kivel valamit közleni akart ; azonban, midőn belépett, annyira megzavarodott, hogy előadását teljességgel nem tudá megkezdeni. A borbély meg nem foghatá , mi hozhatja illy rendkívüli időben hozzá a derék vasárust, s igen természetes, hogy még sokkal inkább csodálkozott, midőn szokatlan habozását észrevevé. Végre megszakasztá a borbély a hallgatást, s legnagyobb tisztelettel szóla :

,Talán fogat méltóztatik huzatni’

Jónás akaratlanul s nagy rémüléssel arcához kapott, mintha féltené szorgalmas derék őrlőit, és erőtetett nyugalommal válaszold

„Nem.“

,Tehát mit méltóztatik parancsolni ? „Csak kérdezni szeretnék öntől valamit’ „Méltóztassék

„Hány hét alatt növeszthetni bajuszt ?“ ,Legkedvezőbb esetben hat vagy nyolc hét alatt.

„Hamarább nem?“

,Valóban, nem

„Hm, hm ! Jó éjszakát

,Alázatos szolgája

A borbély sokáig tőré fejét e furcsa kérdés fölött, de hosszas tépelődés után sem érhetett annak nyomába, hogy ugyan mi bírhatta tulajdonkép Nietnagel urat ezen sajátszerű kérdésre. Mi sem tudunk ugyan mindent, de ezúttal mégis legnagyobb örömmel mondhatjuk, mikép nagyon is jól tudjuk hősünk ezen megfoghatlan kérdésének valódi okát. Ő tudniillik igen jól tudá, hogy a magyar választópolgárokat csak úgy nyerheti meg részére, ha lehetőségig magyarnak mutatja magát; ez okból tehát bajuszt kívánt növeszteni, azonban nagy fájdalommal hallá, hogy ezen nemzeti átváltozásra már nincs elég ideje. Ezen szomorú felfődőzés több óranegyedig nyugtalanitá őt, de utóbb olly szerencsés ötlet villant föl elméjében, hogy örömében kész lett volna nagyot ugrani, ha ezen gyermekes mutételt férfias méltóságával összeilleszthetőnek gondolhatta volna. Mivel azonban ezt csakugyan nem teheté, tehát ugrás nélkül csupán mindennapias lépésekkel, magyar szabóhoz siete, és finom fekete Zrinyi dolmánt rendelt meg, igen okosan gondolván, hogy magyar házakban magyar, németeknél pedig német öl-tözetben fogja majd a szavazatokat összegyüjtögetni. —

Ezen fontos előkészületek szerencsés végrehajtása után, bezzeg volt mit bámulni mind azoknak, kik Nietnagel urat ismerék, s ezeknek száma vajmi nagy vala! Fejét emeltebben hordozd, kalapját félig tarkójára mélyeszté, mi különös bátor kifejezést kölcsönze egész test alkotásának ; minden szegény emberre nyájasan mosolyga, a gazdagokra pedig szerényen,s a hatalmasokra tisztelettel tekinte; saját ká-véházát elhanyagol, s más pompásabbakat látogatott meg, hol a hírlapokat nagy figyelemmel olvasá, s gyakran politikai vitákba is bocsátkozott, melly szokatlan munka többnyire derekasan megizzasztá homlokát ; szóval, az egész ember úgy szólván fenekestül felfordult. Változásának valódi oka nem maradt sokáig titokban , mert Nietnagel ur böcsületes ember vala, s annál fogva egyenes utón járt és koránsem titkold, hogy ő választópoogárrá akar lenni. S ezen akaratát ismerőseinek nagyobb része igen természetesnek, sőt helyesnek is találta , mert Jónás ur gazdag s termetes ember vala, következéskép csak olly jó választópolgárt személyesíthetett, mint bárki más. Hát még családja ! Ennek örömét le sem írhatjuk, mert ez magasztos és nagy volt, s nem ok nélkül ; az emelkedésre készülő családatya ugyanis napról napra engedékenyebb lön a fényüzés ügyében , s legnagyobb szívességgel kezdé e tekintetben családjának még mindig eléggé szerénykivánatait teljesítem, és János fiának, a tisztviselőnek mulatság! pénzét is önkényt szaporitá, mivel igen természetesnek gondolá, hogy a választópolgár fiának kissé jobban kell magát mutatnia, mint az egyszerű igénytelen nyárspolgárénak.

Minden jónak s nagyszerűnek vannak ellenségei, ezt már sokan elmondák, s lehet, hogy mi magunk isde az nem baj,mert a jónak többszöri ismétlése sem árt. Ezt most azért mondjuk, mivel erősen hiszszűk, hogy sokan lesznek, kik Nietnagel urnák e változását s tetteit gáncsolni fogják, mondván, hogy nem jó az élő medve bőrére előlegezni, s hogy annál fogva Jónás urnák is be kellene előbb várni megválasztatását.

Az illy kétkedőknek s fontolgatóknak csak azt mondjuk, mikép hősünk teljes biztossággal meg lehete győződve szándékának szerencsés sikeréről, mert hiszen a választók nagyobb részével rokoni viszonyban állott, s jól tudjuk, mikép a szükséges kiegészítések többnyire illy szellemben szoktak történni; azonkül pedig a nem rokonok nagyobb része is megigérte neki szavazatát, mit valóban szerény s egyenes bőcsületes eljárásánál fogva is megérdemlett, mikép azt ezen itt előadandó egyetlen példából is elég világosan láthatjuk.

Nietnagel ur egy derék ügyvéd szobájába lép fényes fekete frakj ában, ki egyszersmind választópolgár, s szép elméje és egyéb tulajdonságai következtében ezen egész testületre mindenkor igen nagy befolyással szokott birni. Hősünk nem is ismeré őt, de mégis, jó ügyében bizva, egyenes bátorsággal lépett elébe , nyilt őszintességgel mondván :

,Alázatos szolgája!

Az ügyvéd könnyeden bólinta fejével,irását folytatá, s csak e kevés szót hallatá :

„Bocsánat, tüstént kész leszek.“

Nietnagel ur illedelmesen hajtá meg magát, s várakozott, ámbár nem igen lehete tetszésére, hogy még csak székkel sem kináltaték meg. Azonban, a kérelmezőnek el kell az eféléketnyelni, ha célhoz kivan jutni, s igy hősünk is olly nagyot nyelt, hogy fél malaclábot kényelmesen gyomrába mélyeszthetett volna ezen, most fájdalom ! elég száraz működéssel. Ámde, ő csak á közjó előmozdításáért fárado-zott, s igy ezen kis kellemetlen áldozat miatt épen nem volt szabad visszariadnia, s ő ezt nem is tette, hanem ugyancsak férfiasán kiállotta a sarat.

Végre befejezi írását az ügyvéd, föláll, s igen kegyes hanglejtéssel szol :

,Méltoztassék.’

Hősünk illedelmes bókot csap, és csengő hangon igy nyilatkozik :

„En Nietnagel polgár s vasárus vagyok.” ,Nincs szerencsém.”

„Ez csak az én bűnöm, hogy már rég nem kerestem a tekintetes ur nagybecsű ismeretségét.”

,Miben szolgálhatok uraságodnak V „En meglehetős vagyonkával birok. Az igen szép.’

„Evenként legalább is hatszáz akó borom terem.”

,A kőbányában, vagy a budai hegyeken?”

„Mindenütt.”

,Kérem, méltóztassék helyet foglalni.”

„Köszönöm álázatosan.”

,De kérem, itt a pamlagon.”

„Engedelmével.”

,Szolgálhatok pipával ?”

„Köszönöm alázatosan.”

,Talán pörös ügyben van szerencsém?”

„Nem bizony, egészen más ügy hozott ezúttal ide.”

,Tehát csak méltóztassék velem parancsolni.’

„Vagyonosságomat azért emlitém, hogy némileg meggyőződni méltóztassék, mikép kérésem talán nem egészen szerénytelen.”

,Oh, arról különben is meg vagyok győződve; csak méltóztassék nyilatkozni.’

„En azt hiszem, hogy minden jó polgártehetsége szerint tartozik városa és hazája érdekeinek szolgálni.

,Szent igaz!’

„Ez okból tehát a választópolgárság testületébe szeretnék jutni.”

,Szép cél, igen szép !’

„S mivel néhány nap múlva tisztujitásunk lesz, tehát bátorkodom a tekintetes ur nagybefolyásu szavazatáért esedezni.”

,Igen megtiszteltetve érzem magamat e bizalom által, s a mi csekély személyemtől kitelik , én minden lehetőt örömest megteszek ; ámbár meg kell vallanom, hogy ezúttal igen sok a folyamodó. Azonban, mellesleg kérdem ezt, mi áron kel most a sashegyi vörös bor?’

„Tizenkét pengő forinton.”

,Az igen drága.’

„Közönségesen úgy veszik.”

,En ezt csak azért kérdém, mivel egy vidéki barátom megkért, hogy vegyek neki száz akót nyolc forintjával, s én igen szerettem volna neki szolgálni.’„Illy áron sashegyit semmiesetre nem kaphatni

,Önnek bizonyosan sok jó barátja van a bortermesztő polgárok közt, s mondhatom, igen lekötelezne engem, ha szerezhetne illy áron száz akó sashegyit.

„Különös szerencsének tartanám, ha szolgálhatnék, de jól tudom, hogy illy áron szó sem lehet róla.

,Nagyon sajnálom. Most azonban bocsánatot kell kérnem, foglalatosságaim elszólitnak , távoznom kell.

„Oh, csak méltóztassék. Kérésemet ismételni bátorkodom.

,Mi iránt?

„A választópolgárságra nézve.

,Ah, szinte feledtem I

„Szabad reménylenem

,En csak egyszer szavazhatok?

„De mégis.

,En mindenkinek örömest szolgálok

„Köszönöm alázatosan.

,Kimondhatlanul sajnálom, hogy jó barátom kívánságát nem teljesíthetem

„Valóban, én is őszintén fájlalom”

,Ajánlom magamat

„Alázatos szolgája.”

Az ügyvéd leült, s Nietnagel ur távozott, még pedig, mint valódi bőcsületes ember, tökéletesen meggyőződve az ügyvéd ur pártfogásáról, és a sashegyi iránt hallott célzást egyáltalában nem értve.

A nagy nap mindinkább közelite, s a Nietnagel család feneketlen tengerében úszott az örömnek, mert legóriásibb vágya is teljesült; a családfő tudniillik, illő meggondolása után annak, hogy nem illik majd gyalog mennie az esküt letenni megválasztatása után, s hogy bérkocsit sem használhatja:, ha magát zsugorinak nem kívánja kikiáltatni — hintót vett, s kocsisának kék kabátot s ugyanolly színű nadrágot varratott, melly utóbbi intézkedés tetőpontra rugtatá a család boldogságát.

Ez alatt azonban épen nem hanyagolá elgazdaságát Jónás ur, mert megvala győződve, hogy az, ki magának nem tud gazdálkodni, a város ügyeit sem tudandja rendben tartani. Boltját is rendesen meglátogató mindennap a szokott időben, s igy azon délután is, melly a tisztujitás nagy napját megelőző, s ki őt akkor boltja ajtajának küszöbén áilani látó, az bátran elmondható, hogy megtestesülve látta az elégtíltséget. S milly nyájas és leereszkedő volt Nietnagel ur még a legszegényebb ember iránt is O tudniillik többektől hallá, s egy pár ízben maga is tapasztaló , hogy a valódi nagy és hatalmas urak mindenkor böcsületesebben bánnak a szegény emberrel, mint némelly gomba gyanántfölevickélt uracskák, kik abban hiszik dicsőségüket alapulni, ha a hozzájok jövő kérelmezőket basa módra lerivalgják, kézzel foghatólag tanúsítva azon közmondás igazságát, hogy a ki böcsültetésre nem méltó, az mást sem szokott megböcsülni. Nietnagel ur tehát nem akart ezen méltatlanok szégyenitő sorába tartozni, hanem szilárdul föltevé magában, hogyuj méltóságában is tetvérének fog minden embert tekinteni, és soha nem feledkezik meg arról, hogy egykor ő is csak egyszerű igénytelen nyárspolgár vala.

Midőn efféle einberbaráti gondolatok forogtak Jónás ur agyában, s boltja ajtajának küszöbén, rögtön üveges bérkocsi állott meg előtte, mellyből nemzeti diszruhás férfi lépett ki, s egyenesen Nietnagel ur boltjába lépett. E férfi magas és száraz volt, s arcszine olly barna , mintha napon, potykák és csukák társaságában aszaltatott volna meg ; átlátszó vékony orrának hústalan szárnyai mindig mozogtak, mintha folyvást valami után szaglálódni akart volna ,H s minden lépését, melly rendesen hátának kidudorodásával párosult, legalább is két legalázatosb bóknak lehete tekinteni.

Ezen elbájoló külsejű ur tehát:, mint már röviden érintők, egyenesen Nietnagel ur boltjába lépett.

A derék vasárus nagyon csodálkozott, midőn a kardos urat magához belépni látá, mert meg nem foghata, hogy tulajdonkép ugyan mit akarhat nála ezen egészen ismeretlen úri ember. Végre azon eszmében nyugodott meg, hogy talán valami hivatalos eljárásból jő, s most mellesleg vasárukat szándékozik vásárlani. Mihelyt ezen eszme gyökeret vert agyában, azonnal testestől lelkestől vasárussá lett, s kalapját legnagyobb alázatossággal levevén, igen nyájasan szóla :

,Mivel lehet szerencsém nagyságodnak szolgálhatni V

A kardos férfi e kérdésre nem válaszolt, hanem képzeletet haladó alázatossággal, s leirhatlan bókok közt igy nyilatkozott :

„Legalázatosabb szolgája ! Alázatosan engedelmet kérek, én teljes cimű Nietnagel urat, városunk egyik legkitűnőbb s legérdemteljesb polgárát bátorkodom keresni

,Az én vagyok ! — mondá szerény, de mégis büszke öntudattal a vasárus, és diadalmas tekintetet röpíte boltsegédeire.

A kardos férfi mesésen dudoritá ki hátáte szók hallására, s olly mélyen hajlott meg, hogy orra csaknem érintkezésbe jött bojtos csizmájának orrával; azután pedig, folyvást bókoló görnyedt helyzetben maradva, a nagy alázatosság miatt szinte rezgő hangon, igy folytatta szavait :

„Herr von Nietnagel, nincsenek szavaim, azon öröm illő kifejezésére, mellytől keblem dagad, hogy városunk illy érdemdús fiával személyesen lehet szerencsém

,Kérem — én —’

„Oh, tudom, szerénység legragyogóbb koszorúja a valódi érdemnek, melly zajtalanul épít és alkot, s nagy tetteinek jutalmát csak keblének csöndesen működő istenétől várja. Ez dicspontja a legtündöklőbb érdemnek”

,Bocsánat, de nem értem nagyságod szavait:

„Tüstént világosabban szólok, drága Herr von Nietnagel.“

,Szabad talán kérdeznem —’

„Méltóztassék parancsolni”

,Hogy kihez van szerencsém .’

„Alázatosan bocsánatot kérek , hogy ön iránti határtalan tiszteletem végtelen fölbuzdulása miatt, ezen lényeges körülményt mindeddig mellőztem. Én Kiírják Farkas hites ügyvéd s táblabiro és házbirtokos vagyok.”

,Orvendek, hogy szerencsém van.’

„Oh, kérem alázatosan, itt csak én szólhatok szerencséről.

,Mivel lehet tehát szerencsém szolgálni ?’

„Holnap tisztujitást ünneplend városunk.

,Ugy van.’

„Egy pár tanácsosi hivatal is megürült.”

, Három.’

„En mindig legnagyobb rokonszenvvel viseltettem a városi ügyek iránt, s kimondhatlanul szerencsésnek erezném magamat, ha azok kormányzásában munkásán részesülhetnék.”

Nietnagel ur példátlan éleselmüsége már érezni kezdé, honnan fü a szél, s azért kalapját föltevé, s arcára némi felsőségi és pártolóikifejezést ültetett ; azután pedig nagy kegyességgel szála :

>Nem értem a tekintetes urat

„Tüstént világosabban szólok. Drága Herr von Nietnagel, én nem vagyok nagyravágyó."

,Kérem — ezt úgy is hiszem.

„En becsületes ember vagyok."

,Oh , meg vagyok győződve?

„Ügyvéd vagyok ugyan, de tiszta lélekismerettel mondhatom, hogy egyetlen árvának vagy özvegynek könyűi sem terhelik lelkemet."

,Ez igen szép öntudat

„Vagyonkámat egyetlen igazságtalanul szerzett fillér sem terheli."

,Boldog, ki igy nyilatkozhatik

„Bölcsen méltóztatott megjegyzem. Igen, én boldognak érzem magamat, s épen azért kimondhatlan vágy dagasztja keblemet, hogy minél több embert részesíthessek boldogságban."

,Dicső törekvés

„Ezen okból, esküszöm, hogy csupán ezen okból, városi tanácsossá szeretnék lenni."

,Szerencsét kívánok.

„Alázatosan köszönöm; meg vagyok azonban győződve, hogy drágaHerrvonNietnagel hatalmas befolyása nélkül ezen díszes hivatalt semmiesetre nem fogom elnyerhetni

,Oh, kérem—

„Mondom, ez legtisztább meggyőződésem

,De kérem, hiszen én nem vagyok még választópolgár

„Az igaz, de holnap Herr von Nietnagel lesz az első, ki megválasztatik.

,Gondolja ön?

„Meg vagyok győződve, hiszen az egész városban legnagyobb örömmel csak erről beszélnek, s én előre is leghódolóbb tisztelettel szerencsét kívánok, ezen olly rég megérdemlett polgári kitüntetéshez

,Szívesen köszönöm

„Es szabad kegyes pártfogását reménylenem, drága Herr von Nietnagel?

,Nincs ugyan szerencsém ügyvéd urat közelebbről ismerni; de majd szólni fogok társaimmal , és majd meglátjuk. Hanem épen jó, hogy eszembe jut, mikép vélekedik ön a servámról

„A. servámról ?”

,lgen, a servámról, mellynek csökkentése olly igen ártalmas a borkereskedésre nézve

„Oh, azt mindenesetre föl kell rugtatni, én legalább mindent elkövetnék e tekintetben a tanácsban

,Helyes, helyes.’

„A borkereskedést mindenkép emelnünk kell”

,Ugy van.’

„Ez legtisztább meggyőződésem”

, Valóban’

„Böcsületemre !”

,Ennek nagyon örvendek

„Szabad tehát alázatos kérésemet ismételnem

,Az én szavazatomra bizvást számolhat ügyvéd ur,mert nyilatkozásaiból meggyőződtem, hogy városunk valódi boldogságát buzgón kívánja előmozdítani.’

„Én tehát legjobb reményekkel távozhatom?”

,Rokonaimat is meg fogom ön számára nyerni.’

„Alázatosan köszönöm. “

,Igen szívesen.’

„Alázatos szolgája.”

,Ajánlom magamat.”

Kurják ur meg néhányszor földig meghajtá magát, a hintóból számtalanszor integetett, és eltűnt.

Nietnagel ur valódi férfias arckifejezéssel fordult ekkor boltsegédeihez, s meggyőződés szilárd hangján szóla :

,Böcsülöm ezt az embert, mert a ki mást megbocsül, az maga is böcsíiltetésre érdemes. Igen őszinte derék embernek látszik, a servám csökkentésének nem barátja, s a borkereskedést valódi szempontból tekinti. Mégiscsak sok rósz ember van a világon ; én eddig mindig azthallottam, hogy azok, kik tanácsba kivannak jutni, megvesztegetni iparkodnak a választópolgárokat , s ime, ezen bocsületes férfi legkisebb illynemü kísérletet sem tett nálam; már csak ezen böcsületessége is megérdemli, hogy mellette szavazzak?

Az idősb boltsegéd nagy gyakorlottsággal borzolá föl baját jobb kezével, inig baljával mellényét igazgató, s rövid köhécselés után ezen alázatos megjegyzésre vetemült :

„ Talán csupán azért nem tett illy kísérletet, mivel azt gondolá, hogy Herr von Nietnagel voltaképen még csakugyan nem választó polgár?

Jónás ur összeráncold homlokát, s feddtf tekintettel e szókra fakadt :

Öcsém uram feledni látszik helyzetét; kerülje a mostani fiatalság legnagyobb hibáját, s ne okoskodjék olly tárgy fölött, mellynek illő felfogására értelmi tehetsége még nem érett meg. Kurják ur megvan arról győződve.,hogy én vagyok az első, ki holnap megválasztatik,s még sem mutatott megvesztegetési szándékot ; én tehát hatályosan pártolni fogom őt, s rokonaimat is részére hódítom. Máskor jobban vigyázzunk nyelvünkre?

E szók után , kissé félre lódítván kalapját fején, Nietnagel ur a boltot elhagyá, s aranyozott ezüst burnótszelencét vásárolt, hogy illő edényből kínálhassa másnap azon főrangú urakat, kik ezentúl őt is igy fogják üdvozleni:

,Jó napot, kedves collega !‘ —

A tisztujitás nagy napja csakugyan fölviradt, s a Nietnagel család lehető legélénkebb forrongásban volt, mert az egész roppant rokonság nagy estélyre hivatott meg. A mozsarak kongtak, az aprómarhák sivitottak a kés alatt, a cselédse'g súrolt, futkosott, csevegett ; a gyermekek pedig feszesen lépegettek előre hátra ünnepies öltözetükben, s mindenütt jelen voltak, hol szükség nem vala rájok. Szóval, husvét vasárnapra sem történtek nagyobbszerü készületek e háznál, mint most.

Maga a családfő is egészen kiment szókott sodrából, s nyugtalanul tipegett föl és le a tisztaságtól ragyogó szobákban. A borbélymühelybe sem ment el, hanem magához hivatá a borbélyt, kinek eltávozása után szagos vízzel mosogatá meg arcát. Azután fölhuzá recsegő uj csizmáját, fényes fekete nadrágát, ragyogó fehér mellényét, s ingujban a díszszoba pamlagára veté magát. De ott sem nyughatott, hanem csakhamar fölállott, uj kalapját megkefélé, és a sárga keztyűkkel és uj bottal együtt az ágyra fekteté, hol a villogó fekete frak is ki vala már terítve. Ezután ismét leült, s kalendáriumot vett kezébe, és időtöltésül a vá-sárok érdekes lajstromát olvasgatá. Ezen szívképző nemes mulatságot felesége szakasztá meg, ki e szókkal lépett elébe :

,Kedves férjem, kívánod, hogy malacot süssünk délre V

Jónás ur, föl sem pillantva a kalendáriumból , röviden csak ezt válaszold :

„Nem.“

,Tehát más pecsenyét kivánsz V

„Nem.”

,Vagy csak botrakukorgót süssünk ?’

„Mi az?”

,Prügelkrapfen.’

„Ellensége vagyok a botnak.”

,Tehát mit parancsolsz?’

„Nem eszem itthon?”

,Nem?’

„Tisztujitás után lakománk lesz a városi táncteremben. A grófok is mind ott lesznek.”

,Ah , milly kitüntetés !

„Ugyan miért ? Hiszen collegák leszünk, s ezentnl többször is fogunk együtt mulatni, valamint a zöld asztal mellett is egymás mellett ülendünk.”

,Kedves Jónásom, ki hitte volna, hogy még illy fényes koronája légy családodnak.’

„Bah, csekélység ! Azonban, este semmit ne kiméljetek, meg kell rokoninknak mutatnunk, hogy nem szoktunk fillérkedni.”

,Két főző asszonyt fogadtam.’

„Fagylalt és pezsgő annyi legyen, hogy minden vendégre két itce jusson."

,Értem

„Hány óra most?"

,Nyok

„Már nyolc?"

„Igen.”

„Hah, mint röpül az idő ! A kocsis fogjon be, és álljon a kapu alá."

, Talán korán is lesz még

„Nem."

,Hiszen a tisztujitást csak kilenc órakor kezdik meg

„Igen, de én leszek az első, kit megválasztanak , s nem akarnám, hogy rám várakozzanak, mert ez rendetlenséget árulna el, s azt jól tudod, mennyire ragaszkodom én a jó rendhez. Tóni barátom megigéré, hogy mihelyt megválasztanak, azonnal cédulát küld egy hajdú által; tehát csak add tudtára bízvást a kocsisnak, hogy tüstént a kapu alattlegyen."

,Legnagyobb örömmel sietek

Kevés pillanat múlva kapu alá robogott a kocsi, s Nietnagelurletevé a kalendáriomot és fölállott a pamlagrol, melly csaknem égni kezdett már alatta. Előbb kinézett az ablakon, s az igen szép időt rendkívül jó előjelnek tartá , valamint azt is, hogy néhány az ablak előtt elsiető városhajdu és biztos nagy megelőzéssel köszönté őt ; azután pedig szekrényéhez ment, fiókját kihuzá, s két fényes tallért választott ki, azon hajdú szamara, ki majd az örvendetes levelet fogja hozni Tóni barátjától. A két tallért tiszta papírba takargató és a szekrényre tévé, s nadrágának zsebeit is ellátó fényes tallérokkal, forintosokkal, s húszasokkal, azon esetre, ha talán a városházán is kellene majd a szolgálattevő szellemeknek egy kis borravalót nyújtani. Frakja oldalzsebébe ellenben bankjegyekkel jól ellátott tárcát rejtett , hogy böcsületet szerezhessen a Nietnagel névnek, ha lakoma közben talán aláírás fogna nyittatni valamelly jótékony vagy közhasznú célra. Ezen pénzügyi intézkedés után óráira tekinte, s nem csekély megütközéssel laté, hogy mind különbözőleg mutatják az időt. E szörnyű bajon tüstént segitni kelle, mert ő pontosan akará tudni, hogy tulajdonkép hányat ütött az óra. Azonnal kikiálta tehát :

' ,Hánika!‘

A szép hajadon besuhant és szives tisztelettel kérdé :

,,Mit parancsol, uram atyám.“

,A szolga azonnal siessen az óráshoz zsebórámmal , és mondja meg neki, hogy tüstént igazítsa a várostorony szerint. De egyetlen pillanat alatt itt legyen vele. Egy húszast kap, ha nem késik el’

„Igen, uram atyám.“

Kevés pillanat alatt megérkezett a szolga a helyre igazított órával, húszasát megkapd, s Jónás ur a ház valamennyi óráját megigazitá, s tetemesül nyugodtabban kezde lélekzeni. Alig végzé e fontos foglalatosságot, s az órák kilencet ütöttek.

Ah, tehát most ! gondold magában , s afekete frakot fölhuzá, és az ablakhoz állott, hogy már távolról megpillanthassa a hajdút,az örömteljes levéllel. A várakozás szörnyű gyötrelmei közt azt hívé, hogy a percek érc láncokkal vannak egymáshoz csatolva, olly kiállhatlanul hosszúnak tetszett neki az idő, s mégis iszonyúan megdöbbent, midőn az órák tizet ütöttek, s a hajdút még sem látá közelíteni.

Mi lehete ennek oka? Talán nem kapott szótöbbséget az első választásnál? Oh, az lehetlen! Hiszen tizennégy sógora s huszonhat más rokona igéré, hogy mindenesetre mellette fognak szavazni. Tóni barátjának alkalmasint valami mellőzhetlen dolga akadt, s azért nem irhatá még meg a levelet, mert hiszen jól tudjuk , hogy tisztujitás napján valamennyi tisztviselő annyira el van foglalva, hogy egész évi folytonos pihenés által is alig birja ismét erejét Összeszedni. Tehát csak várjunk béketüréssel.

Nietnagel ur várakozik, leül, izzad, föláll, sétál, s változtatásul ismét sétál, áll, izzadés leül ; az órákat gondosan nézegeti, az utcán végig tekint, nyakra valóján tágít, homlokát törli, aranyozott szelencéjét zsebéből kiveszi, és ismét visszateszi, a nélkül hogy szippantana. E működések után megrázkódva hallja, hogy az órák tizenegyet ütnek, füleinek nem hisz, megnézi az órákat, s rémülve látja, hogy fülei nem csalatkoztak. Homlokát diónyi verejtékcsöppek borítják, inge facsaró viz. Mit tegyen most? Frakját leveti, s tiszta inget vesz, és ingujban járdái föl s alá.

Hol késhetik olly sokáig a hajdú? Bizonyosan letelepült valamelly csapszékben, s tizenhat krajcáros fehér borral enyhíti fáradt tagjait. Valóban, ez már mégis megbocsáthatlan hanyagság; mert hogy eddig már mindenesetre megvalasztatott, abban bizonyosan maga a kétkedése miatt elhiresült Tamás sem kételkedhetik. A kocsis is elunta már magát a kapu alatt, s kérdezni jő , hogy ne fogjon é ki, kissé abrakolni ; de Jónás ur őt magát fenyegeti megabrakolással, ha csak egyetlen pillanatra merészelne is mozdulni a kapu alól. Siralomházban ülő halálos bűnös helyzete valóságos farsangi mulatság teljes cimü Nietnagel ur mostani borzadályos állapotához képest. Az izzadást hideg borzongás váltotta föl, s egyedül c ak az vigasztal némileg bennünket, hogy mi nem vagyunk okai, ha valóságos láz találna rajta kitörni.

De ez már mégis csakugyan hallatlan hanyagság, vagy isten tudja micsoda ! Tizenkettőt ütnek az órák, valamennyi toronyban délre harangoznak, s a városhajdu még sem jő. Ez már minden lehetőség határain tulcsapong ! Jónás ur élő halotthoz hasonlít, ajkai kékek, s szemei mélyen üregeikbe süppedtek.Ekkor megnyilik az ajtó — s a hajdú lép be? Nem, csak hősünk felesége, ki meglehetősen szomorú hangon igy szól férjéhez :

,Kedves Jónásom, már tálaltunk P

A családfő érctelen tompa hangon csak ezt válaszold :

„Jól van.u

,Nem ülsz az asztalhoz ?

„Nem.“

,De kérlek.

„A hajdúra kell várakoznom.

,Hiszen az ott is megtalál.

„Az igaz, de—

,Látod, kedves, jobban ízlik mindnyájunknak az étel, ha közöttünk vagy.

Ugyan hol azon gyöngéd férj, ki az illy szives meghívás ellenében sokáig dacolhatott volna? Hősünk jőszivü családfő vala, s azért rövid fontolgatás után csakugyan engedett a nyájas meghívásnak; egyedül azt szabván mellőzhetlen föltételiül, hogy frakját, kalapját, keztyüit és botját is az ebédlőbe vigyék, hogy rögtön felkészülhessen a hajdú megérkeztekor, ki most már bizonyosan nem kérhetett sokáig, mert hiszen már egyre járt az óra, a nagy hivatalos ebéd pedig két érára volt megrendelve.

A család elfoglald helyét az asztal körül, s evéshez készült, de meg kell vallanunk, hogy a különben mindig derült arcokon ezúttal bizonyos neme ült a feszültségnek, mit nem lehete legbensőbb részvét nélkül szemlélni ; még a legkisebb gyermek is olly komor és hallgatag volt, mintha rég feledett leckét kellett volna fölmondania.

Nietnagel ur egyetlen szót sem szolt, s fölváltva majd az órára , majd a tányéra mellé helyezett tallérokra pillantott, mikről már szerencsénk volt megjegyzem, hogy tiszta papírba voltak takargatva, az érkezendő hajdú számára.

A nő szokott gonddal teljesité kötelességét, s levesmeréshez fogott, mi közben igen kitűnő gyöngédséggel szóla fékéhez :

,Schacikám, nem parancsolsz levest

„Köszönöm."

,A hosszas várakozás miatt eltikkadta!; bizony jól fog esni egy kis leves

„Nem eszem, mert nem akarok csak néző lenni a nagy lakomán."

,A mint gondolod, pedig olly jó zsemlyegombóc van a levesben, borjú májai.’

„Micsoda? Azt mondod, hogy zsemlyegombóc, borjumájjal ?“

,Igen, schacikám’

Ez Jónás ur leggyöngébb oldala volt; zsemlyegombóc, borjumajjal! Ennek csábjaival nem birt sikeresen dacolni, s nagy benső elérzékenyüléssel s egyszersmind csöndes ön-tagadó megnyugvással nyujtá tányérát

A tányér előtte állott párolgó és Ízletes tartalmával, s már épen a kanálra tévé kezét, midőn az ajtó nagy robajjal megnyíl, s a rég óhajtva várt városhaj du izzadtan és porosán belépett s az örömteljes levelet átnyujtá. Minden szenvedés feledve volt ! Jónás örömtől remegve nyomá az ajándékot a hajdú markába ; de hatalmas ég! mi ez? A hajdú iszonyúan följajdult, s földhez csapván az ajándékot, kezét úgy rázta és fútta, mintha eszét vesztette volna. Szegény Jónásunk örömében a két tallér helyett két forró — gombócot nyomott a boldogtalan hajdú markába, s csak most érzé,hogy saját újait is megégette! De ez nem baj, a hajdu megkapó tallérait s feledé fájdalmát; Nietnagel ur pedig fölkerekedett az asztaltól, a levelet olvasatlanul zsebébe dugá, mert hiszen tartalmát úgy is tudó, és frakj át hangosan kéré. Felesége tüstént ráadá a frakot, Hánika a kalapot illeszté fejére, a kisebb lyány pedig a keztyüket vonszoló kezeire, s igy egyetlen pillanat múlva már kocsiban ült hősünk, s a lovak vágtatva haladtakba városházhoz. Oda érkezvén, húsz éves ifjú gyanánt ugrott ki Nietnagel ur a kocsiból, még ajtaját sem nyittatván meg, és azonnal a terembe rohant. Épen azon pillanatban olvasák föl az uj választópolgárok neveit, kik a szokott esküt tüstént letevők. Tehát Nietnagel ur is ? Oh, nem ! Az ő nevét, fájdalom! nem olvasták föl. Itt valami tévedés van, gondoló hősünk, s kivevé zsebéből Tóni barátja levelét, melly igy hangzott : „Kedves barátom uram! sajnálkozva kell Írnom , hogy ön csak tizennégy szavazatot nyervén , nem választatott meg.u

Nietnagel ur elkeseredve sóhajtott, s csak abban lelt némi kis vigasztalást, hogy sógorai legalább mégis hiven mellette szavaztak. Már épen távozni akart, midőn az ismeretes ügyved s egyszersmind választópolgár e szókat sugá neki :

,Kedves Nietnagel uram, mégis csak találtam ám nyolc forintos sashegyi bort. Weinlieb úrtól vásároltam azt, ki most ön helyett választópolgárrá lett

Nietnagel ur boszusan rohant ki a teremből , s azt hivé, hogy most már tudja váratlan megbukásának valódi okát. Ő tehát ebed nél-kül maradt:, s e fölött újait jól megégeté. Hát a családi estélyből mi lett? Az is elmaradt s Nietnagel ur erősen föltevé magában, hogy soha nem fog többé választópolgári rang után esengeni, melly föltételéhez haláláig hú ma-radt, s lassanként előbbi szokásaihoz ismét egészen visszatért; azon lényeges különbség-gel inindazáltal, hogy korábbi nyájas és ke-délyes vidámságát mogorvosság váltá föl, s hogy csak akkor érzé magát igazán elemében, midőn visszaélések s egyéb fonákságok ellen minél élesebben kikelhetett.

FRIPON ÚR SZERKESZTŐI BAJAI.

Talán szabad reménylenem, mikép a szives olvasó emlékezni fog még a nagytekintetü állatgyülés azon roppant következményű határzatára, melly szerint az én csekély sze-mélyem bízatott meg arra, hogy az állatok irományit fogadjam el, s valamelly emberi Íróval közöljem, ki azokat a közönség elébe juttassa. Ezen fényes megbízatás által termé-szetesen szerkesztővé váltam; mert a beküldött munkákat mindenesetre el kelle olvasnom, sőt böcsületesen megbírálnom is, mielőtt emberi kezekbe merészelhetném azokat nyújtani, hogy az egész nemes állatfajra szégyent ne hozzon valamelly hivatlan firkász sületlenirodalmi szüleménye.

E nagyszerű megbízatásom szép és dicső,azt nem tagadhatom ; ámde ez egyszersmind az , melly nekem számtalan fejfájást okozott, melly miatt számtalan éjszakát álmatlanul kelle átvirasztanom , s melly idő előtt megőszité szép fekete bajuszomat és szakállamat, mellyek egykor az egész uszkárfajnak dicsősegére, s nekem büszkeségemre váltanak! Fájdalmamat enyhitni fogja talán az, ha szerkesztői bajaimat elmondom, mind azok rettentő példájára, kik hajlamot éreznek magokban e csábitó pályára. Talán nem cselekszem helyesen, midőn saját szenvedésimről szólok? Oh, kérem alázatosan, voltak s vannak emberek, kik szinte sokat Írtak már szerkesztői bajaikról, ugyan mért ne követhetném tehát én is példájokat? Talán azért, mivel ők emberek, én pedig csak egyszerű uszkár vagyok ? Oh, ez engem nem gátolhat az egyenlőség dicső századában, s azért minden további habozás nélkül bátran kezdem meg szerkesztői bajaim elősorozását, csupán azon egyet jegyezvén még meg, hogy az igazságot mindenütt leplezetlenül fogom kimondani, ámbár jól tudom, hogy épen ez az, miért a szerkesztők fejeit a denevérek szeretnék kissé megkoppasztani. —

Bokros bajaimat apró puhafa rámákba foglalom, s krajcáros képek gyanánt mutatom be a nagyérdemü közönségnek, igen szerencsésnek érzendvén magamat, ha csak egyetlen szánakozó sóhaj fog is érettem szél szárnyaira kelni.

Gondolatokba mélyedten ülök díszes legyezőmön, csak néhanéha kapkodva az alkalmatlan legyek után, s épen Hegel bölcsészeti rendszerét kezdém elmémben fejtegetni, megtudandó azon kimondhatlanul fontos igazságot, hogy ugyan én vagyok é én, vagy pedig más , és hogy tulajdonképen vagyok é , vagy nem , midőn halk csoszogás zavará meg figyelmemet, melly már épen a kellő tetőpontra jutott a bölcsészeti szemlélődésben, azaz oda, hol rendesen azt sem tudjuk, hogy mit gondolunk.

Félig hunyt szemeimet megnyitván, egynem annyira karcsú, mint rendkívül sovány alkotásu agarat pillantok meg magam előtt, melly igen saloniasan kotrott hátra lábaival, s arszláni finomsággal csóválván farkait, hangjának legalázatosabb fokozatán szóla:

,Tekintetes Fripon szerkesztő urat van szerencsém üdvözölhetni ?‘

„Az én vagyok.“

,Alázatos szolgája

„Kihez van Szerencsem ?“

,Én agár vagyok, a mint kegyesen látni méltóztatik, tekintetes szerkesztő ur

„Orvendek ; miben szolgálhatok önnek?“ ,Bennem a nagytekintetü állatgyüles ismert határzata nemes vágyakat ébreszte, mely- lyek a költelem himporos rózsaszárnyaira ültetek keblemet

„Költelem? Ezt nem értem.”

,Ez újabb s díszesb elnevezése a dicső költészetnek

„On tehát fölhagyott a nyulfogással ?“

,Igen, s most csak költői gondolatok után futnak lábaim.

„E kemény munka, mint látszik, nagyon elsoványitotta önt.“

,De annál inkább meghizlalá keblemet a költelem édes gyümölcseivel.

„Igaza lehet önnek, hiszen a költők különben is rendesen soványak szoktak lenni.

,Bölcsen méltóztatik megjegyzem, tekintetes szerkesztő ur, pohos költő épen ollyan, mint az eke elébe fogatott Pegasus

„En örvendek ugyan, hogy szerencséin van; de tudni fogja ön, hogy szerkesztői bajaim időmet annyira elfoglalják—w

,Oh, ezer bocsánat, hogy illy sokáig alkalmati anko dám.

„Talán parancsolni méltóztatik velem valamit uraságod ?

,Először is engedje a tekintetes ur hódoló tiszteletemet kifejeznem, mellyel szerkesztői bokros érdemeit bámulom

„Kérem —“

,Ismétlem,hogy bámulom a tekintetes urat, s reményiem , hogy e jogomat senki nem fogja tőlem elvenni.

„Am legyen tehát önnek tetszése szerint; de még egyszer ki kell mondanom, hogy tömérdek szerkesztői bajaim —

,Ertem, s most már egyenesen a dologra térek, mellynek azon kimondhatlan szerencsét köszönöm, hogy személyesen tisztelhetem tekintetes szerkesztő urat

„Tehát méltóztassék.

,Költeményt hozék, mellynek közrebocsátásáért alázatos tisztelettel esedezem?

,Sajnálom, hogy e tekintetben nem lehetek önnek szolgálatára ; de az emberek már úgy is annyi verset Írnak, hogy mi állatok nem kívánjuk óriási béketürésöket még inkább fárasztani. Mi csak jellemvonásokat közölhetünk éle-tünkből , mellyek által magunkat az emberekkel megismeéteéheéjük, s őket egyszersmind méltányosb bánásmódra bírhatjuk irántunk. Ez a mi föladatunk

,h , es ugyan mi jellemezheti inkább kedélyünket , mint az ég szelid lyánya, a föllengős költészet !

„Sajnálom, de szerkesztői programmámhoz szigorúan kell ragaszkodnom.

,Kérem alázatosan, csak annyit méltóztassék legalább megengedni, hogy költelmi édes elragadtatásomnak ezen első gyümölcsét fölolvassam , s meg vagyok győződve, hogy szigorú határzatát legalább kivételkép meg fogja másitani a tekintetes ur.

„De mondám már, hogy szerkesztői bajaim minden pillanatomat igénylik”

,Ah , értem ! költeményem szerencsére igen rövid, s így nem fogom elrabolni a tekintetes szerkesztő ur megböcsülhetlen idejét

„De kérem — “

,Igen, értem; tüstént elolvasom. Cime

„A holdhoz.“

Ezt már sokan énekelték ugyan meg, de az én eszmém egészen uj, méltóztassék csak figyelmezni :

Oh, holdsugár, Te fényhogár í Oh, holdvilág, Te gyöngyvirág Mosolygasz, s én A gyep ölén Nem mosolygok, Csak búsulok; Nem is tudom, Mért mosolygasz, Mert bánatom Nagyon ravasz.

Mármost kérem, méltoztassék elmondani nagybecsű Ítéletét csekély dolgozatomról „Ismétlem, hogy programmánk következtében semmiesetre nem lehet azt használnom.Legalább Ítéletét méltoztassék röviden kimondani?

„Szerkesztői bajaim annyira elfoglalnak, hogy —“

,Tudom, tudom, de alázatosan kérem, csak egyetlen szóval méltoztassék nyilatkozni

„Meg kell tehát vallanom, hogy meg nem foghatom, mikép lehet a hold egyszerre bogár és virág."

,Költelmi szabadság

„S hogy mikép mosolyoghat a bogár vagy virág."

,Költelmi ékesség.’

„Mért olly nagyon ravasz ön bánata

,Ez igen divatos költői fogás, melly az olvasó figyelmét leköti, s kíváncsiságát fölébreszti

„De úgy látom, hogy ezen kíváncsiság nem elégittetik ki."

,Epen ez tanúsítja a költő mély érzetét, mellyet nem bírhat minden halandó fölfogni

„Valóban sajnálom, hogy én sem foghatom azt föl; a mi egyébiránt mindegy, mert mondám mái, hogy verseket nem használhatunk"

,Tehát épen csak a verseket nyomja e számüzési rendszabály

,E szerint igen könnyen segíthetünk a bajon

„Nem gondolnám.

,De mégis. Egymásután Írjuk a sorokat, és költeményem megszűnik vers lenni, következéskép szerkesztés alá mehet

„Ez igen különös, és meg kell vallanom, hogy én irtózom az olly költeménytől, mellyet puszta leírás által folyóbeszéddé változtathatni. Ez azután nem költészet, hanem csupán rímfaragás

,On tehát megveti csekély dolgozatomat ?

„Valóban, nem használhatom

,De ha még egyszer kérni bátorkodom

„Nem lehet

,Ön tehát elfojtja a fiatal tehetséget ?

„Világért sem

,Tehát közleni méltóztatik versemet ?

„Nem

,S ez utolsó szava önnek ?

„Igen.“

,Jól van !

Es a költő agár, vagy agár költő, haragtól lángoló szemekkel s üdvözlet nélkül, és mogorván ugatva távozott. Pártosságomat utóbb mindenütt gyalázá, Ítélő tehetségemet a szamáréval hasonlitá össze, s hangosan monda, hogy az állatgyülés hőkeblü határzatai szükségképen siker nélkül fognak maradni illy ügyetlen szerkesztő részrehajló tisztátalan kezelése alatt. Ezenkül az egész költészfajt anynyira ellenem lázitá, hogy tömött bundámon egyetlen szőrszálacska sem maradt, melly ellen epés gúnyverseket ne irkáltak volna; lakásom előtt pedig vége hossza nem volt az ugatásnak, melly szerkesztői fejfájásomat s egyéb bokros bajaimat óriásilag nagyobbitá.

A nap olly szépen mosolyga, mintha uj világ készült volna alakulni a mostani sok semmiségből, s én kedélyesen szippanték burnót- szelencémbol, és csöndes ihletéssel bámulám a természet nagyszerű pompáját és csodás játékát. Fal mellett ülék , mellyben egy rendes *alakú szeg voná magára figyelmemet, s milly roppant okom Ion a természet megfoghatlan titkai egyikének csodálására ! A szeg le felé ár-nyékot vetett ! Nem tudom, én tettem éelőször ezen rendkivüli felfödözést ; de annyi bizonyos, hogy mihelyt az állatok gyűlésre sereglenek ismét össze, azonnal indítványt teszek, hogy hirdettessék nagyszerű jutalom annak számára, ki alapos okokkal bizonyitandja be, hogy tulajdonkép inért veté azon pillanatban a kérdéses szeg árnyékát le felé. Reményiem, hogy annak kielégítő megfejtése az egész tudós világot figyelemre s méltányos részvétre fogja gerjeszteni a szegény állatok iránt. Epen tovább akarám e fontos okoskodás fonalát fűzni, midőn e szók hatottak füleimbe :

,Tekintetes tudós Fripon úrhoz van szerencsém ?*

„Fripon én vagyok.“

,Az állatok érdemes szerkesztője ?* „Igen. S ön, uram?“

,En róka vagyok a szomszéd megyéből.*

„Örvendek”

,Alázatos szolgája

„Parancsolni méltóztatik velem?

,Oh, kérem, csak alázatos esedezéssel bátorkodom alkalmatlankodni.

„Csak röviden, ha szabad kérnem, mert szerkesztői bajaim —

,Ertem, rövid leszek

„Tehát méltóztassék.”

,En a politikai pályára szántam magamat, mellyen, mikép tudni méltóztatik, már sok rokonom nem csekély szerencséhez jutott

„E pálya igen szép

,Epen azért választám azt csekély erőm rnegkisértésére.”

„Legjobb szerencsét kivánok hozzá”

,Köszönöm alázatosan

„De már most térjünk a dologra, ha szabad kérnem, mert —„

,Ertem. Előadásom rövid lesz. En értekezést írtam a tökéletes egyenlőségről

„Bocsánat, én azt kivihetlennek tartom.

,Hogyan ?’

„Igen, mert például : eddig a róka főj ta meg a tyúkot, következésképen tökéletes egyenlőség esetében annak kellene megtörténni, hogy a tyuk is viszont megfojthassa a rókát.**

,Természetesen.*

„De a tyuk erre nem bir elég erővel*

,Már az a tyuk baja,s az egyenlőség fönséges eszméjét épen nem csorbíthatja meg.*

„Uram, ön értekezése igen jólehet ugyan, de mivel elveimmel nem egyezik meg, tehát nem fogadhatom el.**

,Oh , kérem, az nem baj , méltoztassék egészen tetszése szerint átváltoztatni.”

„Az elveket is?”

,Igen.’

„E szerint önnek nincs is valódi elve?”

,Sőt ellenkezőleg, annyi elvem van,hogy bár kinek elvei is megegyeznek az enyimekkel.’

„Ezt különben elvtelenségnek szokás nevezni”

,Epen ez a mély politika legdicsőbb titka. Az én politikai hitvallásom lágy agyagból van gyúrva, mellyből mindent könnyen alakíthatni

, „S ezzel vél ön szerencsét tehetni

,Meggyőződésem szerint a politikai világban csak igy boldogulhatni

„Milly véleménye van önnek azon nézet iránt, melly szerint sokan azt kivánják, hogy valamennyi állatfaj szorosan egyesülvén, ezentúl csak egy nyelven beszéljen

,En azt hiszem, hogy minden állatfaj bízvást beszélheti saját külön nyelvét, csak tetteiben ragaszkodjék mindig hiven az állatisághoz

„De némellyek azt hiszik ám, hogy tettre nézve is csak ott uralkodhatik egység, hol egy, közős nyelv fűzi össze a kedélyeket”

,En nem osztozom e véleményben: mert bár minő nyelven beszéljek is, a tyukhúshoz azért mindig hiven fogok ragaszkodni

„Igen sajnálom, hogy véleményink enynyire különböznek

,On tehát egy nyelv mellett méltóztatik lenni?

„Határozottan

,Ugy én is tökéletesen osztozom Ön véleményében

„Már ennek örvendek.“

,Oh, én nagyon tudom magamat mindenkihez alkalmazni

„Mit Ítél ön azon állatokról, mellyek fajukat elárulják ?“

,Ha nem sikerül árulásuk, úgy szigorú büntetésre méltók?

„És ha sikerül?

,Akkor jutalmat és illő kitüntetést érdemlenek

„Ón tehát a győző félnek ügyét hiszi igazságosnak?

, Mindenkor

„Ez nagyon önző politika. “

,S épen azért célhoz vezető

„A nyilvános javításokat mikép kivánja Ön előmozdítatni ?w

,Mindig úgy, hogy mások javára látszassunk beszelni, és saját hasznunkra cselekedjünk

„Ha az egész állatvilág szenvedne is e kezelés miatt V

,Arz nem jöhet tekintetbe,midőn tulajdon ügyünkkel összeütközésbe jő

„On veszedelmes róka”

,E nyilatkozatot igen hízelgőnek tartom

„Mit itél ön azon emberekről, kik az állatkínzás ellen buzognak

,Hogy igen bölcsek, ha azt határozandják, hogy a legyet sem szabad agyonsujtanil, melly orrukat csípi

„Mellyik párthoz tartozik ön az állatvilágban ?“

,Sem a rohanó, sem a fontolva haladékhoz.

„Tehát azokhoz, kik sem hidegek, sem melegek ? “

,Nem; en mindig gondosan kimérem a vélemények fokozatát, s azon párthoz állóik, mellynek részére a győzelem nyilatkozik

„S meddig marad ön meg mellette ?"

,Mig szerencséje fényesen ragyog

„Mikép kívánja ön a közbátorságot föntartatni ?“

,Ugy, hogy kényelmemet és hasznomat ne háborítsa

„Es a szólásszabadságot?"

,Az igen helyes, ha én mindenki ellen szabadon beszélhetek , ellenem pedig senki nem nyilatkozhatik

„Ez ön változhatlan hitvallása ?"

,Kérem, ezt nem mondom, én politikus vagyok, következéskép minden pillanatban úgy kell változnom, mikép azt a körülmények kívánják

„Szép. Ön tehát meg fogja cikkét változtatni ?"

,Szivesen, csak méltoztassék kimondani, hogy milly szellemben történjék az, mert énannyira tisztelem a szerkesztői jogokat, hogy mindenben azokhoz alkalmaztatom magamat . Csak méltóztassék parancsolni

„En leginkább a középutat szeretem.“ ,.Értem, cikkem tehát a szélsőből a kozépkerékvágásba térend. Hanem mégis jobban szeretném, ha a tekintetes ur maga méltóztatnék az illető változtatásokat megtenni ; én tökéletesen bizom és örömest megnyugszom megismert szerkesztői tapintatában.

„Erre nem ajánlkozhat om , mert szerkesztői bajaim minden pillanatomat igénylik.

,Tehát holnap ismét lesz szerencsém.

„Részemről a szerencse

,Ma éjjel átdolgozom cikkemet

„Olly hirtelen

,Oh, ez csak játék!

„Tehát ajánlom magamat

„Alázatos szolgája

A róka távozott s én sóhajtva csóváiéin farkamat, mert az efféle köpenyforgató politikusokat gyomromból utálom, pedigmillynagyezeknek száma ! Es ezek esztelenségök dacára is szerfölött veszélyesek, mert a nagy politikusokat szünet nélkül szemtelen legyek gyanánt dongják körül, s minden véleményüket legalább is egekig magasztalják, mi a nagy politikusoknak rendkívül tetszik, mivel bölcseségok büszke érzetében minden legkisebb ellenmondástól is iszonyúan irtóznak. Ha tehát ezen hatalmasokkal ellenségeskedésbe nem akarunk jutni, úgy az efféle utáncsahosakat világért sem szabad megsértenünk. S kívánja tudni a szives olvasd, hogy mikép szoktuk az illy róka urakat jd kedvben megtartani, anélkül , hogy nyomom irkafirkáikat a közönség boszantására nyilvánosakká tennők? Őszintén kimondjuk ebbeli taktikánkat, ámbár nehezünkre esik e piritd vallomás. A legaljasb fegyverhez , a — hazudáshoz kényszerülünk folyamodni ! Rendesen azt mondjuk ugyanis nekik, hogy cikkük, általunk el nem háríthatott akadályok miatt, nem jelenhetett meg; s ez őket nemcsak megnyugtatja, hanem még mégis örvendezteti, mert büszke együgyüségökben örömest szeretik hinni, hogy sületlen értekezésökben még meg is botránkozhatott valaki, ámbár egyetlen sorocska sem foglaltatik bennük, melly figyelmet gerjeszthetne. Szánjatok bennünket szerencsétlen szerkesztőket, nyájas olvasók, s legyetek meggyőződve, hogy bokros szerkesztői bajaink közöl ezen egy is elég egész életünk megkeseritésére. Es pedig meddig fog ez még tartani! Egy német tudós és egyszersmind szerkesztő nem rég azt monda, hogy mindaddig mulhatlanul Írnunk és szerkeszte-nünk kell, inig szamarak fognak létezni. Ez annyit tesz, hogy szerkesztői bajainkkal örökké kell küzdenünk, mert a szamarak száma olly nagy,hogyazokban soha nem fog hiányt szenvedni a világ ! Oltsünk tehát acél páncélt keblünk-re , mondjunk le a társasélet minden örömeiről, tagadjuk meg önmagunkat, s áldozzuk föl személyes jóllétünket a közjónak, és görnyenyedezzünk ezentúl is szerkesztői bajaink iszonyú terhe alatt. —

Máskor azon törém fejemet, hogy ugyan mi kenyelmesb : a kocsit vonni t, vagy pedig benne ülni, es magát mások által vonatni. Hoszszasb tusakodás után vegre ezen utóbbi módot találám kényéirnesbnek, s most már gyakorlati oldalát kezdem fejtegetni e nevezetes okosko-dásnak, s azzal bíbelődtem, hogy ugyan mikép juthatnék én a kocsiba, mellyet most magamnak kell húznom, az az : mikep eszközölhetnem azt ki, hogy más szedje az epret, es azután ón egyem meg ; hogy az eper alatt csontot es húst értek, azt csak mellesleg jegyzem meg, mert alkalmasint úgy is mindenki tudni fogja, hogy fajom nem igen szokott eprészni, miután a termeszét által husrágó fogakkal áldatott meg. Es most már világosabban szólok. Világosan tudám, mikep az emberi szerkesztők kocsin ülnek s keztyüs kezeikben kényelmesen tartják a gyeplőt, mellyel segédeiket kormányozzák, kik a szerkeszteni kocsit vonják. Sőt mi több, gyakran annyira bizhatnaka szerkesztők e segédeikben, hogy magok kényelmesen szundikálnak, mig azok kormányozás nélkül elcammognak utjokon. Ezen ügyességeiket míndazáltal nem kell nekik valami különös nagy érdemül föl róni, mert jól tudjuk, hogy azon fuvarosak, kik mindig ugyanazon egy utón szoktak jőni menni, szinte keveset ügyelnek a gyeplőre, tudván, hogy lovaik a természeti ösztönnél fogva is eljutnak szokott állomásukra. Mivel már ezen igen alapos hasonlításba bonyolódtunk, tehát azt is elmondjuk még, hogy valamint a fuvarosak saját zsebükbe csúsztatják a pénzt, mellyet tulajdonkép lovaik kerestek, úgy az emberi szerkesztő is tulajdon erszényébe mélyeszti a pénzt, mellyet segédei és levelezői szereztek. Azonban, tisztelet böcsület, de igazság is! A fuvaros szénát és abrakot ad lovainak, s gondosan megvakarja őket; igy az emberi szerkesztő is juttat annyit segédeinek, hogy habár abrakkal nem is, melly alatt itt pezsgőt értünk, de legalább szénával, az az egyszerű háziételekkel csakugyan elláthatják magokat; sőt mi több, a szerkesztő, szükség esetén, derekasan meg is keféli őket. Eddig tehát e két ellenkező szellemű és minőségű fogat, mint látjuk, mindenben hasonlít egymáshoz; egyben azonban mégis nagy különbség létezik közöttük. A fuvaros tudniillik, midőn segédei kidőlnek a hámból, bőrüket eladja ; ezt a szerkesztő nem teheti, mert segédei még bőrüket is elviszik magokkal a sötét sírüregbe. —

Eddig fűzvén gondolatannaa, azt hivém, hogy nagy könnyebbségemre szolgálna, ha én is egy vagy két efféle segédet tarthatnék, kik szerkesztői bajaimat vállaikra vennék, hogy én azután csupán a szerkesztői dicsőségnek örvend-hessek. E dicső gondolatom megérdemli, hogy tovább fonjam, s a tisztelt olvasó bizonyosan meg fog rendkívüli hasznosságáról győződni, mihelyt elmondom annak egy részét;, mire az efféle segédeket alkalmazhatni.

Ezen segédek tudniillik dolgoznak; a kellemetlen látogatókat elfogadják, fölvilágositják és útba igazítják; lótnáik, futnak, hogy érdekes tárgyakat, gyűjtögethessenek össze; az apró gyermekeket ringatják, a nagyokat bötüzni tanítják ; állandóan vizet isznak, s a pincében bort fejtenek;ha valami hiba történik a szerkesztői eljárásban, a biráskodó hatóság a szerkesztő helyett rendesen őket mossa meg, a szerkesztő pe-dig illő hálából szépen megkeféli őket; ha a szerkesztés jól megy, a szerkesztő mosolygva fogadja el a hízelgő bókokat, miket segédei érdemlettek meg. Es igy még sok kényelmet számolhatnék el, mellyben az emberi szerkesztők a segédtartás következtében részesülnek; de ezek is elengedők annak elhitetésére és megmutatására, hogy azon szerkesztőnek sokkal kevesebb bajjal kell küzdenie, ki segédeket tarthat. —

Már épen arra forditám gondolataimat, hogy ugyan kit vagy kiket fogadjak segédekül magam mellé, hogy irtózatos szerkesztői bajaim valamennyire enyhüljenek, midőn fölleg váram egyszerre romba dőlt ! Eszembe jutottugyanis, hogy én csak tiszteletbeli szerkesztő vagyok, ki az ügy iránti szeretetből vevém magamra e fontos hivatalt, s hogy ennél fogva segédeket sem fogadhatok, miután a szerkesztés után legparányibb jövedelemnek sem örvendhetek, s e szerint lényegileg különböznöm az emberi szerkesztőktől, kiknek némellyike éjjel nappal leginkább csak azon töri fejét, hogy ugyan mikép rugtathatná még magosabbra jövedelmét— a nemzeti közjóllétnek s haza boldogságának előmozdítására !

Édes ábrándaim tehát elröpültek, s keserűségemben olly nagyot sóhajték, hogy egy piperkőcöt majd elfűttam, ki épen akkor bókolt már harmadszor előttem , és sipegő hangon szóla :

„Alázatos szolgája, tekintetes szerkesztő ur

„Kihez van szerencsém ?“

,En kandúr vagyok, a mint látni néltóztatik.E

„Én arszlánnak hittem önt.“

, Tréfálni méltóztatik

„Épen nem. De mivel szolgálhatok uraságodnak

,En az egész macskafaj fiatalságának nevében bátorkodom a tekintetes urat kérni, hogy tegnapi estélyünkről Írott jelentésünket közöltetni méltóztassék.

„Azt nem tehetem

,Hogyan ?

„Valóban nem, mert abból legfölebb is csak arról győződnének meg az emberek, hogy mi állatok is kedveljük az időrabló haszontalan tobzódást, mint ők, s ez épen nem fogna becsületünkre szolgálni

,De a legelőbbkelő macskákat is mód nélkül le fogná ön kötelezni, ha kérésünknek engedni méltóztatnék

„Engem sem a hatalmasak mogorva tekintete , sem a gyöngék mosolya nem tántorít el szerkesztői elveimtől és modoromtól

,Cikkelyünk rövid.’

„Az mindegy, kis csont is megfojt, ha elakad torkunkban.

,Ha ön tudna, mennyi szép cica várakozik epedve e cikkely megjelenésére,mellyben köntöse, alakja és jeles tulajdonságai leiratnak! Valóban, minden szép cica örömmel simogatná meg önt, ha kívánságunkat teljesíteni meltóztatnek.

„Kimondott határzatomhoz szigorúan ragaszkodom

,S nem fél ön a macskafaj éles körmeitől, uram?

„Nem.

,Majd meglátjuk !‘

A piperkőc kandúr elrohant, s én boszankodám ugyan, de teljességgel nem féltem, mert jól tudom, hogy az efféle szájhősek fenyegetéseit csak kacagni kell. Már magamnak is volt e részben tapasztalásom. Egy szelindek tudniillik sértve érezé magát valamelly cikkely által , mellyet nyilvánosságra juttatók, s mellyben az ő korábbi állitásai sült hazugságoknakmondattak , es ezért engem párbajra szólított; én a kihívást elfogadám, de csak életre halálra. Ekkor a szelindek addig csűrte csavarta a dolgot, hogy a hires párbaj végkép elmaradt. A macskák körmeitől sem félek tehát, ámbár meg kell vallanom, hogy az illy nyomoru fag-gatások kimondhatlanul bosszantanak , s menynyire ki vagyok pedig efféléknek tétetve ! A nyilvánosság édes gyümölcseit minden állatfaj mohón szeretné most elnyelni, mig az igazság kesernyés izétől mindnyájan iszonyúan irtóz-nak. így például, ha egy farkas torkig jól lakva ballag el a juhakol mellett, a nélkül hogy berontana, ezt nagylelkűség cime alatt kívánja közöltetni ; ha egy bakkecske annyira jól lakott már káposztával, hogy szemei is majd kinyomulnak üregeikből, s egy pár sovány nyúlnak néhány fonnyadt káposztalevelet doh, e tettét azonnal jótékony adakozás cim alatt kivánja közöltetni ; ha a róka egyszerre kácsát és tyúkot eszik, e szép tettét türelmi példa cim alatt óhajtja kikürtöltetní, mert az csakugyan igen szép nagylelkűség , midőn egyszerre két különböző fajt temetünk gyomrunkba ; mibőn a lajhár annyira megéhezik, hogy mulhatlanul mozdulnia kell, e tettét azonnal ipar s műszorgalom cim alatt szeretné kitrombitáltatni; midőn anyui szerencsésen retirai az agarak elől biztos menedékre, elszánt bátorság ritka példája cim alatt kivánja magát magasztaltatni ; ha valamelly henye szamár véletlenül olly kóréba harap, mellynek izét még nem ismeri, s mellyről csak annyit tud, hogy árok széléről harapta, már tudós felfödözés cim alatt szeretné e nagyszerű eseményt közöltetni ; és igy számtalan efféle haszontalanságokkal gyötrenek úgy szólván naponként állatrokonim, elannyira, mikép valóban szinte csodálnom kell, hogy mindeddig legalább is hat öles szarvaim nem nőttek iszonyú keserűségemben. —

A már eddig elmondottakon kivül leginkább szaporítják még rémséges szerkesztői bajaimat az újítók, indítványozók. Meg kell ittmindenek előtt jegyzenem, hogy az állatgyíilés óta rendkívül szeretik állatrokonim az emberek tetteit majmolni, minél fogva annyi fonákságra es ízetlenségre vetemülnek, hogy már ezek egyedül is majd megemésztik minden erőmet. Csirkék, mellyek még pelyhes hátukon cipelik a tojás utolsó darabkáját, mellyből csak nem rég búttak ki, már tervekkel és indítványokkal akarnak föllépni, miket a legszelidebb kedélyű tehén is bizonyosan megmosolyogna, ha mosolygani tudna. Csigák, mellyek életűkben először másztak három lépést, utijegyzetekkel ostromlanak, miknek leírása még a türedehnespapirt és tentát is boszantja. Sőt arák is, melly mindig hátrál, előhaladási uj eszmékkel kiván föllépni, mellyek legalább is egy századdal taszitnák hátrább az egész állatvilágot.

Es ezeket mind ki kell hallgatnom, ezeket mint vissza kell utasítanom, és mindnyájok haragját vállaimra kell vennem, mellynek súlya minden pillanatban végső feloszlással fenyegetiszegény testemet. Hogy e tekintetben sem szólok nagyítva, néhány példa tüstént be fogja bizonyítani.

Egy ökör jelenik meg nálam, s igy szól :

, Alázatos szolgája, szerkesztő ur.

„Jó szerencse hozta önt, barátom uram. ,Van önnek néhány pillanatnyi ideje?

„Időm valóban igen kurtára van szabva, mert szerkesztői bajaim—“

, Értem, rövid leszek. Én igen fontos újítással akarok föllépni.

„Valóban?“

,Nincs különben. Eddig rendesen az ökör húzta az ekét, én tehát megmutatom, hogy célszerűbb lesz, ha ezentúl az eke fogja az ökröt huzni.

„Eke az ökröt?

Jgen.

„Hiszen ez képtelenségé

,Hát aztán ? Az emberek is elég képtelen ujitással lépnek föl ; nem birom tehát átlátni,hogy mért ne tehetném én is magamat ezen utón nevezetessé.

„De gondolja meg, barátom uram — “

,A meggondolást nem igen szokták napjainkban gyakorlani az újítók

„De ön újítása minden tekintetben tökéletesen kivihetlen.

,Hát az emberek újításai közöl ugyan hányat vihetni ki?’

„Az igaz, de mi jobbak akarunk lenni."

,Tehát nem veszi ön fel értekezésemet?’

„Nem.”

’Barátságunk tekintetéből sem?’

„Illy tekintetből csak emberi szerkesztők szoktak ízetlen silányságokat közönség elébe juttatni.”

,S ha e miatt ön ellensége leszek?’

„Sajnálom, de nem tehetek róla.”

,Ajánlom magamat.’

„Minden jót !“

Az ökör bömbölve távozott, s helyét rögtön egy karcsú termetű egér váltotta föl, igen illedelmes és nyájas hangon szólván :

,Tisztelt szerkesztő ur, igen célszerű és köszhasznu inditványnyal van szerencsém alkalmatlankodni uraságodnak, mellyet minél előbb lehető legnagyobb nyilvánosságra óhajtanék juttatni.

„Méltóztassék, hanem csak röviden, ha szabad kérnem, mert szerkesztői bajaim olly bokrosak, hogy minden huszonnégy órában negyvennyolc óráig kell dolgoznom.

,Nem fogom e becses időt kelletén túl fogyasztani

„Tehát az indítvány V

,Röviden ebből áll : mindnyájan tudjuk, hogy nevelés hiánya az, mi napjainkban legtöbb hátramaradást és bajt okoz. En ezúttal csupán tulajdon szerény fajomról kivánok szólani. Mi egerek azért nem juthatunk kitünőbb nevezetességhez, mert igen kevesen vagyunk. S mi okozza ezt ? A nevelés szembetűnő hiánya?

„Valóban

,Ugy van. Nem részesültünk jó neveltetésben, s azért nem birjuk magunkat a macskák, baglyok, tövisdisznók, egérfogók és egyéb ellenségeinktől megóni. Indítványom tehát oda van irányozva, hogy az állatvilág közös költségén olly nyilvános nevelőintézet állittassék föl , mellyben az egerek gondosan oktattassanak arra, hogy mikép kelljen ellenségeik kártékonyán ható cseleit sikeresen kikerülniük.

„Uram, én ezen indítványt nem közölhetem.“

,Miért nem ?

„Mert nyilvános nevelésre még az annyira fölöttünk álló emberek sem igen akarnak költeni, mikép reménylhetnők tehát, hogy az állatok illy rendkívüli áldozatra fogják magokat elszánni. Minden egér maga is nevelheti kis egerét, valamint a tehén is maga nyalja borját, mikép az emberek mondani szeretik”

,De ha az Öreg egér is tudatlant

„Van tudatlan öreg ember is, ki maganeveli fiát, s nagyon örvend, ha mondhatja, hogy nem messze esett fájától az alma

,De méltóztassék legalább indítványomat közöltetni

„Azt nem cselekszem, meri van elég emberi szerkesztő , ki minden dicsőségét abban keresi, ha minden számában újabb meg újabb ollysületlen indítványokkal léphet föl, mellyek másnap már önkényt feledékenység tengerébe temetkeznek

,Uram , méltóztassek meggondolni, hogy egykor szerény egérke szabadította meg a hatalmas oroszlánt

„Értem, de erre csak azt válaszolom, hogy én nem vagyok oroszlán

Az egér üdvözlés nélkül rohant el, s csaknem egy szamár patája alá került, melly nagy elbizottsággal lépett előmbe, mondván :

,En az állatok szerkesztőjét keresem.

„Az én vagyok.

Jgen ? örvendek.

„Szerkesztési ügyben méltóztatik velem parancsolni

Igen, azaz, kérem önt, tessék ezen utazási leírásomat minél előbb közöltetni?

„Messze méltóztatott utazni?“

v

,Igen, falumból a malomba, hová két zsák búzát vittem

„Méltóztassék itt hagyni, majd elolvasom , s meglátom, hogy lehet é közöltetését eszközlenem.”

,Hogyan? Tehát nem elég erre nevem? „Az igaz, hogy ön neve nagyon ismeretes, és napjainkban igen sok helyen található; de én szerkesztési elvül tüzém ki, minden cikkely figyelmes átolvasását, mielőtt azt közönség elébe juttatnám.’

,Nevem talán mégis kivételt igényelhetne e szigorú és egyszersmind rendkívül sértő rendszabály alól.

„Sajnálom, de én nem akarom az emberek példáját követni, s kimondott szerkesztési elveimhez tántorithatlan hüséggel ragaszkodom.”

Jgy nem sok jó barátot fog ön magának szerezhetni.

„En csak a közügynek kivánok szolgálni , és minden személyes érdeket megvetéssel mellőzök el. „

,Egész fajom ellensége lesz önnek

„Ezzel minden részrehajlatlan böcsületes szerkesztő dicsekhetik.”

,Uram, hátha megrugom önt?’

„Akkor kénytelen leszek önt megharapni.”

,Megvetem önt!’

„Köszönöm.”

A szamár büszkén hagyott el, mintha legszebb diadalát ünneplené, s én búsan vakarám fejemet, mert mindinkább tisztább Ion előttem azon leverő meggyőződés, hogy az ál-latvilág haladását legalább is egy századdal taszitják vissza az efféle ügytársak ! —

Es azt hiszi talán a szives olvasó, hogy szerkesztői bajaim csupán az eddig elmondottakból állanak ? Oh , mind ezek csak gyöngeárnyékát képezik azon szenvedéseknek, miket még szomorú hivatalomnál fogva ki kell állanom, melly az éji nyugalmat ismeretlenné kezdi már előttem tenni, az élet örömét pedig keserű űrömmé változtatá.

Midőn valamelly beküldött vagy átnyújtott cikkelyt közöltéthétőnek Ítélek , bajjal kell még azért folyvást küzdenem. A szerző, kivált ha fiatal, mindennap kétszer jő időmet lopni, s tudakozódni, hogy mikor fog már nagybecsű munkája napvilágot látni, mellyre az egész tudós és tudatlan világ olly epedő vágygyal várakozik. S ha már megjelent a cikkely, akkor uj árja ered meg a bajoknak; a szerzők, kivált az öregek, egyetlen fölfordult bötü miatt is olly irtózatos zajt csapnak, mintha ez által az egész állatvilág boldogsága halomra omlott volna. Ez azonban még csekélység ahhoz ké-pest , [mit azon állatoktól kell szenvednem, mellyek magok nem Írnak ugyan, hanem melylyekről mások említést tesznek Írásaikban. Ezen jámborok egész haragja a szegény szer-kesztő szerencsétlen fejére ömlik. Ennek bebizonyítására néhány hozzám intézett levelet közlők, mellyek szóról szóra igy hangzanak :

,Uram !

Ön állatvilági mozgalmak dm alatt olly ocsmány cikket közöltetett, melly az egész állatvilági ifjúságot sérti; ön igazat mondat ugyan, de ne feledje e közmondást : szólj igazat , s betörik fejedet.

Az ifjúság

,Uram !

ön előítélet cim alatt az egész nemesb macskafajt olly gyalázatosán engedé megsértetni, hogy legsanyarubb büntetésre tévé magát méltóvá. Reszkessen körmeinktől !

Több tibeti macska

,Uram !

Ha érdemesnek találnám önt fogaimra, már rég pora sem léteznék önnek, azon otromba gúnyért, mellyel indítványaimat rágalmaztatni engedé ; igy azonban csak megvetést röpítek ön gyalázatos fejére, s nem akarom mun-kájától megfosztani a bakóinast.

Egy fiatal farkas.

,Uram !

On engem közkacaj tárgyává merészle kitetetni, ezért még szólani fogunk egymással , de beszédünknek szine véres leend !

Egy róka

Uly gyönyörű levelekből már roppant levéltárat alkothatnék, sőt ezeknél sokkal gyönyörűbb a többi; miket azonban a szives olvasó iránti tiszteletből nem tartok közölhetőknek. —

Imé, iliy bajokkal kell naponként küzdenem , igénytelen állatvilági szerkesztő létemre, pedig mennyi alapos ok van e szerencsétlen viszonyomban arra, hogy nyugalmasan élhessek ! —

En nem húzok fáradozásaimért dijt, állatrokonim tehát nem irigyelhetik sorsomat.

Nekem egyetlen előfizetőm sincs, következéskép a meggazdagulás veszélyétől iszonyúan távol vagyok.

Én vagyok az egyetlen állatvilági szerkesztő , tehát senki nem irigyelheti tőlem a dicsőség üres koncát.

En magam egyetlen bötűt sem irtain e sorokon kivül, következéskép irói koszorúit senki nem féltheti tőlem.

Bundámon kivül egyebem nincs, gyalog járok, csontot rágok s vizet iszom, ésigy senki nem kívánhatja földi boldogságomnak rámaradását.

Barátim nincsenek, ellenségeim száma pedig rendkivül nagy ; arra sincs tehát ok , hogy valaki szerencsémet irigyelje.

És mégis mennyi irtózatos bajjal kell küzdenem ! Nincs nyugodt éjjelem, nincs csöndes nappalom ; a csontot száraz fűzfakéreg gyanánt eszem, s minden csepp viz epévé válik torkomban; ismerőseim kerülnek, rokonim csak tartózkodva merészlenek hozzam közelíteni, hogy kérlelhetlen üldöztetésnek és boszuszomjas elnyomatásnak ne tegyék ki magokat miattam !

Es mind ez miért történik ?

Mivel ártatlan eszközül szolgálok arra, hogy a titokban elkövetett bűnök napfényre jussanak, s hogy a báránybőrbe burkolt farkas megismertessék.

Ez minden vétkem, s ez szerkesztői bajaimnak gyönge vázlata ! —

Vege a harmadik résznek.

ÉJFÉLI TAPASZTALÁSOK.

Alkalmunk volt mar a nap majd minden órájában láthatni Pestet, utcáit és életmozgalmat, legyen tehát szabad ezúttal a rémes éjfélt választanunk) tapasztalásaink gazdagítására; a rémes éjfélit, melly olly gazdag a legkülön-bözőbb titkokban, s melly annyi gyönyörnek s egyszersmind annyi irtózatnak kiapadhatlan kutforrása. Előadásunk nem lehet rendszeres, és egyetlen tárgyhoz ragaszkodó, hanem legkülönbözőbb események s látványok láncolatát kőzlendi, mikép azokat egymásután láttuk és tapasztaltuk. Mi nem teszünk történetinkhez semmi, s nem is veszünk el belőtök semmit ; ha pedig itt ott torzítás látszik alakjainkról föl-tűnni, azt ne tulajdonítsa nekünk bűnül senki, hanem csupán az elragadtatásra szíveskedjék ruházni, melly minden ingerlékenyebb s forróbb képzelgésü kedélyt ellenállhatlan erővel rohan meg, midőn az előtte kifejlő látványok és események vigságát vagy szomorúságát nyi-latkozásra ébresztik. —

Es most, nyájas olvasó, ha úgy tetszik, olts köpenyt, vagy zekét, s kövess engem; mert tudnod kell, mikép tél közepén teszszük e sétánkat, minthogy a már magában is borzasztó éjfél télen mindenesetre még sokkal hatályo-sabban képes kedélyünkre működni. —

Hol s merre járunk, annak tudása alkalmasint nem bir annyi érdekkel, hogy minden utca nevét lélekismeretes pontossággal föl kellene jegyzenünk; ezt tehát mellőzvén, elég legyen annyit mondanunk és tudnunk, hogy Pesten vagyunk.—

A hó könnyű pöhöly gyanánt hullong, s mig sűrűsége által a pislogó lámpák rezgő fényét meglehetősen elhomályosítja, egyszersmind zajtalanná teszi az emberek lépését, s a szának és kocsik robogását is annyira eltompitja, hogy szorosan a házak mellé kell vonulnunk, ha a lovak patkóit ki akarjuk kerülni.

S hová robog e sok kocsi, hová suhan e sok csörgős szán ?

Részint táncvigalomb a, részint onnan haza. Mégis csak sok vidám ember lakik Pesten, mert egyik kocsi a másikat, egyik szán a másikat éri. Oh, nem a ledér vigság vezérli most ezeket, hanem az isteni jótékonyság malasztos buzgalma. Közhasznú, vagy jótékony cél előmozdítására adatik most e táncvigalom, és igy ugyan ki maradhatna honn!

Képzeljük, hogy néhány érával hátra tekinthetünk, s pillantsunk egy középosztályi! család belsejébe.

Férj és nő együtt ülnek ebéd utána pamlagon; a nő kotöget, a férj bodor füstfelhőket ereget pipájából ; néha mindketten fölváltva ásitnak, s , hogy emésztési órájukat illy zavartalan boldogságban ünnepelhetik.

Oh, nőtlen és férjtelen olvasok, ti nemtudjátok, mi á mennyei boldogság már e földön , míg illy pillanat kéjeit nem élveztétek ! Illyenkor nyelvre tolul a szív, és egész zuhatagokban ömlesztői ki feneketlen boldogságának érzelmeit; illyenkor a kötőtök lehullanak néha, a pipában a tűz kialszik, a kályhában ellenben olly kimondhatlanul édesen ropog és pattog, hogy végre azon fél álomba merül a boldog halandó, melly édesb a mély alvásnál, s ez uj elevenségre acélositja a testnek minden izmait.

A szerencsés házasok édes merengését alázatos kopogás szakasztja meg, s két városi biztos lép be, havas csizmával, nyájas arccal és hatalmas réz perselylyel.

Az egyik, lehetőségig érzékeny hangon, e szokat hallatja :

,A nemes tanács rendeléséből egy kis segélyt kérünk a tűzkárvallottak számára

A férj nejére tekint, nagyot ásit, szemeit illedelmesen dörzsöli, és nagy leereszkedéssel szol :

„Barátom, legyen szives a háziúrhoz fáradni , attól jobban telik.

A biztos nem tágít, torkát udvarias hangon köszörüli, es igy szól :

,A nemes tanács a legcsekélyebb adományt is nagy köszönettel fogadja el.

A férj vállat vonít, miután még egyszer hitvesére tekinte, s házisapkáját jobb füléről bal fülére tolván, kissé emeltebb hangon igy nyilatkozik :

„Elhiszem.

A nő rendbe szedi kötését, és igen kellemesen selypegő hangon e szókat hallatja :

,„Csak tessék a háziúrhoz, vagy gazdag uraságokhoz folyamodni.

Milly szép szerénység ! A csinos asszonyka nem akar gazdagnak, nem akar uraságnak tekintetni. Ah, ez a boldog házasélet földi paradicsoma : hallatlan elégültség sorsával, kimondhatlan alázatosság határtalan boldogsága édes érzetében !

A biztosak egyet kaparintnak lábaikkala csíkos tót szőnyegen, mellynek nyolc garasba kerül Öle, és udvariasan távoznak.

,Győzné is az ember ezt a sokfele adakozást , — mond kissé kedvetlenül a nő.

„Nekünk, tudom, egy fillért sem adnának, ha házunk elégne,“ —jegyzi meg a férj, s meggyújtja pipáját a megböcsülhetlen taláhnányu kentelen gyufával. .

S most nehány pillanatig példás nyugalommal folytattatik a dohányozás es kötögetés. Milly édes az illy munka, csöndes meleg szobában , midőn a szel süvöltve csapkodja ablakhoz a hófoszlányokat !

Végre ölebe bocsátja költéséta nő,s szemeinek legedesb pillantását lövi férjének felig hunyt szemei köze. A férj hatalmas, sőt mondhatnák óriási füstfelhővel válaszol e nyájas, de annál veszelyesb lövésre, mintha egész ágyutelep kisütésével akarná magát e félelmes megtámadás ellen ótalmazni. A nő nem riad vissza, hanem pillantásának édességébe tüzet vegyít, s a férj füstfelhője ekkor már valamicskévelgyöngébb. A nő tehát neki bátorodik, s legbájolóbb zene gyanánt e szót leheli ki ajkain:

,Férjecském !

A férj legparányibb füstőcskét sem fúki, hanem sapkáját homlokára húzza, szemeit öszszecsipi, s bizonyos bizonytalan hangot hallat, mellynek értelmét teljességgel nem bírjuk megmagyarázni; hogy azonban némileg mégis fogalmat szerezhessünk róla szives olvasóinknak , tehát szabad legyen egész tisztelettel megjegyzenünk, mikép ezen hang azon morgáshoz hasonlita , mellyet a medve hallatni szokott, midőn igen kedélyes hangulatban van ugyan, de még sincs kedve táncolni.

A nő nem tágít, hanem még nagyobb húverő vei ismétli e szócskát:

,Férjecském !

„Nos? — kérdi kényelmesen nyújtózva a férj.

,Szeretsz é még ?

„Furcsa kérdés

,Furcsa? Oh!

„Hiszen jól tudod , hogy szereti ek.“

,De en számtalanszor akarnám ezt ajkaidról hallani

„Gyermek !”

,Férjecském !”

„Nos, edesem?”

„Ma táncvigalom adatik a szegények javára

„Tudom”

,Mondják, hogy igen fényes lesz

„Hallottam”

,Mit gondolsz, férjecském, hátha mi is elmennénk ?

„Hiszen tegnap is táncoltál”

,Oh, csak keveset.”

„S holnapra is van már jegyed a lövészek vigalmára.”

,Igen, de én ma szeretnék menni ; látod, édes férjecském, olly jól esik az embernek azon szép öntudat, hogy a szenvedő emberiség könyűit letörleni segiti

„De sokba kerül ám !”

,h, férjecském, te olly jó vagy, s olly igen szeretsz engem!‘

„Igaz, de — “

,Látod, az isten vissza fogja azt majd nekünk pótolni, mit a szenvedő emberiség oltárára áldozunk

A nő bársonkezei olly édesen simogatják a férj borotválatlan arcát, hogy a megegyezés csakugyan megadatik, sóhajtva ugyan, de mégis megadatik.

A biztosak tehát nem kaphattak egy huszaskát, s most a táncvigalom legalábbis húsz forintba kerül. Illyen a világ, s igy szoktak a jótékonysági táncvigalmak megnépesülni! —

Bizony mégis csak különös bogár az ember , szive zárva a jótékonyság malasztos szelleme előtt, s csak az anyagi gyönyörnek rozsdás kulcsa birja azt megnyitni. De hiában,már ez igy van, s mi bizony száz sóhajtással sem fogjuk e sajnos fonákságot megmásíthatni ! —

Ezen ablakból homályos gyertyafény lobog , éjfélkor ; ugyan mi tarthatja még ébren e szoba lakóját? Talán beteg küzd itt testi fájdalmakkal , vagy iró keresi mendennapi kenyerét, mellyet olly gyé'ren lelhetni föl a gondolatok roppant országában? Vagy uzsorás számitgatja a kamatok kamatját, s azoknak hoszszu névsorát olvassa, kiket szivtelensége, a törvények kedvezése mellett, koldusbotra juttatott? Nem, fiatal hölgyet látunk a leégett nagy kanócu gyertya előtt ülni ; halvány arcát hoszszu fürtök árnyékozzák körül, színtelen keskeny ajkait fájdalom látszik összeszorítani, s fénytelen szemeiben könycsepp ragyog. Egész arckifejezése mély búnak hú tüköré, s mégis olly kimondhatlan érdekkel bir, hogy akaratlanul is rátapad a szem. Előtte Írószereket s papírcsomót látunk, úgy tetszik, hogy sokat irt, s munkáját most végig olvassa. Tekintsünk kéziratába s lessük ki keblének titkait.

,Ellenállhatlan hatalom kényszerít, — ezek a kézirat szavai, — hogy örömtelen életem vázlatát írásba foglaljam, s vérző keblemnekkimondhatlanul jól esik ez, mert e nagy világon nincs ember, ki szavaimat megérteni akarná , kihez bizalommal simulhatnék. Atyám nagy kiterjedésű, urodalomban gazdasági tisztviselő vala , s rövid ideig tartott házasságának egyetlen gyümölcse voltam; anyámat születésemkor elvesztőm, s igy e szent nevet csak könyvek-ből tanulám tisztelni. Atyám mindig a leggondosb szeretettel halmozott el, de azért mégis örökre pusztán maradt keblemnek azon ürege, hol az anyai név árván hangzott el. Atyáin gazdag vala, s igy neveltetésem olly fényes, hogy bármelly magos családi körben is pirulás nélkül állhattam volna meg. Tizenhatodik évem örömdus napjai is elmúltak, s nevelőném még folyvást házunkban tartózkodék, mellyet nagy ügyességgel kormányozott, mi által teljes bizalmát és méltánylatát nyeré meg atyámnak, kit hivatalos gondjai többnyire távol tartottak. Ekkor haza jött nevelőném egyetlen fia, gyermekkorom játéktársa, ki tanulmányait a fővárosban szerencsés sikerrel fejezé be. Ő olly benső indulatot tanusíta irántam, hogy a gyermekkori játéktárs napról napra becsesb kezde előttem lenni, s e körülmény, párosulva anyjának ügyes tüzeléseivel, csakhamar aztokozá, hogy a gyermeki jó indulat szilárd szenvedélybe vált a hajadon szivében, s azt kezdém hinni, hogy a deli ifjú képe ki fogja azon hézagot is tölteni, hol eddig az anyai név fölött a szenvedés töviskoronája állott. Atyám nem is sejté szivem titkát, s egykor hivatalos közönösséggel adá tudtomra, hogy előkelő megyei tisztviselőnek ígérte kezemet, ki nem rég vásáron látott meg a közel mezővárasok egyikében. Első meglepetésem elölé ajkaimon a szót, s atyám dolgai után látott, ezen egész ügyet befejezettnek tekintvén. Fájdalmamat képtelen vagyok illő élénkségü színekkel lefösteni. Majd kedvesemmel, majd anyjával tanácskozunk; ámde keserveim mindannyiszor csak nagyobbultak, mert atyámnak hajthatlanságát eléggé ismertük. En mégis lábaihoz akarék borulni, s előtte őszinte vallomást tenni szerelmemről ; deerről lebeszéltek, s elhitetek velem, hogy atyáig nagyravágyása illy frigyhez soha nem fogná egyezését adni. Oh, a kit szeretünk, annak minden szavát olly könnyen hiszszük el ! Eljegyeztetesem határnapja közelite, s kedvesem és anyja naponként ördögi tervvel ostromoltak, mellytől eleinte iszonyodtam, de utóbb még sem birtam határzottan elfordulni, mert hivék kedvesem szavainak, s meggyőződtem, hogy csupán ez azon eszköz, mellyel atyám büszkeségét megszelidithetjük. Levelet irtain tehát egyik fővárosi barátnőmhez, mellyben emlékeztetőm őt ottani életünkre , s egyszersmind panaszkodám földesurunkra, hogy most falun egyetlen tekintetére sem méltat már, holott a városban annyiszor esküvők hűséget keblemen. E levelet atyám kezébe játszottuk, kinek dühe határt nem ismert, midőn gyalázatomat megtudd. Engem nem is vallatott, mert levelemet elég világosan hivő szólani, hanem azonnal föl-desurához siete, kivel olly zajosan vitázott, szolgálatából rögtön elűzetet. Ő azonban nem tágított, s a mindent tagadó ártatlan földesurat pörbe idézte. Gyalázatom hire napról napra terjedt, minden ismerősöm utálattal vonult el tőlem, s az igazságtalan por atyámnak vagyonát elnyelé, s életerejét elfogyasztá. Tökéletesen árva és szegény levék, s büntetését azzal tetézd fölöttem a haragvó ég, hogy kedvesem is elfordult tőlem, mert csak vagyonomat ohajtá kezemmel elnyerhetni. Hosszasb ideig bolygék szerte gyám és segély nélkül, mig végre Pesten egy gazdag zsidó házában nevelőnové lettem. S ha van, mi szivem titkos bánatát még külsőleg is nagyobbithatja, úgy bizonyára ezen helyzetem az. Legkiállhatlanabb megvető pöffeszkedés az, mellynek minden oldalról áldozata vagyok. Magyar származásom gúnyra szolgáltat alkalmat az egész családnak, melly magyarok zsebeiből pénzeié föl magát, smelly hangosan állitja meghitt társalgásai közben, hogy közel már az idő, mellyben a keresztyén fog majd emancipatióért esengni a zsidó előtt, ki pénz tekintetében már most isfelet bírja Magyarországnak. Ennyi kínok közt hanyatlani érzem erőmet, s csak ez az, mi némileg vigasztal, mert erősen hiszem, hogy közel már az idő, melly minden szenvedésemnek örökre véget vetendő

A boldogtalan hölgy csöndes könyezése hangos zokogássá változik, s mi nehéz kebellel távozunk az ablaktól, és fájdalmasan érezzük szivünket összeszorulni azon gondolatnál, hogy vajmi számos és különböző áldozata a gazságnak sírja el titokban szörnyű fájdalmait, inig mások mulatságok tengerében úsznak ! —

Egy kis kocsma ajtaja nyilik meg előttünk, s több ember gomolyg ki füstös üregéből. Tartsunk szemlét fölöttük.

Elől egy magas sovány férfi lép ki, menynyire a tántorgást lépésnek mondhatni, és homlokát törli, vagy azért, mivel melege van, vagy pedig azért, hogy zavaros fejéről a bornak felhőit eltávolítsa ; mi azonban alkalmasint nem fog neki sikerülni, mert veres arcából s tétovázó szemeiből legalább is annyi szeszes ital kandikál ki, hogy akár egy középszerű malomkereket is mozgásba lehetne vele hozni. Öltözete meglehetősen szrurts, rendkívül rongyos es olly sajátszerü, hogy első urát bajosan lehetne kitanulni belőle, mert eredeti színét és szabását a sok folt miatt nem határozhatni meg.

Utána két asszony törekszik a sűlyegyent lehetőségig megtartani, ámde sok törékvés dőlt már dugába nálunk, nem bírjuk tehát átlátni, hogy ezen nemes és elszánt törekvés is ugyan mért ne szenvedhetne hajótörést. Röviden kimondhatjuk tehát, hogy valamint a tántorgásban, úgy öltözetben is rendkívül hasonlított ezen érdemes két asszony a férfihoz, el annyira, hogy csak bajusztalanságukból lehet nemi különbségöket némileg sejtenünk. Hátán mindegyik batyut vísz,mellyből néhanéha olly sajátszerü nyikorgás és nyekegés hangzik ki, minőt malacok vagy gyermekek szoktak hallatni, midőn különben csöndes kedélyök belső vagy külső okoknál fogva fölháborittatik. Ezúttal azonban pillanatig: sem késünk egész elszánt határozottsággal kimondani, hogy gyermekek nyöszörgnek a batyuban, mert igen számos, sőt mondhatnék, számtalan tapasztalásból tudjuk, hogy az illy szegény embereknél igen gyakran lelhetni apró gyermekeket, de apró marhákat csak olly ritkán, hogy az effélét szinte képtelenségnek tarthatja az ember. —

De ugyan mi az, mit e két asszony nagy erőködéssel vonszol ki az ajtón ? Meglehetős súlyú tömeg biz az, még pedig hústömeg,sha szerfölött nem csalatkozunk, tehát olly hústömeg , melly egészben véve közönségesen embernek neveztetik, s itt a foszlányos nadrág, és bozontos szakáll különösen még arról is bizonyosokká tehet bennünket, hogy ezen ember az erősebb nemhez tartozik, következéskép férfi. Hogy pedig ezen erősebbsége dacára is illy siralmas állapotba jutott, s a gyöngébb, vagyis szép nem által vonszoltatik, azt nem annnyira saját erőtlenségének, mint inkábba pálinka erősségének kell tulajdonítani; mert jól tudjuk, hogy sok lúd disznót győz.

Végre két fiú es egy lyány cammog ki a kocsma szűk ajtaján, kik összesen mintegy harminc esztendőt számíthatnak, melly időnek arányos elosztását a szives olvasóra bátorkodunk bízni, s csak annyit mondunk, hogy a lyány legfiatalabb volt mindnyájok között. A két fiú igen merészen és szemesen tekintgete körül, mi azt látszik mutatni, hogy csak épen annyit ittak , mennyi szomjok nemi megenyhitesére mulhatlanul szükséges vata;a kis lyány ellenben sápadt és szomorú volt, s rendkívül óvakodó, miből csekély emberismeretünk azt véli következtethetni , hogy szegényke tökéletesen józan volt, s annál fogva félt a többie-ket ingerleni, jól tudván, hogy illy esetben háta bánja meg, ha létezését bármi ártatlan mozdulatokkal vagy nyilatkozattal tudatja is a többiekkel. Józanságát még öltözete is tanusitá, melly szegényes és rongyos vala ugyan, mint a többié, de mégis gondos rendet tanúsitólag simult didergő testéhez. Nyakában fürésztám és fűrész csüngött, karjaira pedig két súlyos fejsze nehezedék, miből minden további találgatás nélkül könnyen következtethetjük, hogy érdemes favágó családot van szerencsénk szemlélhetni, melly heti keresményéi szerencsében beitta, s most hat napi koplalásnak tántorog elébe.

Szegény lyányka, mint görnyedez terhe alatt, mig a zömök fiúk valódi arszlánias hányavetiséggel külekednek a tökéletesen elázott férfi pipája fölött, minthogy mindketten pipaszóval szeretnének végig pompázni az utcán. —

Mintegy ötven lépésnyire haladhatott a mámoros család, midőn az elől lépegető férfi rögtön megállapodék, s hatályos kifejezéssel szóla :

,Megálljatok !’

A két asszony örömest engedelmeskedett, s terhöket hóba veték, hogy nagyobb kényelemmel beszélgessenek.

,Asszonyok, mit csinál Marci?

„Dőrmög az isten adta, de nem értem szavát

,Talán szomjas szegény ?

„Dehogy, hiszen úgy átázott, mint a korhadt fűzfa.

,Na de az csak bizonyos, hogy én szomjas vagyok.

„Bizony mi is megszomjaztunk a cipeléshen.

,Hátha betérnénk még valahová?

„Nem ártana bizony, de Marcival mit csinálunk ?

,Hagyjuk itt

„Hátha megveszi az isten hidege?

,Patkószeg sem árt ennek a cserfatuskónak

„Még sem merem lelkemre venni halálát

,Tegyük le a városház előtt

„Onnan majd kórházba viszik, s ott majd

vízzel locsolgatják; attól pedig bizonyosan azonnal szörnyet hal”

,De hát mit csináljunk vele ?’

„Fektessük a kocsmaajtó elébe, s hagyjuk mellette a lyányt

,Ez már helyes gondolat. Hát, asszonyok, van é pénzetek ?*

„Nincs”

,Nézzétek csak meg Marci zsebeit

„Egy fillére sincs”

,Pedig nekem sincs már

A favágó búsan vakará fejét, s ez alatt az asszonyok illy párbeszédre fakadtak:

„Száli, én nem tartanék illy iszákos férjet, mint a kend Marcija”

,„Hó, hó, Bábi, a kend ura is csak úgy szereti emelgetni jobb kezét, mint az enyim, csak hogy a kendé többet bir el.”

„Mégis nagyobb korhely a kendé*

„,Mind a kettő korhely”

„A levegőt sem érdemlik”

,Ej , gyalázatos banyák , hát igy rágalmáztok minket? Marci, nesze, üsd feleségedet, ne kíméld.

E szók után a favágó főidhez teríti az egyik asszonyt Marci melle, a másikat pedig hatalmasul döngeti. Marcit e működés annyira magához térite , hogy feleségét meglehetős hatálylyal kezdé öklözni. Hogy ez nem történhetett meg irtózatos zaj és sikoltás nélkül, az igen természetes ; de azt már csakugyan rendkívüli, sőt úgy szólván hallatlan eseménynek mondhatjuk, hogy mintegy óranegyed múlva városhaj du jelent meg a szörnyű csata borzasztó színhelyén, s meglehetősen boros hangon így szóla :

,Mi történik itt ?

„Semmid — kiáltá a favágó, működését példás kedélyességgel folytatva.

,Már micsoda beszéd _ ez? Mit csinál kend ?

„Feleségemet verem.“

,Hát a másik ?

„Az is

,Gyermekek , anyáitok ezek V

,„,Igen.““

,Ezek pedig apáitok ?

Jól van, igy hát nem lehet ellene szóm . Végezzek kendtek hamar, s máskor otthon igazítsák feleségeiket

Ezzel a hajdú távozott, a férjek megunák a döngetést, Marci ismét elaludt, az aszszonyok pedig rendbe szedek szétzilált öltözeteiket , s az egész csoport olly helyzetben mu-tatkozott , mintha semmi baj nem történt volna, s annyiban igazok is lehete,hogy azt, mi mindennap meg szokott történni, nem illik bajnak tekinteni. —•

Pillanatnyi tusakodás után ismét szót emelt a favágó, mondván :

,Pénzünk nincs, annyi bizonyos, vigyük tehát haza Marcit, s azután tegyünk valamit zálogba Krautburgernénál, mert olly szomjas még soha nem voltam, mint most

„Oh, nem kölcsönöz márKrautburgerné,mert annyira fölszedte magát a nagy uzsorából, hogy most már Anspánigerné) lett, s olly kevély, hogy sáros piszkafával sem érhetni el az orrát, a magunk fele szegény emberekkel pedig már többe szóba sem áll.“

,Na hát verje meg a jégeső; pedig nekem innom kell, asszonyok, különben mindjárt meg egyszer elkezdem a verést

„Legyen eszed, apjok, van otthon egy itce borecetem, azt majd megvizezzük, és megenyhitjük vele szomjunkat.“

Ezen vigasztaló tanács után a két asszony ismét fölemelé a hortyogó Marcit, s az egész díszes kettős család haza felé baktatott, mi közben az egyik asszony, kinek első férje alkalmasint katona volt, ezen dolocskát rikácsold :

Azért hogy én rongyos vagyok,

A császárnak menye vagyok;

Egylovas szekér tulajdonosa, melly számmal van a város által ellátva, s kialkudott bérért mindenféle terheket szállít a városban.

Megüzenem a császárnak,

Hogy küldjön bort a lyányának.

Boldogtalan emberek, most egész keresetüket beitták, s holnap koplalni fognak, a gyermekek pedig majd lopni vagy koldulni mennek, mert az éhség fáj ! —

Hah, milly vígan harsog le onnan a magasból a zene, csak az kár, hogy nemet hangokat játszik ; ámde hiszen Magyarország fővárosában vagyunk, s igy ez igen természetes, és azért nincs ellene mit szólanunk. Mivel pe-dig az illy nagyszerű álarcos táncvigalmakban sok furcsaság szokott véghez menni, tehát nem árt, ha pillanatra mi is Elmegyünk.

Ugyan minő álarc alatt jelenjünk ott meg, hogy meg ne ismertessünk? Talán mint valódi magyarok ? Nem, mert ezek száma olly csekély itt, hogy minden ember azonnal ujjal fog ránk mutatni, s pillanatig sem maradhatunk isme-retlenek. Vagy mint mezes szavú és mérges szivü álhazafiak? Igen, ez már helyes; ezeknek száma olly nagy, hogy bizonyosan észrevétel énül fogunk a tömeg közé vegyülhetni.

Milly fényes terem, milly pompás világítás , mennyi ragyogó tükör, s az igazságot még sem bírják megpillantani ezen jó emberek. Mennyi álarc, s ugyan minek ez ? Hiszen ki szokott a mai világban különben is valódi alakjában megjelenni !

Kicsoda azon két csinos kertészlyány, kik olly bőkezüleg osztogatják virágaikat? Agg szüzek, kiknek szívvirágait már rég elverte a ragya s kik már csakugyan komolyan szeretnének facölöphez köttetni, mellyet köz nyel-ven férjnek szokás nevezni.

Hát azon álarcos, ki a részvétlenséget jelképezi, ugyan mit akarhat itt, miután olly mindennapivá vált, hogy utón útfélen mindenütt találkozunk példányaival ?

És azon Herkules a szörnyű görcsös bottal? Az bizonyosan szerkesztő, ki az igazságot néha elég vakmerő kimondani, s azért kénytelen még mulatságban is illy rémitő fegyverrel megjelenni, nehogy a nyilvánosság mostani dicső korszakában hátára verjek a szólásszabadság dicső eszméjét.

Azon chinai mandarin bizonyosan nagy szerepet játszik a világban, s azért öltözött olly sokszínű hacukába, hogy kénye s kedve szerint változtathassa minden pillanatban szinét.

De kövessük csak figyelemmel ezen Dianát és Harlekint, kik olly tüzesen társalgnak egymással szemeik által. Lépjünk közelebb hozzájok. Diana édes selypítéssel szól :

,Ismerlek.fi

„Alig hiszem !” —jegyzi meg még édesebben a tarka nadrágu Harlekin.

,Talán mégis még sem.“

,Te csinos fiatal férfi vagy.

„Te pedig isteni hölgy !“

,Hizelgő.‘

„Életemben most látok először illy villogó s mégis mennyei szendeségü szemeket”

,Valóban?

„Ezen parányi lábak csak tulvilági tündérnek lehetnek tulajdonai.”

,Ennek fele is sok.’

„Sőt mind ez kévés, mert nincsenek szavaim ennyi bájnak leírására.”

,Ha az ember hitelt adhatna a férfiak csábitó szavainak!’

„Oh, en a hízelgést nem ismerem, s kimondhatlanul sajnálom, kogy méltóképen nem fejezhetem ki azon érzelmeket, miket e mennyei szemek bennem lángra gyújtottak.”

,Az igazság nem szokott illy zavarba jőni, hanem nyíltan szól.’

„Megvallom, a nagy néptömeg, a zaj, a figyelő szemek , mind ez megzavarja elmémet. Oh, ha merhetném reményleni, hogy szabad nagysádat némi frisitőkkel megkínálnom—„

,Szívesen elfogadom, a hőség úgy is terhemre van már e teremben.’

Harlekin majd kiugrik bőréből örömében , s külön szobába vezeti Dianát, frisitőket parancsol, álarcát leveszi, és tüzesen csókoljameg Diana kezeit, könnyű hódításának ugy örvendve, mint a cigány legény, midőn az első vörös nadrágnak birtokába jut. Harlekinnak igen jól ízlett a fácán és pezsgő, s Diana sem sokat kináltatá magát, ámbár nem vévé le álarcait, melly azonban olly szabású vala, hogy igy is kényelmesen ehetett és ihatott. Harlekin mindazáltal nagyon szerette volna már látni imádottjának arcát, s azért, miután a fácáncombot jól leöblinté pezsgővel, igen nagy ér-zékenységgel szóla :

,Nagysád még sem veszi le álarcát V „Nem.“

,Oh, minek e tartózkodás ! Lám, én levevém álarcomat

„A. nő mindig többet kockáztat illy lépésnél , minőre önnek ellenállhatlan szavai engem csábítottak."

,Nagysád tehát nő

,Jgen“

,Oh, mint irigylem azon boldog férj sorsát, ki illy megböcsülhetlen kincset bir!‘

„Én is irigylem ön nejének sorsát.“

,Hogyan? En — én —c

„Minek e habozás, jól ismerem önt és ne jét.“

,S mégis titkolózik nagysád V

„Csak titkos gyümölcse édes a szerelem nek.“

,Valóban úgy van ! Házassági kötelessé geinket is csak azért szegjük meg, mivel meg szokássá és unalmassá válnak

„ügy van. De önnél mégis csodálom ezt mivel neje fiatal és szép.“

,Oh, hagyja el nagysád ! Fiatal ugyan az igaz, de szép ? Oh, már ezt nem mondhatom , miután nagysád ragyogó szemeit megpil lantottam. Ah, e szemnek egyetlen pillantásá val sem mérkőzhetnek nőmnek összes kecsei?

„Valóban ?“

,Böcsületemre mondom

„S mért nem jött el önnel?“

,Mert beteges. Es ugyancsak jól is tette, hogy honn maradt?

„Igazán?

,Mert különben nem lehetett volna szerencsém nagysáddal megismerkednem

„Pedig ön mer reg ismer engem

„Lehetien !c

„És mégis. Tekintsen csak rám.

,Nőm!‘

E kiáltás után elejté pezsgős poharát a boldogtalan férj, es megsemmisülve rogyott székének bőrös karjaiba.

És a nő ?

Gondolhatjuk, milly éles leckét tartott a kötelességéről megfeledkezett férjnek, sazért fátyolt bocsátunk e botrányos jelenetre és tovább ballagunk. —

A szél élesen fütyöl végig a néptelen utcákon , s a dermesztő hidegnek fagyos lehelete virágokat alakit az ablakok üvegtábláin.

Milly kínos nyöszörgés hat füleinkbe azon távol utcasarokról í Lépjünk közelebb.

A pislogó lámpa alatt rongyokba burkoltlyányka fekszik; alig nyolc éves e szerencsétlen teremtmény, s kékes arcát már is mély redők barázdálják, beesett szemeiből pedig lázas őrültség s kínos éhség nyomai rémitnek . Szólítsuk meg.

,Gyermek, mi bajod?

„ Semmi.

,Mért nem mégysz haza?

„ Micsoda ?

„Mért nem mégysz haza ?

„Ezt nem értem.

Milly borzasztó vallomás, illy nagy városban !

,Kire várakozol?

„Anyámra.

,Illy sokáig szokott egyedül hagyni anyád? „Oh, nem. O más helyen koldul, én pedig itt, s mindig jókor el szokott érettem jőni, csak ma késik.

,Hol van anyád?

„Nagyon fázom!

,Nem értetted, hol van anyád ?

„Nem tudom. Tegnap este azt mondák az emberek, hogy megfagyott es meghalt. De én azért mégis megvárom őt.“

, Jer velünk , melegre vezetünk?

„Oh, nem; nagyon hideg van ugyan, de anyám sírna , ha nem találna szokott helyemen. Várni fogok.“

Szegény gyermek ! Siessünk a rendőrséghez, és szabadittassuk meg e szerencsétlen gyámoltalant.

Lépéseink gyorsak valának, s a rendőrbiztos keblében is, dicséretes kivételül, ezúttal csakugyan emberi érzés lakott ; ámde a halálnak suhogó lépései a gondolat gyorsasá-gát is meghaladják, s az irgalom legszentebb érzéseit is eltapossák.

A boldogtalan gyermeket halva találtuk . Éhség és hideg érckarokkal ragadák magokhoz a kis martalékot.

,Uraim, — igy szóla nem mindennapi megillétőjéssel a rendőrbiztos, — én e szerencsétlen gyermeket ismerem és anyjának szomorútörténetet is tudom. Röviden elmondhatom, hiszen csak a fölöttünk ragyogó csillagok és süvöltő szél hallják meg szavaimat, azok pedig nem boszulják meg a gaztettet. E gyermeknek anyja boldog parasztlyány volt, s reménydűsan viritott az ország egyik távolabb falucskájában. Szegény volt ugyan, de ép és egészséges, és kell é ennél több a valódi boldogságra ? Ugyanazon helységben élt Ferkó, a falu legszegényebb, de egyszersmind legszebb legénye, ki izmos karjaival egyetlen gyámola vala elaggott özvegy anyjának. A szegény lyány és legény romlatlan szivök tiszta hevével szereték egymást, s közel volt már az idő, mellyben egyesülve szándékoztak az élet örömeit élvezni , és terheit viselni. Ámde ekkor a katonafogás ideje állott be, s a legény erőszakkal hureoltaték el, ellenére a törvény világos értelmének s emberiség szent szózatának, mert az esküit ur vágyó szemeket vetett a szegény, de bocsületes lyányra, s igy az alkalmatlan szeretőt el kelle láb alól takarítani. A legény mármegtanuld dobszóhoz merni lépéseit, s békülni kezde sorsával, midőn üzenetet kapott falujából , hogy beteges anyja legiszonyúbb nyomorral küzd, s kedveset szörnyen üldözik a zsarnok eskütt vétkes vágyai. Vannak példák, hogy müveit emberek is feledik kötelességeiket, ne csodáljuk tehát, hogy a természet nyers fiais megfeledkezett a hűségről, mellyel magát az ered zászlajához leköté. Ferkó megszökött, de már az első helységben katonaság hatalmába került, s a haditörvényszék által halálra Ítéltetett, mert a szökések annyira szaporodtak, hogy csak szigorú példaadással gondolák e veszélyes bajt orvosolhatni. Ennek hire Ferkó falujába is eljutott, s anyját sirba fekteté; a szegény lyány pedig Pestre futott, hogy az esküitől szabadulhasson, s kedvesét még egyszer láthassa. S látta is őt, de csak a siralomházban, s két nap múlva ég és föld közt, a bitófán. A szerencsétlen lyány megtébolyodott, és koldulással kezdé nyomoru életét tengetni. S gondolják, uraim, hogy szenvedéseinek mérteke már betelt? Oh, nem! Találkozott ördög emberi alakban, ki a tiszta falusi lyány szépségét éhes szemekkel nyele el, s kit meg az őrültség rémszelleme sem volt képes visszariasztani. E hallatlan bűnnek ezen szerencsétlen gyermek lett szánandó gyümölcse, kinek atyját az őrült anya nem ismeré s nem tudá megnevezni. Az anyát egy sirba temetjük holnap lyá-nyával. Csöndes jó éjszakát, uraim! —

Szivünk remeg keblünkben, s szilaj fájdalmunk átkot röpit ajkunkra a lélekismeret nélküli eskütt ellen, és ingatag lépéseinket más utcába irányozzuk. —

Ezen urasági ház fényes világításban ragyogó ablakaiból zene hangzik, bizonyosan pompás táncestélyt ad gazdag tulajdonosa, s vendégei vigan vannak, mit nem is lehet nekik bűnül tulajdonitnunk, mert ők nem ismerik a nyomort s még csak azon szomorú jelenést sem láták, mellynek mi fönebb szemtanúi valánk. Az illy estélyek olly sok pénzbe kerülnek ugyan.hogy számtalan könyűt lehetne vele leszárítani ; ámde a mulatni szeretők csak azt mondják : mi nem okoztuk a bajt, következéskép nem is tartozunk azt orvoslani. Igazuk van é ebben, vagy nincs, a fölött ezúttal vitatkozni nem fogunk.

A kapu alatt nagy lépesekkel jár föl és le a kapus, és türelmetlenül tekintget a virágokkal s szőnyegekkel díszesitett nagy lépsőre, mintha valakire várakoznék. Várakozásában csakugyan nem csalatkozik, mert csakhamar paszomántos inas fut le, egyik kezében tányérral, másikban pezsgős üveggel.

,Ugyan sokáig várakoztattál magadra !‘ — szól nagyot nyújtózva a kapus.

„De hoztam is ám eleget, még pedig a legjavából—feleié nevetve az inas.

,Vigan vannak az urak

„Meghiszem bizony ! Ma pompás aratásunk lesz, minden üvegből csak egy poharat töltünk meg, s a többi mind csáléra megy. Pompás osztozásunk lesz holnap ; mindegyikünklegalább is tiz pengő forintra fog menni kész-pénzben. “

,Derék, s az egész farsang alatt minden héten illy estélyünk lesz.’

„Farsang végén mindnyájan legalább is száz ezüst forintot tehetünk a takarékpénztárba , s a mellett ugy élhetünk, mint a kis királyok.u

,Talán még sem jő, hogy olly iszonyúan csaljuk az uraságot’

„Ugyan miért nem”

,Hátha majd csődület alá jut’

„Akkor más urasághoz szegődünk

,Azt tartom, hogy erre lassacskán már készülhetünk

„Magam is azt hiszem, mert darab idő óta egy pár gazdag zsidó kezd a házhozjámi”

,Na pedig a melly házba zsidó jár, ott nem sokáig tart a rend és boldogság’

„Nem bizony.”

Az inas ismét fölfut a lépcsőn, a kapus pedig leül, s fácánt eszik és pezsgőt iszik, sa drága étel és ital csak olly jól esik neki, mintha selyem párnák közt nőtt volna föl, pedig alkalmasint csak tölgyfa teknőben vagy épen a kocsi rudján ringatták.

Kevés pillanat múlva szurtos szolgáló jő le a lépcsőn, mindkét kezében nagy kosarat cipelve. A kapus ránéz s méltóságos hangon e kérdést intézi hozzá :

,Hová, Kati

„Hát az egyik kosarat a komorna küldi jurátusának, a másikat pedig az első szobalyány a borbélylegénynek”

,Hát te nem viszesz semmit pincérednek ?

„Oh, hagyja el kérem, hiszen haragban vagyunk.

,Mi a patvaH

„Már két hónapi béremet vettem ki előre, és mind elkártyázta, sőt még meg is vert, hogy több pénzt nem adhattam neki.

,Hiszen majd megbékültek ismét.

„Én részemről örömest, mert nincs többollyan szép és módos legény Pesten, eszein a lelkét.“

,Megállj, babáim, egy kissé meg kell a kosarakat vámolnom. így, na már most mehetsz . ‘

A kapus szobájába viszi a vámul szedett bort és csemegét, s ismét elfoglalja korábbi helyét, hol nem sokáig kell várakoznia, mert egy kukta jelenik meg csakhamar szinte két nagy kosárral.

,Hová, fiú

„Az egyik kosarat a szakács ur küldi varrónéjának, a másikat pedig a vártára viszem a szakácsné pattantyúsának.

A kapus ezen két kosarat is megvámolja, s a kuktát útnak bocsátja.

S most elég lesz röviden csak azt mondanunk , hogy a komornok és első kocsis is küldöttek még rakott kosarakat az illető helyekre, s hogy végre a kapus is jókora kosarat ra-kott meg a sok vámhaszonból, mellyet bizonyos mosónénak küldött el.

Ha ehhez még azt csatoljuk, hogy azillyurasági házak szakácsi rendesen tíz ezüst forintot is kapnak havonként a mészárostól, csupán azért, hogy tőle vitessék a húst, akkor könnyen kiszámolhatjuk, milly méregdrágán élnek az uraságok, s nagyítás nélkül mondhatjuk, hogy csupa tiszta aranyat és ezüstöt nyelnek, minek aztán természetesen nem igen lehetnek üdvös következései. —

A fönebbi jelenet után épen azon törtük fejünket, hogy sok illy uraság iszonyúan irtózik puszta eszméjétől is az adózásnak, mig saját heréik olly irgalmatlan háziadót sarcolnak rajtok, hogy birtokuknak minden holdjára leg-alább is hat garas esnék belőle, midőn egy úgynevezett kurta kocsma ajtaja elébe érkeztünk, inellyből hat sajátszerü alakú férfi horzsolta ki testét. Báránybőr süvegök alól bozontos szakállu vörös arcok világítottak, bőrkeztyüs kezeik lámpát és rozsdás alabárdot tartottak, s hogy szüvegöket a szél el ne kaphassa, tehát vastag gubájok csuklyáját fejökrehuzák. SzentMiklós napján bizonyosan valamennyi gyermek ágy alá rejtőzött volna előlök, s mi tűrés tagadás, bizony meg mi is meghökkentünk egy kissé, mert ámbár nem hiszszük a remeket s kísérteteket, de éjfélkor mégis csakugyan szepegünk tőlök. Ámde bátorságunk csakhamar ismét helyreallott, miután meggyőződtünk, hogy ezen félelmes külsejű emberek koránsem tulvilági rémek vagy lidércek, hanem általánosan véve igen nagy hasznú tagjai a polgári társasadnak, különösebben tekintve pedig virasztok, éji őrök, vagyis magyarul mondva —— bakterek.

Kilépvén a kocsmából, mind a hatan nyújtóztak , és egymásra tekintettek, azután mindnyájan nagyot ásítottak, mint valamelly hat ökrös alföldi gazda ember, vagy helyesebben, mint egy ercsényi cselédkenyér, és ismét egy-másra tekintettek; végre kezök fejével szemeiket dörzsölök, és még egyszer egymásra tekintettek ; ezen háromszoros, törvényszerű és senkinek polgári jogait nem sértő mutétel után pedig kővetkező beszéd fejlett ki közöttük :

„Marci

„Pista !“

„Hm, hin!

„Hideg van

„Bizony nem is szoktak ám a csillagok fűteni

„De nem ám

„Be kellene az utcát járnunk

„Csak ollyan átkozott hideg ne volna „Bizony még a bor is vízzé fagy a böcsületes emberben.

„Hátha betérnénk ismét egy meszely nyolc krajcárosra

„Szó a szó, bizony nem ártana

„Igen, de hátha az alatt lopás történik „Ej dehogy, hiszen most a tolvajok is farsangolnak

„Aztán illy csillagos éjszakán nem ismernek seftelni (működni).

„Térjünk vissza tehát

„Még egy szót, atyafiak. Hátha valami kóbor újságíró most csatangol majd haza a bálból, és megírja, hogy egy bakteri sem talált az utcán”

„Bánom is én, hiszen a nagyurakat is eléggé piszkolják, hát a mi szőrös gubánkon ugyan mért ne koptathatnák nyelvüket”

„Nem is mernek az újságírók éjszakának idején kóborolni, mióta divattá vált nálqk az igazságnak kimondása; mert félnek, hogy hátokra kenik a nyilvánosság díját”

„Aztán ők úgyis csak a szegények mellett szoktak porókátoroskodni,ezek pedig nem félhetnek a tolvajoktól”

„Úgy van biz az”

„Menjünk tehát vissza.”

„Menjünk bizony, cimborák, hiszen, ha az ur isten akarja, úgy bizonyosan ntin történik lopás,habár mindig a csapszékben ülünk is.”

„Úgy van, cimbora.”

Es a virasztók visszamentek a kis kocsmába, hol reggelig fognak virasztani, s igyhivatásuknak csakugyan megfelelnek, mert senki nem fogja ellenük bebizonyíthatni, hogy alvással töltek az éjszakát, s ez a fődolog. — De mintha suttogást hallanánk, a kocsmától mintegy őt lépésnyire, a közel kis utcában! Vonuljunk csak ezen öblös kapu sötét árnyékába, innen mindent láthatunk és hallhatunk, a nélkül hogy a beszélgetők által láttatnánk.

Ah, mi ez, azon emeletes ház falához létra van támasztva, s a létra mellett két ember áll, az egyik rongyokba burkolva, a másik pedig német szabású hosszú kabátban. A kabátos igy szól a rongyoshoz :

,Nem tagadhatom, cimbora, kissé roszui erzem magamat?

„Hja , — felel vigyorogva a rongyos, — a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen ; egy kis félelembe kerül ugyan a lopás, de bezzeg jól esik ám aztán a pénzt számitgatni. Majd megszokod kenyerünket, és csupa kalács gyanánt eszed. Először magam is szepegtem, demost már az ördög nagyapjának árnyékától sem ijedek meg.

,Mégis csak jobb volt a hamis játék gyakorlása y mert a miatt legfölebb is csak kidobják az embert, és azzal vége.

„Hiszen nappal azért azt is űzheted, s legalább két féle kereseted lesz.

,Magam is azzal vigasztalom magamat. De, cimbora, a közel kocsmában hat bakter iszik, hátha rajta kapnak.

„Hó, attól ugyan ne félj, mikor ezek ivasba merülnek, akkor akár tulajdon gubájokat is lelophatjuk nyakukról."

,Csak nem szabadulhatok meg az aggódástól , társaink olly sokáig késnek

„Az természetes, hiszen nem dobálhatnak le minden límet lomot, hanem jól megválogatnak mindent."

, Valóban ?

„Úgy van, mert holmi haszontalanságokat nem vihetünk a zsidóhoz, a ki úgy is olly olcsón vásárol tőlünk, hogy úgy szólván mégegyszer lopja el tolunk azt, a miért mi életünket kockáztatjuk

,Majd nem lesz olly veszélyes mesterségünk, mihelyt egyszer el leend törlesztve a halálos büntetés.’

„Hej, cimbora, az lesz ám még az élet, ha csakugyan lesz valami ezen okos határozatból. Gondold meg csak, lopunk, ölünk, és mind ezért, ha rajta vesztünk, csak becsuknak egy pár esztendőre, és aztán ismét ott folytat-hatjuk mesterségünket, ahol elhagytuk ; még pedig sokkal ügyesebben, mert az unalmas magányban elég időnk lesz jó mesterfogások kigondolására.“

,Igaz bizony, de vannak ám emberek, cimbora, kik azt hiszik, hogy azon magányban majd megjavítjuk magunkat

„Na, isten áldja meg az eszöket, azok ugyan derekasan elvetették a sulykot; soha nem lesz a kutyából szalonna, cimbora. En legalább tudom, hogy velem tiz esztendeig is énekeltethetik a zsoltárokat, de én ugyan megmaradok azért az, a mi voltam.“

,Magam is ugy vélekedem. Hanem, cimbora , furcsa gondolatom van ám nekem

„Halljunk szót”

,Egy újságban olvasám nem rég, hogy egy éji madár hurokra került. Ezen hurok szó igen különös gondolatot ébresztett ám fejemben.

„Kiváncsi vagyok.“

,Hátha mi lószőrből vagy drótból hurkokat csinálnánk

„Mi a manónak

,Hát éjszakánként a magánosán barangoló embernek fejébe vetnők a hurkot, jól Őszszeszorítanok, és fejtől talpig kirabolnék a jámbort

„Dicsőséges gondolat.

,Az ember nem is mozdulhatna

„Természetesen

,És egy pár pillanat alatt mindenét elszedhetnők

„Szükség eseten meg lelket is.“

,Ugy van, mert hiszen nagyon könnyen megfojthatnák

MÉs könnyen ellábolhatnánk.

jUgy van

„Cimbora, ezen gondolatod olly nagy zsák aranyat ér, mint te magad.“

,Azt az ujságlapot aranyba foglaltathatnák

„Igazad van, mert ezen gondolatod állal rövid idő alatt meggazdagodhatunk. Hanem tudod mit, cimbora?

,Szólj !

,,Ezen gondolatot tartsuk titokban. ,Helyesen

„S csak akkor mondjuk meg a többinek, midőn mi már tele hurkoltuk zsebeinket !“

,Böcsületemre fogadom, hogy senkinek nem szálok erről

„En is böcsületemre esküszöm

,Mikor kezdünk a burkoláshoz?

„Holnap éjjel

,Jól van.c

Ezen épületesés nem annyira mulatságos, mint inkább nagyon tanulságos párbeszéd után két nagy csomag zuhant le a nyitott ablakból, s két tolvaj vigyázva lépegetett le a létrán.

Már épen a kocsmába akartunk futni az őrökért, midőn lódobogás csapá meg füleinket. Ah, kik azon fehér köpenyes magos rémalakok, kik lóháton közelitnek? Ez a rendes tüzőrcsapat. Már ez derbik, most csakugyan körömre kerittetjük a zsiványokat. Hamar az őrökhez.

,Káplár uram !’

„Mi baj ?u

,Itt a kis utcában zsiványok vannak, fogják el őket gyorsan

„Hányán vannak ?“

,Négyen.‘

„Fegyverkezve ?“

,Nem tudjuk

„Házba törtek?

e ,Igen, de siessenek az urak, mert különben hült helyüket fogják csak lelni

„Jól van."

Ezen megyjegyzést néhány pillanatnyi tanácskozás, ezt pedig illy parancs kimondása követe :

„Két legény nyargaljon vissza, kerülje meg az utcát:, s a túlsó oldalról rohanja meg a zsiványokat, hogy két tűz köze szorulván, ki ne szabadulhassanak."

E jól kiszámított parancs rögtön s legnagyobb gyorsasággal teljesitteték; de ez alatt a tolvajok a kis utcába nyiló mellóksikátoron már tova iramlottak, s még csak a létrát, e nevezetes bűntársukat, sem hagyák martalékul.

Már épen fejünket csóváltuk, s mély és igen nagy fontosságú elmélkedésbe készülénk merülni, midőn a fönebbi hang, meglehetősen marcona kifejezéssel e szókat mennydörgő :

,Urak, megálljának!’

Mi ezen fölszólitásra kissé meghökkentünk, s illy kérdésre fakadtunk, melly egyébiránt helyzetünkben igen természetes yala ;

„Miért?"

,Semmi miért, most rajtam a kérdezés sora

„Tehát tessék kérdezni; mi felelni fogunk, ámbár azzal, mint nemes emberek, tulajdonkép nem is tartoznánk

,Az urak elámítottak bennünket

„A világért sem.

,De igen, mert itt nyoma sincs a zsiványoknak

„Saját élő szemeinkkel láttuk őket a létrán lejőni.

,Nem igaz.

„De kérem —“

,Bizonyosan megkaparitottuk volna őket, ha itt lettek volna?

„Tessék fölnézni az ablakra, mellyből lejöttek, bizonyosan most is nyitva van.

,Nem igaz, be van zárva

„Úgy tehát magok a zsiványok zárták be, miután lopásukat elvégzők. “

,Kopasz kifogás; az urak az őrhelyre fognak bennünket kisérni, mert farsangi játékot csakugyan nem engedünk magunkból üzetni

„De esküszünk, hogy —“

,Majd csak az őrhelyen esküdjenek, most előre

E pillanatban a távolabb templomok egyikenek tornyán a tűzharang rémségesen kezde kongani, s egyedül e sajnos szerencsétlenségnek köszönhetjük megszabadulásunkat, mert a tüzőfség, lélekismeretes pontossággal ragaszkodván kötelességéhez, a vészhang meghallása után tüstént villámgyorsan tova vágtatott.

A hat őr is kitántorgott nagy sokára a kocsmából, és rémségesen kezdé sípját hangoztatni. E mellett mind a hatan olly kényelmes lassúsággal sétálgattak, mintha sípjaikkal legfölebb is csak ártatlan pintyőkéket akartak volna lépre csalogatni. A sip éles hangjaiba most már tompa dobpörgés vegyült, s a házak ablakai lassanként megnyíltak, s hálósüveges sápadt arcok tekintének ki, aggalommal kér-dezve a futkosó embereket ;

,Hol a tűz?

„— utca bam”

,h, az messze van !

Es a hálósüvegek ismét ágyba vonulnak, mert hiszen messze van a tűz, s igy őket semmi baj nem érheti, és az illy nagy városban igen nagy divatban van azon francia közmon-dás :

,Segíts magadon, és az ég is segitni fog !‘

Ez azután az oka, hogy nagy várasokban többnyire tulajdon bagariájára szorul az ember, ha bajaiból ki akar gázolni.

Hát a felebaráti szeretet hol marad ?

Ott, hol még kukorica se terem! —

Miután történetesen megtudtuk azon utca nevet, hol e pillanatban sustorogva emelkednek ég felé a lángok , alkalmasint nem tehetünk jobbat, mint, hogy tüstént oda sietünk, és segitünk, ha lehet.

Ej, milly különös ez! A belvárosban,távol a tűz szomorú színhelyétől, sípolnak és dobolnak, itt a külvárosban pedig mely csönd uralkodik , melly annál észrevetőbb lesz , minél inkább közelitünk a magosra emelkedő lángokhoz. Pedig talán épen itt kellene lehetősé-gig nagy zajt ütni, mert itt munkás néposztály lakik, melly, a dologban töltött nap terheitől elnyomatva , mélyen alszik. —

Már csak kevés lépésnyire vagyunk a tűzről, s itt már nagy élenkséguralkodik az utcán ; a tüzőrcsapat egy része a kerítés mellett áll, a többi lovasok pedig vágtatva jönek s távoznak , és jelentést sietnek tenni az illető helyeken.

A baj szerencsére nem nagy, egy puszta háztelek közepén fából épített üres raktár ég; a lángok egyenesen emelkednek magosra, s bizonyosan nem fognak más tárgyakra terjedni. Zavar és rémülés azonban mégis elég van, mert midőn legjobb első álmából tüzlárma riasztja föl az embert, akkor bizony nem igen tudja, hogy első rémülésében tulajdonkép mihez kap.

Tekintsünk csak körül, és tökéletesen igazolva látandjuk ez állítást.

Egy vastag ember, bizonyosan böcsületes hentes, tarka paplant kanyaritott hátára, és kedvére didereg a hideg és ijedtség miatt; kedves sovány életpárja pedig a hentes bő kabátjában olly árván pötyög előre hátra, mint midőn nagy tál levesben egyetlen silány laska? szálacska úszkál.

A legelső szomszéd házból egy tenyeres talpas szolgáló , szűk kék nadrágban, mellyhez isten tudja, milly utón jutott enagy zavarban a fölgyürközött karokkal, hordócskát cipel ki, s konyhából és a tüzbe veti. Ezen buzgó műtételt már másodszor isméttl, midőn egy vaskos asszony, kifordított férfi köpenyben, és fonákul föltett bodros fejkötőben utána rohan, és remegő mély hangon kiált ;

,Marcsa, mit csinálsz ?

„A tüzet oltom, ifjasszony

Szerencséden, hiszen az ugorkás hordókat hányod a tüzbe

„Soha bizony I

,De biz úgy van.

„Na, én ugyan megjárta ni.

,Takarodjál be, ügyetlen !

A szolgáló megszégyenülve vonul vissza a konyhába, s a nézők derekasan kacagnak, mit nem is igen lehet nekik bűnül tulajdonítani, mert látják, hogy az üres raktár minden további kártétel nélkül fog megszűnni raktár lenni, melly különben is olly gazdag emberé, hogy e csekély veszteséget meg sem fogja érezni.

Az átelleni kis alház ablakából egy vérmes öreg ur kandikál ki, talán katona volt valaha, mert hátát bizonyosan nagyon félti,különben nem vette volna magára köpeny gya-nánt a dunyhát. Arca, következéskép orra is, rettentően piros, jó álma következtében é, vagy más fontos és szeszes okok miatt, azt bajos elhatározni, s azért ezúttal nem is fogunk ezen különben igen nevezetes kérdés vitatásába bocsátkozni, ámbár annak világos kimutatása által igen sokat fogna nyerni a két magyar haza,és az összes tudományos világ. Eleinte hálosüveg hegyesük magosra az érdemes öreg ur tisztes fejéről, de utóbb gondosan levevé azt, és markába gyűré, hihetőleg attól tartván, hogy valamelly semmirekellő suhanc lekapja fejéről , mert meg kell vallanunk, hogy igen sok csizmadia inas féle lények dévajkodtak a tűz körűi, kiktől az illy botrányos csíny elkövetését minden pillanatban bátran föltehetni.

Midőn tűz van, akkor igen természetes, hogy mindenek előtt annak okáról tanakodnak a kandi emberek ; igy történt ez most is, és néhány e fölötti észrevételt ime elmondunk, egészen úgy, mikép azokat hallottuk.

„Ugyan mikép támadhatott a tűz?“ ,Természetesen az átkozott dohányozás okozá ismét e kárt?

Ezt egy szikár német kefekötő mondá, ki mindennap két garas ára fekete burnótot fogyaszt el. .

„Az egész világ valamennyi pipáját tűzbe kellene dobálni

Ezt egy aszkóros harisnyaszövőné köhécselé ki, kinek férje pogányságig dohányossá lett, mióta hallá, hogy gyönge mellű és rósz tüdejü asszonyokra nézve a dohányfüst igen ártalmas.

- „Kérem, csak a szivarokat kellene eltiltani, és egyszersmind keményen megparancsolni , hogy minden ember csupán kupakos pipát használjon.”

Ezt egy cseh kupakcsináló mondá , ki a szivarok divatozása óta annyira elsoványodott, hogy egyetlen cseh kalácskát se lehetne vele megtölteni.

„Ej , ne beszéljenek olly zöldeket, nem a pipa okozza ezen bajokat, hanem inkább az emberek gondatlansága, kik nem szeretnek a gyertyára vigyázni.u

Ezen megjegyzést egy magyar gombkötő tévé, kinek szájából soha nem szakad ki a pipa.

„Jól jegyzi meg, mester ur, mindennek ez a rut gondatlanság az oka. Valóban nagyot hibáz a hatóság , hogy kemény büntetés terhe alatt nem parancsolja meg a lakosoknak, hogy mindegyik legalább is egy lámpást tartozzék tartani.“

Ezen talpra esett szókat egy tót kolompáros mondá, ki napjában olly gyakran szokott inegszomjazni, hogy nagyon szeretett volna mindennap legalább is tizenkét lámpát csi-nálni , mi által sok tűzoltási költség megkimélése mellett saját torkának tüze is eloltatott volna.

,Ugyan mit okoskodnak az urak, hiszen ezt a raktárt szándékosan gyújtották fol.I

Ezen megjegyzést egy piszkos, de igen eleven csizmadiainas tévé.

„Hogyan ?“

,Ugy ám, édes jó uraimék, és én tudom is , hogy kigyujtotta meg

„Micsoda ?“

,Tudom bizony

„Hol van az a gazember? Vessük mindjárt a tuzbe.“

„Itt néz ki az ablakon, olly ártatlan bu

, mintha rósz fát se tudna a tűzre tenni

E szavai közben a csizmadiaság díjtalan gyakornoka nagy bátorsággal, sőt mondhatnák szemtelenséggel, egyenesen a dunyhás öreg urra mutatott, kinek álla rémültében egészen mellére esett le, mintha az egész nagy-érdemű közönséget irgalmatlanul el akarta volna nyelni.

„Huzzuk ki az ablakon a csalfa rác pálinkafőzőt, úgy is ollyanszűk a mértéke, hogy meszelynek sem illik be itcéje.“

„Huzzuk ki !“

„Tűzbe vele !“

,„De kérem, hiszen egyetlen gyufa sincs házamban, hát ugyan mivel gyújthattam volna meg a raktárt !“É

,Orrával és pofájával ! Ni, hogy lángol még most is.‘

A kis csirizelőnek ezen elmés szavai hangos hahotát gerjesztettek, mit egy rézműves ezen megjegyzése még nagyobb kitörésre csigázott :

„Nem igaz, , hiszen nem tűz, hanem csak réz az, mi ezen érdemes pálinkafőző arcán világit, a réz pedig nem gyújt. Tisztelt pálinkafőző uram, én rézműves vagyok , menynyiért adja uraságod rezének fontját ?“

„Ha ha ha !“

A kis pálinkafőző mérgesen csattogtatá össze néhány fekete fogát:, s visszavonulván , az ablakot becsapá.

Ezen kis mulatságos jelenet igen sok elmés kifakadásra szolgáltatott alkalmat a gyülekezetnek , melly végre hangos kacagás közt már oszladozni kezdett, minthogy a tűz már elalvó félben volt; de ekkor uj jelenet bilincsezé le a nézők figyelmét.

Budáról ugyanis egy nagy vizipuska jelent meg a helyszínén, s bizonyosan eloltotta volna a tüzet, ha ez már magától szerencsésen ki nem aludt volna. Igazgatója azonban mégis legalább a parázshalmot parancsolta locsoltatni; ezt azonban nem lehete teljesíteni, mert a vizes hordók még nem érkeztek meg,kutakból pedig nem akartak meriteni az ácsorgó emberek, minthogy a tűz már úgyis Sze-rencseden elaludt. A vizipuska tehát kénytelen volt visszafordulni Buda felé, s útközben a vágtatva haladó pesti vizipuskákkal találkozván, ezek is csöndesen visszafordultak, miután megtudák, hogy hatályos mükődesőkre, istennek hála ! immár nincs szükség. Ámde ki tehet erről, nálunk sokan és sokban késtek már el, miért ne késhetnének el tehát, amúgy kivételképen a vizipuskák is, és különben is, ugyan ki tehet arról, hogy a tűz nem akart ezúttal a vizipuskákra várakozni, hanem inkább önkényt elaludt!

E helyen tehát ránk sem lehet többé szükség, s annál fogva éjféli tapasztalásainkat minden akadály nélkül folytathatjuk.

Mély csönd uralkodik az utcákon. s csak néha néha hallhatni egyes részegek kurjongásait, vagy táncvigalomból haza térő arszlánok bömbőlését, melly operai dal akarna ugyanlenni, de csak épen úgy hasonlít ahhoz, mint azon kedélyes állatok éneklése, melly rendesen szelet jelent, a csalogány epedő fohászaihoz.

De íme, még sem alszik minden ember, esen kis ház alsó és egyszersmind szélső ablaka ki van világítva, s miután mi különös Szabadkákkal vagyunk ellátva, mellynél fogva kettős ablakon keresztül is mindent látunk és hallunk, tehát lépjünk közelebb, és lássuk, mért viraszt e szoba lakója.

A kis szobát pislogó mécs világositjameg annyira, hogy a világosság hiánya tökéletesen érezhető legyen, s a korhadozó asztal előtt egy öreg szakállas zsidó ül, pénzt számítva és váltókat s kötelezvényeket vizsgálgatva, mi közben zöld szemüvegét szorgalmasan törölgeti, nehogy valamikép hibát kövessen el a számításban.

Mellette egy gőrnyedező suhanc áll,rongyoska öltözetben és mosdatlan arccal, s nagy tisztelettel látszik az öregnek megszólításáravárakozni, s erre csakugyan nem is kell sokáig várakoznia , mert az Öreg, összekötvén váltóit, s fiókba rejtvén pénzét, rekedt, de mégis eléggé érthető hangon igy szól hozzá:

,Edes fiam, Izrael istene szemlátomást áldja szegény törekvéseinket, mondhatom, igen jól állanak ügyeink; a váltótörvény megböcsülhetlen adomány, most már nem lehet könynyen megcsalni a szegény zsidót, ki gyakran ugyancsak nyakára teheti lábát a kevély keresztyénnek. Ez előtt alig kaphattunk néhanéha hatvanat százért, de most már százat is könynyen kapunk, s tiz keresztyén ur is tönkre bukik , mielőtt egyetlen szegény zsidó károsulhatna. Boldog idők ezek, jó fiam, s előtted fényes jövendő áll

„Oh, édes atyám , mért kényszeríthet ön tehát mégis, hogy folyvást csak a büdös nyomom gyufákat árulgassam

,Ej, ej , édes fiam, nem akarom hinni, hogy a kevélység ártalmas ördöge szállotta meg ártatlan lelkedet. A gyufa igen jó árucikkely, mert hitelben kapod a gyárból, következéskép nincs benne pénzed, és mégis nyersz rajta. Es azután a gyufákkal minden kávéházban megfordulsz, sokat látsz, sokat hallasz, minek én hasznát vehetem, és senki nem gyanítja , hogy a gyufás zsidó ma holnap százezer forintot fog érni. Ezzel vigasztalhatod magadat

„Igen, atyám, de gyakran legnagyobb durvaságokat kell tűrnöm.“

,Oh, édes fiam, ez nem baj ; hagyd magadat leköpni, azt ismét letörölheted ; hagyd magadat megrugdalni, azt senki nem látja meg rajtad, mert kabátod elfödi testedet ; de bezzeg, midőn magos kamattal koldussá teszed az utált keresztyént, az ugyancsak őrőkös bélyeget nyom homlokára, mellyet semmiféle viz nem moshat le. Az legyen vigasztalásod, édes fiam, hogy te csak ideiglen szenvedsz, s ezt is csupán azért, hogy idővel százszorosán fizethesd vissza minden csapásukat azoknak, kik a koldusbotot százszoros áron fogják tőled megvásárlani. Csókold most a kezet, melly téged sújt, hogy idővel egész testét béníthasd meg a gyalázatos sertőnek.

„Tanácsodat üdvösnek hiszem, jó atyám, és mindenben pontosan követni fogom”

,,De atyám, én gyűlölöm a magyart.”

,En is, jó fiam.’

„Minek tanuljak tehát magyarul ?”

,Isten mentsen attól, hogy a magyar nyelvet megtanuld. Csak néhány szót tégy sajátoddá , hogy a könnyen hivő magyarok azt gondolják majd, ime a szegény zsidók, milly szépen simulnak hozzánk!’

,,De minek ez, atyám ? Hiszen eddig mindenkor arra tanitáá, hogy semmit ne tegyek, a miből hasznot nem várhatok.”

,Epen azért adom most e tanácsot.’

,Igen, mert igy hamarább elnyerjük azemancipatiót, s ha egyszer markunkban van, azután letehetjük a gyűlöli álarcot, és gúnyosan nézhetünk szemébe a kevély magyarnak. He he he!

„De ugyan minek nekünk az emancipacio, hiszen most is zsebünkben vannak már a keresztyének ,‘

,Te azt még nem éried, fiam; látod, ha megnyerjük az emancipatiót, akkor azután nyíltan tehetjük mind azt, mit most csak titok fátyola alatt gyakorolhatunk; s akkor talán még biró , sőt vicispán is lehet belőled, he he he!

„Nem hiszem én, atyám , hogy azt valaha megnyerjük

,Bizony pedig bátran hiheted, édes fiam, mert a mai világban pénzzel még a szerecsent is fehérre lehet mosni.

„Igen, de csak sok pénzzel !

,Ugy van, s épen azért, édes fiam,egyeilen eszközt sem szabad elszalasztanunk, melly által pénzhez juthatunk.

„Ha nem törvényes is az eszköz?”

,Az mindegy, édes fiam, csak azon kell iparkodnunk, hogy rajta ne kapjanak bennünket a csaláson, s azért másnak kezeivel kell a fűzből kikaparnunk a gesztenyét, ha magunk vészély nélkül nem férhetünk hozzá. He he he, fiam, a kit rajta nem kapnak, azt nem szokták megbüntetni.’

„Hátha egyszer mégis illy baj érne?”

,Hát aztán?’

„S ha bezárnának ?”

,Oh, fiam, a melly ajtót be lehet zárni, azt ismét ki is lehet nyitni. Kevés olly ajtó van az egész világon, mellyet az ezüst vagy arany kulcs föl ne nyithatná. Hanem természetes, hogy ettől lehetőségig őrizkednünk kell ; ha pedig egyszer csakugyan kelepcébe jutsz, édes fiam, akkor fődolog, hogy meg ne ijedj, és ügyed már félig nyerve van, s a többi azután magától jő.’

Épületes oktatását alkalmasint tovább folytatta volna még az atya, s mi igen sok szépet tanulhatánk vala; de a kérlelhetlen sors máskép rendelkezett. E pillanatban ugyanis egy férfi érkezett a házhoz, kiben azonnal a rongyos tolvajra ismerőnk, kit fönebb a kis utcában szives olvasóinknak már szerencsesek valánk bemutathatni. E férfi hátán cipelé azon két csomagot, mellyet társai ezen éjjel az ablakból levetettek, s az ablakot sajátszerüleg megkopogtatá, mi bizonyosan kölcsönös öszszebeszélésnek eredménye volt. Mi, érkezését látván , még jókor a szomszéd ház árnyékába vonulánk, s igy általa szerencsére nem láttattunk meg.

A sajátszerü kopogásra azonnal megnyílt a házajtó, s a zsivány gyorsan belépett, mire az ajtó ismét azonnal bezáratott, mi pedig tüstént elfoglaltuk korábbi helyünket az ablak előtt.

Kevés pillanat múlva megjelent az öreg zsidó a szobában, s a tolvaj nyomban követte őt csomagaival, miket a vén zsidó nagy kivancsisággal bontott föl, vigyorogva szólván a zsiványhoz:

,Hm, Jósku,a mint látom, nem roszul dolgoztatok ezen éjjel

„Meglehetősen bizony, ven Ruben, de te ser fizess ám roszul !’

,Roszul ? Hát mikor fizettem en roszul? Hiszen mindent olly drágán vásárlók meg tőletek, mintha boltban venném, és hagymával táplálom sovány testemet, csak hogy ti ludhust ehessetek, és bort önthessetek rá’

„Nem is disznónak való a gyömbér , Ruben , neked a hagyma is elég jó.“

,Hálát adunk Izrael istenének, ha csak azzal is megáld !’

„Jól van jól; de most lássunk dologhoz, először is az ezüstöt nézd meg, és mondd, mit adsz értté*;

Jósku, ti böcsületes emberek vagytok.”

„Magam is úgy hiszem”

Tolvajok vagytok ugyan, de mégis böcsületes cimborák, mert hiszen minden emberember úgy keresi kenyerét, a mint szokta, és a mint birja.

„Mire való ez a sok beszéd ?“

,Jósku, a szó nem kerül pénzbe. Jósku, ti engem rég óta ismertek, és jól tudjátok, hogy én is böcsületes ember vagyok.

„Már az igaz, csak annyiszor csaltál meg, a mennyiszer lehetett.

,He he he, te mindig jó kedvű vagy, Jósku! Látod, Jósku, mikor én azt mondom, hogy ti böcsületes emberek vagytok, és én is böcsületes ember vagyok, akkor azt akarom mondani, hogy mire való böcsületes cimborák közt a hosszas vizsgálódás és alkudozás. Ti nem akartok engem egészen koldussá tenni, és én nem akarlak titeket megcsalni ; ti azért loptok, hogy jól élhessetek, én pedig azért veszem meg a lopott jószágot;, hogy éhen ne veszszek el. Ez az egészé

„Hát mire való ez a szószaporitás?“

,Arra, böcsületes Jósku, hogy álmos vagyok, s holnap korán reggel dolgaim után kelllátnom, ha néhány silány hagymát akarok magamnak szerezni ; azért tehát ne alkudozzunk darab számra. En már láttam mindent, s egyet-len tekintettel meg is bőcsültem mindent.

„Halljuk hát !

» , Jósku, ti jól tudjátok, hogy én nem szok

tam alkudni; mikor azt mondom, hogy ezen jószágért adok őtven pengő forintot, akkor mindent megmondottam, a mit mondhatok.

„Ohó, zsidó , úgy nem alkuszunk !“

,De mit akarsz, Jósku, hiszen tudjátok, hogy en szegény zsidó vagyok.

„Hát vedd hátadra a rongyszedő zsákot, és fújd furulyádat:, ha megéhezel.

,Na, Jósku, már mire való az efféle tréfa bőcsületes emberek közt. Látod, Jósku, te jól tudod, hogy én Naderer vagyok.

„Tudom ám, valamint azt is, hogy ezen szép hivatalodnál fogva a lopott jószágot kézre keríted.

,Na látod, Jósku, most már úgy beszélsz, mikép okos emberhez illik. Ha engem holnaphivatnak, és igy szólnak hozzám : Naderer, vén Ruben, múlt éjjel itt meg itt ezt meg ezt lopták, hatvan pengő forintot kap kend, ha előkeríti a lopott jószágot, s a tolvaj nevét nem is kívánjuk tudni. Akkor én kiadom a jószágot, és összesen tíz forintot nyertem; hát sok az? „Igen, de te nem mindig teremted ám elő a lopott jószágot

,Csupán akkor nem, midőn kevesebb jutalmat Ígérnek, mint a mennyit én adtam érette ; mert hiszen saját zsebemből csak nem lophatom ki a pénzt

„Adj száz ezüst forintot, és azzal vége.“ ,Micsoda? Hatvan forintot? Hová gondolsz, kedves Jósku!

„Nem hatvanat, hanem százat; nyisd ki füleidet.u

,Te nagyon szeretsz tréfálni, Jósku. Látod , ha ezen jószágot eltagadnám is, mit a bocsületes Naderer nem szeret gyakorlani, még sem szerezhetnék belőle többet nyolcvan ezüstforintnál, s a mellett az eladásnál meg nagy veszélynek is tenném ki magamat

„Egy szó mint száz, vagy mindjárt lefizeted a száz forintot, vagy más Nadererhez megyek?

’ ,Mért kívánsz engem szomorítani, oh Jósku! Más Nadererhez akarsz menni? Hát mire való vagyok én?

„Fizess, vagy jó éjszakát!

,Na, fiam, faragj holnap koldusbotot, és menjünk más országba, mert itt éhen kell meghalnunk. Jósku, még egy szót; megadom a száz forintot, mert ti nagyon böcsületes emberek vagytok, s azért nem akarom, hogy valami uzsorás, csaló gazember körmei közé jussatok; de ma csak felét, felét pedig három nap múlva.

„Most, vagysoha!

,De ha nem lelek annyi roppant pénzt szegény hajlékomban ?c

„Majd lel más?

,Más, más! Ne beszélj illy barátságtala nul, oh Jósku! Hiszen én mindent megteszek amit lehet. Jósku, neked, úgy hiszem, vannak gyermekeid.

„Öt, vagy hat;, bizonyosan magam sem tudom számukat.”

,Látod, Jósku, a milyen igaz, hogy szegény bőcsületes zsidó vagyok, már ez megindítja szivemet. Jósku, te atya vagy; oh, ez nagy szó. Jósku, itt van a száz pengő forint, az isten áldja meg gyermekeidet, s legyenek olly jó bőcsületes emberek,mint édes atyjok’

„Megállj, Ruben, ez a tallér likas, Ő helyett mást adj.“

,Likas? Hát tehetek én arról? Jósku, akaszd kis lyányod nyakába, mint fog neki örülni az a szép kis teremtés. Valóban, ezt kell tenned, oh Jósku

„Ne fecsegj, vén Judás, vedd vissza likas tallérodat, s adj helyette mást; tudod, hogy nem szeretem az aljas zsidóskodást. “

,Am legyen, Jósku, én szeretlek téged, és azért minden apró szeszélyednek örömmel engedek. Itt van hat huszas a tallér helyett

„Ne mérgesíts, átkozott zsidó, most meg huszas helyett egy tízest csúsztattál ide.“

,Bocsáss meg, jó cimbora, szemeim már igen gyöngék ; bizony csak tévedésből történt, itt a huszas

r „Jó éjszakát !“.

,Még egyet, Jósku

„Szólj szaporán”

,Látod, Jósku, te most ollyj’ó fogásttettél, és atya vagy, következéskép érzékeny szived van. Ámde én is atya vagyok.’

„Mire való ez ismét”

, Jósku, mivel olly jó fogást tettél, tehát nyújthatnál szegény fiamnak egy pár garaskát ; most is éhesen fekszik majd le a gyámoltalan „Majd máskor; jó éjszakát!“

,A mint akarod, kedves Jósku; a szegény zsidónak mindenkor óhajtott manna a kegyes alamizsna.

A zsivány távozott, s a zsidó kikisérte őt, azután pedig, a szobába visszatérvén, igyszóla fiához :

*,Látod, fiaim, igy kell ezen emberekkel bánni; ez a jószág legalább is hatszáz pengő forintot ér, s holnap mindjárt túladok rajta OBudán. Oh, Izrael istene, add, hogy holnap is illy áldásnak sugára világítsa meg szegény hajlékomat !‘

Ezen épületes szók után ajtatosan fohászkodott az öreg zsidó, s reményteljes fiával együtt lefeküdt ; mi pedig szinte lehetőségig nagyot sóhajtunk, elménket mintegy húsz roppant nagyságú fölkiáltó jegygyei cifrázzuk föl, és tovább ballagunk. —

Ismét a belvárosba érkezünk, s árva lépéseink tompán kongnak az elhagyatott utcákon. A lámpák alig pislognak már, mi azt tanusitja, hogy hamar kifogyott belőlőkaz olaj, mi ismét annak világos bizonyítványa, hogy a lámpagyujtó torkából nem olly igen hamar fogyott ki a bor. Egészségére váljék ! Becsületes ember úgy is ágyban tölti az éjt, mire való tehát a fényes világítás, ez legfölebb is csaka korhelykedést mozdítja elő ; az pedig nagy varasokban különben is rohanva szokott haladni.

Már szinte azt gondoltuk, hogy egyedül fogunk az utcán maradni, s egy pár kedélyes ásítással törekedtünk testi és lelki levertségünkön enyhíteni; de szerencsére mégis csalatkoztunk, mert azon mellékutcából fiatal hölgy közelit felénk ; legalább könnyű léptei gyanittatják velünk, hogy fiatal, módos magatartása pedig azt látszik tanúsítani, hogy szép.

A hölgy mellénk érkezik, s most már világosan láthatjuk, hogy kettős gyanitásunk nem csalt. A hölgy fiatal és szép, öltözete pedig tiszta és egyszerű. S éjfél után egyedül jár az utcán! Ennek meggondolása elszomoritá kedélyünket , s agyunkban egyik gondolat a másikat üzé , s valamennyi csak mentegetni törekvék a csinos fiatal lyányt; ámbár a szigorú ész folyvást komoran mormolá, hogy méltatlan tárgyra pazaroljuk mentegeti sínket. Majd meglátjuk, kinek van igaza; kövessük nyomban alyánykát, s maradjunk lehetőségig közel sarkaihoz.

Az ellenkező szögletről fiatal férfi érkezik, ki a negyvenhez nagyon közel jár ugyan, de mégis igen jól birja magát, mert egészen arszlániasan van öltözve, s most bizonyosan táncvigalomból jő, hol a szenvedő emberiség javára ő is izzadott mintegy fél meszelyt, mi bizonyosan kedvező hatású fog lenni egészségére nézve. Ezen ur szemébe pillant az egyedül menő lyánynak, s merész trillát harsogtatván valamelly ismeretlen daljátékból, szorosan a lyányhoz simul, állhatatosan kiséri őt, és illyeténképen szól :

,Hová, lelkecském

A lyány hallgat.

,Talán nem tud magyarul ?

Semmi felelet.

,Németül beszéljek

Néma csönd.

,Ej, kincsem, ne legyen olly makrancos : talán csak nem akarja velem elhitetni, hogyimádkozni jár éjfél után. Úgy é megengedi, hogy haza kisérjem

„Bocsásson az ur , sietnem kell.“

,Ah, tehát csakugyan mégis tudunk beszélni ! Na, már ezt szeretem. De ne szaladjon hát olly nagyon

„Az istenre kérem, bocsásson az ur ; sietnem kell, orvosságot viszek szegény anyámnak , kit halállal küzdve hagytam el.“

,Ah, már ez szép ; de ime, itt üres bérkocsi jő, üljünk fői, s majd gyorsabban érkezik őn anyjához. Hej, bérkocsis—‘

Itt valamit súgott azon ur a bérkocsisnak, mit nem érthettünk meg ; annyit azonban mégis meghallottunk, hogy lassú hajtásról is szólott valamit.

A lyány is alkalmasint hallá ezt, vagy talán nem akará magát az idegen férfi ellenében lekötelezni, mert igen határzott hangon szóla:

„Uram, köszönöm szívességét, de nem fogadhatom el; közel lakom s tüstént honn leszeg gyalog is.“

,Eh, mit, én nem hagyom magamat illy szárazon elutasittatni. Mindenesetre el kell ajánlatomat fogadnia?

E szók után átkarolá a lyányt s a kocsiba akará emelni. Kis hölgyünk azonban nem ijedt meg saját árnyékától, hanem kis kezét olly hatályosan csapá az ismeretlen férfi arcára, hogy újainak nyoma bizonyosan legalább is huszonnégy óráig látható leend rajta.

Mig az arszlán bámult és leesett kalapját ismét sörényére illeszté, addig a bátor lyányka jót haladt, s mi nagy örömmel követtük nyomdokit, látván, hogy iránta táplált jó hitünkben csakugyan nem csalatkoztunk. Ámde az ismeretlen férfi is nyomban követte őt, s mi most már erősen el valánk határozva, hogy ótalmazni fogjuk őt, ha a sötétben bömbölő arszlán még egyszer ki találná ellene körmeit nyújtani.

Segélyünkre mindazáltal nem volt szüksége, mert csakhamar megnyitá egy háznak kapuját, mellyet maga után tüstént ismét beránta.

Mi már más fele akaránk fordulni, de az ismeretlen férfi kilincsre teve kezet, s a kapu megnyílt. Szegény lyányka rémültében alkalmasint nem jól tévé be a nehéz nagy kaput, s igy a bezárás természetesen siker nélkül ma-radt. Az ismeretlen férfi., pillanatnyi gondolkozás után, a házba lépett, s mi minden fontolgatás nélkül kővettük őt, erősen el lévén határozva, szükség esetén, teljes erőnkkel ótalmazni durva kitörései ellen a lyányt. Lépéseinek suhogását még hallottuk a lépcsőn, s ezt kalauzul használtuk.

A ház kétemeletes volt, de a lyány a másodikon túl is folytatá még útját, s kevés pillanat múlva, a tekervényes keskeny falépcsőn, azon padlásszoba ajtaja elébe érkeztünk, melly mögött a lyány eltűnt. E szobának nemcsak utcára, hanem padlásra is nyilt ablaka, melylyen át mindent láthattunk és hallhattunk.

Tölgyfa ágy és asztal, két szalmaszék, egy rozzant ruhafogas és néhány csorba csupor egészité ki a szegényes szoba bútorzatát,mellynek azonban minden részecskéje legpéldásb tisztasággal örvendezteti a szemet.

Az ágyban kiszáradt halovány nember feküdt , kinek minden vonása félre ismerhetlenül viselé magán a halálközelségének rémes jeleit. A lyány mosolyt erőtetve térdelt ágya előtt a gyógyszerrel, míg szemeiből visszatarthatlanul gördültek le gyermeki fájdalmának keserű könyei.

,Anyám, itt a gyógyszer !’ — rebegé alig hallhatóidig a lyány, s gyöngéden szoritá remegő ajkaihoz a betegnek hideg csontkezeit.

„Jó gyermekem ! — szóla legnagyobb megerőtetéssel az anya, s melle hörögve emelkedik minden kimondott szó után ; — köszönöm feláldozó szivességedet, de érzem, hogy minden segély hasztalan, s itt az idő, mellyben őrökre el kell tőled válnom."

,Oh, anyám, szavaid tőrt szúrnak szivembe !‘

„Meg kell lenni, gyermekem; halál ellen nincs orvosság. Ne nehezitsük tehát egymásnak az elválás keserveit. Emeld föl kissé fejemet;, — igy könnyebben lélekzem , s most fogadd el végső oktatásomat, és adja a min-denható, hogy gyönge szavaim lángirásban égjenek örökké szivedben. Nem akarok titkot vihni síromba, melly egész életemet egyetlen kínláncolattá alkotá. Ez ünnepélyes pillanatban mindent meg kell tudnod, mi eddig keblemet szétzúzó stilylyal terhelé. En tisztes és vagyonos nő valék a Latorca partjain, s férjem családja az egész vidéken a legtekintélyesebbek egyike volt. Szüleim akarata igen fiatal koromban fűzé sorsomat férjeméhez, s én több évig, ha nem boldogul, de legalább elégülten (öltem mellette napjaimat. Városunkban szokás volt, s mintegy mellőzhetlen divathoz tartozott vasárnaponként a rabok miséjére járni, melly a tág folyósón tartatott, s inellyet a rabok vas rostélyos ajtaik előtt térdelve hallgattak. Ilylyenkor azután, sorsuk enyhítésére, némi kis adakozások is történtek. Egykor egy fiatal olasz rabot pillanték meg, kinek érdekes ésszenvedő külseje egész figyelmemet azonnal lebilincsezé. Szemeimet nem vehetem le róla többe, s úgy lafszotr, hogy ő is kizárólag csak rám függesztő bútelj es tekintetet. Távozás közben közel menek el mellette, s ő a tisztelet es szenvedély legelragadóbb hangján e szókat suttogá : ,Nagyságos asszonyom, en Pianetti gróf vagyok, földi s mennyei üdvere kérem önt, juttasson jövő vasárnap rajzónt és papirt kezeimbe Kérő szavai villámként hatottak keblembe, s azon pillanattól fogva boldogtalannak érzem magamat. Perceim évekké váltak jövő vasárnapig, s en a rajzónt es papirt az olasz fogoly kezeibe csusztatám. Égő szemeinek hálás pillantása dúsan jutalmazd mennyemet. Következő vasárnapig mindig csak az alig huszonegy eves olasz ifjú bűvös erejű vonásai lebegtek szemeim előtt. Végre föiviradt az óhajtott nap, s Pianetti levelet juttatott kezembe , mellyben tudatá velem, hogy összeesküvési gyanú miatt fogatott el, es örökös rabságra Ítéltetett. Ezután lángszavakkal fösté azemésztő szenvedélyt, melly keblét marcongolá, mióta engem megpillantott. Végre kért, hogy jövő alkalommal ráspolyt juttassak kezeibe. Ah , kedves lyányom, keblemet égető fájdalom tépi, s lélekzetemet rövidülni érzem; előadásomat meg kell kurtitanom. Én az olasz grófnak minden kivánatát teljesitém, s néhány hónap múlva tudatá velem, hogy az első viharos éjszakán várjam őt a hegy tövében, pénzzel s drágaságokkal lehetőségig bőven ellátva , hogy az országból akadály nélkül szabadulhassunk ki. Lyányom , ne átkozd anyádat ; én elhagyám férjemet,böcsületemet lábbaltaposám, és a fiatal olasz gróffal megszöktem. — O engem Becsbe vitt;, hol több hétig a külvárosok egyik vendégfogadójában lappangtunk, s vétkes mámoromban egyetlen fontoló gondo-lathoz sem juthattam. Ámde iszonyú büntetés követé vétkemet. Egykor reggel fölébredvén, egyedül látám magamat a szobában , s az asztalon illy tartalmú levelet lelek : ,Szép asszony! Köszönöm önnek eddigi szivessegeit, miket,fájdalom ! csupán nyilt őszinteséggel hálálhatok meg. Én nem vagyok olasz gróf, hanem bankjegyhamisító zsidó Becsből. Ügyeimet itt már rendbe hozám, s idegen országba költözőm , hol önnek drágaságival s pénzével illő keresetmódot fogok magamnak nyitni. Ön viszszamehet férjéhez , s bizonyosan jutalmat lelend azon öntudatban, hogy egy derék fiatal embert megszabadított és boldoggá tett Több óráig eszméletlenül feküdtem e borzasztó levél elolvasása után ; de a mindenható nagyobb büntetést mért rám, és én ismét magamhoz tértem. Néhány becses gyűrű volt még újaimon, azokat eladám, s Pestre jovék, mert férjemhez visszatérni nem merészlék. Pesten kezeim mun-kájával tengetem nyomoru napjaimat; többször Dunába akarám ölni gyalázatomat;, de erre sem érzék magamban bátorságot, mert — ne tekints rám gyermekem — vétkes szövetségemnek te levél gyümölcse ! — Lyányom, ne térj el a böcsület ösvényéről, tiszteld az erényt, kerüld a csábítást, és ne átkozd,de ne is sirasd szerencsétlen bűnos anyádat !“

A beteg asszony ajkait vér boritá e szók után, melle hörögve emelkedék, s kevés pillanat múlva az örök bíró itélőszéke elébe szállott lelke.

,Anyáin ! Anyám ! — kiálta magán kívül a boldogtalan lyányka, s anyja hidegülő testére hanyatlott; onnan pedig egy pár perc múlva a hideg padolatra zuhant. Gyönge ideg-zete a kettős iszonyú csapást nem állhatá ki, — szive megrepedt ! —

Azon ismeretlen férfi, ki velünk együtt tanúja vala e szörnyű jelenetnek, kacagva s táncolva távozott a gyászos házból. Másnap tudtunkra esett, hogy ő volt a gaz csábitó — mert megőrült.

Szivünket fagylaló jégkezek szoriták öszsze, midőn azon házból távozánk, mellyben kettős tort ünneplett a halál, s lakásunk feléirányoztuk lépéseinket, mert minden kedvünk elment, további tapasztalások gyűjtésétől.

Figyelmünket azonban mégis annyira lebilincsezi egy kivilágított földszinti ablakon át hallható zaj, hogy be kell kissé tekintenünk , mielőtt lépteinket haza felé folytatnék.

Ah, ez azon szoba, hová a rendőrség azon csavargókat reggelig záratja , kiket gyanúsoknak hisz, és e miatt az utcákon gyertyagyújtás ideje után fölszedeget. Érdekes kis gyűjtemény. Lássuk csak közelebbről;

A füstös és hihetlenségig szurtos szobát olajos lámpa világitja, közepén rozzant hoszszu asztal áll, a faihoz pedig mindenütt lócák támaszkodnak, inig az asztal körül néhány sánta lábú szalmaszék törekszik a butorzati üledéket főntartani. Az ajtó mellett egy árva karszék áll tölgyfából, mellyben a fölvigyázó hajdú nem annyira kedélyesen, mint borzasztóan ásitgat, magát azon ártatlan időtöltéssel mulattatva, melly szerint majd bal lábát kanyaritja jobb lábára, majd pedig megfordítvaezt a másikra, mi közben nagy gyakorlottsággal látszik arra is ügyelni, hogy pipájában a tűz el ne hanivadjon.

Az asztal mellett négy nem annyira rongyos mint inkább rendetlen külsejű férfi ül, kik apró kavicsokkal, miket a szoba falából vájtak ki, igen nagy szenvedélylyel játszanak, s majd elnyelik éhes szemeikkel a forgásban levő réz garasokat. Hátuk mögött néhány zsidó fiú ácsorog, kik örömest szeretnének munkás részt venni a játékban, de teljességgel nem boldogulhatnak, mert a játékosok gyakorlott szemei mindig figyelemmel tartják vizsgálat alatt líjaikat. Ezen játékosak külvárosi apró csapszékekben fogattak össze, hol tiltott játékban néhány mesterlegényt megkoppasztani iparkodtak. Hát a zsidófiúk mikép kerültek ide? Azokat sajátszerü mostoha sors üldözte; ők ugyanis honn feledék zsebkendőiket, mivel pedig hideg időben rendesen többször van az embernek arra szüksége, tehát mások zsebében keresék azt, mit saját zsebeikben nem találtak. S a természeti ösztön ezen rendes kielégítését bűnül tulajdoniták nekik.

A lócákon számos fogoly ül, néhány énekel , néhány hortyog, néhány vigan cseveg egymás közit, inig mások busitó előérzetekkel látszanak tépelődni és hallgatnak. Legkitűnőbb közöttük egy fátyolos kalapu csinos fiatal hölgy, divatos selyem burkonyban, ki példás megvetéssel szemlélgeti a hozzá annyira méltatlan társaságot. Es ugyan mi hozhatta őt e helyre ? Csupán megfoghatlan tévedés; ő tudniillik elkésett valahol, s nem akarván magát az egyedül menés különféle veszélyeinek kitenni, egy férfit egész Hiedelemmel szólíta meg, hogy lenne szives őt haza kisérni. Ezt egy szemfüles biztos történetesen meghallá, és rögtön e dísztelen helyre kisérte őt. Meg nem foghatjuk, mi jogosithatá őt ezen erőszakos és lovagiatlan tettre. A hölgy azonban, jó ügyében bízván, épen nem búsult, s többször hangosan mondá, mikép sok ur ismeri őt e helyen, s bizonyosantüstént szabadon fogjak bocsáttatni; a hatal-maskodó biztos pedig nem kerülendi el az érdemlett fekete levest.

Néhány kimondhatlanul rongyos férfi csupán azért fogatott el, mivel nem jelent meg ilíedelmesb öltözetben az utcán, ámbár első tekintetre is meg lehete mindenki győződve arról, mikép csupán azért csavarogtak éjjel az utcákon , hogy böcsületesb öltözethez juthassanak.

Egy pár szinte rongyos asszony is ült a lócákon, félmeztelen sivító gyermekekkel, kik éjszakai koldulás miatt kerültek ide. Pedig a biztosak, mikép ők mondák , óriásilag csalatkoztak, mert ők csak valakire várakoztak az utcák szögletein, s épen nem tehettek arról, hogy néhány jószivű gyermekbarát egy pár garaskát nyújtott csemegére a szegény kis ártatlanoknak. Egyébiránt ők e helyen olly gyakran fordultak már meg, hogy mostoha sorsukat koránsem veszik szerfölött szivükre, mert jól tudják, hogy másnap, atyai szelíd dorgálás után ismét szabadon bocsátatnak , s szorosan tekintve ez ügyelt, még inkább örvendnek is e balesetüknek , mert legalább meleg szobában s díszes társaságban toltheték el az éjszakát , melly szerencse nálok nem igen szokott mindennapi események közé tartozni.

De hát ezen divatos öltözetű , szakállas, deli férfi ugyan mikép juthatott ide? Csupa merő tévedésből. O az előbbkelő kávéházak egyikében magos játékra szokta buzditgatni a tapasztalatlan fiatal bangókat, s ezért a vállalkozó játékosakkal, kiket szemeinek intéseivel szokta a bangó kártyáiról értesíteni, a prédában , vagy is nyereségben osztozik. Ezen este, csupa szórakozottságból egy ezüst kupaku pipát csúsztatott zsebébe, melly nem volt tulajdona. A biztos tetten kapá őt, mi különben olly ritkán szokott megtörténni, hogy már csak rendkivülisége miatt is megérdemli azemlitést. Hiában szabadkozott a tettes, hiában ismédé, hogy borzasztó tévedés van a dologban, hogy ő valóságos arszlán, mind ez nem hasznait, s csakugyan helyet kellett e válogatott gyülekezetben foglalnia.

Ezeken kívül meg néhány egészen érdektelen külsejű férfit, asszonyt és gyermeket látunk , kik nyáron a hid hajóiban szoktak éjszakázni , télen pedig garast fizetnek, hogy e helyen pihentethessék meg fáradt testeiket. Ezek munkából élnek ugyan, de a rósz világ mégis azt hiszi, hogy semmi, bár mi nevű, alkalmat sem mulasztnak el, melly által néhány garaskához juthatnak. A köznép rendesen csak csirkefogóknak nevezi őket, mivel jobbadán a Duna partján ácsorognak, s egy két garasért örömest viszik haza a mások által vásárlóit apró marhákat. Ha azután illy alkalommal néha megtörténik, hogy az illető vásárlókat a nagy tolongásban elvesztik, és a rájok bízatott holmit egészen más helyre viszik, ez csak a kaján sorsnak iszonyú csapása, melly alól egy halandó sem menekülhet meg,

Amott — de vége mindennek, a játékosak összevesztek, s egymást öklözni kezdvén, a lámpát véletlenül leütötték, kővetkezéskép többé semmit nem láthatunk, s így ezúttal be kell érnünk az eddig látottakkal, s bizvást folytathatjuk haza felé utunkat.

De ki közelit olly gyorsan és lihegve felénk? Talán elkésett arszlán, ki fuldokolva keresi barlangját, miután valahol megkoppasztották , vagy ő segíte másokat megkoppasztani? Nem bizony, csak egy vaskos uszkár, ki bizonyosan szinte az arszláncéhbe készül állani, minthogy olly késön tér haza gazdájához ; vagy talán, mert tisztelet böcsület, de igazság is! olvasá azon falragaszokat, mellyek szerint az utcán csatangoló kutyákat minden rangkülönbség nélkül emészti el a kapitányi hivatal, s azért jár éjjel sétálni. íme, most megáll e ház előtt, és igen mérges kifejezésü mély hangon ugat. Kitartása és tüdejének ereje valóban bámulatos ; fogadni mernénk, hogy tizfelvonásos daljáték sem birná őt kifárasztani.

Most megnyílik a kapu melletti ablak, s egy öreg ur, megunván az alkalmatlan ugatást,a csöngetyüt megrántja, s hálósüveges fejét rögtön ismét visszavona, és az ablakot csöndesen bezárja. Kevés pillanat múlva csoszogó lépések közelitnek, s a házmester megnyitja a kaput. De mikép bámul szegény, midőn látja, hogy az uszkár nagy örömmel ugrik be a kapun, s mintegy köszönőleg csóválja borzas farkát. A házmester hasrenditő kacajra fakadt, s másnap utón ut félen magasztalé a furfangos kutyát, melly szájával, mint ő szentül hivé, a csöngetyüt meghuzá, hogy bebocsáttassék, s az ártatlan uszkár rendkívüli esze mindenütt magasztaltatok. íme, ember is elég van a mai világban , ki igy jut a nagy tudományosság ragyogó híréhez! —

Az egész világ hajhászokból áll, ki di-csőséget, ki hirt, ki hivatalt, ki gazdag meny-asszonyt hajhász, s kitűzött célaik elérésére a hajhászok mindent használnak, mi által óhajtott sikerhez vélnek juthatni. Sok épületest lehetne ugyan e különféle hajhászokról Írni, de ezúttal csak a tulatdonkép úgynevezett hajhász mellett szándékunk megmaradni, s lehet, hogy néhanéha egyúttal majd a többivel is találkozni fogunk egy pár pillanatra.

A hajhász olly dicső ember, kinek többnyire semmije nincs, és ki mások számára mégis mindent képes megszerezni ; menyasszonytól kezdve egészen egy pár szövött keztyüig, s három emeletes háztól egészen a kis vizslakölyökig — mindent. Fogadni mernénk, mikép szives olvasóink ezen néhány jellemző sorból is gyanítják már, hogy az illy derék ember, illy dicső hajhász csupán azon sajátszerü nép-töredékből származhatík, mellynek nincs hazája , nincs királya, melly mindenütt megvettetik , s mégis mindenütt úgy szólván korlátlanul uralkodik. ügy van, a mi hajhászunk tetőtől talpig zsidó ; ki azonban annyira haladt már a józan polgárisulásban, hogy a sódarhoz derekasan hozzá lát, ha ez által valamelly falusi kurta nemesnél céljához vél juthatni; s ő ezt igen helyesen eselekszi, mert hiszen jól tudjuk, hogy a rabbi minden vallási szokástól és szertartástól fölmenti azon zsidókat, kik katonaság közé lépnek , mért ne menthetné föl magát az efféléktől tehát a hajhász is , miután őis csak olly ember mint a rabbi.

Az igazság érdekében meg kell ugyan vallanunk, hogy legújabb időben , mióta tudniillik a törvénykezés már nálunk is valamenynyire gyorsittatott, s a húsz napi határidő közé szorított porokét már csak négy évig lehetcsűrni, csavarni es halasztani, számos keresztyén ügyvéd is nemes vetélkedésbe bocsátkozott a zsidó hajhászokkal ; azonban ők e nagyszerű mesterség gyakorlatában minden ügyességeik dacára is messze állnak még a tulajdonképi hajhászok mögött, s ezen utóbbiak által jobbadán csak eszközül használtatnak, mi nem nagy dicsőségökre szolgál ugyan, de legalább mégis egy kis aprópénzt szerez a konyhára.

Lássuk tehát, mikép éli világát a zsidó hajhász. O már első ifjúságában is mindig nagyra törekedett, s a gyufakereskedést igen lealázó mesterségnek tartotta. Ennél fogva tehát a sorshúzásokra forditá szemeit, s jegyek árulásához fogott, melly mesterség minden kávéház és hivatalszoba ajtaját megnyitja, következéskép igen sok ismeretséghez juttat, s ez az, mire a hajhásznak mindenek fölött szüksége van. Mihelyt tehát elég ismeretséget gyüjte ma gának, s különben is már kissé férüasodni kezd, csak az iskolai év kezdetét várja be,és azonnal lemond sorsjegykereskedéséről, és a vendégfogadókat választja magának állandó tanyául, mikben a bérszolgával baráti viszonyba iparkodik lépni, mit egy pár itce kőbányaival többnyire szerencsésen véghez visz. A vendégfogadóban korán reggel első feladása a talpraesett hajhásznak, minden hírlapi jlcítést gondosan elolvadni, és a fontosabbakat rövid kivonatban tárcájába jegyzeni; «azután végig járja mindazon helyeket, hol tanuló ifjaknak szállás és étkezés ajánltatik , s minden közelebb föltéteket gondosan följegyez, azon díjjal együtt, melly neki igértetik, ha jól fizető ifjakat hozand. Hol fölserdült lyányok vannak, oda keresztet rajzol tárcájában, mi azt jelenti, hogy oda jinistákat iparkodandik vinni, kik talán házikeresztet fognak ott majd szerezni magoknak életök jövendő rózsapályájára, mi neki ismét néhány forintnyi hasznot fog hozhatni, mert a zsidónak első eszméje mindig csak pénz, s gondolata ismét csak pénz.

Körjárását végezvén, a vendégfogadókbavisszatér, s mihelyt kocsit lát érkezni, mellyben urfif ülnek az apa mellett, azonnal előáll, és ajánlja szolgálatát, mondván, hogy valamennyi szállásadó házat ismeri az egész városban. A falusi ur természetesen Őrömmel fogadja az illy ajánlkozást, inért nem szeret sokat barangolni a kövezeten. Az urfiak tehát csakhamar elhelyeztetnek, s mind a két fél böxcületesen megfizeti a hajhászt, ki prédáját nem hagyja könnyen kisiklani kezeiből, hanem további szolgálatát ajánlja; mert hiszen az urfiaknak ruhára van szükségök, s egyedül csak ő tudja, hogy hol lehet afféléket legjutalmasb áron kapni. Ezalatt az apával megismerkedik, s azon Ígéretet kapja tőle, hogy ezentúl a gyapjút mindig általa fogja eladatni. A hajhász tehát nemcsak pénzt nyert, hanem egyszersmind reményt további haszonhajtásra.

Ha a hajhász ügyes, úgy egyetlen iskolai év kezdete néhány száz forintot hozhat zsebébe, s ezt ő igen ügyesen tudja használni, az úgy nevezett apró kölcsönök utján, mellyek igenjól kamatoznak. Este ugyanis játékhazakba vo-nul, s ott mindennap megtörténik, hogy egy pár tapasztalatlan golyhó elveszti pénzét. Ha a golyhónak órája vagy gyűrűje van, a hajhász azonnal ezt súgja fűiébe :

,Kár, hogy fölhagyni méltóztatik a játékkal , ennyi szerencsétlenség után rendesen mindig meg szokott a kocka fordulni

A játékos nagyot sóhajt, vállat vonit,és halk hangon igy válaszol:

„Nincs nálam több pénz.“

,Sajnálom, hogy én nem szolgálhatok, de itt a szomszédban egy öreg ur lakik, ki zálogokra kölcsönöz. Ha talán méltóztatnék óráját ide adni, tüstént hozhatnék rá ötven forintot.

„Nem bánom.“

A hajhász elfogadja az órát, távozik , egyet fordul, s visszajővén, negyvenöt forintot hoz, mivel a kamatot, melly hatvanat tesz száztól, egy hónapra levoná, valamint magának is szokott hajhászi díjul az egy garast minden forint után. E szerint o saját pénzét százhúsz percent mellett forgatja, mi még az által is szaporodik, hogy az efféle zálogocskák gyakran nem váltatnak ki, hanem örökre nála maradnak. Sőt még az is járul ehhez, hogy a játéktartó jó madaraktól mindig kap egy pár forintocskát, ha a golyhót pénzhez juttatja, mit tőle egész böcsülettel saját erszényükbe varázsolnak.

Ezek a hajhász első lépései, mikkel erejét kisértgeti, miként a fiatal sas, midőn először röpül ki fészkéből ; s valamint ez mindig magosbra emelkedik, úgy ő is folyvást tágabbra terjeszti hatáskörét. —

Árverési napokon mindig jelen van a város telekbirói hivatalában, s mihelyt észreveszi , hogy valakinek kitűnő vagy komoly szándéka van valamelly ház megvételére, azonnal tüzesen kezdi fölverni az árt; a venni szándékozót ez természetesen nagyon nyugtalanítja, s midőn e nyugtalanság már meglehetősen inagas fokra emelkedett, akkor a hajhász félre inti őt, és igy szól hozzá :

,Uram , ön meg akarja venni e házat.

,,Igen.“

,Sajnálom, mert egy gazdag földesur megbízásából harmincezer forintig ígérhetek.

„En huszonötezernél többet nem adok.

,Most huszonkétezeren áll.

„Úgy van.“

,Ha én nem ígérek többet, úgy ezen áron öné a ház.

„Természetesen.

,Ezt pedig ugyancsak megéri.

„Alkalmasint.

,Az én megbizóm gazdag ember, s más házat is vehet, ön ellenben böcsületes iparüző polgár. Egy szó mint száz, én ötszáz forintért visszalépek.

A polgár kissé gondolkozik, végre tárcáját elővonja, az ötszáz forintot lefizett, s a ház övé marad ; a hajhász pedig nevetve távozik és leikéből Örvend a jó nyereségnek. IHyvisszaélések nagyszámmal történnek, s fognak is történni mindaddig, mig rendes bánatpénz nem követeltetik az árverőktől.

Midőn a gyapjuvásár beáll, akkor veszi csak kezdetét az igazi szüret a furfangos hajhászra nézve. O rendesen a legtapasztalatlanabb termesztőt választja ki magának áldozatul, s annyit beszél neki sok gyapjúról, kevés pénzről és kimondhatlanul rósz vásárról, hogy a falusi gazda mindent elhisz, s nagy örömmel adja oda olcsó áron a gyapjút. Azonban, alig vette föl a fölpénzt, s ahajhászmár más gyapjukereskedővel jelenik meg, ki jóval többet igér az előbbinél. A gazda vakarja fejét s már épen ki akarja mondani, hogy gyapja el van adva, midőn a hajhász félre vonja őt, és igy szól hozzá :

,Ugyan mit gondol nagyságod, ezt a jó vevőt nem szabad elszalasztanunk.

„De hiszen már eladtam a gyapjút.“

,Igen, de még itt van az udvarban, Ez a vevő tüstént lefizeti az egész árit, és mindjárt el is viteti a gyapjút

„Hát a másikkal mit csinálunk, ha holnap eljő °

,Visszaadjuk neki a fölpénzt, és útnak bocsátjuk

„Nem szeretem az effélét”

,Oh, nagyságos uram, százan és ezren gyakorolják ezen ártatlan fogást

„Csak baj ne származzék belőle”

,Már az az én gondom

A gazda végre enged, a pénzt fölveszi, a hajhászt megjutalmazza, és a gyapjú elvitetik.

Másnap eljő az első vevő, s iszonyú zajt csap, s a fölpénzt teljességgel nem akarja viszszavenní.A böcsületesföldesur nehéz verejték csöppeket izzad, nevét világért sem akarná törvényszék elébe juttatni, s igy minden áron egyezkedni törekszik a vevővel, ki csak olly nagy áldozat után hagyja magát lecsöndesittetni, hogy már most tulajdonképen még olcsóbban ment el a gyapjú, mintha az első vevőnekadta volna. És ez igen természetes, mert a haj-hász egy kézre dolgozott a két zsidó vevővel, s igy a böcsületes főldesurat jól megborotválák, ki erősen föltevé magában, hogy ezentúl inkább a faluzó zsidóknak adja el gyapját, s legalább a fuvart, s pesti drága élést és hajhászdíjt megkíméli.

Midőn már ennyire emelkedett szorgalma által a böcsületes hajhász, akkor lassanként nagyobb fákba kezdi vágni fejszéjét, s erre a csődületek szolgáltatnak legkedvezőbb alkalmat. Midőn tudniillik valamelly házbirtokos érezni kezdi, mikép annyi már házán az adósság, hogy majd egész értéke ki van fizetve, akkor ügyes emberekhez folyamodik, s hogy ezen ügyes emberek alatt talpra esett böcsületes hajhászokat kell értenünk, azt talán nem is szükség különösen megemlítenünk. Illyenkor következő mulatságos eljárás szokott történni. A hajhász ötszáz forintot ad az eladósult háziúrnak, s ez ötezer forintról ir kötelezvényt, melly azonnal betábláztatik; két nap múlva ismét ötszáz forintot ad a hajhász, s ötezer forintos kötelezvényt kap , melly szinte betábláztatik. Ezen gyönyörű műtétel meg néhányszor ismételtetven, a böcsületes hajhász csődért folyamodik a háziúr ellen. A csődper szerencsésen véghez megy, s az utolsó osztályba eső hitelezők csak felét kapják meg követelésüknek. E szerint a böcsületes hitelező, ki valóban ötezer forintot adott a házra, csak felét kapja meg keservesen szerzett pénzének, a hajhász pedig kétezerötszáz forintot kap ötszáz forintjáért, mi körülbelül kétszáz percentnyi tiszta nyéreséget tesz, ha tekintetbe veszszük, hogy az illy egyszerű polgári csődper többnyire csak három vagy négy esztendeig szokott tartani. Egy pár illy ártatlan csődkalandocska után igen kellemesen kezdi magát érezni a hajhász, mert mintegy tizezer forintocskának látja magát jogszerű birtokában ; midőn pedig tizezer forintja van a zsidónak készpénzben, akkor épen olly bátran s hatályosan mozoghat, mint a földesur, kinek húszezer forintnyi jövedelmevan évenként. — Itt azonban koránsem állapodik meg a böcsületes hajh ász, hanem most már az úgynevezett nagy Gschaeftekhez fog, miknek föladása : tehetős embert egyetlen bátor csapással koldusbotra juttatni. Ez igen szép . rhesterség, s nem mindennapi ügyességet kiván, hogy szerencsésen sikerüljön. Egyébiránt az affélék körülbelül igy szoktak megtörténni.

Vannak minden országban, következőleg téjjel s mézzel bővelkedő szép hazánkban is, előkelő gazdag nemesi családok, mellyek apáiktól öröklött józan egyszerűségükben nemcsak adósságot nem birnak csinálni, hanem jövedelmöket is alig tudják minden évben elkölteni. Ez annál kellemetlenebb hatást gyakorol rájok, mivel naponként tapasztalják, hogy sokkal nagyobb jövedelemmel megáldatott grófok s bárók nemcsak roppant jövedelmeiket tudják utolsó fillérig elkölteni évenként, hanem még azon kimondhatlan szerencsében is részesülnek, hogy utóbb csőd alá juthatnak, ámbár nekik is csak egy gyomruk van, s egy-szerre ok is legfölebb csak nyolc lovat foghatnak be hintfajokba. Hosszas töprenkedés után végre azon meggyőződdéshes jutnak az iliy családok , hogy nevelésök el volt hanyagoltatva, s azért nem tudnak a valódi fényes élet boldogító titkaiba merülni. Elhatározzák tehát magokban, hogy egyetlen kedves magzatukat legalább nem fogják saját szánakozásra méltó sorsukra juttatni, hanem a század haladó szelleméhez méltón neveltettk, hogy családját halottias pangásából ragyogó fényre emelhesse.

Az urfi tehát tiz esztendeig francia asszony nevelése alatt áll, azután két esztendeig táncmester kezei közt képzi ki magát gyalog s lóháton , és végre müveit nevelőnek adatik át, ki már sok fényes érdemet szerze magának e szép hivatás körében, s nyolc esztendő alatt tökéletes uracsot képez az urfiból, kivel a külföldet sasszárnyakkal röpüli keresztül. A szülék nagy örömmel tapasztalák, hogy az u-tazási év vége felé meglehetősen tartalmas kötelezvényt kelle aláirniok, s azért elhatározik, hogy az utazásaiból karácsonkor visszatért uracs, a farsangot Pesten tölthesse , hol végső kiképezésére utolsó bélyegét ütendi fői a nagy-városi műveltség.

Az indus lábnyomairól is megismeri az európai embert, az ügyes hajhász pedig még úgyszólván szagáról is megismeri az efféle uracsot. Eleinte természetesen nem közelíthet hoz-zá személyesen, hanem csak eszközeit használja. S mifélék ezen eszközök ? Minden nagy városban, következéskép Pesten is vannak bizonyos uraik, kikről nem tudják, hogy kicsodák és honnan jöttek, mert ők csak rögtön teremnek , mint nyári eső után a gomba, s ezektől csak annyiban különbőznek, hogy mind mérgesek, mig a gomba közt ártalmatlan is elég találkozik. Ezen uraknak nincs nevök, nincs rangjok, nincs hivataluk, nincs jővedelmök , és látogatójegyeiken mégis szépen hangzó nevet, csillogó rangot, ragyogó cimet olvashatni ; testokön pedig a divat legpompásabbjeleit láthatni. S mikép jutnak mind ezekhez ? Azt csak ők magok s a — hajhászok tudják, és azok, kik hiszik, hogy meddig ostoba emberek vannak á világon, addig nem eshetnek kétségbe a gazemberek.

A böcsületes hajhász mindig szoros öszszeköttetésben áll ezen lidércekkel, kik a legfényesb körökbe is utat tudnak magoknak törni , s mint divatcikkek mindenütt eltüretnek, mivel mindenre használtatni engedik magokat, s majd pénzt, majd egyebet szereznek, majd pedig udvari bolondokká aljasitják magokat, melly szerepre böcsületes embert nem lehet kapni.

A hajhász tehát fölkeresi ezen nadályok főnökét, és igy szél hozzá:

,Barátocskám , nagy Gschaeftet tudok

„Zsíros

,Rendkivül.‘

„Hát halljunk szét.“

,A nyereség egy negyede öné?

„Csak egy negyed?“

,Igen, a Gschaeft olly bizonyos, hogy többet nem adok belőle

„Hátha harmadára alkudnánk ?“

,Nem?

„Ne zsidoskodjál olly nagyon.

,Az nem is szokásom; negyedreszt adok, s ön azonkül mellesleg is eleget szerezhet magának, mert olly huszonegy esztendős gazdag fickóval lesz dolgunk, hogy a gyermek is jégre vezethetné?

„Valóban ?“

,Böcsületemre mondom?

„Élnek meg szülei?

,Igen.‘

„Ez baj.“

,De két rendes háziorvost tartanak?

„Ah , ez már más ; igy nem sokára bizonyosan maga urává fog lenni?”

,Mindenesetre?

„Büszke a fiu?“

,Hercegnek is beillenek?

„Hát az esze hogy áll ?“

„Rendkívül finom es fényes nevelést kapott

„Értem."

,Tehát számolhatok Önre?’

„Mikor kezdjük meg a koppasztást ?“

,Még ma.‘ „Jól van."

Ezen összeesküvés után bízvást mondhatjuk , hogy nagyreményű uracsunk veszve van.

A nadály és egy pár érdemes társa azonnal körülhálózzák őt szokott szemtel enségökkel, s mulatságról mulatságra , élvezetről élvezetre hurcolák, miknek minőségéről elég legyen annyit megjegyeznünk, hogy köztök a kártya volt a legkevésbé botrányos eszköz. Ezen finom időtöltések közt úgy oszlott a pénz, mintha minden húszasnak legalább is tizenkét szárnya lett volna.Igen természetes tehát, hogy a szüléktől gyakran nem érkezhetett meg a kívánt időre az újabb tetemes pénzküldemény. Illyenkor a hajhász mindig készen áll, s az uracs mindig örömest ir ezer helyett kétezret,mert a nadályok mindig kérkedve említik, hogy a valódi finom ember mindig pompásan fizet, és zsidó ellenében soha nem vállal lekotelezettségi szerepet. A hajh ász az illy kétezer forintos váltókat mindig -tüstént eladja másfélezerért, mert az uracs hitele még jó lábon áll, s igy könnyen kaphat rájok vevőt. Ez utón rövid idő alatt ismét néhány ezer forintocska üti meg a böcsületes hajhász markát.

Ez alatt a szülék egy kis jószágot zálogba kénytelenek adni, s a finomságokat unni kezdik, mert átlátják, hogy a sok adósság kissé csakugyan mégis alkalmatlan, és nem is nagyon kellemes. Az uracs tehát gyors hazatérésre kap parancsot. Ezt várták a nadályok és hű cimborájok, a hajh ász. Az uracs nagyon könnyen hagyja magát további maradásra határoztatni, mert mulatságainak özönét csak most kezdi valódilag élvezni ; maradásra azonban pénzt, sok pénzt kellett keríteni. Legalább a nadályok azt hiteték el vele, hogy sokkal olcsóbban juthat pénzhez, ha egyszerre nagy összeget vesz föl.

Rövid tanácskozás után tehát elhatározza magát , hogy reménylhető örökségére száz ezer forintot fog fölvenni, melly Összeg egy részét meg mulatságra szentelendő; a többit pedig nagyszerű javításokra forditandja jószágán, mellyek által csakhamar kipotolhatandja majd a dicsőségesen elpazarlott pénzt. A váltó természetesen a böcsületes hajhász kezeibe adatik, ki legnagyobb készséggel igéri meg, hogy néhány hét alatt a kívánt összeget megszerzi. Addig is van azonban pénzre szükség, s igy még néhány kétezeres váltó adatik ki ; mikre azonban ezúttal már csak nyolcszáz forintot szerezhet az ügyes hajhász, mert a vásár közelít , s illyenkor a pénz rendkívül szűk szokott lenni.

Az uracs mindig mélyebbre sülyed, s a pazarlást mindinkább megszokja ; a nadályok pedig ügyesen gondoskodnak, hogy mámorából egyetlen pillanatra se józanulhasson ki. A szükség sürgetőbb kezd lenni, s a hajhász mindig komolyabb ábrázattal ismétli, hogy a pénznagyon drága; végre pedig igy nyilatkozik az uracs előtt :

,Nagyságos uram, kész aGschaeft; mondhatom, sok munkámba került, de ugyancsak pompásan sikerült; egészen illy Gschaeftet csináltam néhány hónap előtt X... herceggel, ez most a legfinomabb divat; külföldön minden főurak igy dolgoznak

„Mikor kapom meg a pénzt?

,Akár még ma.

,Ah, már ez helyes ; dicső ajándékot kap kend. tőlem.

,Oh, kérem, én megelégszem az egyszerű hajhászi garassal minden forint után, s reményiem , hogy ki fogja azt nagyságod kétezer forintra egészíteni

„Örömest, csak ide a pénzzel

,Tehát nagyságodkapniméltóztatik majd egy házat, melly testvérek közt megér tizezer forintot; azután kétszáz mázsa gyapjút, mellyet tizezer forinton adunk el; egy nagy majort a budai hegyek közt, mellyért már negyvenezerforintot ígértek; tizezer forintot érő repcét; egy húszezer forintos kötelezvényt, melly olly biztos , mint a készpénz, és tizezer forintot érő cserfát.’

„Elment a kend esze?”

,Isten mentsen , hiszen mi ezen tárgyakból egy hét alatt legalább százhúszezer forintot csinálunk, és nagyságos uram húszezer forintot méltóztatik majd nyerni készpénzben, és ez igen jó lesz a kamatra, mert nagyságodnak százhúszezer forintról kell váltót Írnia három hónapra.’

„S gondolja kend, hogy csinálunk e tárgyakból annyi pénzt?”

,Természetesen! Hát mért vagyok én ismeretes hajhász, ha még iliy csekélységben sem birnék érdemes méltóságoknak szolgálni.*

Az uracs gondolkozik, a nadályok biztatják, s végre a terhes föltéteket csakugyan elvállalja.

Es ugyan mikép sikerül a nagyszerű Gschaeft? Pompásan! Minden eladatik, természetesen a hajhász ügyessége által, s az uracs összesen alig kap húszezer forintot a főnebb elsorolt tárgyakért:, s három hónap múlva mégis százhúszezer forintot kell fizetnie, mi, párosulva korábbi adósságaival, egész atyai örökségét elnyeli, szüléit sirba szállítja, őt pedig koldusbotra juttatja, mig a böcsületes hajhász vigan dörzsöli kezeit, miken a világért sem láthatni meg, hogy idegen vagyont tulajdonítottak el. —

Most még egy nagyszerű csapásra készül a hajhász, melly szénáját egészen jó rendbe hozhatja. —

Az egész világon, kővetkezéskép Pesten is vannak nagyravágyó anyák, kik ébren is mindig csak arról álmadoznak, hogy mikép szerezhetnénk szeretett lyányuknak legalább is grófot férjül, s ezen magas cél elérésére minden eszközt megkísértenek. Mível pedig a böcsületes és ügyes hajhász mindent tud, miből valami jó Gschaeftet lehetne csinálni, tehát igen természetes, hogy ez derék özvegyet is

kutatott ki, ki egyetlen lyányát, s nyolcvanezer forintját grófnak szeretné ajándékozni. Hajhászunk rég töri már ez ügyben fejét, s most végre olly helyzetben van, hogy nagyszerű tervét bátran eldurranthatja. X... gróf jószágára ugyanis ötvenezer forintot kellene szereznie, s igy a jószág leírásán kívül egyéb a grófi családot illető oklevelek is vannak kezei közt. Ezt ő elégnek hiszi merész terve kivitelére, s a legügyesb nadályok egyikéhez siet, kit szokott bizalmas hangján igy szólít meg :

,Akar barátom uram boldog lenni? „Természetesen

,Értem : állandóan boldog? „Hát van állandó boldogság a világon ?“ ,Az, a mit én ajánlok, legalább lehetőségig állandó

„Halljuk hát.“

,Nem idegenkedik ön a szép fiatal hölgyektől

„A világért sem.“

,S ha én önnek nyolcvanezer forintot adok, kész é abból nekem húszezerét ajándékozni? „Legnagyobbb örömmel, csak ide vele, zsidó, s ráadásul még meg is csókollak

JCöszönöm, csókra nincs szükségem. „Hát hol a nyolcvanezer forint ? „Egy csinos fiatal kisasszony erszényé-ben.

„És ő nekem akarja azt adni?

,Kezével együtt.

„Oh, már ez nagyon terhes függelék!“ ,De gondolja meg barátom uram a pompás életet, melly önt a szép kisasszony oldala mellett boldogítaná.

„De hát elment az esze, hogy épen hozzám akar nőül jőni?

,Ön csinos, fiatal és—gróf.

„Gróf! Elment az eszed?

,Én azzá tehetem önt két hétre, s a lyány öné, a húszezer forint pedig enyim.

„Ah, értem.

,Nem tetszik ajánlatom?

„Sőt nagyon is tetszik, de kissé csiklandósnak tartom.“

,Ugyan miért \ Az egész kis ármány csak menyekző után fog kifejleni, s az anya kénytelen lesz hallgatni, ha közkacajnak nem akarja magát kitenni ; ön pedig ügyesen fog körülötte forogni, és végre bizonyosan kibékíti őt Röviden, a nadály megegyezik a fényes tervben, és sajnálkozva kell kimondanunk, hogy az tökéletesen sikerült, mert a nadály négylovas hintón járt, csinos ember és bőbe-szédű volt, s jól tudjuk, hogy a hiú anyánál nincs gyöngébb teremtmény a világon. —

A bajhász megkapá húszezer forintját, s most már nyolcvanezernek volt birtokában, a nélkül hogy őt valaki nyiltan gazembernek merészlené nevezni. Szerencséjét kevés esztendő alatt alapitá meg, de sok fáradozással, s azért nyugalmat óhajt. Egy gazdag zsidó lyányát tehát nőül veszi, kivel negyvenezer forintot kap, s az üzérkedéstől némileg visszavonul. Az az, hírlapokban jelenti, hogy nála, illő biztosításmellett, törvényes kamatra tőkepénzeket kaphatni, s hogy a hajhászok nem hallgattatnak ki. O, a hajdani hajhasz, illy kegyetlenül bánik móst korábbi ügytársaival, kik nem voltak olly böcsületesek és nagyon ügyesek mint ő, s még most is csak kicsinyben kénytelenek üzérkedni! Midőn azután eljőnek hozzá a tőkékért, rendesen tiz percentnyi jutalmat kiván, s igy pénze tizenhat percentet hoz neki kamatul, mert tőkéit rendesen minden évben fölmondja, hogy ismét uj jutalmat kaphasson. így éli le csőn desen napjait, s mi csak azt mondjuk még szives olvasóinknak, hogy őrizkedjenek a hajhászoktól ! —

A KOLDUSBIRÓ.

Mivel a koldulás Budapesten tilos, tehát igen természetes, hogy a koldusok meglehetősen megszaporodtak, min épen nem kell csodálkoznunk, mert jól tudjuk, hogy a gyarló emberi természet minden tilos iránt rendesen kitűnő vonzalommal szokott bírni, a mi magában elég szomorú ugyan, de mi nem fogjuk azt megváltoztathatni, s igy kénytelenek vagyunk benne megnyugodni.

Hogy a koldusoknak birájok is van , azt sok ember talán nem is tudja, de szavunkra teljes bátorsággal elhihett, mert nekünk szerencsénk vala illy nevezetes egyénnel szemé-lyesen megismerkedhetni, s mivel nem fogadtunk előtte hallgatást, tehát életmódját ezennel megismertetni iparkodunk , mennyire azt csekély erőnk engedi. — Mindenek előtt meg kell jegyzenünk, mikép Pesten két féle koldusbiró létezik ; az első tudniillik a hatóság szolgálatában áll, s ennek kötelessége a koldusokat elfogni, melly szolgálatáért bizonyos mennyiségű kis díjt kap jutalmul, mellyet a szemes koldus gyakran nagy örömmel kettőztet meg, csakhogy ismét szabadon bocsáttassék. Ezt némellyek talán hűtelen eljárásnak fogják nevezni, ámde mi bizton mondhatjuk megnyugtatásukra, hogy szerfölött csalatkoznak, mert az efféle szabadon bocsátások igy szoktak véghez menni. A koldusbiró megpillant valamelly gyanús embert, kinek arcára meglehetősen észrevehetőleg van fölütve a koldulás bélyege; azonnal megszólítja őt tehát, mondván :

,Atyafi, kend koldus.

„Ha koldus volnék, úgy nem adhatnám nemzetes uramnak ezt a huszast.“

A koldusbiró udvariságból elfogadja a húszast, s szabadon bocsátja a gyanús embert, meg lévén győződve, hogy a szerencsétlen koldusok nem lehetnek illy bőkezűek. Ő tehát szokás szerint hiven teljesíti kötelességét, s szép öntudatában tökéletesen megnyughatik. Erről nem szolunk többet, mert nem érzünk magunkban hivatást a hatósági érdemes tisztviselők tetteit rostálgatni; hanem van még másféle koldusbiro is, kit a koldusok magok választanak tisztes egyesületök érdemes tagjai közöl, s ez az, kiről itt szolani szándékozunk.

Midőn ugyanis a koldulás megtiltaték, tisztán átláták a koldusok, mikép derék fejre van szükség ok, hogy minden veszélyt elkerülhessenek , s megszokott kedves mesterségüket ezentúl is lehető legnagyobb sikerrel folytat-hassák. Es pedig ugyancsak furfangos fejnek kellene annak lennie, melly kivánatuknak megfelelvén , egyszersmind rendet s fenyítéket tudna köztök fenntartani ! Es illy furfangos fej csakhamar találkozott Pöröly Bálint urban, ki vezetéknevét ökleitől nyeré, mikben olly roppant erő rejlett, hogy akár küllővasat is kovácsolhatott volna velők. Társai ügyvédnekszeretek őt leginkább nevezni, mert Pesten min-den ember rendesen ügyvednek tartatik, ki hosszúra összehajtott iratcsomóval mutatja magát az utcán. Mi azonban négy szem közt megmondhatjuk , hogy Pöröly ur nem ügyved, hanem csak azertjár szerte iratcsomóval, mivel örökös kérelmező. Ő ugyanis mindig hivatalokért folyamodik, irnokságtól le egészen a csizmatisztitói fényes állomásért, s ezen örökös kérelmezéseiből legalább azon hasznot húzza, hogy itt ott néha némi kis ajándékkal örvendeztetik meg; egyébiránt pedig megismerkedik egyszersmind sok ház belsejével,mi néha hasznot is okozhat.

Külsejét röviden igy írhatjuk le : arca sima és mosolygó, mint a vadalma, meglehetősen himlőhelyes, és tetemesen rezes, mit ő sok kiállott hidegnek tulajdonított, ámbár a rósz emberek természetesen szeszes italok lelkes használatában keresék e sajátszerü természeti tünemény valódi okát; szemei, mellyek aprók és szürkék, mélyen feküsznek üregeikben és zsákmányt leső vadászokhoz hasonlítnak; redős homloka néha keskeny és alacson, néha pedig magas és széles, mikép tudniillik parókáját vagy lehúzza, vagy föltolja; szájának szögletei nagyon ráncosok, mi mosolyát nem annyira kellemessé, mint inkább vigyorgóvá teszi, melly kifejezés a fölkonyult hegyes áll által is szépen mozdittatik elő. Ezen érdekes főt igen szeszélyes alakú kalap födi, melly jobb időkben fehér vala, most azonban tetemes jeleit viseli magán a sárgaságnak, mig nagy kiterjedésű horpadásait megannyi sebeknek tekinthetni, miket idő vagy emberek súlyos csapásai okozhattak. Rendkívül izmos tagjait s domború mellét kávészín kabát takarja, melly hajdan kék vagy sötétbarna lehete, s mindig nyakig be van gombolva, hogy a mellény hiányzása jótékonyan födöztessék el. Ezen talányos színű és eredeti kabát sarkát veri emberünknek , s igy szót sem mondhatunk öltözete azon kiegészítő részéről, mellyet finom körökben nem szabad megemlíteni, s melly különben rendesen nadrágnak neveztetik. Kezében mindig nagy kopott vászonesernyőt cipel, melly durvasága miatt olly pohos, mintha isten tudja, mit rejtene méhében.

íme, illy alakban látjuk emberünket egykor vasárnap délután a hatvaniutcából a kerepesi útra ballagni, s ugyan mért ne kÖvethetnők lépteit, ha e pillanatban épen nem tudunk jobbat s hasznosabbat tenni.

Pőrőly ur áthalad kilenc utcán, tizennyolc sikátoron, s szalmafődelű ház elébe érkezik , mellynek roskadozó kéményén elhagyatott árva gólyafészket, vörösre festett ajtaján pedig illy fölirást olvashatni, melly grétával van rámázolva :

,Itt ma bál lesz, kezdete mosogatás után ; férfiak két garast fizetnek, a fehérnép szabad

Pöröly uram feltaszitja rejtélyes esernyőjével az ajtót, s belép. A szoba meglehetősen nagy, de igen homályos, mert a parányi ablakok fatáblákkal vannak bezárva, az egyetlen mécs pedig nem igen bir erőt venni a pipafüstön, melly a szögletben álló hosszú tölgyasztal mellől emelkedik. A szoba falai sárga földdel vannak bemeszelve, s igen érdekes rajzokkal tarkítva, mellyeket korommal szoktak néha jó kedvökben oda mázolni, s mellyek többnyire tyúklábu pohos embereket és sárkányokat ábrázolnak, legkalandosb alakokká torzítva. A padlózat szép fehér kőporral van behintve, mi igen hasznos a kocsmárosra nézve, mert addig csiklandoztatja a táncolok torkát, hogy végre inni kénytelenek, melly műtételre úgy sem igen szokott nálok a hajlandóság hiányzani.

Az asztal mellett négy ur pipázott, kik több tekintetben annyira hasonlitnak hősünkhez, hogy részletes leírásukra nem érdemes az időt vesztegetnünk. Pöröly ur bizonyos szív-nyerő nemével a leereszkedésnek szóla :

,JÓ napot, atyafiak

„Hozta a szerencse, biró uramat — felelt egyhangúlag a négy férfi, s Pöröly elfoglald helyét a hosszú asztal felső végén, a seres kancsóból nagyot ivott, s parókáját majdegészen szeméig voná le, hogy ábrázatára komoly kifejezést varázsoljon, miből társaik azonnal gyaniták, hogy hivatalos ügyek fognak szőnyegre kerülni.

Gyantásukban csakugyan nem is csalatkoztak, mert kevés pillanat múlva ismét megszólalt a koldusbiró, mondván :

,Atyafiak, én azért rendeltem ide kelméteket korábbra, hogy a község ügyei fölött tanácskozhassunk

„Mindjárt sejtettük."

,Mult héten több baj ért bennünket „Ezer tatár!"

,Ugy van , a hatóság nagyon nyomunkban jár. Mióta az urak közöl kezdnek sokan koldusbotra jutni, azóta mindenkép gátot emelnek böcsületes mesterségünk ellen.

„Csupa irigységből."

Bizony pedig nincs tőlünk mit irigyleniök, hiszen van már legalább is két hete, hogy a tizenhat krajcárosból semihatom annyit, menynyit egészségem föntartása megkiván"

„„Én meg kénytelen leszek ma holnap lyányomat szolgálatba állítani”

„Már ez mégis hallatlan.

,„Nagyapja sem dolgozott soha!

„„Es mégis mire jut most unokája !”

„Végre még magunk is dologra szorulunk.

,„ Inkább fölakasztom magamat.

„„En is azt mondom”

, Atyafiak, mire való ez a sok sipítás ? Ezzel nem segíthetünk a bajon, hanem cselekednünk kell, még pedig mindent, mi csekél erőnkből kitelik

„Csak dologba ne kerüljön

„,Ne bizony, mert mi nem dolgozunk.”

„„Soha!

„Inkább meghalunk.”

„,Ugy van.”

,Atyafiak, legyen kelméteknek eszők, s legalább hallgassanak meg.

„Halljuk tehát.

jMult héten atyánkfiái kozol négyet fogtak el.

„ Szörnyűség!

,Ügyvédünknek húsz forintot kelle adnom a község pénztárából, hogy a dolgot tisztába hozhassa, s az atyafiak még most is a város kenyerét eszik.

Hallatlan!

„Legalább nem kell dolgozniok.u

,Dehogy nem, hiszen utcát söpretnek szegényekkel

„Már ez gyalázaté

,Föl kell tehát az adót emelnünk, hogy nagyobb sikerrel segithessünk az atyafiakon

„Rettenetes! Hiszen már is annyit kell a község pénztárába fizetnünk, hogy akár mindig csak annak számára kolduljunk, magunk pedig elsoványodunk mellette, mint a vármegye rabjai, vagy a város lovai. Ez szörnyűség!“

,Pedig meg kell lenni, ha épségben akarjuk községünket megtartani.

„En csak azt mondom, hogy oszlassuk fői a községet, és kolduljon ki ki magáért. “

»ügy van, a szamár is maga viszi vásárra bőrét.”

„„En tudom, hogy megélek, mert jó kérő szájjal áldott meg a szerencse.”

,Igen, de ki fog azután kelmétekről gondoskodni, ha ágyba esnek, vagy hűvösre jutnak? Vagy jól esik talán a kórházi sovány leves és utcaseprés?*

„Isten őrizzen !”

,Na látják kelmetek, hiszen tulajdonképen csak magunkkal teszünk jót, ha a község pénztárába adózunk.*

,„Igaz bizony,”

„De én mégis azt hiszem, hogy nem ártana jobban ügyelnünk a pénztárra , mert most csak egyedül biró uram kezeli azt.”

,„Már ez okos szó.”

,Atyafiak, ugyan hová gondolnak ? Nincs rá elég példa, hogy kettős lakat alatt álló pénztárakban is nagy hiányokat födőznek föl?

*

Ha én most csenek a pénztárból, úgy csak magam csípek; de ha több felügyelőre bízzák, akkor többen fogják fogyasztani, s természetesen nagyobb is lesz a kár, mint most.”

„Igaz bizony.”

,„Azután biró uram fáradozása csakugyan meg is érdemli, hogy néha valamicskét csöppentsen magának.”

„En is csak azt tenném.”

„„Meg akárki is.”

,Egyébiránt én csak legnagyobb szükségben jutalmazom meg fáradozásomat valamicskével. De beszéljünk komolyan, atyafiak, kelmétek tanácsadók gyanánt vannak mellém rendelve; én tehát arra akarnám ma birni a községet, hogy minden atyafi, az eddigi negyed helyett, harmadát adná keresményéből a pénztárba.”

„Ez nehéz munka lesz.”

,Dehogy, előbb majd leitatjuk őket, s azután mindenben meg fognak egyezni.”

„Már ez derék, és ez böcsületes mód,mert urak is használják, midőn nemes társaik szavazatát halászgatják.

,Most pedig lássuk, hogy mit találtunk a múlt heten

E szók után Pőrőly uram kibontá pohos esernyőjét, s először is kurta nyelű ólmos botot vont ki belőle, mellynek súlyát szükség idejében igen ügyesen tudta használni. Ezt csakhamar néhány zsebkendő, egy mellény s ezüst kanál követé. Ezután igy szóla ismét:

,Koldulási jövedelmemből tisztán kilenc forint maradt meg, ebből tehát három forintot a pénztárba teszek. Hát kelmetekmit találtak, atyafiak V

„En csak ezen aranyozott csészét találtam egy konyhában, s a szakácsné nagy kendőjét ; koldulásom pedig öt forintot hozott.“

,„En ezen tajtékpipát leltem az utcán egy öreg ur zsebében, s hat forintig koldultam

„„Én csak forintig jutottam, s egy gazdag özvegy asszony kulcsát viaszba nyomtam

,Ezt jó áron adjuk el Kormos barátunknak, már úgy is rég óta sürget, hogy mutassunk neki utait, mellyen ismét jó zsákmányhoz juthat

„„Én mind megittam a mit koldutam, mert bizony nem is volt az sok ; de tegnap este egy kis lyány füllengőit tettein sajátommá az utcán.““

,Ez is jó

Most egymásután számos atyafi lépett a kocsmába, s ezek is asztalra tevék, a mit itt ott koldulás közben találtak , mi csakugyan szép kis halmot alakított. Ekkor a kocsmárost kiáltá a Pöröly ur, s a vastag kis német levett süveggel s mély alázatossággal jelent meg az érdemes vendégek előtt.

,Péter, — igy szólt Pöröly ur méltóságos hangon a borrontohoz, — hol van a zsidónk?’

„Konyhámban várakozik”

,Füleld be.’

A zsidó megjelent, s hosszas alkudozás után száz forintot fizetett le a talált holmiért, mellyen legalább kétszer annyit fog nyerni. Aszáz forint harmada a pénztárba ment, mellyet Pőrőly ur öblös esernyőjének egyik bőrrel bélelt redője képezett; a többi pénzen pedig barátságosan osztoztak meg az atyafiak, mert Pöröly uram kurtanyelü ólmos botja olly átalánosnagy tiszteletben állott, hogy pörlekedésre vagy civakodásra gondolni sem igen mertek az atyafiak.

Ezen fontos foglalatosság befejezése után Pöröly ur néhányszor megköszörülé torkát, s ünnepélyes és egyszersmind parancsoló hangon igy szólott :

,Nemes atyafiak !‘

„Halljuk! Halljuk!"

,Ne ordítsatok hát, hanem hallgassatok, hiszen ez nem restellátió ! A ki megszakasztja szavaimat, annak úgy szájára kenem fütykösömet, hogy legalább is egy hétig csak szal-maszálon szíhatja magába a bort

Mély csönd lett, s a koldusbiró igy folytatá tartalomdús szavait :

,Tisztelt atyafiak ! Azon bajokat eléggéismeritek már, miket a hatóság figyelmes őrködése miatt szenvednünk kell, annak ismétlésével tehát nem is foglak fárasztani. De más baj is van, melly bennünket alkalmasint szintolly érzékenyen sújt, s ez az, hogy céhet nem alakíthatunk. A legügyetlenebb szabómester is ur, mihelyt céhbe csempezi magát, mert jó legényeket tarthat rósz fizetés mellett, s biztosítva van , hogy más sehonnaiak nem avatkozhatnak mesterségébe. Nem igy van ez nálunk ! Nekünk még mesterségünk gyakorlata is megtiltatott, s csak okkal móddal tudunk e tilalom mellett megélni. S milly iszonyú baj járul még ehhez ! De bocsánat, igazságos és méltó fölindulásomat le kell fojtanom. ‘

Pöröly ur nagyot ivott, s ezen kedves foglalatosság annyira megnyugtatá háborgó kedélyét, hogy szavait azonnal ekkép folytatható :

,S tudjátok, mi ezen nagy baj?‘

„Nem!

,Fogd be szádat. Ezen nagy baj tehát abból áll, hogy az ország minden részéből naponként számos csavargó érkezik városunkba, kik azt hiszik, hogy Pesten sült verebek röpköd-nek s a boros hordók négykézláb járnak szerte az utcákon. Ezen csavargók, kik városunkra nézve még legkisebb érdemet sem szereztek magoknak, következéskép még csak távolról sem mérkőzhetnek velünk, szemtelen koldulá-saikkal a legzsirosabb falatokat nyelik el előlünk. Ezen botrányos visszaélést meg kell szüntetnünk.

„De mikép?“

,Hallgass, azt nem rád bizták. En egész tisztelettel indítványozom, hogy közölünk nyolcán mindennap rendesen fölváltva őrködjenek Pest végutcáin, s az érkező csavargókat jó szóval, csellel.vagy erőszakkal utasítsák viszsza.

„Helyes ! Éljen !“

,En a soroksári kaput vállalom magamra, s az őrködést holnap mindjárt meg is kezdem

„Éljen!“

Ezen fontos határzat után két rozzant hegedű megszólalt s magyar táncra kezde cincogni, mit az udvaron őrködő komondor azonnal igen hatályos es nem annyira szép mint csontig ható borzasztó hangokkal kísért. A magyar zene azonban nagy zajra szolgáltatott alkalmat , s több atyafi egymásután következőleg nyilatkozott:

,Tisztelt atyámfiai ! Én , haladni akarván a szellemkorral, vagy mikep is nevezik azt, mi meg a koldulást tilalomra mereszli méltónak tartani, nehány magyar szót tanultam meg, s magyarul koldultam ; de uram fia, minő szörnyű gyalázat történt rajtam f

„Halljuk! Halljuk!“

,Azok, kiket megszállták, igy válaszoltak : „En böcsületes magyar vagyok, s épen azért nem adok alamizsnát magyar koldusnak, mert azt akarom, hogy minden magyar ember böcsületes munkával keresse- kenyeret." Én tehát egesz tisztelettel és alázatossággal azt indítványozom, hogy ezen díszes teremből és

úri társaságból a magyar zene örökre száműzetve legyen.’

„Helyes! Éljen!”

Minthogy az egász gyülekezetben alig volt egy kát magyar, tehát az indítvány azonnal elfogadtatott, es a hegedűk keringőt kezdenek nyoszorgeni, mire a már érdem szerint megemlített komondor annyira elrámült, hogy becses álete kockáztatásával a soványén kiugrott , s legalább is negyedik utcába iramlott, hol csak huzamosb mulatozás után birta föllázadt kedályát lecsőndesiteni.

Ez alatt ugyancsak derekasan folyt a bor ás tánc a diszes teremben, s a kőpor gyönyörű fehár folyadákká vált az izzadó táncosak ás hölgyek izzadó mosdatlan arcaikon. Már csaknem tetőpontjára emelkedett a vigság, midőn rögtön három koccantás remegtetá meg az utcára nyíló s kemányen bereteszelt ajtót.

,A rendőrség kopói! — kiálták egyhangúlag a koldusok, s a kályha rácsozatán azonnal számos fárfi ás asszony kapaszkodottfői, s megnyitván a titkos csaptató ajtóit, a padlásra, onnan pedig a kertbe m enekültek > az érdemes koldusbiró gyors lábú vezérlete alatt. E szerencsében mindazáltal nem osztozhattak mindnyájan, mert a rendőrök betorék az ajtót, s mintegy húsz koldus urat elfogtak, és velők azonnal tova indultak. Meg vagyunk győződve, hogy pesti szives olvasóink közöl többen láták e diszes csapatot a hatvani utcán végigvonulni; elől egy városhajdu lóháton, utána két biztos gyalog, s ezek mögött szép párosán a rongyos táncosak és táncosnők; gubában, szűrben, kabátban, kinőtt frakban, réz rokolyában és hosszú viganóban, mikép a sorsnak tetszett. A hölgyek közöl sokan eltakarák arcokat kötényokkel, hogy lehetőségig ismeretlenül juthassanak rendeltetésűk helyére. Hátul két lovas hajdú s két biztos őrködött a víg népecske fölött, melly , ha nagyon nem csalatkozunk, jövő vasárnap már ismét olly kellemesen fog mulatni, mint most, s talán ismét illy diszes kísérettel menend a nem óhajtott ingyenszállásra. — Másnap jókor reggel már a soroksári kapu vámsorompóján tűi látjuk Pöröly urat esernyőjével sétálgatni, s csakugyan nem is kell sokáig várakoznia, mert egy hosszú lábú felföldi atyafi, kis kalapban, kurta szűrben, s szorosan testhez simuló nad-rágban, nagy lépesekkel közelit.

,Hová atyafi V — szól hozzá hivatalos arckifejezéssel Pöröly ur.

„A városba ,u — felel rémülten a hosszú lábú atyafit, s ijedtében még száját is feledé bezárni.

,Ott nincs a csavargóknak helye „Én nem vagyok csavargó

,Hát mi vagy ?u „Semmi.“

,Azt látom, s épen azért nem szabad bemenned. En koldusbiró vagyok, s parancsom van, hogy egy koldust se bocsássák be

„En nem akarok koldulni, hanem munkát keresek a kőműves urak mellett.“

,Hátha nem kapsz munkát V

„Akkor ezen három húszasból élek addig, míg inunkat kapok.”

,Na már ez más, épen három huszas annak a taksája, hogy bemehess ; add ide, és azután rakd előre lábaidat

A szegény napszámos tót könyező szemekkel nyujtá három huszaskáját, és szomorúan ballagott a városba.

Ez jó kis mellékjövedelem, gondolá magában a koldusbiró, ezt nem osztjuk meg az atyafiakkal, s szemei egy sánta férfiun akadtak meg, ki ugyancsak sietett a sorompó felé ; Pöröly ur azonnal e szókat dörgé elébe :

,Hová, koldus ?”

„A városba.”

,Nem szabad.”

„Majd meglátjuk.”

,Vissza, mondom, én koldusbiró vagyok.* „Engem csak a városbiró tilthat ki. Van é pénzed?”

„Nincs, de majd lesz.”

,Tehát lódulj pokolba.”

„Mutassa meg az ur az utat

S ezt Pöröly uram csakugyan meg is teve, mert fütykösét az esernyőből elővoná, és irtózatosan kezde a sánta koldus hátán dolgozni, ki annyira elveszté lélekéberségét, hogy mankóit eldobván, gyors futásnak indult egészséges lábaival és kevés pillanat alatt eltűnt. A koldusbiró nagy öntetszéssel csóváié fejét, gondolván : ez kitanult kópé, legalább is három atyafi kenyerét ette volna meg !

De mit látunk, milly sajátszerü csapat érkezik amott ? £zt jól meg kell tekintenünk. Elől hintó robog, s mellette félig meztelen cigány fiú cigánykereket hány egy kis krajcárért, mellyet felednek neki a hintóből kidobni; de ő azzal nem gondol, mert nagyobb részint csak mulatságból eddzi magát a nevezett egészséges testgyakorlatban. Utána egész vándorló cigány család érkezik, mellyet szinésztársaságnak gondolhatna az ember, ha a sötét arcszín e gondolatot azonnal el nem fojtaná. Elől egy meglehetősen fölnyurgult Rajkó baktat, ollyfekete szemekkel, hogy a hollók alig várhatják már azon időt, mellyben bizonyos tulvilági titkokat fognak füleibe súghatni; hátán rostát és horpadozott üstöt, fején nevető alakú roncsolt kalapot, s szájában csonka pipát látunk, mellyből alkalmasint jó dohányt füstolget,mert vándorlás közben többnyire gazdagok szoktak lenni a cigányok, minthogy illyenkor utón útfélen sokat találnak, a mi, mint első felfödözőket, törvényesen csak őket illethet; kezében pozdorjából fonott kötőféket tart, melly egy igen görhes és meglehetősen sánta állat fejéről csüng le, mellyet jó kedvében lónak is nevezhetne ugyan az ember, de melly a tehénhez és szamárhoz is annyira hasonlít, hogy a történeti hűség vakmerő kockáztatása nélkül teljességgel nem merjük faját tökéletesen meghatározni. A Rajkó mellett egy reményteljes Purdé üget, igen kedélyes arckifejezéssel vakargatva fejét, melly a csipős por vagy más fontos okok miatt folytonos munkásságban tartja kezeit; mellette a család egy négy lábú kiegészítő része cammog, a kutyák hasznos fajából , s bundájának lefityegő bógáncsos koloncaival olly irtózatos port kavargat föl, hogy csaknem a pesti díszes sétányok valamellyikére képzeljük magunkat varázsoltatva. Meg kell még jegy zenünk, mert tisztelet böcsület, de igazság is! hogy a lovat vezető Rajkónak igen tisztességes nadrága van, melly kissé rongyos ugyan; de azért mégis észrevehetőleg tünteti lábikráján a gyár jegybötuit minden kiváncsi szem elébe. A lovon kedélyes arckifejezéssel ül az öreg Dade, hegyes fehér szakállal s bajusszal , mikből ezer meg ezer jó gondolat kandikál ki; fejét viharrongált báránybőr sipka , mellét s hátát pedig vörös mellény takarja,melly kimondhatlanul rongyos ugyan, de mégis vörös mellény! Öltözetének kimondhatlan része csak térdéig ér, s olly foszlányos, hogy sem nevét sem kelméjét nem merészeljük meghatározni. Bal kezével a ló bozontos sörényébe kapaszkodik a Dade, jobbjával pedig gyöngéden szorít magához egy mindenféle posztószélbe takargatott kis Pnrdét ; a foltozott átalvetőből is egy borzas Purdé kandikál a nap felé, s nyugtalankodása által már ki is szakká az átalvető feneket, s lábát nagy merészseggel nyújtogatja le felé. A harmadik Purdé hasra van kötve a ló hátuljáról lefityegó sátorponyván, s kézzel lábbal az úszás nemes mesterségében látszik magát gyakorlani. Kengyel helyett a ló oldalához kötött sátor fáját használhatja a Dade, ha lábai a lecstíngést megunják. Mel-lette csinos fiatal cigány asszony lépeget, kopott prémü oláh mentéjén cinből készült nagy ezüst gombok, s nyakán fölfűzött dantesek fénylenek ; kezeiben tejsodrókat, fakanalakat, orsókat és nyúlispékelőket tart, inig a karjáról függő kákás szatyorból kártyák közöl emelkedő káposztafej biztatja édes mosolyával az éhes Purdékat. Feje oláhosan nagy kendő foszlányaival van körül takarva, hátán pedig ros-takérget szemlélhetni. Ezt követi a család csinos lyánytagja, kezében a nagy verőt (pörölyt), hátán Purdéját cipelve, mert hiszen cigányoknál okkal móddal minden megeshetik ; öltöze tét leirhatlan rongyzagyvalék képezi, de fejéről azért még sem hiányzik ám az uj piros szalag. Most jön a család dorombja, s talán valamennyinek nagyanyja, és aDadehajdani örörneihek hűséges társa; egyetlen foga haragosan mozog előre hátra, mintha irigylené a csonka pipa sorsát, mellyel az öblös száj kellemes tanyáját éjjel nappal megosztani kénytelen; egyébiránt a vén doromb eszkábázott tekenőt, seprőket és serpenyőket visz hátán , mig a meszelő megfordított nyelével hű társát, a család disznaját nógatja előre, melly malac korában véletlenül jutott e díszes társaság baráti körébe; előruhájából hagyma fityeg ki, mellyre igen kacér szemekkel pislog egy reményteljes Rajkó, ki a disznót néhány sárga kukoricaszemmel csalogatja. A túlsó oldalon még egy izmos More ballag szép oldalbordájával, pipáját piszkálva, és kopott kalapját szolgabiróilag fölcsappantva. Mondhatjuk, derék eredeti cigány család. Ámde a koldusbiró nem őrvend látásán, s mogorván kiált rájok :

,Hová, cigányoké

„Hát bizony csak Pestre, nemzetes tekintetes uram— felel nagy tisztelettel a Dade.“

,Nincs itt naplopókra szükség.

„Hát elegen vannak már nemzetes tekintetes uraimik?“

,Tisztelettel beszólj, ven cigány, én a koldusbiro vagyok, s parancsom van, hogy egy koldust se bocsássák a városba.

„Hiszen én nem is vagyok koldus, mi azt hallottuk, hogy itt Pesten sok ember semmibül is elél, azért jöttünk ide.

,Lóduljatok tüstént vissza, különben bezáratlak

„Ha nem lopunk is?“

,Ugy is.‘

„Devla rúgja hát föl ezt a Pestet! Nízzítek csali, hiszen ez a Pest is fistes.

,„De az ám !“

„Hát menjünk vissza, hiszen ha Pest isfistes, meg a sátorunk is fistes, akkor a sátorunkban is Pesten vagyunk !

,,,De úgy ám !“‘

,,Na hát sítáljunk vissza a falu vígíre, ott meg nincs ollyan sok naplopó, hogy mi is meg ne fírhetnínk. Fordítsatok hátat a fistes Pestnek. Nemzetes tekintetes biró uram, sok serencsit kívánok — bár csak kirúghatnám pislogó semedet!“

E rövid szóváltás után a cigány család visszafordult, szabad utat engedve elmésségének a füstös Pest fölött ; a koldusbiró pedig kocsmába ter, fáradozásait egy pár meszelykével megjutalmazni, hogy azután munkáját annál nagyobb buzgalommal folytathassa, melly őt előbb utóbb csakugyan börtönbe juttatja, hol annyira is tökólyesitheti magát mestersé-gében , hogy idővel talán magosra is emelkedhetik, még pedig számtalan nézősereg bámulása közt, melly csodálni fogja nagyszerű tetteit, és magosra jutásának fényes ünnepélyét. —

NÖVÉNYORSZÁGI FORRONGÁS.

Nem annyira pompás és fényuzesi, mint inkább célszerű, tág gazdasági kertbe vezetjük a szives olvasót, hol, ha magunk is úgy akarjuk, tüstént csodadolgok fognak kifejteni. A kert valami különcnek lehete tulajdona, mert minden rendszer nélkül vannak benne a növények összevissza ültetve, minden tekintet nél kül fajokra, vagy korábbi hazájokra. így például a virginiai dohány vaskuti káposzta mellett állott, mellyről azon nevezetes hir kering Bácsmegyében, hogy zsir sem kell hozzá ; francia és görög származású dinnyék termetes magyar uritökök mellett hevertek, s csak abban láttak némi vigasztalást, hogy legalább urias szomszédságban vannak; valódi finom török sáfrány vad galagonya mellett tanyázott ; búrgonya és cékla félelmes közelségben állottak egymáshoz, s leveleik olly haragosan zöldek, hogy minden pillanatban véres összeütközéstől tarthatni köztük ; a szép georginák titokteljesen hajtogatják fejeiket, mintha összeesküvést forralnának azon méltatlanság miatt a kert tulajdonosa ellen , melly szerint nemtelen napraforgókat merészle melléjök ültetni, miknek eltorzított széles pofája mintegy gúnyolni látszék a büszke georginák nemesi finnyáskodását; a rózsabokor pusztai kikircset kényszerült szomszédának nevezni, s e miatt majd halálra búsulta magát; a szép piros szamócára sárga ökörfarkkóró veté árnyékát; a szende emlénykét tertyedt tehénvirág fődé el ; a nemesitett almafának ágai silány fűzfával ölelkeztek ; figefa és kukorica olly közel állnak egymáshoz, hogy minden pillanatban elharaphatják egymás fülét, vagy orrát, ha valamelly csalogány gyönyörű dala által elragadtatnak ; szóval, alig képzelhetünk olly növényt széles e világon, mellybői legalább egy példányt nelehetett volna e kertben találni, mellyet kicsinyben olly birodalomhoz hasonlíthatni, melly úgy szólván a világ valamennyi népéből van összeállítva, kik aztán barátságos egyetértés helyett mindig csak ellenséget keresnek egymásban, és e miatt semmiben nem boldogulhatnak. így volt ez e kertben is ; a növények rö-gzül valának fölosztva, egyik a másikat elnyomá , s e miatt nagy elégületlenség uralkodék köztük, ámbár ennek nem ők valának okai, hanem csupán az, ki olly rósz rendet divatoztatott körükben, tudniillik a kert tulajdonosa.

Ámde alkalmasint lakolni is fog e gondatlanságáért, mert, ha szemeink és füleink nem csalnak, úgy igen félelmes mozgalmak vannak itt készülőben.

De mintha beszédet hallanánk; valóban nem csalatkozunk, e törpe almafáról hangzik a szó, melly mellett igen elterjedt csalánbokor hüvösiti tüzét az esti szellőben. De figyeljünk csak az almafáról hangzó szózatra.

,Mondom, édes csalán ur, hogy végrenekünk is kell valamit lendítenünk, ha tökéletesen el nem akarjuk magunkat nyomatni

„De ugyan mikép, édes szomszéd uram?“

,Azt még magam sem tudom, arról majd mindnyájunknak tanácskoznunk kell egymással ; de mindenesetre mozogni tartozunk, mert teljességgel nem vagyunk silányabbak az oktalan állatoknál, s ba ezek főlzendülhettek az emberek ellen, tehát nem birom átlátrn, hogy nekünk mért kellene mindent ellenszegüles nélkül eltűrnünk

„Tehát az állatok csakugyan fölzendültek?“

,lVem fogtak ugyan fegyvert zsarnokaik ellen, hanem műveltség által törekszenek őket maguk iránt jobb bánásmódra birni ; mi azonban nyíltan is fölkelhetünk, mert már müveitek vagyunk?

„En ezt részemről nem mondhatnám, mert még engem nem müveit senki, sőt inkább mindenütt elnyomni iparkodnak.

,Annak ön csak maga az oka, barátomuram, mert a művelő kezet csak úgy esipi és sérti, mint az irtot.

„Már ez természetemben fekszik.

,Iparkodni kellene önnek e paraszt természetet megszelídíteni

„Nehezen lesz abból valami, barátom lírám ; mert a ki annyi ideig el volt nyomatva, mint én, az nem egy könnyen bir elnyomói iránt bizalommal viseltetni.

,Annál jobb , igy tehát ön is kész a zendülésre ?

„Mindenesetre, mennyiben azt csekély erőmmel előmozdíthatom

,Csak csípjen ön tehetsége szerint, és megelégszünk önnel.

„De honnan tudja, barátom uram, hogy az állatok fölzendültek

,Tegnap két szerelmes veréb pihent ágaimon, kiknek beszédét kihallgatám.

„Ön tehát a veréb nyelvét is érti

,Természetesen, hiszen eredeti magyar származású almafa vagyok, következésképnemcsak verebek, hanem még az emberek nyelvét is értem

„Furcsa bizony, hiszen én is gyökeres magyar csalán vagyok, s mégis csupán az egy magyar nyelvet érteni “

,Oh, az onnan van, mert ön műveletlen parlagi növény; én pedig nemesített almafa vagyok?

„Ah, értem!"

,Deaz éj beállott, dologhoz kell látnunk.

Tölgy barátom, önnek hatalmasb szava van, mint nekem, kérem tehát, méltóztassék növénytársainkhoz szónokiam, hogy mindnyájan meghallhassák; hiszen a modort már szerencsém volt önnel tudatnom, tehát csak egyezkedésünk szerint tessék szólani, s reményiem , hogy sikerülend növénytársainkat fölzenditenünk.‘

A hatalmas tölgy erőteljesen rázá meg ágait, s dörgő hangon ekkép kezdé zenditő szónoklatát:

,Növény társak, figyeljetek !

„Halljuk! Halljuk!“

,Növénytársak, van é köztetek gyáva ?’

,,.Xincs.“

,Növénytársak , akartok é boldogok lenni

' „Igen !“

,Tehát figyeljetek !’

„Halljuk !”

,Az ember zsarnoksága kiállhatlan

„Helyes !“

, minden részecskénkből háromszoros hasznot, sőt néha többet is húz, és ugyan mi* kép hálálja ezt meg •

„Semmivel !”

„Oh, kérem, gondosan öntőz.“

„Azt az ég is teszi, pedig legkisebb hasznot sem kap tőlünk.”

„Az ember karéhoz köt bennünket, hogy még csak ne is mozoghassunk kedvünk szerint”

„Legszebb hajtásainkat elmetéli.“ „Legnemesb ágainkat nemtelen törzsökbe oltogatja.“

„Gonosz bűzü trágyás földbe ültet bennünket, hogy annál több hasznot csikarhasson ki belőlünk."

„Ennyi méltatlanság boszut kiván."

„Halljuk tölgyfa urat!"

,Erdemes növénytársak ! Nagy örömemre szolgál, hogy önök mindnyájan illy keserűn neheztelnek az ember méltatlansága miatt. Sorsunk valóban rendkivül szomorú; engedjenek csak néhány példát fölhoznom.

„Halljuk !“

,A leghaszontalanabb kis gyermek is kénye s kedve szerint tépegeti le a legszebb virágokat s legizletesb gyümölcsöket; a diófát minden neveletlen pimasz fütykössel s kővel dobálja, és miért? Mert gyümölcsöt termett számára !‘

„Szörnyűség !“

„Hallatlan!“

,Es fájdalom, mégis igaz! De menjünk tovább, tekintsük meg például az én sorsomat. En makkot termek, miből az ember nagy hasznot húz, mert gyümölcsöm által legjobb zsíros falatokhoz jut. S mikép hálálja meg e szolgá-latomat? Gyalázatosán! Törzsökemet tövénél levágatja, s épületeire használja, ágaimat pedig fölégeti, és hamumat annyira meggyalázza, hogy piszkos ruháinak tisztázására fordítja, s végre szemétre önti í

„Gyalázatos !“

,Köszönöm e szives megismerést, érdemes növénytársak ! De hát a kenderrel mi történik? Legszebb korában erőszakosan szaggatják ki a földből, s büzhödt mocsárban áztatják, azután fatilóval kegyetlenül összetörik, vas gerebenen iszonyú fájdalmak közt végig vonogatják, erős lúgban irtózatosan kínozzák, vén asszonyok által vékony szálakba zsugorgattatják, vászonná szövetik, a vásznat pedig fehérittetik, mi ismét iszonyú kínok közt megy véghez. Ennyi sanyargatás után ruhadarabokat varrat belőle méltatlan testének födözésére, s midőn ezek elrongyolnak, zsidó kezébe kerül a szerencsétlen kenderkelme, s attól papirmalomba, hol kimondhatlan sanyargatások után papírrá válik, s végre a firkálok által fölhasználtatík, s gyakran olly irtózatos sorsra jut, mellyet illy nagytekintetü és tisztes gyülekezet előtt megemlíteni sem merészlek

„Irtózatos!“

„Boszut ! Boszut !“

,Az embernek e hálátlansága annál bűnösebb , mivel a növényország nélkül nem is élhetne

„Helyes ! Halljuk !“

,Mi tápláljuk az állatokat, miket hasznára fordít az ember, nélkülünk tehát meztelen kellene az embernek járni, és éhen elvesznie. S mégis, épen mi hazai növények vagyunk azon szerencsétlenek, mik ellen dühősségét leg-inkább irányozza. A külföldi növények iránt ellenben legnagyobb gyöngédséggel viseltetik, ámbár, azok leginkább csak szemeit gyönyörködtetik, vagy legfölebb ínyét csiklandoztatják néhány pillanatra. S mégis azok számára költséges üvegházakat építtet, hol ágaim mai futenek az idegen korcsok alá, mellyek fölváltva a legdíszesb termekben foglalnak helyet, s a leggyöngédebb hölgykezek finom ápolásának örvendnek. Sőt mi több, ezen haszontalan idegen növények tenyésztésére még jutalmak is tűzetnek ki, mig mi egészen elhanyagoltatunk. Érdemes növénytársak, ez olly vétek, mellyet nem szabad ezentúl is büntetés nélkül elnéznünk

„Boszut! Boszut!“

„Halál az emberekre !

„Ki az idegen növényekkel

„Pusztítsuk ki!“

„Vagy veszszünk el!“

„Halál, vagy diadal!”

,Tisztelt növény társak! E nagyszerű lelkesülést én biztosan reménylém önök részéről: kérem azonban, méltóztassanak végig kihallgatni, mielőtt határozat fölött tanácskoznánk „Halljuk!“

,Szenvedéseinknek még csak egy részét adám elő , s most másik oldalát fogom szomoru sorsunknak leleplezni. Bocsánat, hogy kőnyűk nyomulnak szemeimbe, de vannak pillanatok, mikben az erős férfi is gunyoltatűs nélkül fakadhat kőnyűkre

Az egész nővényorszűg hangosan zokogott , s a hatalmas tőlgy csak huzamosb idő múlva folytathatű panaszló szavait, mellyek ekkepen hangzottak :

,Erdemes nővénytűrsak ! Mi nemcsak az emberek méltatlanságait tűrtük eddig, hanem még az oktalan állatok is irtózatos játékot űznék velünk. A legpiszkosabb sertés is, jól lakván makkommal, tőrzsökomhez dörzsölgeti sáros és iszapos testét,s gyökereimet könnyelműen sebzi meg haszontalan túrásaival. A hernyók és cserebogarak elpusztítják zöld lombozatunkat ; szóval, mi minden oldalról legnagyobb méltatlanságoknak vagyunk kitétetve, és senki nem fogja nekünk bűnül tulaj donithatni, ha végre csakugyan segíteni törekszünk magunkon

„De mikép?“

„ügy van, mikép

„A mérges növényeket föl kell szólítani, hogy öljék meg az embereket és állatokat.”

„Helyes ! Éljen !“

„Ez nem megy, hiszen az emberek furfangossága annyira ment már, hogy a mérges növényeket is gyógyszerül használják.

„A méhe pedig a bürökből is mézet szedeget

,Tisztelt növénytársak:, méltóztassanak megengedni, hogy szavaimat folytathassam.

„Halljuk!"

,En azt hiszem, hogy sem ármánynyal, sem erőszakkal nem küzdhetünk meg az emberekkel , mert eszközeik száma roppant nagy, mikkel bennünket minden pillanatban semmivé tehetnek. Csak néhány ollót fejszét és kapát használnak , s menthetlenül kiirthatnak bennünket. Én tehát egészen más eszközt indítványozok.

„Halljuk !“

,Véleményem szerint az embernek nagy szüksége van ránk, érzékenyebben úgy boszulhatjuk meg tehát magunkat rajta, ha — elhagyjuk őt.

„Hogyan ?

„Elhagyjuk ?“

„Ugyan mikép?

„Hová menjünk?

„Hol találunk illy jó földet?

„Illy ovo falat a vihar ellen!

„Ezt jól meg kell fontolnunk !

„Meg bizony

„Nem jó a késő bánat.

„Vigyázzunk, nehogy eben gubát cseréljünk.

,Tisztelt növénytársak! Vonuljunk távol bércek közé, hol nemcsak vihar, hanem emberek ellen is ótalmat fogunk lelni.

„Hát magunk ellen ?

„Hogyan ?

„Mért kellene ótalom minmagunk ellen közöttünk ?

„Ez igen különös.

„Valóban kell, — kiálta ismét a torma,melly ezen csiklandós tárgyat szőnyegre hozá, — most az ember túlnyomó hatalma féken tuda bennünket tartani ; de mihelyt magunkra leendőnk hagyatva, szenvedély és vetélyvágy bi-zonyosan iszonyatos pusztításokat fognak közöttünk véghez vinni, mikép azt magok az emberek is elégszer kényszerültek már tapasztalni."

„Köztünk nem uralkodnak kártékony szenvedélyek."

„Mi mindenben egyet értünk." „Testvérileg szeretjük egymást." „Mindnyájan egy célra törekszünk." „A közboldogság céljára!" „Úgy van! Úgy van!"

„,Szót kérek!" — kiálta most egy iszonyú nagyságú vörösrépa, melly már huzamosb idő óta nyugtalanul feszenge öblös gödrében, s leveleivel indulatosan szeldelé a levegőt. — „Halljuk !"

„Halljuk cékla urat !"

,,.,Én, — szóla ismét, kövérsége miatt kisséfuldokló vagy legalább szuszogó hangon a termetes cékla, — én torma ur megjegyzését teljes meggyőződésemből pártolom.

„Micsoda

„Tehát egyenetlenség uralkodik közöttünk “

„Ez borzasztó!“

„Irtózatos!“

„Halljuk! Halljuk!“

„,En tölgy ur indítványát pártolom, s azt hiszem, hogy el kell innen költöznünk, ha menekülni óhajtunk az emberek és állatok kiállhatlan zsarnoksága alól; de egyszersmind meg vagyok arról győződve, hogy a távol s szabad bércek közt is csak úgy fogjuk magunkat boldogoknak érezhetni,ha mindnyájunkat legtisztább rokonszenv csatoland egymáshoz

„Éljen! Helyes l

,„E nélkül soha és sehol nem lehetünk boldogok. Ennél fogva én mindenek előtt is azt indítványozom egész alázatossággal, hogy a burgonyát űzzük el körűnkből.

„A burgonyát ?"

„A szelid burgonyát, melly vizet sem tud zavarni ?"

„Az ártatlan burgonyát?"

„Melly most is olly szerényen hallgat ?" ' „Ez kegyetlenség !"

,„ Kérem alázatosan, méltóztassanak megengedni, hogy okaimat előadhassam."'

„Halljuk!"

„Csak röviden."

,„Lehetőségig rövid leszek. A burgonya olly növény, melly mindenütt megfészkeli magát, s azért nincs is valódi hazája, melly iránt szeretettel viseltetnék. A burgonya mindenre használtatja magát, s ezen tolakodása annyira haladt, hogy még cukrot is készitnek már belőle , engem pedig miatta egészen elinellőznek. Ha ez igy megy, úgy végre minden dicsőség az idegen burgonyáé leend, s mi hazai növények egészen el fogunk hanyagolhatni. Mindenek előtt tehát azt bátorkodom tanácsolni, hogy a burgonyát irtsuk ki körünkből.'"

Mély hallgatás Ion, s a burgonya gúnyosan csörtető ágait:, és szóra sem méltatáaz indítványt, jól tudván, hogy kiirtását nem olly könnyen eszközölhetni. A többi növények pedig annyira meg voltak lepetve, hogy néhány pillanatig szóhoz sem juthattak.

Végre azonban, az első bámulás eloszlása után, minden oldalról illy fölkiáltások hangzottak :

„Cékla ur indítványában mély igazság látszik rejleni."

„A burgonya szemtelen."

„Mindenütt befurja magát."

„Alattomos."

„Szívtelen."

„Hazátlan."

„Érzéketlen."

„Iszonyúan szaporodik."

„A jégeső sem árt neki."

„Ezt nem tűrhetjük."

„Ennek változnia kell."

„Vagy nekünk kell vesznünk, vagy a burgonyának

„Veszszen a burgonya!"

„Pusztulás fejére!"

„Végső pusztulás."

„De mikép?"

„Halljuk cékla urat,"

„Halljuk! Halljuk!"

A cékla mély lélekzetet von, és nevezetes indítványát ekkép folytatá :

,„Tisztelt növénytársak ! Kimondhatlanul örvendek, hogy indítványom illy hő pártoltatásra talált, de pirulva kell egyszersmind megvallanom, hogy én részemről nem ismerek eszközt, mellyel a kártékony burgonyát biztosan és tökéletesen kiirthatnék."

„Hogymi ?"

„Hát leggyőzhetlen a burgonya ?" „Mindnyájunk erejével dacolhatna?" „Ezt nem hiszszük."

„Tépjük ki gyökereiből.

„Daraboljuk össze!"

„Helyes! Helyes!

,,,Ez által, fájdalom! nem jutunk célhoz, mivel minden darabkából legalább is tiz uj burgonya terem.

„Tehát mit csináljunk”

,,Mikép szabaduljunk tőle”

„Szólítsuk föl becsületére, hogy maradjon el tőlünk.

„Szemtelen tolakodása eléggé bizonyitá már, hogy a böcsület szavát nem ismeri.

„Fenyegessük megvetésünkkel.

„Az nem fog rajta.“

„Hiszen tudjuk, hogy emberek is vannak, kiket a legélesb megvetés sem bir azon gyülekezetből, vagy társaságból száműzni, hová szemtelenségök által utat törtek magoknak ; mikép várhatnánk tehát efféle gyöngédséget a sehonnai burgonyától !“

„Fordítsunk neki mindig hátat, és ne szóljunk hozzá.

„Ezzel csak azt nyerjük, hogy kinevet bennünket, és mégis szaporodni fog

Irtozatos

„Végre annyira elterjed közöttünk, hogy számunkra még esak hely sem marad. “

,,Tehát csakugyan nem szabadulhatunk a burgonyától

» „Nem.“

„Valóban, nem.“‘

„Ez szörnyűség

„Annyi faj nem bir egyet kipusztítani !“

„Ez hallatlan

„Es szomoritó

E fölszólalásokat néma levertség követé, mi alatt a burgonya mosolygva törekedék minden harmatcsöppet gondosan fölfogni, hogy minél nagyobb szaporaságnak örvendhessen , mig a többi növények, politikai forrongásuk közepett, ezen hasznos műtételről egészen megfeledkeztek.

Most a tölgy félbenszakasztá hosszas hallgatását , és ünnepélyes hangon szóla :

,Érdemes növénytársak ! Meg kell vallanom , hogy ezen kellemetlen esemény engemkimondhatlanul szomorít. Olly közel valónk már az óhajtott célhoz, s ezen váratlan fordulat olly messze taszít bennünket attól ismét viszsza, hogy nem birom átlátni, mikép fogjuk az élőnkbe tornyosuló nehézségeket sikeresen legyőzhetni. Minden reményemet azonban még sem vesztém egészen el."

„Halljuk! Halljuk!"

,Méltóztassanak megengedni, hogy az utolsó próbát is megtehessem, s néhány őszinte szót válthassak a burgonyával."

„Helyes!"

„Csak méltóztassék.“

„Halljuk!“

,Erdemes burgonya ur!“

A burgonya gúnyosan hajlongott e szép megszólításra, s igen kétes alázatosséggal igy nyilatkozott :

„„Tölgy ur olly magosán áll fölöttem, hogy kötelességemnek kell szavait

meghallgatni. ““

,Érdemes burgonya ur, ön idegen földről származott.

,,,,En mindenütt otthon vagyok. ““

,Képes é ön jól érzeni magát ott, hol nem szívesen látják ?“

» ,,,,En midenütt jól érzem magamat, hol szaporodhatom. “ “

,Ezt pedig az egész világon mindenütt teheti uraságod?

„,,Igen.““

,Epen ezért kérem tehát önt, legyen szives itt maradni, s kedve szerint szaporodni; mert mi inkább mindnyájan elmegyünk, csak hogy öntől menekülhessünk , mivel ön nem akar körünkből távozni

„„Olly helyre akarnak önök menni, hol még nincs burgonya?

,Igen‘

,,,,Félek, hogy e szerint igen igen meszsze vándorolhatnak.

,Az a mi gondunk, csak maradjon ön itt

„„Azt nem cselekszem.

,Hogyan ?‘

„„Semmi árért.

,És mi okból ?’

„„Fajomnak főtörvénye, hogy mindenütt megtelepedni törekedjék, hol eddig még nem tenyészett, s legyenek önök meggyőződve , hogy mi mindenütt tüstént megtelepülünk, habár még kilenc uj világrészt födöznének is föl az emberek.

,De hiszen önnek itt olly jól megy szaporodása , semmi ellen nem lehet panasza.’

„„Az mindegy, mert ott, hová önök költözni készülnek, talán még nagyobb mértékben meg leendek elégülve.

,Ön fajának tehát változhatlan elve mindenütt befúrni magát?

,Akár szívesen látják önt, akár nem!

„„Az nekünk mindegy.

,Onök tehát nem ismerik a szerénységet V ein

,Ez hallatlan!’

„„Elvégezte ön szónoklatát’

„„Örvendek.““

A burgonya hangosán kacagott, a tölgy pedig szomorúan horgasztá le ágait, mert illy megátalkodottságról még eddig fogalma sem volt. A többi növények haragosan zajongtak, s ezer meg ezer terven törék fejőket ; de terveik már születésökben meghaltak, s távolról sem gyanithaták, hogy mikép lehessen e hínárból szabadulniok. Ekkor a tölgy hirtelen ismét suhogtatá ágait, és igy nyilatkozott :

,Uraim, uj gondolat lepett meg.‘

„Halljuk ! Halljuk !“

.Mindnyájan tudjuk, hogy az emberek is különböző fajokból állnak, s hogy igen gyakran szeretne egyik faj a másiktól szabadulni, a nélkül hogy ezt kieszközölhetné. En tehát azt hiszem, hogy miután az emberek is többnyire kénytelenek a gyűlölt fajokkal együtt maradni, mi is megnyughatunk ebben, és együtt költözhetünk el a tolakodó burgonyával. Ezt pedig annyival is inkább tehetjük, mivel tulajdonkép leginkább csak az emberektől kívánunk szaba-dulni , s e nagy célunkat csakugyan igy is elérhetjük.

„ügy van!“

,,Ez fő célunk? ‘

„A burgonyát vessük meg.“

„Szóra se méltassuk soha.“

„Úgy tegyünk, mintha nem is látnok"

„Helyes! Helyes !“

„Induljunk

És a növények lombozata nagy mozgásba jött, általános suhogás lengett végig az egész kerten , a fák ágai pedig recsegtek a nagy erőködés miatt.

Ekkor a cékla fuldokolva kiálta :

„„Tekintetes tölgy ur, kérem méltóztassék ágaival szelet csinálni körülöttem, mert iszonyú pohos hasamtól nem mozdulhatok ; bizony nem hittem volna, hogy ennyire terhemre válhatik testességem. Kérem alázatosan, méltóztassék rajtam segíteni, különben itt kell maradnom. "

,Szívesen, barátom uram , — viszonzá legkitűnőbb nyájassággal a tölgy, s iszonyúan ingatá lombos ágait a cékla körül, melly végre csakugyan kidőlt fészkéből, minthogy csak kiálló hasa volt nagy, gyökere pedig alig ragadt meg a földben. Ámde ezzel még koránsem szűnt meg a baj , mert a cékla rémülve tapasztald, hogy nem bir mozdulni, s könyezve kiálta :

,„Oh, jaj nekem! Most már hason fekszem, s minden életerőm eltávozott, mióta gyökerem a földet elhagyá. Már látom, hogy el kell vesznem, s egyedül fogok itt maradni !“‘

A szerencsétlen cékla jóslata mindazáltai legalább egy részben nem teljesült, mert a többi növények minden erőködésök dacára sem bírtak helyökből kimozdulni, s végre átláták, hogy mostani sanyarú helyzetökben mindenesetre meg kell maradniok, mi általános keserves zokogást okozott az egész kertben,

Néhány pillanatnyi sirás és jajgatás után igy szólott a torma :

,Uraim, gyöngék vagyunk a célba vett nagy forradalomra az erős emberek ellen, maradjunk meg tehát kényszeritett helyzetünkben, s iparkodjunk legalább lehetőségig, és erőnkhez mérve, éreztetni boszunkat az emberi zsarnokság ellenében. Ebből azután mégis némi kis vigasztalást szerezhetünk magunknak szomorú helyzetünkben. En részemről mindig megríkatom az embert, valahányszor orrát közel merészli hozzám hozni

„Én megszűröm töviseimmel— mondá a rózsa.

„En megcsípem!“—kiálta a csalán.

„En megakadok torkán,“ — szóla a cseresznyemag.

„En orrára ejtem szűrös gubacsomaí,“ — dünnyögé a tölgy.

„En fölfuvom hasát— kiálta a vaskos dinnye.

„Én lerészegítem, s ez által barommá aljasítom,“—jegyzé meg a szőlő.

„En mellet örökre megrontom, és idő előtt sírba szállítom, ha megfőz és levemet pálinka név alatt iddogálja," — mondá hatályos hangon a szilva.

„Helyes ! Éljen!“

„Mindnyájan kínozni fogjuk az embert."

„Édes a boszu!"

„Enyhíti a szenvedést."

„S végre talán annyira megUn bennünket az ember, hogy önkényt levonja rólunk kezeit, s visszaadja ősi szabadságunkat."

„Helyes ! Éljen !“

„Addig pedig hallgassunk és tűrjünk." „Úgy van !"

Ez lett vége az örökké emlékezetes növényországi forrongásnak, mellyet a gyönge erőnek ábrándos túlböcsülése hozott létre, s a valónak érc keze rögtön porba sújtott. —

POLGÁRI ESTÉLY.

Midőn polgári estélyről Írásra határoztuk el magunkat, azt csupán méltó és illő hálából tettük, azon kimagyarázhatlan élvekért, mikben illy estélyben részesülni szerencsések valánk. Oh, azon estély legnevezetesb eseményink egyike, s valóban nem egy hamar fogunk róla megfeledkezni !

Ha valódi tudósok volnánk, és német tudományos egyetemen nyertük volna kiképeztetésünket, úgy most bizonyosan mindenek előtt arról értekeznénk, hogy tulajdonkép mit jelent az estély szó elméletileg, s mikor használtatott legelőszőr ezen értelemben ; azután pedig azon fontos kérdés taglalásába bocsátkoznánk , hogy mi különbség van a polgári és egyéb estélyek között. Ezen két kérdés meg

fejtése csupán Ádám apánkig vezetne bennünket vissza , s igy igen nagy mulatságára fogna ugyan szolgálni a tisztelt olvasónak, de fájdalom ! nekünk magyaroknak olly szűk es drága az időnk, hogy minden efféle mélyebb búvárkodást a német tudósoknak vagyunk kénytelenek átengedni. E tekintetben tehát röviden csupán annyit mondhatunk, hogy az estélyek divatozása olly régi, mint a világ alkotása, és minden néposztályban annyira elterjedt , hogy a legkisebb falunak is van fonókája, s mi azt hiszszük, hogy a főranguak is ettől kölcsönzék estélyeik alapeszméjét, mert ezekben is, módosítván a módositandót:, ugyanaz történik, mi a falusi fonókákban szokott véghez menni ; azon egy különbséggel a-zonban, hogy a fonókában munkával s haszonnal párosul az időtöltés, inig az úgynevezett estélyeken minden haszon nélkül fecséreltetik el a drága idő. Azonban, ne legyünk rendkívül szigorúak, s higyjük el, ha bírjuk, hogy minden estély igen hasznos, mert megújítja erőnket a másnapi munkára, miután álmatlanul töltöttük el az éj nagyobb részét.

Ezen rövid bevezetés után most már egyenesen a tények elősorozásához foghatunk. Mi, tudniillik kik e sorokat Írjuk, több polgárházba járunk, s ezek közt ollyanba is, mellyben már két házikisasszony nőtt fel. E két virágszál tiszteletére minden héten estély adatik, mellyre több reményteljes ifjú is hivatalos szokott lenni, kikről tudva volt, hogy jó táncosok, és a házasságtól, legalább elvben, nem irtóznak. Ezeken kivül egyébiránt még más vendégek is szoktak ott megjelenni, miről azonban majd későbben szólandunk.

Mi az úgynevezett régi háziverebek közé tartozunk ott, következéskép nem tartozunk szerfölött ügyelni a külső illedéki rendszabályokra, hanem félórával korábban is megjelenhetünk és tanúi lehetünk az előkészületeknek , mellyek gyakran a tulajdonképi estélynél is mulatságosabbak.

Minthogy pedig azon estélylyel, inellyrőljelenleg szólani akarunk, Stanci kisasszony tizennyolcadik születésnapja is kapcsolatba jött, mellyet tudtunkra még csak most ünneplett harmadszor, tehát még több okunk van arra, hogy korábban jelenjünk meg azon diszes családi körben, mellynek egyes tagjait szükségkép meg kell kissé ismertetnünk a szives olvasóval, mielőtt a tulajdonképi estély szabadon bocsáttatnék.

A lépcső gondosan meg van súrolva, s a kőpor vigan pattog lábaink alatt, miket ezúttal nem kell megbotlástól féltenünk, mert a két olajmécs szépen világit, miket az estélyadó gyujtatott, minthogy a háziurak nemigen barátai a fölvilágosul ásnak , s azért lépcsőiket sötétség fátyola által szeretik boríttatni. Midőn a nyilt folyosóra érünk, csak arra kell figyelnünk, hogy mellyik konyhából világit legnagyobb tűz, s bátran s egyenesen oda irányozhatjuk lépéseinket, mert a tüzet bizonyosan az estélyi készületek lobbantották olly magosra. A házikutya igen vidám arckifejezésselcsóválgatja farkát a konyha küszöbén, mert régi tapasztal fásból tudja , hogy az illy estély neki is édes gyümölcsöket terem, mi az ő nyelvén zsiros csontokat és jó húst jelent.

A konyhában nagy mozgalom uralkodik, s igen örvendünk, hogy mindjárt a házioltár közelében ismerhetjük meg embereinket. A szakácsod és szolgáló nem tartozik körünkbe, rólok tehát csak annyit mondunk, hogy az első-nek igen nagy, az utóbbinak pedig rendkivül kis orra volt;, minek következtében mindegyik irigylett valamit a másiktól, s igy igen természetes , hogy örökös apró viták és civakodások folytak közöttök. A tűzhelyhez legközelebb a családfő áll, piszkos szürke kabátban, s ragyogó fehér mellényben és fekete nadrágban ; karján a család legkisebb csemetéjét,az öt esztendős Gyulát tartja, másik kezével pedig egy mázas csuprot emel föl, mellybe igen gondosan tekintgetvén, dorgáló hangon igy szól a szakácsnéhoz:

,Náni, már megint uj csuprot vettél le a polcról?- Ügyan van é lelked ?

„Hiszen aténs asszony parsl hogy tiszta csuprot vegyek herbaiét főzni. u

, Valóban azt mondád, édeském?

,„Igen, én parancsoltam, — felel kissé kedvetlenül a háziasszony, s gondosan tüzé az utolsó szalonnaszeletkét a kővér nyulba, melly előtte hasalt ; — a khinai theához mindenesetre uj csuprot kell venni, mert a zsírostól szaga lenne, és kiszólnának bennünket.

,Talán mégis lehetett volna valamelly jól kisűrolt régi csuprot is használni, mit gondolsz, édeském ?

,,,Teljességgel nem”

,Atkozott thea! Náni, mondom, hogy holnap tüstént polcra kell tenni a csuprot, mert nem akarom , hogy minden estélyen ujjat kelljen a thea miatt elvesztegetni

„Jól van, tens uram.

,Meg van é a nyárs jól tisztítva? Minap rozsdaszaga volt a pecsenyének?

„Olly tiszta, hogy kard helyett is elviselhetne a téns ur.“

,Na , micsoda gorombaság ez megint?

„,,De édes atyuskám, ugyan minek avatkozik konyhai dolgokba ? Hiszen elvégzünk mi mindent.”

Ezen igen okos megjegyzést Stanci kisasszony tévé, ki épen habot vert valamelly finom süteményhez, s olly ügyes volt, hogy selyemruháját nem piszkolá be ezen szép műtétel által, ámbár csak tenyérnyi fehér kőtényke volt elébe akasztva.

Az apa nem is figyelt a józan intésre, hanem jobb ügyhez méltó megátalkodottsággal folytatá zsémbes megjegyzéseit, mondván :

,Fácánosan van a kappan elkészítve?

„Igen, téns uram, ecettel fojtottuk meg.,Hol van? szeretném megszagolni.”

, „Ugyan édes férjem, ne légy olly katuska.”

A nő intése sem használl, s a családfőcsakugyan megszagold a fácánná változtatott kappanlf, s igen fontos hangon mondá :

,Ugy hiszem, nem fogják észrevenni, hogy nem valóságos fácán. Te Panni, jól vigyázz rá a sütésnél, és mindig ecetes vajjal öntözgesd; ettől olly avas szagu lesz majd, hogy magam is fácán gyanánt fogok belőle enni

Mig a családfő, Gukker ur, némán folytatja a csuprok fontos vizsgálatát, addig rövid pillantatot vethetünk az egész családra.

Gukkerné még mindig csinos asszony, ámbár soha nem volt szép, s már nagyon közel áll negyvenedik születésnapjához, s bizonyosan jó asszony, mert, mint legrégibb ismerősei mondják , soha nem volt alkalma roszat elkövethetni. A piperét kissé szerette ugyan, de valamint egyéb szenvedélye nem volt, úgy ezt sem üzé tulzzísig, hanem mindig meglehetősen jó állapotban levő erszényéhez szabta. Legnagyobb hibája mindig csak abból állott, hogy gyermekeit valódi majomszeretettel bálványozá; ebben mindazáltal olly sokan foghatnak vele kezet, hogy nem igen érdemes e tévedését hibának neveznünk.

Stanci kisasszony, ki ma ünnepié tizennyolcadik születésnapját, húsz éves piros elevéti lyány volt, kivel anyja elhiteté, hogy igen művészileg énekel, s hogy szépsége, párosulva roppant művészetével, bizonyosan főrangú, vagy legalább vagyonos nemes férjhez fogja őt juttatni. Hagyjuk meg hiedelmében, ha ez által boldognak érezi magát.

Alfred csak tizennyolc éves volt, s mégis olly roppant költői tehetséget födöze föl benne anyja, hogy meghittebb körökben csak kis Schillernek szokta őt nevezni, ki, mint őmondá, Zafir humorát Kotzebue találékonyságával egyesíti magában. Annyi bizonyos, hogy Alfred igen sok regényt s költeményt olvasott, és meglehetősen jó emlékezettel birt.

A tizenhárom éves Aurora ritkitá párját a hegedűn, s csak rendkívüli szerénységének tulajdoníthatni, hogy nyilvános hangversenyben néni hallata meg magát ; lehet azonban, hogy e szerénység némi kis büszke öntudatból is származott, mert annyi rósz hegedűs hallata már magát Budapesten, hogy a jobbra nézve épen nem lehete nagy dicsőség fölöttük kitűnni.

Kunigunda igen szép kilenc éves gyermek vala, s olly érzékenyen tudott szavalni, hogy a francia Rachel dicsősége bizonyosan örökre sirba száll, mihelyt ezen angyalka nyilvánosan fogja magát hallatni.

Ha ezek után még azt mondjuk, hogy az öt éves Gyula remek táncát minden ember elragadtatónak állítja, úgy mindent elmondottunk , mit ezen ritka művészi tökélyekkel diszesitett családról elmondhattunk ; megjegyezvén azonban, hogy e mellett mindegyik még számtalan apróbb jeles testi és lelki tulajdonokkal is birt, miknek elszámolásával íveket kellene betöltetünk, melly kellemetlenségtől örömest kíméljük meg a szives olvasót, ki annyi béketürést méltóztatott már eddig is irántunk tanúsítani.

,Az istenért, atyuskám, — kiálta most rémülten Stanci kisasszony, — mintha lábdobogás hangzanék a lépcsőn. Már vendégek érkeznek , s mi még mindnyájan konyhában va-gyunk.’

„Fussatok be, gyermekeim, és szedjétek rendbe magatokat; én az alatt majd kiadom az utolsó rendeléseket.”

,De kabátja, atyuskám?’

„Majd megszabadulok én attól, csak menjetek be.”

Az egész család azonnal a szobába suhant, Gukker ur pedig a kamarába dobá szurtos kabátját, nagy tetszéssel nézett szép tiszta frakjára, s nadrágáról a hamut leveregeté; azután pedig igy szólott a szakácsnéhoz :

,Náni, a khinai thea nagyon drága, csak felét kell befőzni

„Jól van, téns uram.”

,E ne feledd, hogy épen hatvanhárom fánk van kiszakasztva ; majd megszámitom, ha behozzátok.’

„Hiszen nem vagyunk tolvajok.

,Megint gorombáskodol? Panni!

,„Tessék parancsolni.

,Szorgalmasan öntözgesd a fácánt.

,„Mellyiket, téns uram?

,Mellyiket? A fácánt.

„,Hát hol van, téns uram?

,Ostoba ! A kappant.

„,Vagy úgy! Jól van, téns uram.

,Náni.

„Tessék parancsolni.

,Meg ne füstöljétek a nyulat.

„Dehogy; majd vigyázunk.

,Pokolba csaplak benneteket, ha valamiben hiba lesz.

„,Téns uram, mindjárt belépnek a ven dégek.

,Hallgass ! Vigyázzatok, hogy ki ne fusson a kávé.

„Talpon leszünk.

,Jaj,ur isten, mennyi bajt okoznak ezen átkozott estélyek !

Ezen ajtatos fohász után gyorsan a szobába ugrott a katuska családfő, de meg sem olly gyorsan, hogy frakja áruló farkát az érkéz í vendegek meg ne pillanthatták volna. De hiszen ez nem baj , mert legfölebb is csak azt bizonyítja, mikép az érdemes Gukker ur koránsem tartja méltósága alatt, személyesen is gondoskodni úri vendégeinek illő fogadtatásáról.

Tekintsünk a társalgási terembe. Először előcsarnokba érkezünk, melly tulajdonképen a gyermekek alvószobája, de most két házhoz tartozó és egy kölcsön vett ruhafogassal van ellátva, hol a vendégek felső köntöseiktol, kalapjaiktól és esernyőiktől egész kényelemmel szabadulhatnak meg. A puhafa asztalkán két pakfong gyertyatartóban ugyanannyi hófehér millygyertya világit e szükséges műtételhez, és illetőleg átalakuláshoz ; a két gyertya közt pedig meglehetős nagyságú tükör áll, melly előtt hajukat és ábrázatukat illő redőkbe szedhetik a tisztelt vendégek. S most szabad legyen egyúttal mellesleg megjegyzenünk , mikép a milly gyertyákat bizonyosan szegény emberek vigasztalására találták föl az elmés franciák, minthogy ezek mellett sem inast, sem koppantott nem kell tartani. Mégis csak derék emberek a franciák, s valóban, szinte könnyebbülve érezzük magunkat, hogy illő helyet találtunk e méltányos dicséret kimondására.

Ezen kis előcsarnokból minden akadály nélkül egyenesen a társalgási díszterembe lépünk , mellynek padlója olly fényesre van viaszolgatva, hogy az elcsúszástól ugyancsak őrizkednünk kell. E teremet tizenkét karú vilár vagy csilár világítja, mit eddig magyarul lusternek szoktunk nevezni ; a fal körül három pamlag s húsz szék kínálkozik pihenésre, és alig hagy helyet a zongorának, mellyen két ezüst gyertyatartó igen szép és kielégitő világosságot terjeszt. A mellékszobák egyikének ajtaja be van csukva, s igy annak titkait még nem árulhatjuk el; a másiké ellenben nyitva áll, s igy ezen titokért kárpótlásul mondhatjuk, hogy az is szépen ki van világítva, mit picinysége miatt néhány gyertyával igen könnyű vala kieszközleni. Ezen oldalszobában egy pamlagot látunk, tiszta fehér lepedővel behúzva, s több apró játékasztalt. Ha talán akadna valaki, kit a nemes tudási vágy azon kérdésre ösztönözne, hogy ugyan miért van fehér lepedővel bevonva a kérdéses pamlag, mellyről szerencsénk vala rövid említést tenni, annak egész bizalmas nyíltsággal azt válaszolnék, hogy mi ezen sajátszerü alakoskodás valódi okát nem tudjuk. Mivel azonban nem bírjuk átlátni, hogy bizonyosság hiányzása esetén mért ne lehetne valószínű sejtelmekhez folyamodnunk, tehát csakugyan meg is kisértjűk ezt ; annyival is inkább , mivel a leghiresb történetírók is ezzel pótolják a valót, midőn a tudományos kutatás valódi fonala megszakad. Alázatos véleményűnk a többször ismételt pamlagra nézve tehát oda megy ki, hogy vagy nagyon drága és pompás volt kelméje, s e miatt nem akarák azt szerfölött koptattatni, vagy : hogy a gyermekek annyira bepiszkolták mái, miszerint atisztelt úri vendégek könnyen kárt szenvedhettek volna rajta díszes ruháikban. Mellyik sejtésünk valóbbszinű e kettő közöl, annak meghatározását egész szerénységgel a tisztelt olvasó közönség igazságos Ítéletére bátorkodunk bízni.

A díszteremben még sok baja volt Gukker urnák, minden széken s pamlagon talált valami igazitani valót, s onnan az oldalszobába rohant, hol a gyertyatartókat egyik helyről a másikra tologató , s az asztalkákat is ki mozditá helyükből, mert véleménye szerint semmi nem állott jól, ha ő nem tette rá kezét. Homlokáról nehéz verejtékcsöppek gyöngyöztek, csak épen annyi ideje maradt még. hogy kendőjével leszárithatá példátlan munkássága keserves gyümölcseit, midőn az ajtó megnyílt, s a várt úri vendégek első hatalmas csapatja belépett.

A családfő azonnal szokott kézmorzsolgatással siete elfogadásukra, mi közben szapora nyelve fáradhatlanul pergett, üdvözlő kérleseket s válaszokat kitűnő kellemességgel összevissza zavarva:

,Alázatos szolgájok — mikép meltóztatnak lenni? Igen jól ? Ah , ez derék ! Istennek hála, mi is mindnyájan jól vagyunk. Ez mindig fő dolog, ha ha ha ! Már rég nem volt szerencsém. Kimondhatlanul örvendek. E megtiszteltetés magamon kivül ragad. Ah, a kis Malcsi kisasszony is itt van ? Igen örvendek. Családom tüstént megjelenik; de a cselédek olly röstek, olly buták, hogy minden után magunknak kell tekint énünk, ha szégyent nem akarunk vallani tisztelt barátaink előtt. Ah , öreg barátocskám , erős lábon állunk? Ha ha ha, reményiem, jól fogunk mulatni; legalább mi mindent elkövettünk , hogy e megtiszteltetést illő szolgálat által érdemelhessük meg. Oh, de a cselédség! Valóban utoljára mi leszünk kénytelenek e lomha népet szolgálni, ha ha ha!

így ment ez kifogyhatlanul, s minden ujabban érkező vendégnek ismételve végig kelle hallgatnia ezen nem annyira érdekes mint meglehetősen unalmas elfogadási szaggatott szónoklatot.

Es kik voltak a vendégek ? Isten tudja! kereskedők, s egyéb hasznos polgárok, pohosak és soványak, törpék és száIasak, fiatalok és vének, gazdagok és szegények, de mind talpig böcsületes emberek ; mi legalább ezt szeretjük rólok hinni, mert ellenkezőt semmiesetre nem tudnánk ellenök bebizonyítani. Volt olly család is,melly hat reményteljes apró csemetét hozott magával, kik, mint a szülék bocsánatot kérve számtalanszor ismétlék, olly benső és hő ragaszkodással viseltetnek az érdemes Gukker család iránt, hogy a világ minden kincséért sem lehete őket otthon maradásra birni. E csoport közöl csak egy igen szenvedő arckifejezésü fiatal uracsot emelünk ki, kinek megjelenése rendkívüli örömet szerze az egész társaságban , mert a jobb polgári körökben mindenütt otthonos, és igen arszlániasan viseli magát. Egyébiránt ezen uracsot nagy és mély titok környezi, némellyek azt hiszik, hogy lengyel menekvő, mert Kakinszky urnák nevezteti magát, mások ellenben nem igen akarják ezen állítást hinni, mert az uracs még nagyon fiatal, s igy a lengyel kaszások közt nem igen harcolhatott; sőt voltak ollyanok is, kik egyenesen azon botrányos hiedelemben valának, mikép Kakinszky ur tulajdonkép Kaker ur, és zsidó kalandor, ki a titok leple alatt kényelmesen élősködik a középosztály jobb házaiban, mire nálunk elég élő példa adta már elő magát. Mi nem akarunk ugyan eldöntőleg szólni e rejtéles ügyben , de annyit mégis nyíltan kimondunk, hogy az utóbbi véleményhez vagyunk csatlakozni hajlók, mert a zsidók furfangosságait nagyon jól ismerjük. Különben az is igen kedveltté tévé Kaker vagy Kakinszky urait, hogy mindenki írónak tartá őt, ki a német lapokban álnevű cikkeket közlött, mivel, mint monda, saját neve alatt nem lehete nyilvánosan föllépnie. Eszerint tehát mindenki kérésé barátságát, hogy alkalmilag valamelly eszméjét .általa a közönség elébe juttathassa; ennél fogva igen természetes, mikép Gukker • ur rendkívül örvende megjelenésének, mivel reménylhetni gondola , hogy fényes estélye talán még meg is emlittetik valamellyik lapban , melly kitüntetésért akár három napot is kész lett volna életéből föláldozni.

Mig ezen észrevételeket elmondottuk, az alatt az egész Gukker család megjelent, s a kölcsönös üdvözlések minden oldalról megújultak, miket leginkább azon leirhatlan cso-dálkozás tőn nevezetesekké, melly szerint az úri vendégek teljességgel nem birák elhinni, hogy Stanci kisasszony már tizennyolc éves, ámbár bensőleg mindnyájan meg voltak győ-ződve, hogy épen ma lépte át huszadik tavaszát.

Miután ezen méltó csodálkozás valamenynyire lecsillapult, némi rövid vitatkozás után a mulatsági rend megállapittatott. Elhatároztatott tudniillik, hogy addig, mig a pecsenyék megsülnek, az öregek kártyához és theáhozlátnak, a fiatalok pedig talpaikat koptatják, azaz táncolnak. Ezen fontos határzat után mindnyájan helyet foglaltak, kivevén Gukker urat, kinek mindig akadt valami elrendezni valója, s kinek minden pillanatban mindenütt meg kelle fordulnia. A kártyaasztalok mellett csakhamar verni kezdek a filkót vagy whistet, a mi tulajdonkép mindegy, mert egyik olly haszontalan időlopás mint a másik ; a fiatalok kozol pedig nagy bajjal csakugyan akadt vállalkozó, ki a zongorán néhány keringőt olly derekasan tönkre kalapált, hogy a lelkes ifjúság rendkívüli lelkesüléssel táncolt, mennyire ezt az apró csemeték miatt eszközölheté, kik nem akartak henye nézők lenni és álmosan bóbiskolni, hanem ugyancsak derekasan aprózták a táncot egymással, mi által nem csekély zavart okoztak, minthogy a nagyoknak mindig csak arra kelle ügyelniük, hogy valamikép el ne tapossák az apró sáskasereget. Az illy tánc azután természetesen nagyon fárasztó, de végremégis csak tánc, s kővetkezéskép minden bajt könnyen feledtet.

Ez alatt minden játékasztalnál filkóválett már egy pár úri vendég, a whistben máskép szokták ugyan nevezni azt ; de végre csakugyan mégis bizonyos, hogy tulajdonkép minden kártyás csak filkóvá lehet, s igy a nevezésen nem igen szükség fejünket törnünk. A táncosak is lemorzsoltak néhány keringot, és az óhajtva várt thea megjelent. Meg kell vallanunk, mi ezen italtol rendkívül irtózunk, mert puszta látása is mindenkor betegségre és gyógyszertárra emlékeztet, s azért nem is szeretünk felöle sokat beszélni. Annyit azonban mégis elmondunk, hogy a gyönge thea émelygést okoz, az erős pedig föllazítja a vért, és elkábitja a főt. Innen származik azon sajnos következmény, melly szerint a kiváltságos theaivók gondolatai olly zavarosak, hogy mázsa számra sem érnek meg egy fapénzt.

Most már arról is szólhatnánk talán, hogy mikép mulatott a díszes társaság. Hagyjuk őketinkább magokat meghitten beszélgetni, úgy bizonyosan többet hallhatunk, mintha csupán saját véleményünket mondogatnék el.

Egy játékasztal körül illy megjegyzéseket hallhatunk :

,Mit szol ön e theához V

„Meleg VÍZ, alig birom elnyelni ,Soha nem ittam ennél roszabbat. „Valóságos méreg.”

,Minek is fognak hozzá a jó emberek, ha nem tudnak vele bánni.’

,,Gukkerék mindenben majmolni akarják a nagy világot.”

,Szegény bohók !’

„Ah, Herr von Gukker, mondhatom, a thea fölséges.”

,Dicső !’

„Soha nem ittam jobbat.”

, Valóban , én sem.’

„,Oh, kimondhatlanul őrvendek, hogy jó szándékunk illy kegyes méltánylásra talál.Csak a cselédségben bízhatnék jobban az ember !“‘

Másik játékasztalnál :

,Ugyan mit szól ön e gyülevész társasághoz?

„Szinte nem jól érzem magamat.

,A szegény Gukker csak nem feled heti hogy egyszer szabó volt

„Minden csőcseléket megfej.

,Végre szégyen lesz nála megjelennünk

,,En vissza fogom magamat vonni. ,Én is.

„Nem vethetjük el magunkat.

Harmadik játékasztalnál:

,Ugyan minő vacsoránk lesz?

„Alkalmasint nagyon közönséges. ,Mégis reményiem, hogy csak nem fognak ludpecsenyével boszantam.

„Ki tudja.“

,Ah, én talán mindjárt elájulnék „Bizony pedig én tartok tőle, hiszen ezen jó emberekben semmi finomság nincs.

,Örömest egészen visszavonulnék tőlök, de hol töltse az ember az unalmas téli estéket

„Már csak meg kell a sors végzésében nyugodnunk

.Csak ludat ne lássak.

Illy értelemben nyilatkoznak a többi úri vendégek is, mert igen szomorú igazság az, hogy a vendégek szeretik a mulatságot adó házat megrostálni, s a legszivesb akaratban is találnak fitymálni valót. Azonban, ebben meg kell nyugodnunk, mert ez mindig igy történt, és alkalmasint ezentúl is meg fog régi állásában maradni.

Hát a fiatalság mikép mulat? Halljuk csak?

,Milly kín e kis szobában táncolni

„Tini, láttad Stancit?

,Hogy láttam é ? Majd elharaptam nyelvemet.

„Milly nagy lába van.

,Hát még keze.

„Es szája.

,,Pedig szépnek hiszi magát

.„Ha ha ha!"

,Ah, kedves Stancikám, te valóságos angyal vagy ma,‘

„Alig kapunk táncost, valamennyi ifjúnak elbóditád fejét,"

,„Csak tréfáltok"

,Mi? Legjobb barátnéid?’

„Sértesz bennünket, Stancika."

,„Bccsássatok meg"

,Oh, örömest

„Hiszen legjobb barátnéid vagyunk."

S a három hajadon olly szívesen összeölelkezett, hogy diplomatáknak is beillettek volna. —

Figyeljünk más csoportozatra.

,Ah, milly rósz zongora !{

„Valódi áldozattá válik a tánc."

,S nem is zongoramester játszott

„Illy helyen minden jó."

, Azt még sem hittem, hogy még csak fagyiakat sem kapunk

„Talán majd később hozzák.

,De most kellett volna

„Meglátod,még halálra unjuk magunkat. ,Csak egy valamire való táncos sincs?

„En olly szálas jurátussal táncoltam, hogy szinte megéheztem, mig tetőtől talpig végig néztem rajta.

,Gyönyörü kis mulatság!

„El fogsz jövő kedden jőni?í

,Hát mit csináljunk ! Mamám azt mondja, hogy jobb a rósz társaságban mulatni, mint otthon a kályha mellett kuttogni.

„Igaz bizony!u

Hát a férfiak mikép mulatják magokat?

,Feri, mit mondasz e társra?

„Semmit.

,Ugy tehát egy véleményben vagyunk?

„Csak az jó mégis, hogy az illy polgárházaknál zsíros falatokhoz jut az ember, mi a terminus vége felé különösen jól esik a szegény legény nek.u

.Engem is csak hasam hozott ide?

;,Hát a lyányok mi kép tetszenek ?u ,Valamennyi sem érdemel egy jó szót, „Már az igaz, még a tánc sem esik jól az illy libácskákkal.“

Szegény Gukker ur, valóban őszintén sajnáljuk ön szerencsétlenségét ! Ön izzad, fárad, erszényét megerotett, s mindennek mi a jutalma? Elől néhány sovány üres bók, s hátul hangos gúnykacaj; holnap pedig testben lélekben úgy el lesz majd törődve, mintha három napi hajtó vadászaton az agár szerepét játszotta volna. Mi ugyan soha nem fogunk estélyt adni, annyi bizonyos, hanem, ha már csakugyan nem bírunk bőrünkben megférni a mulatozási viszketeg miatt, tehát nyilvános helyre megyünk, s kevés pénzért annyit mulatunk, menynyire magunkban kedvet és tehetséget érzendünk.

De lássuk a gyermekeket, azok talán elégültebbek és csakugyan jól mulatnak.

Itt több áll egy csoportban, még pedig mind lyány, kik közöl a legidősebb alig látottmég tiz tavaszt elvirulni. Ugyan miről csevegnek a csinos angyalkák?

,Ricsi, mellyik szabó varta bálruhádat?

Itt meg kell jegyzenünk, hogy német polgárházakban a szép Mari nevet igy szokták elkorcsosítani. De halljuk a szép Ricsi válaszát.

„Mindszenti.

,Ah, az én mamám csak Argauernál dolgoztat

„En annak a munkáját magamra nem venném.

,Sokat is sirtam miatta.

„Máskor ne vedd magadra, és bizonyosan betöltik kivánatodat. Oh, ez használ! Én mi > dig úgy cselekszem."

,Ah, kis Milcsi, mikép mulatja ön magát, mért olly kedvetlen?"

,,,Oh, én el sem jöttem volna, de azt gondoltam, hogy Jani is itt lesz.

„Oh, hiszen valóságos urfiak nem is szoktak ide joni.

„,En sirni fogok, és mama kénytelen lesz majd velem haza jőni

,Ez jó gondolat

,,En is sírnék, de még nagyon ehetnem. ,nOh, a vacsorát én is bevárom.”

Elég ebből ennyi, félünk, hogy ezen angyalkák idővel meglehetős sárkányakká fognak változni !

Figyeljünk most ezen fiúcskákra, kik egészen egykoruak ugyan az angyalkákkal, de mégis alkalmasint okosabban és korukhoz illőbben társalkodnak.

,Guido, ne ásíts mindig.’

„Alhatnám.

,Ennyi szép lyány kőztt.

„Szép lyány? Hiszen mind kicsiny.”

,„Tgaz bizony, és mind ostobák”

„En tánc közben azt kérdém az egyiktől r mire méltóztatik olly mélyen gondolni, Róza kisasszony? Es ő azt válaszold, hogy babája jutott eszébe.”

„,Ha ha ha!”

,Már ez csakugyan sok

„Nem venném feleségül, ha egész Pest várost bírná is

„,Magam sem.

, ,De hova lett a kis Laci?

„Igaz, bizony, alig táncolt néhány pillanatig, s többé nem láttam.“

„,Dajkája kivitte az előszobába és lefektette.

„Lefektette?

,„Igen “

„Ez már mégis gyalázat.

,Én nem játszom többé vele

„En sem.

„,De ugyan magam sem ám.

„Ej, Tóni, minő szép szemcsőd van! „„Papám vette tiz forinton.

„Holnap mindjárt megmondom mamámnak, hogy nekem is vegyen

,Bár csak már vacsorálnánk, hogy aztán itt hagyhatnék ezt az unalmas társaságot

„En még zálogosdit szeretnék játszani

,Aha, a csők kedvéért úgy eV „Szeretném Milcsit mogcsókolni. ,Oh, az nem sok bajodba kerül, jól ismerem én Milcsit.

„Igazán ?

,Böcsületemre mondom.

Alkalmasint ebből is elég lesz ennyi! Ne gondolja azonban senki, hogy a nagyitás mesterfogását használtuk. Oh, nem! Mi csak szigorúan ragaszkodtunk az igazsághoz, és hiven közi ö ttük a hallottakat, minden eltorzitás nélkül. De nincs is ok e fölött csodálkozni, mert napjainkban a finomság egyik legszükségesebb kelléke, hogy a gyermekek igy neveltessenek. Legyen szives a tisztelt olvasó déli tizenkét óra tájban a váciutcán végig sétálni, s a hány kis gyermeket fog látni, ugyanannyi reményteljes apró kötéltáncost vélend maga előtt szemlélni. Minden anya vetélkedve iparkodik a másikon abban túltenni, hogy gyermekét valódi majommá idomítsa, s innen származik azután azon minden tekintetben olly igen veszélyes körülmény, hogy ifjaink alig merészlenek már házasságra gondolni, meg leven arról győződve, hogy ők igen jó táncosak ugyan, hála korszerű finom neveltetésüknek ! de épen azért sem elegendő észszel nem birnak az illy piperebábok kijózanítósára, sem annyi tudományt és hasznos ismeretet nem gyüjthettek magoknak, a sok mulatozás miatt, hogy hitveseik piperéjére a szükséges pénzt bocsületes utón ki tudnák teremteni. íme, kedves anyák, a pillanatnyi majomszeretet miatt utóbb szerencsétlenek lesznek gyermekeitek ; a lyányok ősszetöppednek unalmas pártájokban, mint a három éves vadalma, és busán sírják le hervatag napjaikat ; a fiuk pedig mint haszontalan bambák lopják az isten adta napot, s vagy tévutakra vetemülnek, hogy élhessenek, vagy gazdag vén szüzekhez láncolják nyomoru napjaikat, s férj helyett az első háziszolga gyalázatos szerepét játszogatják.Mondhatjuk, gyönyörű célra nevelitek gyermekeiteket ! —

Ámde bocsánat ! Most jut csak eszünkbe,hogy nem böjti szónoklatot tartunk, hanem mulatságos estély leírását kisértettűk meg, melly az efféle komoly megjegyzéseket épen nem tűrheti el. Térjünk tehát vissza a vigság döcögős kerékvágásába, és hagyjuk a komorkodást azoknak, kiket elég nagy fejjel áldott meg a természet a busulásra.

Azon kedélyes ömlengések után, miket főnebb előadni szerencsések valának, tánc és játék ismét elkezdeték, s mindaddig tartott, mig néhány gyermek a kártyázó anyák előtt ezen tartalomdűs nyilatkozattal jelent meg :

,Mama, ehetném !

„Ah, szégyeld magadat."

,Malcsi is ehetnék már.‘

„Menj táncolni, rósz gyermek. ,Nem lehet, a táncosom is éhes. „Ej ne alkalmatlankodjatok." A csititás azonban nem igen használt, mert az éhesség tekintetében a ferde nevelésű gyermekek sem ismerik az üledéket s tettetést , hanem mindig szeretetre méltó őszinteseggel szoktak nyilatkozni. Gukker asszonyság töviseken ült, a mint mondani szokás, és sokat jelentő tekintetet irányozott férjére, ki azt azonnal megérté, s villámgyorsan a konyhába rohant, honnan kevés pillanat múlva izzadtan tért vissza, s fuldokolva szóla :

,Alázatosan bocsánatért kell esedeznem, a fácán még nem puhult meg egészen; átkozott cselédség, utoljára bizony még a pecsenyét is magamnak kell forgatnom ! Kevés pil-lanat múlva azonban minden kész lesz, kegyes béketürésért kell tehát még esedeznem.’

Ezután nejéhez szőkéit, és suttogva intézé hozzá e szókat, miket csak az nem hallott meg, kinek nem volt rá kedve:

,Edeském, a fánkra igen sok cukrot adtál ki, felét félre tettem, mert különben úgy is a cselédek lopták volna el.’

Az asszony kedvetlenül forditá el fejét, s a gondos családfő néhány lépéssel ismét a konyhában termett; az úri vendégek pedig ásitva folytaták a kártyázást és táncot, mig a gyérinekek félelmesen csoportoztak az előszoba ajtaja körül, s kitűnő nagy türelmetlenséggel várakoztak a vacsorára, melly rendesen legérdekesb részét képezi az estélyeknek.

Az óhajtva várt pillanat végre csakugyan bekövetkezett, Gukker ur hamusan ugyan,de mégis nagyon szivesen fogadtatva, megjelent, s diadalmas tekintettel szóla:

,Szerencsés vagyok jelenthetni, hogy már minden elkészült. Méltóztassanak tehát, ha úgy tetszik

Es az úri vendégek örömest méltóztattak, mert a thea annyira fölháboritá gyomrukat > hogy tökéletesen meg valának győződve, mikép csak tartalmasb eledellel lehetend azt ismét némi súlyegyenbe hozniok.

A kártyák tehát félre dobattak, á székek nagy robajjal hátra tolattak, a zene megszűnt, a táncosak örömmel tőrlék homlokaikat, s a gyermekek nyájas ábrázattal tolongtak az eddig zárt, de most már megnyilt másik oldalszoba ajtajához, mellyen teritett asztal tűndöklött, az asztalról pedig meleg leves párolgóit.

Ekkor a családfő, látván, hogy az egész sereg indulóban van mái, hangos kacaj közt e szókat intézé a fiatal férfiakhoz:

,Tisztelt barátim es honfitársaim! Rég hallottam, hogy a kérők,vagy is akarámmon dani: vőfélek falun, midőn lakodalomra hívogatják a vendegeket, rendesen ezzel szok-ták mondókájokat befejezni : „Aztán lócát vagy széket hozzanak ám kigyelmetek magokkal !“ Mi nem tettük ugyan meghívásunknál ezen megjegyzést, de most mégis kénytelen vagyok önöket egész tisztelettel és illő alázatossággal fölszólítani, és illetőleg megkérni, hogy méltóztassanak szerény példámat követni, és a szép lovagiság dicső törvényeinek hódolva, kecses hölgyeink számára néhány székecskét vinni innen az étterembe, mert ha sokáig késünk , úgy a leves bizonyosan meghűl, attól pedig csak a heves politikusoknak kell őrizkedniük, hogy meg ne égesse szájokat a levés, s mi, istennek hála! nemcsak heves, de még hideg politikusok sem vagyunk !

Ezen humoristikai szónoklatot olly sikerültnek tartá Gukker ur, hogy még évek múlva is többször ismétlé meghittebb barátai előtt azon kávéházban, hol a délután egy részét rendesen tölteni szokta.

S valóban kénytelenek vagyunk megvallani, mikép sajátszerü beszédének olly roppant hatása lett, hogy hazánk több jeles szónoka alkalmasint irigy szemekkel fog e sorok olvasása után rátekinteni , mert az döbörgő szónoklataik, oh, fájdalom! többnyire csak tapsot nyernek, de siker által csupán néha néha mintegy elvétve koszoruztatnak. Ellenben mi történt itt! Tettre volt itt szükség, valódi erőfejtésre, és az egyszerű szónoklat fényes sikerrel eszközlé ezt ki! A fiatalság egyetlen pillanat alatt fölkarolá a székeket, és az étterembe hurcolá. Mit nem tehet a jól kiszámított szónoklat!

Az étterem tulajdonképen csak hálószobavolt ugyan , de az ágyak el voltak láb alól takarítva , s igy teljességgel nincs okunk botránkozásra puszta név miatt, mert ugyan mi jelentősege lehet ott a meztelen névnek, holtartalomdús dolog forog szóban ! Nem tagadhatjuk ugyan, mikép a szoba kissé szűk volt, de meg kell egyszersmind vallanunk, hogy eleinte nagyon dohos vagy penészes illatú vala benne a levegő ; mit azonban a fácánozott kappan illata majd el fog fojtani.

A lovagias szellemű férfiak természetesen elsőséget adának a hölgyeknek, mert polgári körökben még nem hatalmasult el annyira a finom arszlánkodás, hogy e tekintetben valami illetlenség történhetett volna. E lovagias szellemnek azon kissé kellemetlen következménye lett ugyan, hogy, néhány öreg urat kivevén, a többi férfiak állani kénysznrültek a szépek székei mögött; ámde ezen kis áldo-zatért roppant jutalmat leltek azon büszke öntudatban , hogy a szépségnek illőképen hódoltak. Igaz, nem tagadhatjuk, hogy ennél fogvalevest nem ehettek, de ezt méltán költői igazságkiszolgáltatásnak tekinthetek, mert a szerencsétlen daraleves kissé kozmás volt, mikép ezt majd minden estélyen rendesen tapasztalhatni.

De hát a gyermekek ? Oh, ezek igen jól érzék magokat, mert hely szűke miatt kedves szüléik s ezek barátnői ölében ülhettek, és e szerint igen kényelmesen falatozhattak. Ha pedig zsíros kezecskéiket néha véletlenül a mama vagy barátnő ruhájához törlők, azt csak a sors apró boszantásai közé kell számítani, miktől egy halandó sem őrizheti meg magát egészen.

Gukker ur tizedszer kért már bocsánatot a leves kozmássága miatt, midőn az óhajtva várt fánk is megjelent; ebből mára lovagias szellemű férfiak is részesültek, mert a hölgyek kimondhatlan bájjal nyujták nekik vállaik fölött a vigasztalást, minél csak az vala kissé boszantó , hogy újaikkal kelle a kedves prédát megragadniok, mellyből könyökűkig csurgottvégig karjaikon a meleg zsir. A fánk ezen rendkívüli zsírosságáért keletlensége nyujta némi kárpótlást, s igy az úri vendégek tökéletesen elégültek lehettek. A fácánból nem jutott ugyan a férfiaknak semmi, de a nyúl egészen prédájokká lön, minthogy már legalább is két hét előtt megszűnt élni, s igy a gyöngédebb természetű hölgyek orrait kissé boszantá. Borban mindazáltal nem volt hiány, s ez elég vala a férfiak hathatós vigasztalására, kiknek kedve annyival emelkedők magosabbra, mennyivel a bor az üvegekben alább szállott.

A jó kedv annyira emelkedők, hogy egy remény teljes ifjú illy áldomásra nyitá meg ajkait:

,A legszebb hölgy, éljen !

,,Éljen! Éljen!“

S valamennyi hölgy, fülig elpirulva, szemérmesen és nyájasan hajtogatá magát

,,Halljuk Kakinszky urat !“

„Halljuk! Halljuk!“

Kakinszky ur magosra emelő pezsgős poharát, haját félre simitá homlokáról, és nagy benső megindulástól rezgő hangon szóla:

. „„Gondolatink tárgya

„Éljen ! Éljen !“

S valamennyi hölgy, fülig elpirulva, szemérmesen és nyájasan hajtogatá magát.

Anyja folytonos unszolásainak engedve, Alfred is poharat ragadott, és bizonytalan hangon illy áldomást monda :

„Szavaim nincsenek, de óhajtásom az, hogy mindnyájan éljünk !‘

„Éljen ! Éljen !“

Az úri vendégeket meghökkentő ugyan kissé e furcsa áldomás ; de utóbb mégis hitelt látszottak adni Gukkerné állításának, s meggyőződtek, hogy a költői szellem rendkívüli túlbuzgadozása fojtá el Alfred szavait.

Az áldomások rendesen be szokták a lakomát rekeszteni, s igy történt az most is. A társaság tehát ismét visszatért a díszterembe, s egy rész már szeretett volna haza menekülni; de ekkor Gukker ur arcának legünnepélyesb kifejezését ölté föl, az előszobába vezető ajtót testével elfődé, és ezek szerint nyilatkozott:

,Mélyen tisztelt társaság! Mi tizenyolcadik születésnapját ünnepeljük ma Stancikánknak, és ennél fogva, a rendes estélyi mulatságon kivül, mimikái, plastikai, gymnastikai és egyéb mutatványokkal lesz szerencsénk tisz-telt önöket meglepnünk, mellyek mind tulajdon kis családunkból telnek ki, s mellyek, mikép azt egész szerénységgel remény leni bátorkodom, némi kis kárpótlást nyújtanának önöknek az eddigi fogyatkozásokért

Az úri vendégek arcai rőfnyire nyúltak el e rémitő nyilatkozatra, de az ételt megették, az italt megitták, következéskép udvariasaknak kelle lenniők, s igy minden oldalról illy fölkiáltások hangzottak :

„Ah, dicső!“

„Mennyi élvezet!“

„A kedves gyermekek.u

„Egész művészi család.“

„Milly ritkaság."

„Boldog szülék !"

A gondolatok ellenben igy nyilatkoztak :

„Jaj nekünk !"

„Oh, füleink !"

„Mikor szabadulunk meg !“

„Most minden bűneinkért megadózunk."

„Oh, tolakodó szülék!"

„Ez rettentő csapás!"

Mivel azonban ezen épületes gondolatokat senki nem hallhatá, tehát igen természetes, hogy Gukker ur nagy elégültséggel sürgÖtt forgott türelmes vendegei közt :

,Csakméltóztassanak helyet foglalni, igy, szépen, körben, hogy mindent kényelmesen méltóztathassanak látni és hallani.’

Ezután Kakinszky urat külön helyre vezeté a zongora mellett;, hol mindent legjobban láthatott, de hol egyszersmind az egész társaság szemei szükségkép megakadtak rajta, mi az ásitást rá nézve igen kényelmetlenné fogja tenni. Gukker ur e szavakkal ülteté őt le :

,Hírlapi levelezők az országgyűléseken is minden országban külön és kitűnő helyet kapnak. Ha ha ha ! Kérem, méltóztassék. Stancika tüstént meg fog jelenni

Es Stancika csakugyan megjelent, kezeiben csipkével szegélyezett tiszta zsebkendőt és hangjegyeket tartva. A társaság zajos tapsokkal fogadá őt, s ő módosán hajtogató magát, és a zongora mellé állott, hol a ház zenemestere már elfoglalá helyét, és nagyot szippantott, hogy előadás közben semmi hátramaradás ne történjék.

Ünnepélyes csönd lett. A zongora megzendült, és Stancika kisasszony ezüst hangja megcsendült, mellynek hallására minden kebel megrendült. Ő az „Erdei madárka cimü szép dalt éneklé, minthogy az ünneplett Schodelné is minden hangversenyen többnyire ezt szokta hallatni.

Ah, milly ének volt ez! A zongoramester nem birt Stancikával egy utón maradni, és ez igen természetes, mert a lángész nem jár ahangjegyek fekete ősvényén, hanem a felhők virányos terein szárnyal. Stancika futásai lépcsőt képeztek, miken a képzeletdús kebel a pincéből egészen a harmadik emeletbe kapaszkodhatott, s hasonlithatlan trillái a legjegesb szivet is elolvaszták, s az egész hallgatóság szemeibe konyákét varázsoltak, épen úgy, mintha ásitást iparkodtak volna elnyomni. Ah, illy erdei madárkát még az egész Svábhegyen sem találhatni !

Ámde a legszebb dalnak is vége van, mert a megfoghatlan természet, fájdalom! azt határozd, hogy a minek eleje van, annak vége is legyen. Es ezen változhatlan törvény következtében az erdei madárka is megszűnt nyögdécselni, és Stancika kisasszony ezüst hangja megmérhetlen végső trillában olvadozott.

Kell é mondanunk, hogy előadását tomboló tops és dobogás követé, s hogy a „brava“ kiáltozás is arszlánilag harsogott \

Stancika kisasszony pirulva hajtogatá magát, s mindenoldalról illy hízelgő bókok hangzottak elébe :

„Dicső!"

„E dalt így még soha nem hallottuk."

„El vagyunk ragadtatva."

„Ha színházunk illy művésznőt bírna, úgy nem kellene többé a magyar színház elakadásától félnünk."

„Valóban, Herr von Gukker, ön bűnös, hogy e hangok hallásától a nagy közönséget megfosztja."

„Legalább nyilvános hangversenyben kellene a kisasszonykát fölléptetni."

„Még csak gyermek, s már isigy énekel mi fog ebből még kifejteni !"

Gukker ur földig hajlongva köszönő az igazságos bókokat, s neje még sokkal nagyobb mértékben örvende ezen méltányos megismerésnek , mert egész földi léte csak azon leirhatlan büszkeségben öszpontosult, mellyet azon gondolat szült, hogy az ő gyermekei mind művészek, kik egykor az egész müveit világbámulását magokra fogják vonni. Ezen ér-zelme most is erőt vett Gukker asszonyságon, s ezen renkivül örvendetes nyilatkozatra fakasztá őt :

,Edes Stancikám, látod, tisztelt vendégeink mindnyájan szives kiméléssel viseltetnek csekély művészi tehetséged iránt, ez hálát érdemel részedről, mit csak úgy fejezhetsz ki legillendőbben, ha az erdei madárkát még egyszer elénekled. Tehát csak rajta, gyermekem.

Az irtózatos szó kimondatott, s olly varázserejü vala, hogy egy vendégből rögtön e kétértelmű szókat ugrasztá ki :

,Oh, kiméljük a szép kisasszonykát, illy gyöngéd korban veszélyes a megerőtetés.

E merész megjegyzés után legalább is ötven szem fordult hálás kifejezéssel a vakmerő vendégre; de fájdalom! hasztalan, mert az anya büszke öntudattal szóla :

,Stancimnak ez csak gyermekjáték, ő nem énekel olly lázas megerőtetéssel, mint sok elhiresült színpadi donna. Csak bátran, Stancikaim, háláld meg tisztelt vendegeink szívességét.

És Stancika kisasszony örömmel engedelmeskedett , s most mái, művészi elragadtatásában önmagát is fölülmúlta. Egyetlen trillaháló volt az egész ének, mellyben fuldokló keszegek gyanánt kapkodtak levegő utána szerencsétlen úri vendégek.

A dalnak másodszor is vége lett, s a társaság zajos tapsok közt nagy robajjal állott föl, reménylvén, hogy ezen mesterfogás által a még hátra levő művészeti élvezettől megszabadulhatnak; ámde nagyon csaladkoztak szá-mításukban , mert Gukker ur épen akkor toppant be a konyhából, hol a maradék étel iránt célszerű rendeléseket tőn, s most ünnepélyes hangon szóla :

,Kérem alázatosan, méltóztassanak csöndesen helyeiken maradni, most Alfred jő, és költeményt fog fölolvasni, melly mindenesetre meglependi önöket.

„Valóban, — szóla sugárzó arccal GukLemé, — kis Schillerem költeményei igen sajátságosak.“

A vendégek leveretve foglalák el helyeiket, és meglehetősen szomorú arckifejezéssel tapsoltak a fiatal költőnek, ki az oldalszobából kimért bánatos lépésekkel közelíte a zongorához, kezében a pompás kötésű kéziratot tartva, melly szerencsére igen vékony volt. — Pillanatnyi csönd után komolyan biccente fejével Alfréd, s az itt következő költeményt igen érzelemdűs hangon olvasá föl :

A lantos.

,Mi baj? Mi zaj ?‘

Kiált mogorván a várnak ura,

S egy serleget a padlóhoz zúza ;

Mert ő

S Jenő

Az asztalnál ült,

S ivásba merült.

Fiuk, Lyányuk,

És a sok szolga Félve tántorga,

Mert ő

S Jenő

Olly vérengző kényurak valának ,

S minden embernek halált adának.

„Lantos,

Lantos

Szól remegve a ház kisasszonya,

S többet nem mondhatott kék ajaka ;

Mert ő

S Jenő

Kardot rántottak, Es ki rohantak.

Lantos,

Lantos,

Ne zengj szerelmet,

Ha kedves élted,Mert ő

S Jenő Meggyilkolják fiatal éltedet, Es kiontják szép piros véredet.

Lantos,

Lantos,

Mért nem hallgatál intő szavunkra,

Most már nem ülhetsz többé lovadra ;

Mert ő

S Jenő

Kionták véreid,

S megölék élted !

És ő

S Jenő

Visszajöttenek,

S mit szemléltének ?

Fiuk,

Lyányuk

Keservesen zokogva sirtanak, S halva a hideg földre rogytanak !

És ő

S Jenő

Irtózatosan megdöbbentenek,

Es ismét ere kardot emeltenek ;

Mert ő

S Jenő

Eltet adának

E fiú s lyánynak, S most ő S Jenő

Gyermektelenek — Szerencsétlenek !

igy ő

S Jenő

Tüstént öngyilkosokká lettenek ,

S bútól a szolgák is meghűltének ! —

A költemény nemet volt, s hű lefordítása irtózatos munkánkba került ugyan ; de legalább örömmel mondhatjuk, hogy a fordítás lehetőségig közelíti meg az eredetinek kimondhatlan költészeti becse't, ámbár simább nyelvünk kissé megszelidité az irtózatos rímgörcsöket.

Az úri vendégek megfoghatlan elragadtatása csak e két bötűben birt nyilatkozni:

,,Ah!“

Es ezen általános eltompulást Alfred nagyon ügyesen használá, s halhatlan költeméményét még egyszer, meg pedig folyvást növekedő tűzzel olvasd föl, melly műtétel a legnagyobb lelkesülés hideg verejtékcsöppjeivel boritá a hallgatók homlokait. A zajos taps természetesen itt sem hiányzott, s egyhangú lett az óhajtás, hogy bár valamennyi mulattató lapban minél előbb világot látna e dicső költemény; mi azonban fájdalom nem történt meg, mert hiszen jól tudjuk, hogy a nagyszerű fiatal tehetségeket az irigység mindenütt el szokta nyomni.

A hallgatók e szomorú ballada hallása által azon elfásult állapotba jutottak, mellyb en nem tudjuk, hogy ébren vagyunk é vagy alszunk? Szemeik elhomályosultak, érzékeikéitompultak, s azért most már nem is mozdultak helyeiken, és meg vagyunk győződve, hogy e mámoros állapotukból csupán erőszakos foghúzás által lehetett volna őket főiriasztani.

Gukker ur tehát minden akadály nélkül szólithatá elő Aurorát, ki hegedűjén azonnal ritka elszántsággal kezde működni. Fogásai nem voltak ugyan tiszták, de a hangmértéket sem tartotta meg, s igy a két hiba igen gyö nyörü egészszé alakult össze, mi a padláson nagy forradalmat okozott az egerek közt, melylyek rémülve hagyák el rejtekeiket, mintha földrengés, vagy más nagy elemi szerencsétlenség pusztító előjeleit érzették volna. A hallgatókat azonban már teljességgel nem sérté ez élvezet, s igy az ismétlést is olly ritka és példás béketüréssel szenvedték el, mint a bárány a kegyetlen mészáros kését.

A hegedű megszűnt zengeni, a tenyerek gépileg tapsoltak, s a torkok önkénytelenül bravoztak, mintha ennek a világ alkotásától fogva mindig igy kellett volna történni.

A boldog anya örömtengerben úszott ,az apa sürgött forgott, és a kilenc éves Kunigunda kisasszonyka büszkén állapodott meg a terem közepén , ásitását erőszakosan elnyomd, és szavalni kezde.

Először Griseldis azon jelenetét morzsold le, mellyben gyermekét elveszik tőle. Hogy ez rendkívül megható vala, azt alkalmasint nem is szükség említenünk, mert ki ne ismerné a világhírű szende kis Griseldist, ki kormos ar-cocskáját a patak tiszta tükrében nézegeté !

Ezt azon jelenet követé, mellyben a vadon fia, magyarul orangutang, a szép görög hajadon által sárga keztyüs bécsi uracscsá változtattatik. Ah , milly dicsőn mondá ki a kilenc éves Kunigunda e hét országra szóló mon-dást: ,Két SZÍV és egy dobbanás mintha már legalább is kilencszer lett volna szerelmes, s fogadni mernénk, hogy e pillanatban minden kisasszonyka szive hangosan dobogott. Ám hagyjuk dobogni, hiszen úgy sincs egyéb dolga. Mi a kis Kunigunda művészi előadását illeti, az valóban nagyszerű volt a maga nemében. Mély lélekzetet szivogatott, mintha a súgóra várakozott volna; szóval, ő minden lehetőt elkövetett. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy néhányszor földre mutatott kezével, midőn a ragyogó csillagokat emlegeté, egyszer pedig gyomrára tapintott, midőn lángoló szerelméről ábrándozott ; de lehet, hogy az első esetben uj cipőinek látásában gyönyörködött, a másikban pedig azon belső forradalmat akará lecsöndesíteni, mellyet a zsíros fánk és sovány fácán okozott. E csekély botlásokat örömest bocsáthatni meg, mert hiszen efféléket színpadunkon is gyakran láthatunk.

Szűnni nem akaró zajos taps után Gukker ur igy szóla :

,Gyulácskám, most rajtad a sor

Csönd és hallgatás. A szerető anya aggályosán szol :

„Gyulácskám, hol vagyl“

Ismételt kérdésre igy válaszolt nagy álmosan Gyűl ácska :

,„Itt vagyok.

„Hol ?"

,„Beisser bácsi térdén lovagoltam." „Szállj le, és táncold a cachuchát." ,„Alhatnám."

„Tudod, mit ígértem?"

„,Megyek hát mindjárt, csak megcsókolom Beisser bácsit.

E szók után hasára állott Beisser bácsinak, és csókolás közben leüté parókáját, mi igen mulatságos jelenetet okozott, mert tudnunk kell, hogy Beisser bácsi alig volt huszonhat éves, és már is parókát és szemüveget viselt. Ezt azonban nem kell csodálnunk, mert azon nevelési rendszer, mellyet fönebb a kis gyermekek beszédeiből kilestünk, illy gyönyörű következményeket szokott szülni.

E kis baj után a zenemester a cachuchát kolompolá a zongorán, és Gyulácska irtózatosan hajtogatá derekát s borzasztóan táncolt. Kevés pillanat múlva azonban megállapodott.

,Folytasd, fiacskám.

„Mindjárt, mama, csak az orromat fúvóm. “

És Gyulácska e műtétéit csakugyan nagy hidegvérüséggel teljesité, mi általános vidoragot szült. Azután tüzesen folytatá a táncot.

' ,Egyenesen tartsd magadat, fiacskám.

„Mindjárt, mama.

E biztatás után egy úrhoz ugrott Gyulácska, nádbotjával hátra szoritá karjait, s most már valóban egyenesen táncolt; mondhatjuk, csak a mormogás hiányzott, es mindenki fiatal medvének fogta volna őt tartani. Gyulácska furcsa tánca kimondhatlanul tetszett, és ő az estély hőse lett.

Az óra éjfélt ütött, s az úri vendégek tá-voztak, elszenderült gyermekeiket cselédek által cipeltetve magok után. Kakinszky ur böcsületére fogadá, hogy ez ünnepélyes estély leirását közönség elébe fogja juttatni, következéskép igen természetes, hogy ezt nem cselekvő , mert ő valóban nem Kakinszky, hanem Kaker ur volt. így tehát nekünk jutott a sze rencse,,

gyönge toliunkat e nevezetes estély leírásában megkísérteni, melly szép hivatásnak tehetségünk szerint iparkodtunk megfelelni.

Tisztelt olvasó, ha kedved van Gukker ur estélyein mulatni, szívesen szerzendünk számodra meghívó jegyet. —MEDVÉK TÖRTÉNETE

.Annyi állat közlőtt már életéből adatokat az emberekkel, hogy magam is csak pipára gyújtok, s megragadom a tollat, és elmondom viszontagságaimat, mellyek vígak, érzékenyek , szomorúak és borzasztoak, mint a legújabb emberi vígjátékok, miknek az a legnagyobb érdemeik, hogy sokat sírnak látásukkor az asszonyok és hadastyánok. De térjünk tüstént dologra.

Az állatvilág állatokból áll, s mivel azokból áll, nem lehet ment állati gyarlóságoktól. Nem hibázni Ítéletben , nem tévedni számolásban , nem botlani cselekedetben, állatnak nem adatott; s miután ez való és elvitázliatlan, tehát igen természetes, hogy én is hibáztam, tévedtem és botlottam; most pedig mind ezt önkényt s töredelmesen kivallván , úgy hiszem, hogy ez által bűneimért bocsánatot fogok nyerni, s csak e hit az, melly szétdűlt reményemet épségben törekszik megtartani.

Szives olvasók, menjetek vissza az emlékezet szárnyain a történetek azon pontjáig, mellyen az állatok gyűlése véghez ment, melly az egész állatvilágnak dicsőségére válik, mellynek említésére ezredek múltával is nemes lángra fog gyűlni az állatfiatalság szive, s bizonyosan emlékezendtek azon főhatározatra, melly szerint minden állatnak szoros kötelességül szabaték, az állatországot lehetőségig emelni.

En azonnal szilárdul elhatárzám magamat , hogy mindenek fölött csak tulajdon fajom fölemelésén fogok munkálkodni ; mert mi gondom nekem a nyulra, farkasra s egyéb állatokra ! En medve vagyok, s mint valóságos jó medvének, csak a medvék boldogitása fekheték szivemen.Sokáig izzadtamazon pályán, mellyen azt gondolám, hogy fajom jövendő boldogságának épületéhez egyket szem homokot én is hordhatok; azonban vérző szívvel vallom meg, hogy ezen önáltatásbol keservesen kiábrándultam. Mondá ugyan ezt nekem mindjárt pályám kezdetén a hatalmas sas, de en csakkacagám szomoru jóslatát, s agyam éretlen sugallásait vakon követem, erősen ragaszkodva azon eszméhez, hogy a mit en kimondok fajom előtt, azt tüstént vak hódolattal fogja az követni. Ámde számításomban irtózatosan csalatkoztam, s kiábrándulásom valóban borzasztó.

De hagyjuk azüreslamentatiót vén anyókáknak , kik egyebet már ugy sem tehetnek, s fogjunk egyenesen szomorú történetünk előadásához, mellyből talán tanulhat valamicskét az, ki utánunk a medvefaj reformálását meg-kísérteni magában kedvet érezend.

Első ifjúságom igen vig és gondtalan volt, minő a fiatal medvéké általánosan lenni szokott. Az egész erdőben nem volt odvas fa, mellyből a mézet meg ne izelitettem volna, s apám gyakran monda, hogy vásott fickó vagyok, minek én rendkívül őrvendék, mert gondos anyám ollyankor mindig megsimogatott.

Boldogságom azonban nem tartott sokáig, mert ember hatalmába juték, midőn tovább mentem, mint a józan okosság szerint tulajdonkép mennem kellett volna. Ezen ember azt akara, hogy sípja szerint táncoljak, mit én , a bércek szabad fia, olly lealázó méltatlanságnak tarték, hogy készebb valók bőrömet timár kezeibe juttatni, mint a zsarnoki kívánatnak engedni.

Ezen makacsságom végre kifárasztá kínzóm türelmet, s ő szabadon bocsáta engem. E szerencsés fordulata sorsomnak épen azon időben történt, mellyben az állatok gyűlést tartottjaik, hol én is jelen voltam. Ott j övék azon szivemelő gondolatra, hogy fajomat minden tekintetben a tökély legragyogóbb pontjára fogom emelni, habár életembe kerülne is nagyszerű vállolatom.

E határzatom szilárdul állott keblemben, s most már csak az eszközöket kelle megválasztanom , mikkel a kitűzött magasztos célt legbiztosabban közelíthetendém meg. Szerény lévén, nagyon jól tudám, hogy igen mély tudományosságba nem bocsátkozhatom, mellyet talán fajom sem fogna egészen megérteni. Hosszas tusakodás után elhatározám tehát, hogy nem fogom a medvék elméjét számolásra kisztetni, hanem inkább szenvedélyeiket izgatandom föl, melly félmámoros állapotukban azután bizonyosan minden tanácsomra legnagyobb készséggel fognának hajlani, minthogy fölkor-bácsolt magasztaltságukban a kopár sziklát is mézköpunek tekintenék.

Tisztába hozván ennyire tervemet, még egy akadályra találtam ; kételkedni kezdék tudniillik, hogy ugyan lesz é elég erőm a mogorva és közönös természetű vén medvék föl-izgatására í En mindig szerettem ugyan terveimben nagy helyet engedni a reménynek, mi által gyakran nagyon is keserűen csalatkoztam ;de ezúttal mégis tétovázás nélkül ismerem meg, hogy a régiben tespedni szerető öregekkel, kik különben is szerfölött szeretik a hosszas fontolgatást, csakugyan nem igen fogok boldogulhatni.

A könnyelmű fiatal medvékkel határzám tehát a fontos kísérletet megtenni, mellyekről jól tudám, hogy minden újításon mohón kapnak, s unalmas latolgatás nélkül hiszik annak szavait, ki hízelegve tud hozzájok szólani.

Eleinte, őszintén megvallom, bizonyos belső szózat azt sugá nekem, hogy ezen eljárás nem egészen egyenes, következéskép a szigorú biráló itélőszéke előtt nem nyerend helyeslést ; ámde az iránt is csakhamar megnyugtatám magamat, gondolván, hogy célom jó, s igy eszközeim választásában nem kell épen fölötte szigorúnak lennem.

Tisztába hozván ennyire táborozási tervemet , azonnal elkezdem izgatásomat a fiatal medvék között. Mindenek előtt büszkeségüket kelle fölébresztenem, mert ez leginkább az,mi a kétkedő fontolgatást száműzi. Elhitetem velők, hogy fajunk emelkedését csupán ők eszközölhetik, hogy egész mostani és jövő boldogságunk egyedül tőlök függ, s hogy a számold elme hideg szavaira ne figyeljenek, mert egyedül csak a szivből lobbanó fölhevülés az, melly fajunkat a valódi boldogság ösvényére vezetheti.

Szavaim szerencsés sikert Ígértek, mert olaj gyanánt hatottak a tűzre, melly a fiatal medvék keblében támadott. En természetesen rendkívül őrvendék e kedvező előzménynek,sépen a további eszközök fölött tusakodám barlangom előtt, midőn rögtön szárnysuhogást hallék, s hatalmas sast pillanték meg, melly velem szemközt, mohos szirtcsúcson foglalt helyet , és igy szóla hozzám :

,JÓ napot, medve uram

Erre én illő udvarisággal válaszoltam :

,,Hasonlóképen, sas uram“

,Szép időnk van.

„Meglehetős.

,De azért még ma mennydorőghet is

„Meglehet."

,n gondolatokba van mélyedre

„,Eltalálta uraságod

,Medve ur, én nyiltan óhajtók őnnel néhány szót váltani

„Tessék

,En ugyanazon bércek kőzt fészkelek, hol őn s fajának nagyobb része lakik.

„Többszőr volt már szerencsém uraságodat láthatni.

,Orvendek , ámbár csodálom, mert én nap kőrül szárnyalok, őn] pedig csak ritkán emeli magosra szemeit.

„Mert alant keresem az üdvet

,Izlését mindenki szabadon kővetheti

„ügy van.“

,De visszatérek főlvett tárgyamhoz

„Meg kell vallanom , uraságod már sokat beszélt ugyan, de én még csak távolról sem sejthetem azt, mit őn főivett tárgynak méltóztatik nevezni

,Tüstént világosan szólok

„Kiváncsi vagyok."

,Érintém , hogy egy helyen tanyázunk, s ezen körülmény az, melly engem kimondhatlan varázserővel vonz a medvékhez

„Rendkívüli szerencse ránk nézve.

,Gűny ez?"

„Oh, nem ! Csak azért tevém e megjegyzést , mivel ön olly magosán fölöttünk áll.

,Az épen nem gátolja rokonszenvemet az érdemes medvefaj iránt, s épen a rokonszenv az, melly engem uraságodhoz hozott. On fölemelni törekszik ezen derék fajt.

„Igen"

,Ez dicső szándék.

„Meghiszem bizony !“

,De nyíltan ki kell mondanom, hogy ön helytelen eszközöket választott e szép cél kivitelére."

„En egészen ellenkezőről vagyok meggyőződve.

,Pedig csalatkozik ön."

„Nein.“

,Kérem, méltóztassék engem türelmesen végig hallgatni

„Meggyőződésemtől végtelen beszédek által sem hagyom magamat elüttetni.“

,De legalább méltóztassék okaimat meghallgatni

„ Am legyen, de előre is biztosíthatom ont, hogy én semmiféle oknak nem szoktam engedni, ha valamelly eszme már meggyőződéssé vált bennem.u

,E szerintőn csalhatlannak hiszi magát? „Szavaimat tetszése szerint magyarázhatja uraságod.

,Ez igen sajnos akadály ugyan, de okaimat mégis előadom. Én is rég óta tőröm már fejemet azon nagy eszmén, hogy mikép lehetne a derék medvefajt boldogítani, s alkalmasint meg is leiéin már a fonalait, mellyen azt mos-tani durvaságából kivezethetem. Már épen elhatárzottan akarék némelly előkészületeim Után a nagy munkához fogni, midőn uraságodváratlan föllépése szép álmaimat földulta.

„Mert csak álmok voltak

,A fölött csak a jövendő fog érvényesen ítélhetni, mit én a jelenkorban cselekszem. De menjünk tovább. Ön az egész fiatalságot lázas ingerültségbe hozta

„Üdvös fölhevülésbe.“

,Mire számított ön ezzel ?

„Semmire

,Hogyan ?

„En nem szoktam számítgatni, s gyűlölöm a kártékony fontolgatás ez eszközét. Az embereket csak a lelkesülés boldogíthatja, mi állatok pedig csupán az izmos fölhevülésben lelhetünk valódi üdvét.“

,Uram, ön iszonyú ábrándozásba merült, mellyből borzasztóan fog fölébredni

„Az az én gondom

,S hiszi ön, hogy szabad illy könyelmüen játszania fajának boldogságával?

„Az ismét csak az én gondom. Minden medve maga számol saját bőréről.”

,Igen, de őn az egész fajnak bőrét kockáztatás

„Felelni fogok tetteimért, de majd csak a közvélemény itélőszéke előtt.”

,Ugyan kérem uraságodat, méltóztassék valahára kiábrándulni, mert valóban, őn már eddig is iszonyúan megkárositá faját

„Azt nem hiszem”

,A fiatal medvéket főlingerlé a vének ellen „Mert csak a fiatalságban van erő”

,S hiszi ön, hogy az öregek el fogják ezt tűrni?’

„Mi gondom arra !”

,Hogyan?”

„Mi az öregek nélkül, sőt ellenök is kiviszszük javítási terveinket, ha nem akarnak hozzánk simulni, mert részünkön van a hatalmas fölhevülés és erő.”

,Amde az öregek ész és józan számítás fegyvereivel fognak önök ellen harcolni

„Erő és forró fölhevülés nélkül ezek egyetlen irgalmas föktásra sem méltók.”

,Az Öregek már is zugnak.’

„Egyébre úgy sincs erejök.”

,A fiatalság megtagadja tőlök a tiszteletet.’

„Nem vénség, hanem csak érdem víhat ki tíszteltetést.”

,Ki fogja ezentúl a fiatal medvéket illő féken tartani?’

„Vezérszóm.”

,Ki tette önt vezérré?’

„A közvélemény.”

,S ki alkotá e közvéleményt?’

„ Vezérszózatom.”

,Uram, mindenre kérem önt, ábránduljon ki valahára, ba csakugyan szivén viseli fajának boldogságát. Látja , uram, én igen jól tudom, hogy az öreg medvékben sok hiba van, s azért javitni is törekszem őket; de azt is tudom, hogy nyilt s megvető elmellőzés által ’csak nagyobb konokságra ingerekéinek, és minden javítási eszmét el fognak fojtani.

„Nemes fölhevülésünk olly hatalmas lángra fogja ez eszméket lobbantam, hogy sem a vén medvék haragos fuvása, sem a sasok szárnycsattogása nem olthatandja azt el.“

,Majd elválik !

„Ön tehát ellenségem?

,Személyének nem, hanem eljárásának igen, mivel meg vagyok győződve, hogy ez meg fogja az egész medvefajt semmíteni. Uram, engedjen még egy szót. Mit gondol ön, hány medvét lőne az ember, ha jöttét mindenkor dobos által jelentetné ?

„Egyet sem.

,Önnek sem kellett volna tehát az öreg medvéket fölriasztani, hanem csak lassanként s mintegy észrevétlenül szoktatni a javítás eszméjéhez

„Gyűlölöm a koldulást, mi nem keresünk kegyelmet, hanem jogokat követelünk, s eztnyiltan es lehető legnagyobb zajjal fogjuk kieszközleni.

,De kérem—‘

„Ne is méltóztassék magát fárasztani, sas uraim, én változatlanul megmaradok elveim mellett. “

,Hiszen azokat nem is gáncsolom én, hanem az eszközöket és a modort roszalom, melylyek soha nem fogják ön faját az óhajtott célhoz vezérleni

„Ez az én gondom.

,Kénytelen leszek ön eljárását mindenütt nyiltan gáncsolni

„A fenyegetéseket csak nevetni szoktam.

,De kérem, méltóztassék hinni tapasztaltságomnak; engem szárnyaim számos idegen országon vittek már keresztül, én sokat láttam, miről önnek, ki soha nem hagyá el bérceit, fogalma sem lehet. Sőt az itteni viszonyokat sem ismerheti ön tökéletesen, mert mig az emberek hatalmában volt, addig vajmi sok változáson ment keresztül önnek érdemes faja.

„Ne szaggassa ön fel hegedező sebeimet, uram, ez nem szép

,Nem is akarám azt tenni, csak emlékeztetni ohajtám önt arra, hogy én talán mégis jobban vagyok képes az itteni viszonyokat fölfogni.

„Elég.

,De kérem —

„Szót sem akarok többé hallani, fajomnak nem szoözönre, hanem tettekre van szüksége

,Tehát megveti ön tanácsomat’

„Nincs rá szükségem

,Nem akar ön kezet fogni velem fajának boldogitására V

„Hol saját erőmis elég, ott nem szoktam idegen segélyt elfogadni

„Am legyen! Én mindent elkövetek, a rósz következmények ön fejére szállandnak

„Bízvást

.Állhatatosan és nyiltan fogok ezentúl ön ellen harcolni

„Csak méltóztassék.

,Alázatos szolgája.

„Ajánlom magamat.

E szók után hatalmas szárnycsattogással röpült tova a sas, es en egyedül maradtam, szilárdul elhatározottan, hogy megkezdett pályámról semmiféle tekintély által nem hagyom magamat visszariasztatni, bár mit mondjon is sas uram, ki bizonyosan azért méltatá épen a medvefajt figyelmére, mivel az leghatalmasabb az egész országban, s következésképen legnagyobb tekintélyű is, minél fogva vezérlése még a felhők közt tanyázó sasnak is dicsőségére válhat ik.

Kezdett munkámat tehát legnagyobb buzgalommal folytatám, indítványaim egymást érték , s a fiatalságból alakult pártom minden szómat legnagyobb fölhevüléssel fogadta, és zajos helyeslés jeleivel jutalmazta. Örömem magosra lobbant, midőn ezt tapasztalára, s bensoleg meg valék győződve, hogy sas uramnak minden aggálya csak puszta agyrém, melly pillanatnyi figyelmet sem érdemel.

Rövid idő múlva nagy megütközéssel kezdem észrevenni, hogy talán mégis idő előtt tártam kaput az örömnek. Itt mindenek előtt meg kell említenem, mikép a medvefaj magában is több osztályra szakad. A róka csak róka , a farkas pedig csak farkas ; de a medvék külön fajokra oszlanak, barnákra, feketékre , szürkésekre, úgynevezett mosdó medvékre s egyebekre. Ezek sok tekintetben egymástól egészen különböző szokásokat követnek, s igy igen természetes, hogy nem könnyű őket egy kalap alá terelni, a mint mondani szokás. S ez az, mi nagy munkámat mindjárt eleinte megakasztá.

Én tudniillik a medvék úgynevezett ázsiai fajához melly, mint egyes faj, szám

ra legnagyobb ugyan, de a többi külön fajok által, egyesülten, mégis meghaladtatik. Hogy én saját fajom mellett buzogtam leginkább, az igen természetes, s meg vagyok győződve,hogy helyemen mindenki szinte csak azt fogta volna cselekedni.

Ebből azonban mégis nagyon sok kellemetlenség háromlott rám és fajomra. Fiatal pártom ugyanis, rendkivül fölhevittetvén általam, nagyon is tüzesen látott a dologhoz, s visszataszító nyers magaviseleté által nemcsak az öregeket ingerlé haragra, hanem a külön fajokat is határzott és kemény ellenszegülésre bírta. Talán azt fogják most némellyek mondani, hogy az ügyek illyetén állásában párto-mat meg kellett volna hatályosan dorgálnom ? Elhiszem, könnyű ezt mondani, de kisértse csak meg valaki! Első roszaló szavamra bizonyosan egyedül maradtam volna, pedig épen nem volt szándékom csak olly könnyeden átengedni a sasnak haladási csatatérünkön a diszes vezéri szerepet. Es azt nem hiú nagyravágyásból tevém, hanem csupán azon tiszta meggyőződésből , hogy széles e világon nincs más, ki faját olly forró vágygyal óhajtaná boldogítani , mint én.Az előmbe gördülő akadályok által tehát épen nem hagyám magam visszariasztatni, hanem legtisztább szándékból kezdett munkámat büszkén folytatóm. Vezérszóm bércről bércre hangzott, s még mindig reménylém, hogy pártom feltüzelése által minden akadályt diadalmasan sikerülend leküzdenem.

Ez alatt fajom vénei, tüzes izgatásomtól, és pártom kicsapongásaitól iszonyúan megrettenve, példabeszéddé vált munkátlan tunyaságukat rögtön rendkívüli buzgalommal cserélék föl, s még azon ügyekben is egészen ellenem dolgoztak, mikre nézve az előtt már meglehetősen összeegyeztek véleményeink. Ennél fogva minden gyűlésünkön olly hathatós ellenszegülésre találtam , hogy pártommal legkisebb javítási rendszabályt sem bírtam foga-natosítani. Ah, milly kimondhatlanul fájt ez nekem ! Hideg szókkal képtelen vagyok bánatomat kifejezni; csak rokon kebel foghatja föl annak nagyságát teljes mértékben !

Ekkor a sas is nyilvános szót emelt, s engesztelő középutat törekvék kimutatni, mellyen a szétágozó véleményeket ismét egyesíthetni reményié. Az ellenséges fajokat szelid engedékenységgel akard vak konokságukból kiforgatni , és az egyetemes medvefajhoz simítani; saját fajom vénei előtt pedig hideg számolgatással lépett föl, mert reményié, hogy azt, kit puszta folhevüléssel nem lehet a közős haszon előmozdítására birni, bizonyosan jó útra térít-hetni, ha világosnál világosabban mutatjuk meg neki, hogy minden föláldozott előítéletből ízletes gyümölcs és gazdag haszon fog számára teremni. Ezen eljárás még saját pártomat is csökkenté ugyan valamennyire, de még sem volt olly sikeres, mint azt a sas reménylhetni gondolá.

A külön fajok ugyanis annyira megmakacsultak pártom tüzes ostromlásai által, hogy az engesztelő szózatnak sem adtak hitelt, és minden tekintetben saját fajoknak törekedtek elsőséget kivíni, melly iparkodásuk minden ál talanos javitási eszmét első csirájában fojtottel, es a kölcsönös ingerültséget minden oldalról nagyobbitá. Saját véneinket ellenben annyira megvakitá a félelem, mellyet pártom rakoncátlankodása ébreszte bennök , hogy már nemcsak fölhevülni nem bírtak, hanem még számolni sem tudtak, s a kétszer kettő négy fölött is ággalyosan és kételkedve csóválgaták fejőket.

Minden reményünket azonban még ekkor sem akartuk eltemetni, hanem mindketten folytattuk egymás ellen izgatásunkat, mindketten azon tiszta szándékból, hogy győzzön a mi jobb ; természetesen mindketten saját ügyünket tartván jobbnak.

E megfeszített törekvésünk azonban épen nem várt, de igen kellemetlen hatást okozott, tudniillik kettőnk pártjából harmadik alakult, melly mindenben a régi szokás mellett akart megmaradni, és mindkettőnk erejét félelmesen fogyasztá. Ennek következtében végre minden erőnket úgy szólván csak oda kelle öszpontosltanunk, hogy e harmadik párt hatalmánakveszélyességét lehetőségig csökkentsük. Mivel azonban erre nézve is szilárdul ragaszkodtunk különböző véleményünkhez, s egymással me-rőben ellenkező eszközöket használtunk, tehát igen természetes, hogy törekvéseinket épen nem koronázá azon eredmény, mellyet elérni óhajtottunk, hanem a szakadás és szétágazás napról napra félelmesen nagyobbult.

E mellett saját pártom is mindinkább vérszemet kezde kapni, s végre segély helyett inkább gátul szolgált törekvéseim kivitelében.

Illy szomorú helyzetben valánk, midőn némellyek tanácsolák, hogy béküljek ki sas úrral. De hát nehezteltünk é mi egymásra ? Föláldozhattuk é benső tiszta meggyőződésünket egymásnak? En azt hiszem, hogy ezt egyikünk sem teheté, ha minden eddigi törekvésünkre kártékonyság és bűnös önzés bélyegét nem akartuk ütni. Illy elszánásra pedig alkalmasint a legbölcsebb emberben sincs elég erő.

Különböző modorú javitási eszközeinket tehát huzamosb ideig használtuk meg, folyvást ragaszkodva a remény legcsekélyebb sugáréhoz is, mert a sas nem birá elhinni, hogy találkozzék medve, melly örömest ne nyújtana egy ürücombot, ha tudja, hogy kevés pillanat múlva legalább is kettőt fog helyette kapni; én ellenben még mindig szerétéin hinni, hogy egész fajom tüzesen hevülend föl, annak kivi-vására, hogy legdicsőbb s legboldogabb lehessen valamennyi állatfaj között.

E kettőzött iparkodásunk minden erőnket kifogyasztá, s midőn egykor csaknem egészen elernyedve ülék barlangom előtt, nagy meglepetésemre pillantám meg a szemközti sziklaormon sas urait, ki szinte lecsüggeszté szárnyait és igen bús hangnyomattal szóla :

,Jo estét, medve ur

En nagyot sohajték , és szomorúan viszonyúm a köszöntést e szókkal :

„Jobb is lehetne.“

,E tekintetben legalább tökéletesen egy véleményen vagyunk

„Elég sajnos, hogy csak ebben!

,Fájdalom, igaz! de én nem vagyok oka. „Hát talán én vagyok oka?

,On nem akart engedni.

„Ön sem.

,Egyikünknek engedni kellett volna.

„Azt ön tehette volna.

,Ön is.

„Meggyőződésemet nem áldozhatám fői.

,En sem.

„En boldogitni akarám fajomat.

,Én is.

„Ön rontá meg utamat.

,En csak javítni tőrekvén azt, mit ön és pártja elrontottak.

„Ezt nehéz bebizonyítani.

,A következmény mutatja, hogy nekem van igazam.

„Ezt én is mondhatom.

,Nem.

„Mindenesetre.

.Ah, mit ér e versenygés!

„Most már késő önnek ezt mondania.r ,Fájdalom, igen ! de en nyugodt vagyok, mert mindent elkövetek, mi erőmből kitelt.

„Bár kevesebbet tett volna ön:

,Ezt jogosabban mondhatnám én önnek. „Bocsánat, uram, de ezt mindig tagadni fogom.

,Tagadás nem bizonyít.

„Valamint a puszta állítás sem. ,Ön az, ki zátonyra korbácsold fajának élethajóját.

„Egyedül ön az oka fajom vénei kártékony csökönyösségének.

,Sőt ellenkezőleg, e bajt csupán ön tulhajtásának kell tulajdonítani.

„Szándékom tiszta volt.

, Arról meg vagyok győződve, de ez még nem elég az üdvösségre.

„Sas uram, higyje el, zokon esnek nekem szavai, de én nem vagyok a bajnak oka, sőt mi több, önt sem akarom egyenesen vádolni.

,Tehát kit?

„Magát az elkorcsosult századot, mellyben élünk, melly semmi magasztos fölhevülésre nem alkalmas.

,Es őn beszél igy? Ön, a főlhevülés, a tüzelés buzgó bajnoka?

„Igen

,Meg nem foghatom önt.

„Oh , uram, én tökéletesen kiábrándultam!

,Hogyan ?

„Még egyszer ismétlem, én keservesen kiábrándultam.

,Ez hallatlan! Ön, ki első beszélgetésünkkor nem akará hinni, hogy ábrándokba van merülve, most önkényt vallja meg, hogy kiábrándult ? Ez sok!

„És ugyan miért? Uram, ez épen nem következetlenség.

,Legalább nagyon hasonlít hozzá

„Oh, nem ! Ez csak azt tanúsítja , hogy még én is csalatkozhattam”

,Hallatlan !‘

„En azt hivém, hogy fajom általános fölhevülésre képes, és indítványaimat legnagyobb tűzzel fogja tüstént létesíteni.”

,Minden vizsgálat nélkül’

„Természetesen, mert csak a fontolgatást kerülő tüzes folhevülés szülhet nagy tetteket. Oh, de várakozásomban szörnyen csalatkoztam !“

,Rettenetes ! Ön csalatkozott !‘

„Fajomban legfőlebb csak pillanatra lobban föl a tüzes folhevülés lángja, és tüstént elhamvad, mint a mulékony szalmatüz.“

,Ez szörnyűség !‘

„Most már látom , hogy a tervezett javításokat ez utón nem eszközölhetni, és ennél fogva csalóka reményeimből iszonyúan kiábrándultam már.“

,n tehát lelep dicső pályájáról ?’

„Le, es más oldalról fogok arra ismét föllépni”

,Szabad azt tudnom ?’

» „Még magam is csak annyit tudok, hogy a jövő nemzedék számára szándékom ezentúl dolgozni, mert a mostani nem bir tartósan fölhevülni, s csak hideg számolásra szeret hallgatni.”

,Mit kell hallanom ! Uram, én egészen ellenkező véleményen vagyok, s azért estem kétségbe, mert a mostani nemzedék csak fölhevülni bir, az észnek számoló szavára pedig épen nem szeret hallgatni.’

„Jól hallóké?”

,Ugy van.’

„On óriásilag csalatkozik.”

,Én nem, hanem ön, s épen azért el is határozóm, hogy mindennel fölhagyok, ha ön és pártja ezentúl is ellenzik terveimet.’

„Hallatlan!"

,Es mégis igaz

„Uram!"

,Méltóztassék

„Ebből tehát az világlik ki, hogy ugyanazon pillanatban mindketten kétségbe estünk terveink kivihetősége iránt?"

,Nincs különben

„Szörnyűség!"

,Borzasztó !‘

E kölcsönös leverő nyilatkozat után mindketten fájdalmas gondolatokba mélyedtűnk, mikből a mellettünk emelkedő cserfa ágai közöl jövő hang ébreszte föl bennünket, mellyet azonnal sólyom hangjának ismertünk.

A sólyom igen szelíd s józan hangon, melly közé azonban némi kis szánakozás is vegyült, igy szóla hozzánk :

,„Uraim, szánom önöket"

,Hogyan ?‘

„Mosoda ?”

„„Önök mindketten annyi jeles tulajdonsággal birnak, hogy tisztelettel hajtom meg előttök igénytelen fejemet, s épen e tisztelet az , melly engem most, miután meghitt beszélgetésüket véletlenül kihallgatom, őszinte nyi-latkozatra kényszerít.”

,Halljuk!’

,„Onök ellenkező ösvényen haladtak ugyan, mi erejüket meglehetősen csökkenté ; de azért mindketten mégis fölötte sok jót és hasznost eszközlöttek. Legnagyobb hibájok abból áll, hogy mindketten szerfölött szeretik a med-vefajt!”!

„Mikép értsük ezt”

,„Onök működése óta rendkívül gyorsan haladott előre minden tekintetben a medvefaj ; de önök ezzel nem elégültek meg, mert egyetlen csapással a legnagyobb boldogság legragyogóbb tetőpontjára szerették volna azt föl-ragadni. Uraim, én sólyom vagyok, még pedignagyon ven sólyom, következéskép rendkívül sokat hallottam es tapasztaltam már a nagy világban, s mondhatom, hogy vannak országok , hol az emberek egyetlen üdvös eszme tette érleléséért őtven évig is küzdöttek, s még sem estek kétségbe. De tekintsünk saját hazánk embereire, ezek tizenöt év alatt olly roppant haladásokat tettek, hogy más országok század alatt is alig mehettek annyira, és mégis találkoznak elégületlen emberek , kik kétségbe esnek , mivel ezen rövid idő alatt nem történt meg minden ! Az első példát azért hozám fői, hogy tanulják meg önök a csüggedetlen kitűrést ; a másikat pedig azért, hogy ne legyenek önök is olly hiúk, mint az emberek, kik mindjárt gyümölcsei is szeretnék törni azon magnak, mellyet elhintettek. Úgy van, tisztelt uraim , ne legyenek önök hiúk, hanem hintsék béketüréssel a javítás magvait, mert önök után is bizonyosan fognak majd találkozni, kik gondosan ápolandják a csemetét, s minden viharral győzelmesen dacoló élőfává nevelendik azt.uc

E szók után a sólyom elröpült, s kevés pillanat múlva a sas is eltűnt szemeim elől; én pedig kissé megyszégyenülve sompolygék barlangomba, mert a sólyom csakugyan sok igazat mondott. Iparkodni fogok, hogy többé ne essem kétségbe. —

AZ UZSORÁS.

A kit az ördög egyetlen hajszálánál ragad meg, az már mindenestől az öve, ezt szokták mondani, s mi e mondást oda magyarázzuk, hogy az ördög alatt tulajdonkép uzsorást kell értenünk; mert annyi csakugyan bizonyos, mikep e kettő közt olly rendkivül nagy a rokonság, hogy alig lehet egyiket a másiktól megkülönböztetni. E hasonlatosságot nem szán-dékunk itt száraz szókkal bizonyítgatni, hanem egész sorát mutatandjuk be az uzsorásoknak , s tetteikből azután mindenki meg fog állításunk igazságáról győződhetni.

Hogy pedig világosabban tűnjék ki a fokozatok különbsége, tehát áléiról kezdjük meg a nagy munkát, s mindenek előtt a legalsóbb rangú uzsoráshoz kopogtassunk be.Penészes kis szobába lépünk, mellynek bútorzatát két szék, egy sánta asztal, rokkant nyoszolya, és szúette nagy szekrény képezik. A rokkant nyoszolya foszlányos takaróval van leboritva , a nagy szekrényen néhány rothadni kezdő birsalma látható , a sánta asztalon kártyák vannak sorba illesztve, mellettük kenyér és sör kínálkozik ; előttök pedig az egyik széken vénasszony gunyaszt, sárgás zöld szemeivel majd a kártyákra, majd a sörös kanoséra pislogva, mig mellette a másik széken pohos vén kandúr dudál, farkát s lábait kedélyes kényelemmel csöngetve le.

Az anyóka arcai fehérre és pirosra föstvék , míg nyaka, természetes színében hagyatván , azon gondolatra hozza a csöndes szemlélőt, hogy bagariával van beborítva. Orrán réz pápaszem ül, ajkai fölött szürkés bajusz félre ismerhetlen jelei mutatkoznak, s hegyes álla nagy rokonszenvvel látszik orra iránt viseltetni , mert mindig közelebb törekszik hozzá fölemelkedni.

Korábbi életéből csak annyit tudhattunk meg , hogy hajdan meglehetős szinpadi táncosnő vala; utóbb mindazáltal annyi mindenféle viszontagság ment rajta keresztül, hogy diadalainak koszorúiból csak néhány virágszálat menthete meg; az az, hódolóinak önkénytes áldozataiból egy pár száz foriutocskája maradt, melly összegből most kényelmesen uzsoráskodik ; még pedig olly szerencsés modorral, hogy böcsületesen élhet;, s egyszersmind kis tőkepénzét évről évre szaporíthatja, s igy halála után bizonyosan szép temetésben részesülend.

S mikép forgatja pénzét annyi szerencsével az egykori táncosnő ?

Tüstént elmondjuk. Ajtaján kopogtatnak, s egy fiatal lyány lép be, karján meglehetősen szerény csomagot tartva.

A kandúr nagyot ásít, a táncosnő összetolja kártyáit, és kitűnő nyájassággal szol:

,Jó reggelt, Rozi ka, mit hoztál?’

„Édes anyám nagykendojét.”

.Megint pénz kell rá?‘

„lgen.“

,Mennyi ?

„Négy váltó forint”

,Lássuk csak

„Még egészen uj.í

Jócskán elkopott biz ez már ; de hiszen rég ismerjük mi már egymást, majd megkísértem, mire mehetek vele. Mikor váltjátok ki

„Egy hét múlva

,Tehát jövő vasárnapi

„Igen, akkor fizetik ki édes apámat a műbélben

Jól van, mindjárt elviszem, mert hiszen jól tudod, hogy nekem nincs pénzem. Fél óra múlva eljöhetsz a pénzért

„Majd egyet fordulok addig.“

,Ugy, úgy, gyermekein.

A fiatal lyány távozik, s a vén táncosnő mindenek előtt bezárja az ajtót;, azután a zálogul hozott nagykendőt a szekrénybe zárja,s nyoszolyáját főibontván, egy bor erszényt vesz ki a szalmazsákból, és négy váltó forintot kiszámit belőle. Most az erszényt ismét helyére teszi, s a négy forintból nyolc garast félre tesz, azután e nyolc garast ismét két részre osztja , s felét zsebébe, felét pedig kendője sarkába rejti, és a szoba ajtaját megnyitja.

Most meg kell néhány szóval e kezelést magyaráznunk. A vén táncosnő mindenkinek azt mondja, hogy magának nincs pénze, s hogy annál fogva máshoz viszi a zálogot, melly fáradságáért minden forint után egy garast kap, s a zálog kiváltásakor ugyanannyit; mivel pedig minden forint után a kamat is egy garas egy hétre, tehát világos, hogy ezen kezelés szerint , minden forintja hetenként három garast hoz a hajdani táncosnőnek, s igy igen természetes, hogy illy kamatozás mellett egy pár száz forintocskából könnyen elélhet a szegény ember, s még meglehetősen szaporíthatja is magpénzét.

Találkoznak emberek, kik illy roppant kamatra pénzt vesznek föl ?

Miért nem ! A szegény kézműves legény, vagy napszámos, ki egész héten keresztül keményen dolgozik , vasárnap rendesen jó napot csinál magának, s hétfőn rendesen azt veszi észre, hogy egész keresményéi túladott. Ekkor tehát összeszedi nélkülözhető öltönydarabjait , s illy helyen zálogosítja el, mert kitinobb, vagy épen hivatalos helyeken, rongyait alkalmasint nem is fogadnák el. Vasárnap azután kiváltja holmi cskéjét, a megmaradt pénzen jó napot csinál magának, és hétfőn ismét zálogosít; ha pedig a kiváltást néhányszor elmulasztja , úgy rövid idő alatt végső Ínségre jut. Erre számtalan a példa ! —

Most következik az uzsorások második osztálya. Csinos három szobába lépünk egymásután, s százat fogadhatunk egyre, hogy mindig özvegy asszonyra fogunk találni, ki néhány ezer forintocskával maradott el férje ha-lála után, s ráadásul néhány hajadon lyánykával bir.

Mit tegyen már most, hogy megélhessen ? A lyányok varrogatnak, s az anya hatvanos kamat mellett zálogra kölcsönöz. Az uzsorások ezen osztálya meg aránylag legkevésbé ártalmas, mert ezek elvárják csöndesen a zálogositókat, és senkit nem erőtetnek súlyos föltéteik elfogadására.

A harmadik osztályt fiatal ügyvédek képezik. Ezek váltókra adnak, s száztól szinte hatvanat húznak, s midőn a fizetés határideje lejár, s az adós nem fizet, magok kezdnek ellene port, következéskép a nagy kamat mellett még pörhez és ügyvédi díjakhoz is jutnak. Ezek már meglehetősen veszélyesek, mert többnyire hajhászokkal is összeköttetésben állnak, s igy a szerencsétlen hitelező gyakran két tűz közé jut

A mi ezen három osztályon túl van, azt már a zsidók kezelik, s azzal többnyire végső pusztulás van kapcsolatban.

A negyedik osztály igy kezeli ügyeit.

Meglehetősen csinos butorzatu szobában egy öreg zsidó s két fiatal segéde ül. Egy fiatal férfi lép be, kinek szétdült vonásai benső mély fájdalmat tanusitnak. Az öreg zsidó udvariasan szólítja őt meg :

,Mivel szolgálhatok.

„Ön pénzt kölcsönöz”

,Néha— jó ismerősöknek?

„Zálogra?

,Arra is, és a nélkül is, a mint a körülmények paiíoljíl.

„Nekem kétszáz pengő forintra van szükségem

,Sok pénz?

„Elég bátorságot, vagy is biztosságot nyújthatok önnek.

,Szép, igen szép?

„En tisztviselő vagyok.

,Ah, őrvendek

„Nőm rég óta beteg, s csak vidéki fürdőben reményiheti fölgyógyulását

,Ugy csak méltóztassék sietni, mert a nyár fogytán van már

„Épen azért van kétszáz forintra szükségem

,Es mikép szándékozik azt a tekintetes ur visszafizetni ?

„Dijamból havonként húsz forintot engedek át önnek, s igy tiz hónap alatt ki lesz ön fizetve. Ez, úgy hiszem, elég biztosság

,Hát a kamat?

„Határozza ön meg

,Mi fog történni, ha tekintetes uraságod a tiz hónop leforgása előtt meghalni inéltóztatik ?

„Huszonöt éves vagyok, s tökéletesen ép és egészséges

,Hja , tekintetes uram, Absolon is fiatal volt és mégis meghalt

„Tehát nem segithet ön rajtam?

,Zálogul talán bútorait is leköthetné a tekintetes ur, érvényes váltó által?

„Azt is megtehetem. Nőm életéért minden áldozatra kész vagyok.“

,Szabad kérdeznem, mennyi tulajdonképen a tekintetes ur dija?

„Havonként negyven pengő forint”

,Na, igy talán lehet valami a kölcsönből?

„Határozza ön meg a kamatot”

,Egy szóval ?’

„Igen“

,Jól van, tehát méltóztassék váltót adni háromszáz ötven forintról, mellyből minden hónapban harmincöt forintot veszek föl, s igy szívesen szolgálok a kivánt kétszáz forinttal.’

„Hogyan ?“

,Ez utolsó szóm.’

„Hiszen ez többre megy száztól százas kamatnál is.“

,A pénz drága.’

„S hogyan fogok én havonként öt forintból élni.

,Azt nem tudóim’

„Ez mégis sok.‘

,A kockáztatás is nagy.

„De gondolja meg

,En csak számolok.

„Es az emberiség?

,Nem hoz kamatot

„Legyen, háromszázat irok

,Nem szoktam alkudni.

„Uram, igy semmivé leszek.

,Arról én nem tehetek

„Nőm élete forog kockán

,Csak öntől függ megmentése

Kell é mondanunk, hogy aböcsületesférj végre csakugyan megegyezik az iszonyú föltételben ? S lehet é őt e miatt könnyelműségről vádolnunk? Épen nem! Vagyona nincs, biztos zálogot nem nyújthat, mert csak mindennapi szorgalma által keresi mindennapi kenyerét; böcsületre és szorgalomra pedig napjainkban senki nem kölcsönöz.

A szegény fiatal férjet tehát egész láncolatába bonyolitja a nyomornak e lépése, mellyre elkerülhetlen szükség által kényszeritteték !

Az uzsorások ezen osztálya néha, váratlan halálozások következtében, veszt ugyan valamicskéd ; de olly folytonos roppant haszon mellett az efféle kis csapásokat meg sem érzik a szívtelen zsarnokok, s rövid idő alatt igen tetemes vagyonhoz jutnak, mellynek épen olly kevéssé van különös visszariasztó bűze, mintha legböcsületesb utón jutottak volna birtokába !

Az ötödik osztály a hazai termesztőket koppasztja. A böcsületes falusi táblabiro, például , fölhozza gyapját; ezt a zsidók azonnal megszagolják, és összebeszélvén, egymásután hatan is mennek hozzá, mindig kevesebbet Ígérve. Végre a legügyesebb jő, és igy szól :

,Nagyságos uram, ez a gyapjú olly szép, hogy bizony kár igy elvesztegetni

„Magam sem akarnék tőle bizony illy semmi áron megválni”

,Tehát ne méltóztassék eladni

„Hát haza vigyem? ,Dehogy! Nekem üres raktáram van, csekély bérért ott maradhatna jövő vásárig a gyapjú, s akkor jó áron kelne el.

„De nekem pénzre van szükségem.

,Az sem baj, nagyságos uram, én kölcsönzők rá, igen jutalmas kamat mellett, s jövő vásárig megtartom zálogul; akkor pedig olly jól adhatja majd el, nagyságos uram, hogy a raktárbér és kamat megkerül, s még nyereség is marad mellette.

„Gondolja az ur?“

,Bizonyosan tudom, hiszen már sok nagyságos urnák szolgáltam illy módon.

„Isten neki, tehát egyezkedjünk.

,Igen szívesen.

Es az egyesség csakugyan megtörténik, mellyel az ügyes uzsorás zsidó háromszoros hasznot biztosított magának. Először ugyanis, raktáráért, mellyért ő maga egész évre kétszáz forintot fizet, három hónapra százötven forintot fizettet magának ; ímásodszor, kölcsön adott pénzéért legalább is száztól ötvenes kamatot húz ; harmadszor, a legközelebbi vásár alkalmával ő maga veszi meg a gyapjút, még pedig olly nyommasztó áron, hogy a megcsalatott termesztő háromszoros veszteséget szenved.—

Ha ezen öt osztályt, nem épen alaptanul, rablás bűnével szabad vádolnunk, úgy a hatodikat egyenesen öldöklőnek nevezhetjük. Ez következő rendszerrel űzi szép mesterségét.

Mióta nem igen lehet pőréinkét századokig nyújtani, azóta meglehetősen csökkent az ügyetlenebb ügyvédek keresete, számuk ellenben napról napra növekszik. Ezek tehát, hogy mégis kényelmesen élhessenek, pénzszerzésre vetik fejőket, s emellett meglehetősen jól érzik magokat.

Vannak fiatal uracsok, kik szép vagyont öröklöttek , s ennél fogva teljességgel nem bírnak bőrökben megférni. Ezek elmennek az illy ügyvédkékhez, és könnyeden igy szóinak :

,Ügyvéd ur, negyvenezer forintra van szükségem.”

„Majd utána látok.“

,De még ma

„Az nehezen megy.

,Meg kell lenni.

„Nagy áldozat mellett—

,Mint nekem áldozat, hiszen nem vagyok még koldus.

„Én ugyan nem tudok most pénzt, hanem van egy ismerősem—

,Siessünk hozzá.

„De az tizet kiván száz után fáradozásáért.

, Jól van, ön azonkül négyet kap?

„Tehát móltóztatik parancsolni

,Menjünk.‘

Es ők elmennek az ismerőshez. Ez eleinte vállát vonogatja, s szabadkozik; végre azonban mégis, a hosszas kérésnek engedve, igy nyilatkozik :

,„Ismerek egy zsidót, kinek bizonyosan van annyi heverő pénze, de félek —“

,Mitől?‘

,„Hogy nagysád talán sokalni fogja a kamatot , mert —

,Eh, mit, nekem pénzre van szükségem, s a fillérkedést nem szeretem; nemde, ügyvéd ur ?c

„,Mennyi időre méltóztatik parancsolni a negyvenezer forintot

,Fél évre, akkor haszonbérlőim fizetnek

,„Tehát félévre?"

,Igen.‘

,„Ugy hatvanezerről méltóztassék váltót aláírni"

,Hatvanezerről ?‘

„,Igen"

,Fél évre?

,„Igen"

,Hiszen az száztól száz?

,„Minden valódi gavallér ennyit fizet"

,Ám legyen

,„En pedig fáradozásomért négyezerét fogok kapni"

Jól van

„Nekem azonkívül ezerhatszázat méltóztatott nagyságod kegyesen Ígérni.", Szavamat megtartom

És az illy nagy kölcsönök csakugyan így köttetnek meg, es addig ismételteinek, mig végre csőd alá kerül a nagyságos ur, a szép magyar jószágok pedig egymásután zsidókezekre jutnak. —

Látjátok ott a váciutcában azon középnagyságú alakot, meglehetősen divatos öltözetben, jobbra s balra tekintve, és mindenre figyelve , a mi körülötte történik ? Minden har-madik bolt előtt megáll, hol már több embert lát csoportozni, s néz és figyel; majd ismét tovább halad, egyik utcából a másikba, s ha utána mentek, tapasztalni fogjátok, hogy a kávéházakat is sorra járja, sőt apró csapszékeket sem kerül el, még ollyanokat sem, mikbe nadrágos emberek különhen nem igen szoktak járni. Tapasztalni fogjátok továbbá, hogy hídnál, piacon, fürdőkben, kertekben és ligetekben, színházakban s hangversenyeken, és minden egyéb nyilvános helyeken, hol valamit látni vagy hallani lehet, gyakran megfordul, s minden szóra és tényre gondosan fi-gyel. Vélitek talán, hogy kém, vagy isten tudja , minő veszélyes ember ezen egyén ?

Csalatkoztok. Azon szánakozásra méltó bohók egyike ő, kik a visszaéléseket nem szeretik; kik azt óhajtják, hogy minden szekér a maga illő kerékvágásában járjon; kik a bűnt ostorozni szeretik; kik fölébreszteni óhajtják azok figyelmét, kiknek szemei legjobb szándék mellett sem juthatnak el minden zugba; s kik arról vannak meggyőződve, hogy a ne-vetségessé tétel gyakran a legnagyobb szigornál is többet használ. S mennyi nevetséges oldala van az emberi életnek ! —

Tekintsetek az említett ember szobájába, s egy nagy iv papirost fogtok előtte látni irószekrényén, mellyre mintegy kétszáz cim van fölirva ; e nagy összegből alig van húsz kitö-rölve, jeléül, hogy azokat már terjedelmesen leirá; a többi még mind tolira várakozik, s az iró gondolatokba mélyedten ül ott, egymásután többször átolvassa a hosszú jegyzéket,minden átolvasás után még néhány újabb élet-képnek címével toldja meg, és nembir határzathoz jutni, hogy a sok kozol mellyikről Írjon először. S ezt nem kell csodálni, mert fővárosunkban valamint sok az ember, úgy a fonákságok száma is rendkívül nagy, s a nagyszámú lakosságnak egyetlen olly osztálya sincs, melly minden balságtól kitisztult volna már. Ennyi tárgybőség mellett tehát csakugyan nehéz lehet a választás. Majd a papiroson jártatja végig szemeit az iró, majd ismét behunyt szemekkel vizsgálja elméjében a tárgyakat , s óra óra után telik el, a nélkül, hogy magát választásra határozhatná. Illy hosszas határzatlan merengés után rendesen zugás szokta az ember fejét elfoglalni; eszméi összezavarodnak; kellemetlen érzés foglalja el az ember egész valóját; a fölnyitott könyvet olvasatlanul csukja be ; a megnyitott fiókokat ismét bezárja, a nélkül hogy belőlok valamit kivenne; ásít, s szivarét háromszor is meggyujtja, és észre sem veszi, .hogy harmadszor is azonnal kialszik ; szóval, olly neme a kábultságnak kezd egész lénye fölött uralkodni, mellyel nem bir lerázni, ha külső jelenesek nem segitnek baján. Es ime , ezen utóbbi történik most is; az ajtó megnyílik, s egy meglehetős külsejű férfi lép be, s igen kurta üdvezlés után így szólítja meg a merengő írót :

,Uram, ön „A szolgáló** cím alatt bizonyos gúnyiratot bocsáta közre , melly által én sújtva érzem magamat.*

„E szerint tehát valót irtain ?“ — kérdi az iró. —

,Meglehet; de szólj igazat, s betörik a fejed !*

„Ön tehát fejemet karja betörni

,EngedeImével, igen.*

Az iró szabadkozik, s az ajtó mintegy húszszor nyilik meg egymásután ,s mindenkor ugyanannyi férfi lép be, s mindnyájan az elsőnek vádját ismétlik, és fenyegető kifejezésekkel elégtételt követelnek.

„Uraim! gondolják meg, húszán egy ellen ! Ez nem lovagias !“ — szóla az irő, s némi aggályt kezde érezni, hogy ugyan minő kimenetele leend ezen megrohan ásnak.

,Mindegy, nekünk fényes elégtételt kell kapnunk

* Az ajtó ismét nyilt, és mintegy harminc öreg ur botorkált a szobába, utánok számos kocsis és egyéb ismeretlen férfiak. Ezen félelmes had következő megjegyzéseket hallatott :

,Ön ,,Esti séta“ cim alatt igen botrányos cikket adott, ki. En vagyok azon öreges ur,ki a bárson kalapos hölgyet kísértem.

,Es én !

,Es mi mindnyájan ! — ismétlék harmincán. —

,En voltam azon kocsis, ki önt csaknem legázoltatám. Ezen célzás elégtélt kiván.

Húsz termetes kocsis ismétlé e vádat, és mindnyájan elégtételt sürgettek, fenyegetőzve emelgetvén magosra izmos ökleiket.

,A rósz utcavilágitás miatt velem gyűl meg önnek baja!

,És velem !‘

,Es velünk ’

,En voltam azon részeg favágó, kit azur kigunyolt

,Meg én !‘

,Es mi tizen !‘

Szent isten ! gondola magában az - író, én csak egyet láttam mind ezekből, és imé,egész hadsereg vádolja magát önkényt előttem! Mi lesz ebből ? ! —

Az ajtó újonnan nyilik, s egy sereg csinos lyány szökdécsel a szobába.

Istennek hála ! gondolá az iró, a lyányokat mindig nagyon szerettem, reményiem, hogy hálából ótalmazni fognak most ezen dühös makabeusok ellen.

De az iró csalatkozott. A lyányok vadul forgaták szép szemeiket, s haragtól elkékült ajkaik illy szókra nyiltanak meg:

,Megtaláltuk önt valahára , szép madár ! Ön „A varrólyányÍÉ cim alatt rútul meggyalázott minket. Ezért lakolni fog

„Drága , hiszen en csak ket

tőről irtani, azokat pedig nem is látom önök között.“

,Nem igaz, ön rólam irt

,És rólam

*

,Mindnyájunkról ! Mindent úgy teszünk mindnyájan, mikép ön leirta

,Vágjuk le bajuszát, és szakáll át

Az ajtó nyilik s egy sereg boltoslegény rohan be, hatalmasul forgatva fejeik fölött rőföket és egyéb mérő eszközöket.

,Mi vagyunk ezen kisasszonyok tisztelőji. On mindnyjunkat meggy alázott

„De kérem —“

,Szót sem, puhítsuk el hátát ?

.Rajta, Gusztáv

jRajta, Alfonz, Eduárd, Guido, Adolf? .Félre, én akarom őt összemorzsolni !‘ ,Nem, enyim legyen e dicsőség !‘ .Vessük le az ablakon !‘

A gyülekezet már majd hajba kapott egymással , annyira kívánta mindegyik saját kezével dögönyözhetni meg a szegény íróit, kinek homlokáról hevesi görögdinnye nagyságú csöppekben omlott a veritek.

A varrólyányok ollói nagyon közel jártak már arcához, pedig isten látta lelkét:, ő nemcsak nem neheztelt rájok, hanem inkább szerette volna őket mind rendre csókolgatni.

Az ajtó ismét nagy robajjal nyilt meg. Tehát még sincs vége az iszonyú megrohanásnak?

Nincs, és még egyszer — nincs !

Számtalan széles vállu s lángoló arcú mészáros zúdult be a nyilt ajtón, hosszú késeket és súlyos taglókat villogtatva, sarkaikat egy sereg szelindek és sinkorán követé.

Ezen uj csapat megérkezése pillanatnyi csöndet szült; de csakhamar még sokkal nagyobb lett a zaj, midőn azuj jövevények kiáltozni kezdenek :

,Az ur „A mészáros cim alatt sárba tiprotta bőcsüietiünket.*

,Jogainkat le akará rontani,Ez véres elégtételt kivan

„Uraim, hiszen én csak két vásott mészároslegényről Írtam.“

,Nem igaz, minden szava rám illik

,Es rám

,Különösen pedig rám

,Még inkább rám

,Mindnyájunkra ’

,Hát még ránk — visita számtalan selyemruhás vastag hölgy, kik az ajtón forgószél gyanánt omlottak be.

„Nagyságos asszonyaim, hiszen én az egész világon csak egy vastag mészárosnét ismerek , következéskép csak arról szólottáin

,Hah ! Azt hiszi ön, hogy csak egy bizhátik meg, s a többi éhség és irigység miatt úgy kiszárad mint ön V

,Ez újabb sértés

,Gyalázat

,Hallatlan gonoszság!‘

jKörmöljük ki szemeit ’

,Vágjuk le orrát és füleit!‘

,Hau ! Hau ! Hau !‘

A szelindekek és sinkoránok ezen fenyegető hangjait nem értjük, de bizonyosan ezek is vesztére törekedtek az Írónak.

Most rettentő kocsirobaj hangzott az udvarról. A gyülekezet elnémult, csak négylábú tagjai fejezék ki kedélyök háborgását némi tompa morgással, melly közé néha félig elfojtott egyes vonítások vegyültek.

A lépcsőkről nagy zaj hangzott, a szoba ajtajának mindkét szárnya megnyílt, s roppant számú férfiak és asszonyok tódultak be; gazdagok , szegények, fia táluk, vének, ruták, szépek.

Az, ki legterjedelmesebb hassal volt a jótékony természettől megáldatva, hosszú lélekzés után igy szóla :

,Ön a „Házi ur cimü életkép szerzője?

„Nem tagadhatom.

,Milly szemtelenség!

,Még csak nem is tagadja.

,Hallatlan vakmerőség !

,n több ezer embert gyalázott meg?

,Tőbb ezer özvegyet.

,Számtalan érdemdús polgárt.

,Ugyanannyi kitűnő polgárnőt.

„Uraim és dámáim, hiszen én csak azokról szóltam, kik a házbért szeretik fölemelni, de lakosaik kényelmeiről nem örömest gondoskodnak.

,Epen ezzel sértett engem.

,Mindnyájunkat, kik itt vagyunk

,Kieszközlőttük, hogy ön a két városban egy háznál sem kap szállást, habár zsák aranyat fizetne is minden óráért.

,Ezentúl az utcán lakhatik ön.

,Ott sem, mert mi mészárosuk kutyáinkkal űzzük el onnan.

,Hau! Hau! Hau!

,Mi kocsisok pedig összegázolta tjük lovainkkal.

,Addig is puhítsuk meg csontjait.

„Szentséges mennyország, ha tudtam volna , hogy illy darázsfészekbe nyúlok ! —*

,Hah, ez újabb sértés !*

,Gyalázat fejére!*

,Vágjuk ki nyelvét.*

Az iró istenének igazságos ótalmába ajánlá már árva lelkét, s halálra készült; de ezen elhatárzó pillanatban irtózatos zene harsant meg a ház előtt, melly a gyülekezetét elnémító. Ki tudná e zenét leírni ! Ezer macska s egyéb oktalan állatok jajveszéklése ehhez képest valódi szívderítő hangverseny! Szóval, az „Uracs** cimü cikkért úgynevezett macskazenével tisztelteték meg az iró, melly olly pokolbeli volt, hogy még a legelszántabb szelindekek is ágy alá menekültek szörnyű rémülésökben. De köszönet azoknak, kik ezen zenét elrendezék , mert csupán ez menté meg e pillanatban még rövid időre az iró életét!

Azonban, minden szépnek az a sorsa e nyomoru földön, hogy múlandó, és igy a macskazene is elmúlt, s a kínzók újonnan nekibátorodtak, hangosan kiáltva :

,lme, az egész közvélemény mellettünk van.*

sRajta , boszuljuk meg magunkat !

,Halál a rágalmazó fejére!

,Kínos halál!

,Lassu halál !

E rémséges fenyegetések rögtön teljesültek volna, de épen a kellő elhatárzó pillanatban , mikép szinmüvekben tapasztalhatni, az ajtó ismét megnyílt, s tömérdek népcsoport ronta be. Pólyás gyermekektől kezdve, egészen a remegő vénségig, sok ezer meg ezer ember.

A szoba falai széttagultak, a tető magosbra emelkedők, s a lég mégis pillanatról pillanatra fullasztóbb kezde lenni az iszonyú néptömeg boszulihegése miatt. Az iszonyú gyülekezet eleinte csak ezen egyetlen szóban fejező ki irtózatos vágyát :

,Boszu ! Kegyetlen boszu !

Azután fél percnyi szünet múlva a legújabban érkezettek csoportjából illy egyes kiáltozások harsogtak :

,A „Zöld mulatság" cimü cikkely által az egész világ sértve van

,Es valamennyi vendégfogadós

,Még maga a szent természet is ,Kitünőleg pedig a svábhegy

,Es a zugliget.

,Boszu a természet meggyaláztatásaért ,A „Családi ünnep" cimü gúnyirat az egész világ valamennyi gyermekét szégyenkőre állította

,A haza reményeit

,Szerelmünk gyümölcseit

,A „Koldusbiró" leírása a felsőbbséget törekvék kigunyolni

,Már ez maga is halált érdemel

,Tiporjuk össze

Magyar iró sokat ki áll hat ugyan, de ez már mégis több vala a soknál. A szerencsétlen áldozat ájultan rogyott irószekrénye alá.

,Hamar orvost

,Nem szabad neki illy alattomosan kiszökni a világból.*

,Csak ökleink alatt szabad kimúlnia?

,En orvos vagyok ugyanide nem segítek rajta, n.ert engem két cikkelyben gyalázott meg. Nyilvánosan kiirá, hogy midőn beteg volt, nem akarám őt szállásának magossága miatt meglátogatni, ámbár imádottam szintolly magosán lakik, kihez mind a mellett is naponként kétszer szoktam járni. Veszszen el segély nélkül !*

,En is orvos vagyok, de rólam azt merészlé mondani, hogy a holt gyermeket sem tudom az alvótól megkülönböztetni, ámbár Parist , Londont és Berlint is beutaztam. Veszszen el segély nélkül.*

,De urak, hiszen igy azután meg sem bőszül hatjuk magunkat rajta !*

De az orvosak makacssága nem tágitott, s ezer hála nekik ezért ; egyedül az ő könyörtelenségüknek köszönhetni, hogy az iró kevés pillanat múlva ismét magához kezde térni ; de,fájdalom ! csupán azért, hogy még sokkal irtózatosb kínoknak legyen kitétetve. —

A terem boltíve ugyanis megnyílt, s a halál méltóságosan nyargalt be borzadalmas kaszáján , és síri hangon e tartolomsulyos hangokat dörgé :

,Ne féljetek, porfíak! Ezen embert nem csapom le kaszámmal ! Ő még engem is kigunyolt, és gyalázatos rágalmakat szórt ellenem. Kínozzátok kedvetek szerint, s én szakállamra fogadom, hogy meddig e teremben mulatok, addig ugyan a legirtózatosb kínok közt is folyvást élni fog!‘

Oh , halál ! Te gyilkos kegyetlenségü kaszás, mért tevéd ezt ezen szerencsétlen Íróval ? Te hálátlan vagy, s feledéd, hogy, mint jó barátai is hirdetek, minden gondolata halva jött a világra, mi által hideg országod olly nagyon megnépesült ! Hah, boszuszomjas halál, vedd vissza borzasztó fogadásodat, bocsásd le szánakozó kaszádat, s ne kivánd, hogy mindenpillanatban százszorosán haljon meg e boldog-talan áldozat!

De a halál megtartja szavát ! Az írót tiporják , tagjait vagdalják, ereit megnyitják, a gyermekek haját tépik, a varrólyányok bőréhez varrják öltönyeit, mások fűrészt ráncigálnak végig testén; mások pedig még tovább mennek irtózatos kegyetlenségökben, s fejéből kérlelhettem szedik ki mind azon gondolatokat, mellyek nincsenek tetszésökre, s megsemmítik azokat:, nem gondolva azzal, hogy maga az isten ajándékozd azokat a boldogtalan áldozatnak.

Es ezen kínok közt:, minőkhez hasonlókat e nagy siralomvölgyben fül nem hallott, és szem nem látott, folyvást élt az író. Széttipratott teste újra meg újra megizmosult; tagjai megszilárdultak s visszaforradtak testéhez ; erei pezsgő vérrel teltek meg; haja újra megnőtt; bőre ismét ép lett, s a fűrésznek nyomai eltűntek; az elorzott gondolatokat pedig újabbakpótolok ki, elapadhatlanul, mint a tengervize, mellyet emberi kéz soha nem fogyaszthat ki.

A kínzók fáradozni kezdenek már rémséges munkajokban, de mégis folyvást bátoriták egymást, s a halál már ásitni kezde, s talán épen arról gondolkozott, hogy mikép szegje meg fogadását, s mikép vessen végéta hallatlan kínzásnak — midón minden leírást és képzeletet meghaladó zaj és zűrzavar hangzott fői a lépcsőn. —

Arszlánok és tigrisek falrenditő bömbőlése közt millió művész és művésznő viharzott a terembe, s irtózatos zajával mindent elnyomott. Nincs olly szélvész, nincs olly viharos elemcsata és mennydörgés, melly ezen ördögi zajjal mérkőzhetett volna.

Végre egy irtózatos művész borzasztó hangja e szókat dörgé :

,Az isteni művészetet több mérges cikkelyben károinlá ezen pogány. Szűnjetek őt kinzáni. Mi mindnyájunkért illő és réinségesboszut fogunk rajta állani, s eszközünk — az ellenállhatlan dicső művészet legyen !‘

,Ám legyen !*

Szomorodjatok el, nyájas olvasók, mert a mi most történt, az százszorosán múlja felül mind azon kínokat, még az egyptusi hét csapást is ide értve, mellyek Ádám apánk óta világunkat egészen e mai napiglan érték.

Képzeljétek csak, ezen számtalan művész mind teljes erejével kezdé művészetét gyakorlani, a dorombtól és pásztorsiptól kezdve egészen a bőgőig és orgonáig, s a gyermeki vékony hangoktól, egészen a hegyeket renditő mély hangokig ! E közben a műkedvelők százezrei a kart képezék, a műismerők milliói pedig tapsoltak, vonítottak és bömböltek !

Az ég elsötétült e borzasztó spektákulumra, a napnak sugárai remegve rejték el magokat, s a Duna habjai kiszöktek medrükből, és minden áron szabadulni iparkodtak; a tisztes Gellérthegy pedig magára rántá liliomszín bugyogáját, és már szinte gyors futásra készült ;

sőt még a vihar is megszökött, s ez volt utolsó sóhajtása :

, Szent természet, ez sok ! Évezredes pusztításaim sem érdemiének illy iszonyú büntetést!—

A halál pedig elsápadt, remegő kezei a kaszát elejték, s a tova rohanó viharnak üstökét keményen ragadák meg, és egyetlen pillanat alatt azon boldog ismeretlen országban termett, hol burgonya sem terem, és művészet sem létezik. Szerencsés halál! —

A halál eltávozása után az iró azonnal szörnyet halt. Gyászos kimúlását egy mérföldnyi hosszú és ugyanolly széles trilla okozta ! —

Tetemeit két sovány ló vonszoló a sirkertbe. Koporsója fölött csak egyetlen asszony zokogott. —

Már a sírba akarók bocsátani a koporsót, midőn a sirásó, a keresztre festett nevet elolvasván, visszaborzadott, és boszusan kiálta :

,Hah, mit látok ! Ez azon ember, ki „A sírásó cimü piszkolódó cikkben engem társaimmal együtt halálosan megsértett. Ezt ugyan nem temetjük el. Testét az árokba vetjük, eledelül a ragadozd hollóknak

S a kegyetlen sirásó csakugyan teljesité fenyegetését. De az árokban viz volt, s az iró — főiébredett, hihetőleg azért, mivel a vizet egész életében mindig gyűlölte. —

Hm, gondolá magában az iró, miután szemeiből az álmot kidőrzsőlé, — tehát mind ezen borzasztó kínokat csak álmodtam! Már ezt szeretem ! De vigyázó leszek ; vannak és voltak példáik, igen szomorú példák, hogy az álmok teljesülnek. Huh ! ha azon trillára visszagondolok ! Jaj nekem, a puszta visszaemlékezés is megremegteti csontjaimban a velőt ! Álmodni sem akarok illyesmit, s azért ezennel ünnepélyesen fogadom, hogy többé egyetlen Torzképet sem fogok irni. —

Vége a negyedik résznek.